Csetri Elek

Reform és gazdaság
Wesselényi Miklós gazdasági eszméi és zsibói uradalmának modernizálása

Mikor Wesselényi Miklós születésének 200 éves fordulóját idézzük, elmondhatjuk Szenczei Lászlóval, a két világháború közötti erdélyi szellemi élet egyik teoretikusával: „Nem nyughatik Wesselényi szelleme, azé a Wesselényié, aki Erdély fia volt, s akit egész életében az Erdélyért való gond emésztett...”[1] A liberális reformpolitikus és erdélyi patrióta portréja ismertebb, másik arca – a közgazdasági gondolkodóé és gazdáé – azonban kevésbé. Pedig barátja és kortársa, a naplóíró Gyulay Lajos azt írja róla, hogy „nagy gazda”[2] volt, Jósika Miklós „hozzá fogható lóismerõt nem látott”,[3] a zsibói udvart legélénkebb színekkel megörökítõ Újfalvy Sándor pedig arról emlékezik meg, hogy az ottani híres vadászatok  együttlétének egy részét „közügyekrõl és okszerû gazdászatróli tüzetes vitatkozások vették igénybe”.[4] Indokolt hát, hogy a politikus Wesselényi arcának bemutatását az országos gondok megoldásával és birtoka korszerûsítésének ügyével egyaránt törõdõ gazda vonásaival egészítsük ki. Annál inkább, mert az õ esetében olyan személyiséggel állunk szemben, akinek munkájában az ország polgári átalakulásáért folyó  politikai tevékenység teljes összhangban van a gazdasági reformok megvalósításával és zsibói uradalma modernizálásával. Azért hangsúlyozzuk ezt, mert ellenpéldául ott van Jósika Jánosné Csáky Rozália, az erdélyi kormányszéki elnök felesége, aki konzervatív családi légkörben maga is csillagkeresztes hölgy volt ugyan, mégis modern gazdasági létesítmények, a csákigorbói cukorfabrika és a  kolozsvári selyemfonoda alapításában jeleskedett. Mint ahogy az angol toryk közül nem kevesen konzervatív nézeteik ellenére a gazdasági modernizáció  híveiként és tõkés vállalkozókként is kitûntek. Különben is a politikus Wesselényi bemutatása hevében értékelõi csaknem teljesen megfeledkeztek a gazdasági gondolkodóról, közgazdasági eszmevilágáról és a gyakorló gazdáról. Mindez eléggé indokolja, hogy Wesselényi esetében a reform és gazdaság összefüggésérõl szóljunk.

 1. Felkészülése. Persze amíg ifj.Wesselényi Miklós belátta, hogy „Lassanként elkopott az õsi intézmények gépe”,[5] és „a modern nemzeti mozgalom politikai törekvéseinek nagy szervezõ egyénisége”, valamint a „polgári nemzetteremtés stratégája”[6] csúcsára emelkedett, hosszú folyamat játszódott le szellemiségében. Éppen ezért, egyrészt a reformpolitikus, más oldalról a gazdasági gondolkodó és gyakorló gazda összefüggõ, egységes képének felvázolására törekedve, nem árt elõször a gyökerekre, felkészülésére kitérnünk. Különösen hogy nem akármilyen családi környezetbõl érkezett a közélet színpadára. Hiszen édesapja, a „zsibói bölény” a Habsburg-ellenes kurucság folytatója, a kufsteini várbörtön rabja, az erdélyi színészet mecénása, a korai nemesi reformmozgalom vezéregyénisége és az elsõ magyar köztársasági mozgalom gyanúsítottja volt, akinek udvarában a magyar mûvelõdés számos személyiségével együtt megfordult Kazinczy Ferenc is. Hõsünk édesanyja, Cserei Heléna maga is irodalom- és mûvészetpártoló.

 Noha a közösségi, társadalmi kérdések felé  irányulás családjában hagyományosnak számított, elsõ nevelõje,  a nagyreményû és széplélek Pataky Mózes még inkább a „széptudományok” szerepét állította a zsibói udvar szellemiségének középpontjába. Id. Wesselényinek a gazdasági kérdések és gyakorlati élet iránt nem sok érzéke volt, s azért hosszas börtönévei és közéleti szereplése idején ezt a szerepet kénytelen-kelletlen feleségének, Cserei Helénának kellett vállalnia. Az is kétségtelen viszont, hogy az id. Wesselényi Miklós vezérsége alatt megszervezett Diana Társaságnak a rejtett politikai szerepen kívül bevallottan  a gazdasági ismeretterjesztés is a feladatai közé tartozott. Azt persze principálisa nem sejtette, hogy pártfogoltja, a németországi peregrinációra, Marburgba küldött Tõkés János, fia nevelõje, nyugati tartózkodását arra használja fel, hogy Párizsba látogasson és a Code Napoléonról hallgasson egyetemi kurzust.[7]

 Nem lehetett közömbös az ifjú Wesselényi Miklós formálódására a zsibói udvar könyvtárának anyaga sem.  Ugyanis a Brassai Sámuel által 1822-ben készített  100 oldalas lajstrom az elengedhetetlen görög–római klasszikusok, magyar irodalom és nyelvészet, teológia, filozófia és történelem mellett mintegy ötödrészében politikai, jog- ás államtudományi, természettudományi és ökonómiai anyagot tartalmazott. A természettudományok keretében a fizikán, kémián, természethistórián és orvostudományon kívül ott találjuk az „ökonómiát és technológiát”, az ökonómián belül pedig külön a gazdasági rendszereket, beleértve a tudományág legfontosabb kézikönyveit. Ugyancsak külön tételben szerepelnek a kertészet, az erdészet és vadászat, a lónevelés és lovaglás szellemi termékei.[8] A vezetõ arisztokrata családokban lévõ szokásrend szerint Wesselényi nem részesült intézményes iskolai nevelésben, késõbb  viszont a kolozsvári Akadémia jogi karán alkalma volt nemcsak az állam- és jogtudományban s a politika szakjaiban elmélyedni, hanem a lassacskán érvényesülõ új szellemnek megfelelõen ott bizonyos gazdasági, statisztikai és közgazdasági alapismereteket is szerzett. Meghatározó azonban magatartásában a  régi rendhez való kötõdés marad. Hosszú ideig még a hagyományos világban kap szerepet: 1809-ben tizenhárom évesen a közép-szolnoki inszurgensek fõhadnagyaként nyeri el Kazinczytól a „princeps iuventutis Hungariae” kitüntetõ címet, 1819–1820-ban pedig a megyei nemesség híveként az urbárium bevezetése ellen száll síkra. A Szent Szövetség, a „reakció korának” fiataljaként, Metternich kancellár Habsburg Birodalmában, a szellemi és politikai béklyóban tartott és a Corpus Iuris varázslatában élõ Magyarországon nyilván nehezen találja meg helyét. Ugyanakkor a spanyolországi forradalom, az itáliai carbonari mozgalmak és a görög szabadságharc mind-mind eszmélkedésének a részei.

 Fejlõdésében a fordulatot mégis Széchenyi István megismerése hozta meg. Megismerkedésük 1820 nyarán Debrecenben történt. Széchenyi itt állomásozó   huszárezredénél tartózkodott, Wesselényi meg átutazóban volt. Fõnemesi származásúak ugyan mindketten, kettejük helyzete között azonban jelentõsek a különbségek. Széchenyi hatalmas vagyon ura, Cenken kastéllyal, Bécsben palotával, kapcsolatban van az udvari körökkel. Széchényi Ferencnek, a Magyar Nemzeti Múzeum alapítójának fia, a lipcsei csatában kitûnt huszárkapitány. Német mûveltségû, több nyugati nyelvet beszél, nemcsak magyar nyelvtudása jár gyermekcipõben, hanem ismeretei is a hazai valóságról. Wesselényi erdélyi viszonylatban gazdag, Széchenyihez képest szegény, de jó nevû ellenzéki család sarja. Kisebb hazájának szokásai szerint magyar mûveltséget szerzett, de jól tud németül és latinul. Barátságuk zálogául sokat tanultak egymástól. A fiatal korában nemzettudatában olykor ingadozó Széchenyirõl Wesselényi azt írja: „A hazaszeretet lángját én tápláltam lelkében”,[9] Wesselényit meg erdélyi elszigeteltségébõl Széchenyi emelte szélesebb régiókba (errõl tréfásan Széchenyi azt mondta barátjának, hogy kifogta, „mint vad csikót a hegyek között”)[10]. Wesselényi Széchenyi magyar nyelvtudását sokat csiszolgatta, Wesselényi meg barátjától tanult angolul. Kölcsönösen meglátogatták és õszintén megszerették egymást, s barátságuk akkor is megmaradt, mikor a politikában útjaik elkanyarodtak egymástól. Kölcsönös ragaszkodásukat az ambíció, a tettvágy, az alkotás, hazájuk felemelésének és boldogításának gondolata gazdagította. A bécsi „léha boldogság” láttán, a romantikus lángolás tüzében és „az idõ géniusa” jegyében írja naplójában Wesselényi: „Sors, adj egy férfias, munkásan használható gazdag életet!”[11]

Azt azonban mindketten tudták, hogy sokat kell még tanulniuk, látniuk-tapasztalniuk. Azért határozták el közös nyugati utazásukat. Közelebbi úti céljuk: „öconómiai esméretek szerzése Franciaországban s Angliában”, azon belül lóvásárlás saját ménesük nemesbítésére.[12] Anélkül, hogy az utazás részleteibe belemennénk, annak eredményeire  és tanulságaira utalunk. Az angol alkotmányos rend, mindkét országban a világvárosok, nagyipari létesítmények, forgalmas tengeri kikötõk, virágzó mezõk, leleményes találmányok és gépek, rendezett ménesek, gondozott szõlõk, hatalmas borpincék és pezsgõkészítõ birtokok, de egyáltalában a fejlett nyugati civilizáció látványa megragadta mindkettõjüket. Angliai lóverseny után jegyezte le naplójában, de szélesebb értelemben egész élményanyagára is helytálló Wesselényi megjegyzése: „Gyönyörûséggel eltelve, de egészen elkábulva térék haza.”[13]

 A fejlettebb országok látványa elhintette mindkettõjükben a hazai változtatás szükségességének magvait. Ezután kezdte Széchenyi intenzíven tanulmányozni Smith, Ricardo és Bentham közgazdasági tanait,[14] és ekkor fogant meg lelkében az angol modell magyarországi követésének gondolata. A politikai tanulságokat nyilván Wesselényi is levonta, de gazdaságiakban fõleg zsibói uradalmának modernizációja vált egyik központi gondolatává és halaszthatatlan feladatává. Megerõsítette meggyõzõdését, hogy birtokai fejlõdéséhez tökéletesebb mezõgazdasági gépekre, eszközökre, módszerekre és szakosításra van szüksége.

2. A reformpolitikus. Wesselényinek, egyrészt a reformpolitikusnak, másrészt a gazdasági elmélet és gyakorlat képviselõjének bemutatása megkívánja, hogy elõször felvázoljuk, mit képviselt, meddig jutott el politikai síkon. Ismeretes, hogy az elmúlt évtizedek történetírása a korszak alapvetõ kérdésének a gazdasági-társadalmi reformokat, elsõsorban a jobbágyfelszabadítást s a nemzeti függetlenség kivívását tekintette. Mindezekbe azonban sok minden belefér, hiszen az új rendre való áttérés egy szerteágazó kérdéskomplexum megoldását feltételezte. A reformokhoz való viszonyulás és az azokban képviselt állásfoglalás dönti el a politikus megítélését, értékelését.  Az elõbbiekben már utaltunk arra, hogy Erdély Nyugat és Kelet, Észak és Dél között, a nemzetközi erõvonalak ütközõpontján, Kelet-Közép-Európa országaként és a Habsburg Birodalom részeként, politikai függetlenségtõl megfosztva és feudális politikai-társadalmi rendszerként érte meg korszakunkat. A Szent Szövetség-i és feudális-abszolutista bécsi kormányzat éppúgy akadályozta a polgári rendre való áttérést, mint a megkövesedett felfogású erdélyi uralkodó osztály, amely nem volt képes a feszülõ társadalmi kérdésekkel megküzdeni, mint ahogyan egész Európával együtt maga is értetlenül állt a jelentkezõ nemzeti mozgalmakkal szemben.

Wesselényi történelmi szerepe éppen abban áll, hogy Széchenyi magyarországi fellépésével párhuzamosan Erdélyben úttörõ és vezetõ szerepet vállalt az átalakulás politikai programjának kialakításában és az ellenzéki mozgalom megszervezésében. Egész reformprogramja csírájában benne foglaltatik az 1833-ban Lipcsében kinyomtatott és illegálisan az országba juttatott Balítéletek címû munkájában, a továbbiakban pedig diétai beszédei, naplósorai, cikkei és más írásai tanúskodnak ugyanarról.

 Noha ez az út nem volt zökkenõktõl, buktatóktól és megtorpanásoktól mentes, egyértelmûen a születõ polgári rendbe torkollott. Széchenyi 1826-ban azt jegyezte be naplójába, hogy Wesselényi „az Udvarral szemben indulatos – én a rendek embertelenségével szemben!”[15] A kora újkorba visszanyúló Bécs-ellenes hagyományokra támaszkodó Wesselényi elég tájékozott volt azonban, semhogy a Habsburg-függõség felszámolását tûzze ki elsõrendû politikai céljául. Míg Széchenyi angol modellje a változást a nagybirtokos osztály vezetõ szerepével képzelte el, Wesselényi Erdélyben elsõsorban az átalakulásban érdekelt nemességre igyekezett építeni. Sõt ezen túljutva, a függetlenség megvalósítására politikai frontot akart kialakítani és az összes változtatásra törekvõ erõk „érdekegyesítésében” látta a megoldást.

Ennek sine qua nonja volt azonban a feudális tulajdonviszonyok megváltoztatása és a jobbágyság felszámolása. A nemesség földmonopóliuma ellenében Wesselényi meghirdette tehát a nem nemes osztályok bírhatási jogának törvénybe iktatását, a függõ parasztság mindenfajta elnyomatásának  felszámolására pedig elõször az önkéntes, majd a kötelezõ örökváltság követelését.[16] A jobbágyfelszabadítás gondolata mindenekelõtt az európai fejlõdéshez való igazodás, a modernizáció, a polgári államrend feltétele volt, ugyanakkor a feudális válságból kiutat ígért,  az árutermelésben érdekelt nemesség felzárkózását, szubjektíve pedig az elembertelenedett rendszer felszámolását, a társadalomhoz méltóbb, humánusabb berendezkedést képzelte el. A gondolat elfogadtatását azzal is elõmozdítani vélte, hogy a Magyar Tudományos Akadémián pályázati tervet akart meghirdettetni a parasztság történetének megíratására, hogy egyetemes példákkal is igazolja a régi rendszer elkerülhetetlen végét.[17] Késõbb még érinteni fogjuk a jobbágyfelszabadítás és az általános polgári reformok, köztük a nemzeti kérdés összefonódásának felvetését Wesselényi felfogásában.

Mert a nemesi demokráciából a liberális polgári demokráciába, az  új rendhez vezetõ reformok sorába tartozott a közteherviselés, a személyi szabadság, a törvény elõtti egyenlõség és a politikai jogok biztosítása is, más követelményekrõl itt nem is beszélve. Hasonló átfogó és radikális program meghirdetése a kiváltságos helyzetéhez ragaszkodó nemesség és arisztokrácia elõtt eleve kudarcra ítélte volna a reformfolyamat ügyét, azért Wesselényi és társai taktikai okokból lépésrõl lépésre hintették el a változtatás szükségességének magvait. Erdély irányadó nemességének hatalmához, önös érdekeihez való görcsös ragaszkodásának szomorú jele volt, hogy az 1846–47. évi diéta olyan úrbéri törvényt hozott, amelynek alkalmazása a jobbágyság jelentõs részét fosztotta volna meg telke egy részétõl. Nem véletlenül idézte fel a törvény Wesselényiben a parasztság megmozdulása, a „csép és kasza” rémképét. Közben a bécsi, a „német” elnyomás, a nemesi szabadságjogokat sértõ cenzúra bírálatával, a szabad sajtó hirdetésével és megvalósításával, a diétán, de különösen a megyei‑széki gyûléseken való fellépéssel (ahol az ellenzéki-liberális politikusok „vándorpatrióták” gyanánt jelentek meg) végsõ fokon a nemzeti függetlenség gondolatát táplálták, és jelentõs ellenzéki tábort gyûjtöttek maguk köré. Ismeretes, hogy a Kossuth Országgyûlési Tudósításai mintájára  Wesselényi kezdeményezésére és részvételével megszületett erdélyi kõnyomatos szabad sajtó  milyen nagy hullámokat kavart, és más vádakkal egyetemben a kezdeményezõ perbe fogásával és bebörtönzésével végzõdött.

    A reformfolyamat Erdélyben a nemzeti ébredéssel és a nemzetiségi kérdés jelentkezésével esett egybe, ami elõtt nemcsak itt, hanem Európa más országaiban is értetlenül állott az uralkodó nemzet. Magyarországi súlyára különösen Széchenyi hívta fel a figyelmet a magyar hivatalos nyelv bevezetése kapcsán. Erdélyben fõleg a komoly politikai tényezõnek, uralkodó nációnak számító szászság ellenállását váltotta ki a magyar nyelv hivatalossá tételének már csak puszta felvetése is. A román vezetõ réteg részérõl akkor jelentkezett komoly ellenállás, amikor Wesselényi – erdélyi  román  fölény kialakulásától tartva –  a polgári jogok elnyerését, sõt az örökváltságot is a magyar nyelv ismeretével akarta összekapcsolni, annak terjesztése érdekében pedig minden békés eszközt, elsõsorban az iskolázást igyekezett felhasználni.[18] Az általa képviselt felfogás európai jelenség volt, azt használta fel az uralkodó nemzet Angliában, Franciaországban, Poroszországban, hogy Oroszországról ne is beszéljünk. Másfél évszázad távlatából világos, hogy az a feltételezés, miszerint a polgári jogok és örökváltság törvénybe iktatása a nemzetiségekben képes feledtetni a nemzeti identitás tudatát, ábrándnak  bizonyult. Mint ahogyan Wesselényinek a Szózatban elhangzott figyelmeztetését a szláv veszélyrõl túlzottnak tartották, mások egyenesen agyrémnek.[19] A valóságban mind a magyarországi szláv, mind a román nemzeti ébredés élõ valóság volt, és egyre jobban ellenlábasát látta a magyar nemzeti törekvésekben.

A függetlenség gondolata mozgósítani tudta a politikailag számba jöhetõ magyar rétegeket. Mögötte  a nemesi  vezetõ réteg régi törekvése állott, de a liberálisok arra törekedtek, hogy a jobbágyfelszabadítás és polgári szabadságjogok jelszavával maguk mellé állítsák a paraszti és városi tömegeket is. Ugyanakkor a magyar reformerek a polgári-nemzeti fejlõdés biztosítékát az unióban jelölték meg, ami nemcsak a politikai és mûvelõdési egységet jelentette volna, hanem a közös vámhatárt, a szorosabb gazdasági együttmûködést is. Mindeme törekvések megtestesítõje Wesselényi volt, aki csodálta az Angliában testet öltött szabadságot, s kora nemzeti gondolatának nemcsak képviselõje, hanem tevékeny támogatója és harcosa volt. Csak özvegy édesanyjához fûzõdõ fiúi ragaszkodása akadályozta meg abban, hogy Byron módjára a görög szabadságharc segítségére siessen. Tüzes szónoklatokkal és anyagiakkal segítette a lengyel nemzeti felkelést, természetes tehát, hogy népe függetlenségének kivívása programjának alkotórésze volt.[20] Ezért találónak tekinthetjük a naplóíró Gyulay Lajos értékelését, aki azt írja Wesselényirõl: „a német [azaz a bécsi udvar.Cs.E.] úgy irtózik csak a nevétõl is, mint valaha a Rákócziétól”.[21] Mindezek a törekvések és ellentétek 1848–49-ben tetõztek.

 3. Gazdasági reformok eszmevilága. A mûvelt és világlátott Wesselényi elõtt világos volt az ország gazdasági hátramaradása. Sajátos viszonyaink között a reformnemzedéknek csak a változtatás és az elõhaladás útjának-módjának megtalálása került sok fejtörésébe és idejébe. Az úttörést Széchenyi vállalta magára. A múlt tanulságait, az adott helyzetet és az ígéretes jövõt hármas piramisában (Hitel, Világ, Stádium) vázolta fel.[22] A Hitel sok mindenben a Széchenyi és Wesselényi közötti hosszas beszélgetések  és együttgondolkodás közös terméke. Azért írhatta  Wesselényi a Hitel megjelenése után szerzõ barátjának: „Amirõl Te és én gondolkozom – egy! s így nincs természetesebb, mint hogy észbeli magzatink meglepõ hasonlatossággal bírjanak.”[23] Wesselényi legjelentõsebb mûve, a Balítéletekrõl címû, a Hitel után három évvel, 1833-ban került nyilvánosságra.

Két nagy reformerünk minden gondolatrokonsága sem feledtetheti a különbségeket. Míg ugyanis Széchenyi elsõsorban a hazai valóságon túlmenõleg az angol szakírók és tapasztalatok tárházából merít, és mûvei erõsen a közgazdasági megközelítéssel tûnnek ki, Wesselényi munkája az országos nézõponton belül a reformer politikus gondolatgazdagságával jeleskedik. Kapcsolatai és befolyása révén Széchenyi egész sor gyakorlati megvalósítással dicsekedhetett (Lánchíd, a Tisza és az Al-Duna szabályozása, Gyáralapító Társaság, pesti Hengermalom, Duna- és balatoni hajózás stb.), ellenben Wesselényi, ha lettek volna is elgondolásai, a szegény és periferikus Erdélyben hasonló  nagyarányú tervek megvalósítására  nem nagyon gondolhatott. Azért a politikai célok mellett elsõsorban a mezõgazdaság átalakítására, modernizálására összpontosított. Hazája szegénysége és lemaradása érthetõvé teszi, hogy a gazdasági vonulat, a kapcsolatos  országos gondok, megoldásra váró feladatok, ha nem is programszerûen rendszerezve, de az egész Balítéleteken  végigvonuljanak. Bármennyire  szépen is csomagolja gondolatait Wesselényi: a „balítéletek” lényegében az avítt nézeteket, az idejétmúlt mentalitást jelentik, melyeknek kizárása elõkészíti  szellemi és gyakorlati téren a megújhodást, a reformokat. Ami Széchenyinél a „kimûvelt emberfõ”, az Wesselényinél az emberi haladás szolgálatába állított lelki mûveltség, emberi alkotóerõ és szorgalom. „Együgyû pásztorok voltak Helvetiának lakosai, – gyáva halászokból állott Hollandiának elsõ népessége, s ész és velõ hatalmat és gazdagságot nyújtott nekik: amazoknak jégfedte hegyein virágoztatta az arany szabadságot, s ezeknek kincsekkel terhelt gályáit büszkén vezérelte a világ minden tengerein” – írja.[24] A siker titka az ország belsõ rendje és az emberi  tehetség összhangja: „Bizonyosan azon haza legboldogabb, mellynek minden fijai sükeres törvény által vannak lekötelezve használni; hol minden hazafi idejének minél nagyobb részét s testi és lelki erejébõl legtöbbet tartozik s kész a haza szolgálatjára fordítani, s mellyben minden polgárnak élete egy nagy kamatokat fizetõ tõkepénze a köztársaságnak” – vélekedik.[25]

 Az egész régió felépítésébõl természetszerûen következik, hogy Wesselényi gazdasági vélekedéseinek java részét a mezõgazdaság, a falu, a földesúr–jobbágy viszony elemzése alkotja. Idevágó nézeteire politikai, társadalmi reformkoncepciója kapcsán már kitértünk, az alábbiakban mindössze a kérdéscsoport egyes, szigorúbban vett közgazdasági vonatkozásait szeretnénk érinteni. Annál idõszerûbb ez a feladat, mert Wesselényi alapvetõ munkáját kimondottan gazdasági szempontból ez ideig eléggé nem elemezték.

 Legfontosabb probléma, az egész gazdasági fejlõdés kulcskérdése  a feudális földtulajdon, a nemesi földmonopólium ügye. A magyar és az erdélyi törvénykönyvek, a Corpus Iuris, az Approbaták és Compilaták mindenikébe belefoglalt tétel a nemesség kizárólagos földtulajdona, amit  ilyenformán az uralkodó osztály kiváltságai alappillérének tekintett, és ahhoz körme szakadtáig ragaszkodott. A jobbágyfelszabadítást közelebbi vagy távolabbi célnak tekintõ reformerek azért a függõ parasztság, elsõsorban a jobbágyság számára akarták törvényesen biztosítani a „birtoklás”, „bírhatás” jogát, azaz olyan törvényt, amely számukra az általuk addig is használt jobbágytelek feletti tulajdonjogot, szabad rendelkezést, használatot és öröklést lehetõvé teszi. Wesselényi ezzel kapcsolatban azon a véleményen volt, hogy: „Monopolium, az az adás-vevés-használás természetes – vagy készítésbeli kirekesztõ jus, társaságban mindig veszedelmes: fojtja az ipart, és sokakat sért”. Azt javasolta tehát, hogy enyhíttessék a „kirekesztõ birtok meglétének vagy jusának terhe”, s „bírván és bírhatván, a megszerezni kívánók szabadságában vagyon azoktól szerezni meg, kiktõl könnyebben kaphatják”.[26] Míg a fentiekben a birtokjogot általában vetette fel, kitért külön a jobbágyok tulajdonjogára:  „Szíves óhajtásom azért, hogy bár minél elõbb lenne az egész nemzet hajlandó a most parasztok kezében lévõ colonicalis földeket nekik adni s bizonyos, de nagyon egyszerû feltételek alatt tulajdonokká tenni.”[27] A reformerek programja az örökváltság ügyében ennek a kérdésnek a megoldását célozta. Felmerült Wesselényiben az a Poroszországban testet öltött gondolat is, hogy telke megváltása, tulajdonba vétele fejében a jobbágy telke egy részérõl mondjon le a birtokos javára.[28] Hasonlóképpen az is, hogy telke használata fejében a felszabadult paraszt haszonbért fizessen a földbirtokosnak.[29] De természetesen  birtokjogot óhajtott adni azoknak a hitelezõknek is, akik a földbirtokosoknak adott hitelnyújtás fejében tõkéjük után hiába várták a fizetésképtelen nemesi birtokosok tulajdonából õket megilletõ részt. Az adott helyzet bénítólag hatott a hiteléletre, a fejlesztést pedig a tõkebefektetésre kész birtokosok számára erõsen akadályozta.

 Noha a nemesi birtokosoknak volt korlátozott számú fizetett alkalmazottjuk is, földjük mûveltetésének alapja a jobbágy kényszermunkája, ingyenes robotja volt. A saját keserû tapasztalataira építõ, a nyugati mezõgazdaságot ismerõ Wesselényinek joggal volt lesújtó véleménye a robotról: „szegénység, restség, butulás jelen ott meg, hol a munkának fõ rugója a kényszerítés, az erõszak: hol az nem önmagát, hanem csak mást boldogít” – írta. Ugyanakkor a robottal szemben a szabad munkaerõ elõnyeit, rentábilis voltát hangsúlyozta: „A mezei gazdaság, ki lévén a kényszerítés s elõítéletes szokások zsibbasztó terhe alól mentve, gyümölcsözve gyarapszik: mert a munkás ész s az ön hasznáért iparkodó igyekezet a dolgozó erõket, karokat kettõztetni, sokszorozni képes.” Erre példaképpen az ipart és kereskedést hozza fel.[30]

Részben humanitárius, részben politikai, részben meg gazdasági motivációja volt, hogy a közteherviselés kérdését felvetette. Az adófizetés csak a „misera plebs contribuens” tömegét sújtja, mely így kénytelen szegénységben élni, nincs pénze befektetésre, nem vásárlóképes.

 A fennálló rendszer ezen második alappillérét, a nemesi adómentességet Wesselényi igazságtalannak és károsnak tekintette, amin feltétlenül változtatni szükséges. Ezt annál is inkább szükségesnek tartotta, mert a nemesi adómentesség indoklása, hogy az uralkodó réteg „vérével adózik”,  az 1809. évi utolsó nemesi inszurrekció csõdje idején végleg dugába dõlt. Az uralkodó osztályt az a szemrehányás éri, hogy „a nemesi rend minden tehertõl ment, semmi köz költséghez nem járul, s csak ingyen bírja szabadságait”.[31] A kérdést az az anakronisztikus helyzet is idõszerûvé tette, hogy anyagiakon kívül a parasztság maga adózott vérével, hiszen fiaiból fogták kötéllel a császári-királyi sorezredekbe kényszerített katonákat. Amíg a távolabbi célnak tekintett közteherviselés valósággá válna, Wesselényi azt szorgalmazta, hogy a terhek egy részét a nemesség vegye saját vállaira.[32] „Nyilván mondom és vallom – írta –, hogy nekünk magyar nemeseknek adót kell fizetnünk.”[33] Ilyenformán enyhítenének „a születési elõítéletek barbarusi” gyakorlatán, a kiváltságosak és nép közötti feszültségeken, az együttélésre kedvezõbb légkört teremtenének, s javítanának a nép, a parasztság helyzetén.[34]

Mint  ahogyan rokonszenvvel tekintett az alkotmány sáncaiból kizárt parasztságra, felismerte és felkarolta a városi népességet, a mesterembereket és kereskedõket is. Õ, aki világosan látta a különbséget a hatszázezres nagyságrendû London és a tizenötezer lakójú, részben falusias jellegû Kolozsvár között, felismerte, hogy hazájában milyen sok a teendõ  a városiasodás, iparosodás, technikai fejlõdés,  polgárosodás, civilizáció terén. Kiindulópontja a szomorú valóság képe: „Kereskedés nemléte – gazdasági csonkaságok – sok természeti kincsek nem használhatása – iparbeli hijány – szegénység – sok adósság – falka sequestrumok – gyakori éhség – csekély termesztmények – rosz kézmívek – kevés s ügyetlen mesteremberek – gyárak nemléte...”[35] Kortársa, Gyulay Lajos írta naplójában, hogy 1848 táján minden huszonnegyedik ember mesterember és minden harminckettedik nemes.[36] A népesség foglalkozási és társadalmi megoszlása nemcsak hogy aránytalan, de a technikai-szervezési csúcsról, a gyáriparról nem is beszélhetünk a korabeli Erdélyben; magának  a céhes iparnak  több ágazata sem volt megfelelõ színvonalú és versenyképes.

Nagyon helyesen látta, hogy a nemesség egy történetén végigvonuló mentalitás rabjaként lenézi a mesterembert és kereskedõt: „a polgárokat s azoknak foglalatosságait sokan pöffedt kevélységgel méltóságok s tekintetök alattinak tartják; felejtik, hogy fõként a közép rend az, melly a világon legtöbb míveltséget terjeszt s bír; azt sem gondolják meg, hogy zavarba jött értékök s halmozott adósságaik miatt annyian egészen vannak kezei közt ezeknek, kik országunkban  ma legtöbb tiszta s rendbe szedett vagyonnal bírnak” – írja fõmûvében.[37] E réteg társadalmi szerepérõl állapítja meg: „A polgárság más részit a nemesség büszkén vargának titulálja; sok megvetéssel néz ön tudatlanságából a munkás mester-emberre, ki bajjal s fáradtsággal tanult kézi mívével szerzi érdemlett kenyerét s gyarapítja vagyonát; – van, aki inkább sanyarog, gyakran éhezik, hogy sem mesterségre adja magát [...] lesz rosz pap, bárdolatlan kántor vagy pervesztõ prókátor, kiknek úgy is az elégen sokkal túl vagyon nálunk felesleges száma.”[38]

Hogy mennyire tisztában volt a kérdés jelentõségével, tanúsítja, hogy „V-dik Ellenvetés”-ében azt boncolgatja, „hogy polgári alkotmányunk okozza hazánkban az ipar (industria), kereskedés, pénz s hitel hijányát”.[39] Wesselényi szerint az erdélyi alkotmányban ezek érvényesítésére lehetõségek rejlenek, csakhogy ezeket nem használták ki, sõt inkább eltorzították. A három gazdasági ágazat szerinte egységes egész: „Ipar nélkül kereskedés nincs: de hol ipar van, ott kereskedésnek kell lennie, valamint hol kereskedés van, csak ott lehet s lesz ipar is. E kettõt a pénz tartja életben, ezt pedig viszont amazok szülik: ha mind a három  van (mert csak együtt lehet vagy mind a három, vagy egy sem) úgy hitel is lehet. Ennek pedig ama három bizonyos gyümölcse.” Végkövetkeztetése ebben az, hogy a bírhatás törvényesítését biztosítani kell, mert a birtokszerzés, a birtok  „bírásának még többekre nézve bizonytalansága elölik az ipart; ki rekesztések, tilalmak, a hozás és vivés elzárása vagy meg nehezítése  a kereskedést szintúgy mint az ipart [...] felette zsibbasztják, s a perek hosszas és terhes folytával együtt elrekesztik a pénznek bé s széllyel folyási csatornáit”.[40]

A Hitel szerzõjének általa is emlegetett gondolatkörében elmélkedve részletesen foglalkozik a kölcsönnyújtás kérdésével. Szerinte ezt a Hármaskönyv biztosította, de késõbbi törvények az adósok, földbirtokosok javára módosították elõírásait és garanciáit, s tették így bizonytalanná a hitelt. „A legfényesebb házak, legnagyobb nemzetségek nyakig vervén magokat adósságba, hatalmokat s nagy befolyásokat arra használtók [!], hogy az adósság felvehetése pörét az ügyészek, s bírák által eredeti rövidségébõl kivéve mind hosszabbá s tekervényesebbé tegyék” – állapítja meg.[41] Hasonló célból született meg 1687-ben a majoratus intézménye, mely a hasonló birtok elidegeníthetetlenségét hozta, s a hitelezõket a legkárosabb bizonytalanságba kergette, a hitelt meg jóformán kiküszöbölte a gazdasági életbõl, s szülõanyja lett az uzsorának. Márpedig igaz az a közmondás, hogy „csak pénzzel lehet pénzt csinálni”. A hitel pedig a mezõgazdasági, ipari és kereskedelmi vállalkozások, befektetések, újítások nélkülözhetetlen eszköze. De még hitelezés esetén sincsen biztosítva a kamat pontos visszafizetése, ami teljesen bizonytalanná teszi a hitelezõ gazdálkodását, üzleteit, befektetéseit.[42]

Vitathatatlan tehát, hogy Wesselényinek az egységes belsõ piac kialakítása, a feudális korlátoktól, privilégiumoktól, vámoktól, révpénzektõl és vásárjogoktól mentes ipar, szabad kereskedelem az elképzelése, az ahhoz szükséges, mûködõképes  hitelnyújtáshoz és ‑felhasználáshoz pedig törvényes garanciákat akar  biztosítani. Példaértékû munkájának befejezõ mondata és végsõ kicsengése: „Vannak jusok, mellyekre ember mindég meg van érve, azért, mert ember, s mellyeket tõle csak vad önkény vonhat meg. – Illyen jusok: hogy senki más önkényétõl ne függjön – hogy a törvény elõtt mindenki egyenlõ legyen, hogy iparkodása után boldogulhasson – hogy vagyont bírhasson s annak birtokával bátorságban s bizonyosságban éljen.”[43] Felfogásában tehát a polgári szabadságjogok sorában található a vagyonszerzés és vagyonbiztonság is, s nyilvánvaló, hogy mindkettõ az új, születõ tõkés rend talpkövei közé tartozik.

Ismeretes, hogy a magyarországi és erdélyi rendek kedvezõtlennek tartották a bécsi udvar vámpolitikájának országukra vonatkozó rendszabályait. A kérdés körüli vita a történetírásban napjainkig tart. Wesselényi álláspontja, éppúgy, mint a jobbágykérdésben, pályája során változott. A Balítéletekben még az az álláspontja, hogy a Habsburg Birodalom országai érdekeinek összeegyeztetése nem könnyû, s a köztük lévõ egyensúly, érdekegyeztetés úgy válik lehetõvé, ha  mindenikük „az egymás iránti visszás érzést, irigységet, féltékenységet” mellõzni tudja.[44] Szerinte a bajok „két kútforrása”:  „értelmi míveltségünk hijánya; második pedig polgári alkotmányunk némelly hibás intézetei”. Az elsõ hiányosság egyenes következménye az ipar és kereskedés gyengesége és a hitel nemléte. „Utak nemléte, vízcsatornák meg nem nyílhatása bizonyítják, hogy nincs közköltség”[45] – írja, ami jórészt a pénzhiányból és a nemesi adómentességbõl származik.

Amikor a kivitel kapcsán nemegyszer az erdélyi ipar elmaradottságát emlegette, Wesselényi tisztában volt azzal, hogy a rossz közlekedési hálózat, a vendégmarasztaló sár és gyenge hidak, a nagy távolságok miatt csak jó minõségû, munkaigényes, értékes és minél kisebb volumenû árukat lehet külföldre juttatni. Ennek kapcsán sokat foglalkoztatta a bor exportja. Számára – aki saját szemével látta a francia borok és pezsgõ körültekintõ és gondos készítését és kezelését[46] – világos volt, hogy nemcsak a közlekedési nehézségek miatt súlyos gond a hazai bor külföldre juttatása, hanem a bor minõsége, meg nem felelõ kezelése miatt is.[47]

 A késõbbiekben, fõleg Friedrich List védõvámos közgazdasági eszméi és Kossuth hatása alatt Wesselényi felfogása jelentõs mértékben megváltozik.[48] A hazai külkereskedelem erõtlenségének okai között hangsúlyt kap a bécsi udvar felelõssége, az önálló magyar ipar és külforgalom kifejlesztése, a védegyleti mozgalom, a Kereskedelmi Társaság és a tengerre vezetõ Vukovár–Fiume közötti vasútvonal felépítésének támogatása. Kitérünk majd arra, hogy közgazdasági nézeteivel teljes összhangban rentabilitásra, haszonra, annak érdekében pedig eladásra és exportra törekedve szakosítja uradalmát, ipari és kereskedelmi vállalkozásokba kezd, és minden eszközzel igyekszik bekapcsolódni a gazdasági vérkeringésbe.

4. A zsibói uradalom modernizálása. Az erdélyi mezõgazdaság terjedelmes parlagán a zsibói uradalom a virágzó mezõk közé tartozott. Modernizálása akkor kezdõdött, mikor a birtok irányítása a szülõktõl Wesselényi Miklós kezébe került. Joggal állapítja meg Újfalvy, hogy a korabeli közéletet  a politika mellett „a második új világhatalom, az ipar” (azaz a gazdasági élet. Cs.E.) uralja. Wesselényi pedig az Erdély számára „egyedül lehetõ ipart: a földmûvelés iparát” igyekezett elõmozdítani.[49]

Az országos gazdasági reformokon túlmenõleg Wesselényi saját zsibói uradalma modernizálásával akart példát mutatni birtokostársainak. A fiatal báró birtokai élére jó érzékkel  jószágigazgatói minõségben  Kelemen Benjámint állította (1817), ezt a „fáradhatatlan szorgalmú, példa nélküli béketûrõ, nagyon bátor ifjat”.[50] Kelemen tisztségét mintegy fél évszázadig viselte. Principálisával korban találtak, politikai és gazdasági nézeteik is egyeztek, elhatározták tehát, hogy az uradalom gazdálkodását egészen új alapokra helyezik és modernizálják. Nem könnyû megállapítani, hogy az uradalom átalakításában mi a Wesselényi része és mi a Kelemené.  A zsibói uradalom gazdasági iratanyaga megsemmisült, mégis annak maradványaiból és a Wesselényi család levelezése alapján képet alkothatunk a vezetés és átalakítás módjáról. Az világos, hogy az elképzelés a Wesselényié, a megvalósításban következetesen mindketten munkálkodtak, mikor pedig ura távol volt, a munka dandárja a jószágigazgatóra hárult. Kettõjük nézetazonossága, Kelemen hozzáértése és hûsége volt a biztosíték, hogy a nagy terv valósággá váljék. Külföldi utazásaiból hazajövén, „kiváló lényéhez mért hévvel fogott zsibói gazdasága kezeléséhez” – írja Wesselényirõl kortársa és barátja, Újfalvy Sándor.[51]

A változtatásra annál nagyobb szükség volt, mert a sokéves kufsteini rabságot szenvedett, azután ideje jó részét a politikára, mûvelõdésre (különösen színpártolásra) és igazgatási ügyekre szentelõ   id. Wesselényi Miklósról „a gazdászat özvegyére és fiára nagyon silány állapotban szállott. Semmi instructus fundus egy nagy ménesen kívül: de a mely annak kezelésibõl kifolyólag legkevésbé jövedelmezõ, ellenkezõleg a gazdászatnak szembetûnõ hátrányára volt. Úgy állott az, mint az õserdõ, amely hozzáférhetetlenség miatt a pásztorlásbért sem fordítja meg.”[52] Jobbágyai közül félszáznál több hajdúként-huszárként szolgált az udvarban, más része a hosszas vadászatokon hajtóként fecsérelte az idõt, így nem csoda, hogy  egyszer s másszor a  szántás-vetés még késõ  õszire sem történt meg. A zsibói határ leglapályosabb részét vizenyõs berkek, bozót és fû lepte el, az istállók körül emberöltõ óta trágyahegyek emelkedtek, miközben a földekre nem jutott termékenyítésre. A tisztek arcátlanul lopták az uraságot, az uradalom teljesen el volt adósodva.[53] Ugyanakkor igazságtalanok lennénk id. Wesselényi Miklóssal szemben, ha elhallgatnánk, hogy gazdasági építkezésekre (lóistálló, lovarda stb.) nagy gondot fordított.

Mikor a gazdaságot az ifjú Wesselényi átvette, és élére Kelemen Benjámint állította, még nem nyílt számára politikai tér. A Szent Szövetség utáni abszolutista korszak szellemének megfelelõen Erdélyben hosszú ideig diéta sem tartatott. Jószágigazgatójával együtt Wesselényi a gazdaságra összpontosított. Fiatalos hévvel vetette bele magát a gazdaság ügyeibe, s az elkövetkezõ évtizedekben kortársai elõtt bizonyította, hogy férfikorára „nagy gazdá”-vá nõtte ki magát.[54] Mikor az erdélyi elõkelõ nemesifjak és arisztokraták példájára közigazgatási pályára csábítják, Wesselényi nem hallgat rájuk és „gazdaságával menti magát”.[55] Zsibó erõsen hozzánõtt, és mikor nyugati tanulmányúton járt, „kimondhatatlanul jól esett” neki szülõföldjére emlékezni.[56] Birtokát a távoli európai tájakról is igyekezett irányítani, bár akkoriban nyilvánvalóan a vezetés a hagyományos gazdálkodáshoz ragaszkodó  Cserei Helénával gyakran vitázó  Kelemenre hárult. Wesselényi nyugat-európai utazásából visszatérve, gazdag ismeret- és tapasztalatanyag birtokában 1822-tõl ismét maga irányítja uradalmát. 1825-tõl növekvõ politikai szerepe miatt sokat volt távol, késõbb Erdélybõl való számûzetése és börtönévei akadályozták irányító munkáját, azonban sohasem szûnt meg  uradalma modernizálását szolgálni.

A változás mellett szólottak a nyugaton látottak és a magyarországi korszerûsített uradalmak. Wesselényi Széchenyi társaságában töltött angliai és franciaországi útja idején szakosított uradalmakat (Rambouillet, Épernay, Dupin, Newmarket, Bildeston, Hampton Court, Euston, Epsom stb.),  fejlett földmûvelést és állattenyésztést  folytató, bortermelést, ménesgazdálkodást és juhászatot vivõ, virágzó nagybirtokokat tekintett meg, kiváló agrárszakembereket ismert meg, gazdasági rendszerekrõl szerzett tudomást, s ismereteit-tapasztalatait nem mindennapi mûveltséggel rendelkezõ barátjával-útitársával vitathatta meg. Magyarországon is fejlett, korszerûsített uradalmak alakultak ki (Magyaróvár, Keszthely), ahol az agrár szakirodalom nemzetközi nagyságainak (Johann Beckmann, Albrecht Thaer) tanításai alapján a jól szervezett, profitorientált, szakosított, vetésforgót alkalmazó, korszerûbb gépekkel mûködõ nagyüzemi elvek érvényesültek. Annál inkább, mert Tessedik után a l9. század elején kiváló agrár szakemberek léptek fel Magyarországon is,  mint Pethe Ferenc és Nagyváthy János. Nyugati útja elõtt Wesselényi nemcsak Cenket látogatta meg (melynek Liebenberg nevû direktoráról azt mondja, hogy „az ökonomiát fundamentaliter érti, a lovakhoz tud, angolul ért”), továbbá a császári lóiskolát és a bábolnai ménest, hanem Burg bécsi mezõgazdasági gépgyárát is.[57]

Az elõzõ idõszak, a felvilágosodás és természettudományok százada agrár szakembereinek jelszava már az elmélet és gyakorlat összekapcsolása volt (theoria cum praxi). Most Zsibó irányítói elõtt tág tér nyílt a bizonyításra, nyilvánvalóan úgy, hogy a jelentõs uradalom anyagi erõforrásaira építsenek. Az uradalom központja Zsibó volt gyönyörû barokk kastéllyal, lóistállókkal, lovardával s más gazdasági épületekkel. Körülötte a Wesselényiek többi birtokai: Karika, Kisgoroszló (Trányis), Hosszúfalu (Husszia), Szamosudvarhely, Kucsó, Turbuca, Róna, Prodánfalva, Csiglen, Solymos és Zsákfalva. Ezekben a falvakban az uradalomnak 1809-ben 5l2 colonusa volt, ami családtagokkal együtt kb. 2000–2500 embert jelentett.[58] Mindemellett a zsibói uradalomhoz több részjószág járult,  így Kékesen és Galacon jelentõs szántóterületek, Tasnádon és Szakácsiban szép szõlõk. A zsibói uradalmat hatalmas erdõségek övezték. A szántóföldek minõsége változott, a legértékesebbek a Szamos lapályán feküdtek, az agyagos domboldalak már kevésbé voltak termékenyek.

Az irányítást átvevõ Wesselényi Miklós fellépésével a zsibói uradalomban új világ köszöntött be. A fennálló „nevezetes akadályok mellett is javulásnak indult mind bel-, mind külgazdászat [...] A házi kormányt megragadván, az aristokrátia külszínén is változtatni akart: eltörlé a virágházat és vadas kertet, ebbõl csikós kertet, amabból czitrom fák helyett lovak tanyáját alakítá: de késõbb  mindezek nagyobb költséggel újból felállíttattak. A külgazdászat, óriási irtások, vízvezetések s lecsapolások által merõbe felvirult: létrejött a tagosítás, váltórendszerrel és az erdõ szabályozás, 1826-ban Erdélyben legelõbb itt: birkatanyák s körültök tágas legelõk állíttattak fel, többire vadon heverõ helyeken, irtások által: s mivel Zsibónak közel gabna piacza nincsen, azért a külgazdászat fõleg takarmány termesztésre irányoztatott és ebben tetemes elõhaladás is történt. Azonban kitûnõ gond fordíttatott, hogy magtár, élésház, pincze illõ kellékek hiányában sohase legyen, s így a belgazdászatra szükséges tényezõk, szarvas marha, juh, sertés, bor, gyümölcsök sokféle nemei lehetõ legjobb minõségben s maguk idejében szereztettek bé, s igen figyelmes felügyelet alatt kezeltettek” – emlékezik a zsibói gazdaság átalakítására Újfalvy.[59]

A modernizálás nyilvánvalóan a földesúr kezelésében lévõ allódiumra összpontosult. A korabeli feudális uradalmak önellátó jellege a mezõgazdasági termelés széles skáláját jelentette. Ezt a változatosságot az adott helyzetben fenn kellett tartani, mert a kastély és a birtok személyzetének fizetése, illetve eltartása jelentõs mennyiségû gabonát és állati terméket kívánt meg. Az árutermelés megkívánta korszerûsítéshez azonban mindenképpen a specializálódás szükségeltetett, természetesen olyan arányban, amelyet a rendelkezésre álló tõke lehetõvé tett. Wesselényi figyelme kezdettõl  fogva a Zsibón nagy hagyományokkal rendelkezõ, de nagyon ráfizetéses ágazat, a lótenyésztés felé irányult. A híres zsibói ménes édesapjának, a „zsibói bölénynek” a büszkesége volt, szép istállókkal és lóiskolával, fenntartása azonban sok pénzt és nagy személyzetet igényelt. Újfalvy szerint a szakszerûtlen kezelés (pl. szörféreg pusztítása)  a ménest  1816-ban 350-rõl 50 lóra apasztotta.[60]

Ha az adat túlzottnak tûnik is, nagy volt a veszteség, de mindenképpen alap és alkalom kínálkozott a ménes újraélesztésére. Wesselényinek ez annál inkább szívügye volt, mert alig néhány éves korától maga is szépen és bátran  lovagolt, késõbb pedig lovasbravúrjairól volt nevezetes. Kortársa és barátja, Jósika Miklós azt írja róla, hogy  „kevés hozzá fogható lóismerõt” látott s ez irányú ítéletében „ritkán csalódott: azokban a lovakban pedig, melyeket saját használatára növelt,  soha! még akkor sem, mikor e tevékeny férfiú szeme világát vesztette”.[61] A ménes iránti figyelmével Wesselényi egyrészt a magyarok hagyományos lovak iránti rokonszenvébõl és katonai hagyományaiból indult ki, másrészt gazdasági meggondolás, a haszon szerzése volt a célja. „Senki sem hozza kétségbe, hogy a lótenyésztés fontos része a nemzeti gazdaságnak. Sõt bizonyos, hogy az valamint gazdagulására, úgy erkölcsére s karakterére egy nemzetnek nagyon béhat” – írja. Másutt meg azt fejtegeti, hogy: „Minden országoknak, a hol a lótenyésztés virágzásra jutott, példája azt mutatja: hogy az abból nyerhetõ haszon vitte ezt elé.” Megállapításai abból a munkából valók, melyben a ménesgazdaságra, a lovak tartására igyekezett felhivni a figyelmet.[62]

De Széchenyivel együtt addig is mindent elkövettek  uradalmaik lóállományának nemesítésére és hasznosítására.  Azért Wesselényi nyugati útja során a meglátogatott Anglia tenyészlovaiból akarta a zsibói ménest felfrissíteni. Erre egyébként édesapja is példát szolgáltatott, mert angliai eredetû volt például Alexander nevû ménlova. A Széchenyivel együtt tett angliai vidéki látogatások javarészt arra irányultak, hogy megfelelõ lovakat vásároljanak. Hetekig tartó utazgatás-látogatás-kutatás után Wesselényi Angliában végül is egy kitûnõ mént, az Erdélyben híressé vált Catót vásárolta meg két kancával együtt, amelyeket  szakképzett angol lovásszal hozatott haza. Mindjárt a Cato megvásárlása után nagy elragadtatással ír angol ménjérõl: „Azt hiszem, nagyon olcsón vettem, nem kaphattam volna jobb mént ménesemnek és erdélyi kancáinknak. Feje gyönyörû, egy arabs lóhoz hasonló: jó és nem túl vastag nyak, nagyszerû mar, a legrövidebb lábak s legerõsebb csontok, mit valaha telivérnél láték. Legjobb s bámulatra legméltóbb részei háta  és keresztcsontja. Kétségtelenül a legjobb eddig vásárolt lovaink közül.”[63]

Ménese felújításával egyidejûleg 1825-ben a lóállományban selejtezést végzett, nagy lóárverést hirdetett meg, melyet itthon és külföldön egyaránt közzétett.  A bécsi és pesti lapokon kívül az árverés hírét olyan lapok közölték, mint a Beobachter és Allgemeine, a Journal de France és a trieszti sajtó.[64] Az alapvetõen keleti fajtákra alapozott zsibói ménest az angol fajtákon kívül székelyföldi lovakkal is gyarapította, s végül ménese egy gondosan megválogatott, kiválóan kezelt és egyre rentábilisabbá váló lóállományból tevõdött össze, a lovak gondozását pedig 1843-ban Algya istállómester irányításával egy ménesmester és az alájuk rendelt 27 lovász, egy csikós és négy kocsis végezte. A jövedelmet nemcsak híressé váló lovainak eladásából szerezte, hanem ménbérbõl is. Számos erdélyi birtokos vásárolt tõle lovakat (köztük Széchenyi is öt darabot), közelebbi és távolabbi vidékrõl hoztak ide kancákat hágatásra. Az átalakulás folyamatáról nemcsak az idézett  munkában számolt be, de a zsibói ménes tudományos, gondos lótakarmányozási módjáról és a táplálék összetételérõl pontos leírások is fennmaradtak.[65] Megfelelõ legelõrõl a csikóskert felújításával is gondoskodott. Az édesatyja idejében színielõadások helyéül szolgáló lovarda most fõleg a ménes díszeinek bemutatására szolgál: „A lovarda egy nagy csillárral s több éjjeli lámpával van világítva: a fõlovász a paripa élet s születését hangosan kiáltja ki s kezdõdik a lovarda körüllovagolása. Felséges látvány! annyi délczeg nemes állat, apróbb-nagyobb szöktetések s bárány ugratások közt! A szögletben zamatos rónaival s udvarhelyivel habzó serlegek fogadják a mind sürübben erre forduló látogatókat” – emlékezik vissza Újfalvy.[66] A ménestartás sikeréhez az is hozzájárult, hogy a ménesmester Algya obsitos huszár volt, Kelemen pedig a kolozsvári Akadémián „baromgyógyászati” elõadásokat hallgatott, és erõsen hozzánõtt a lovakhoz; a híres Cato elpusztulását mint egy barátja elvesztét fájlalta.[67] Nem vitás, hogy ha napjainkban Zsibó környékén szép és nemes tartású lovakat látunk, e késõi utódok látványában a zsibói ménes tartós eredményeit is szemlélhetjük.

A zsibói uradalomban folyó állattenyésztésnek másik alapvetõen fontos ágazata a juhgazdaság volt. Hagyományos ágazatként öröklõdött ez is, minthogy a juhok és bárányok bõrére, bundájára, húsára és faggyújára minden korabeli önellátó birtoknak szüksége volt. Csakhogy Zsibó messze túljutott a tradicionális juhtartáson, és a tudatosan-tudományosan kifejlesztett juhászat eladásra, haszonra, sõt kivitelre termelõ ágazattá fejlõdött. Fejlõdésének a korszak is kedvezett: egész Kelet-Európában meglódult a gyapjúexport,[68] Erdély kivitelének is egyik fontos ágazatává nõtte ki magát.  A környezõ dombos vidék legelõi és a lakosság ráhangoltsága magában is kedvezett a juhászatnak, itt azonban ennél jóval többrõl volt szó: Wesselényi olyan juhállományt akart létrehozni, amelynek finom gyapjával keresett árucikket dobhat a piacra.

Miután elhatározta, hogy minõségi gyapjút fog elõállítani, már nyugati útja elõtt alaposan tanulmányozta a fejlett magyarországi juhászatokat. Mikor 1822-ben barátja testvérénél, Széchenyi Pálnál tesz látogatást, megjegyzi, hogy annak „barátsága s ismerete a selyemgyapjúra való verekedésbeli célomban, remélem, nagyon fog segíteni...”[69] Valahogy úgy gondolkodhatott, mint Széchenyi István: „Az ember nem élhet vidéken [...] anélkül, hogy ne legyenek a legjobb fajtájú lovai, a legkiválóbb merinó juhai s a legjobban kezelt gazdasága.”[70] Nyugaton folytatott „gazdászati” tanulmányútja során francia és angol földön a fõ célként kijelölt lótenyésztési ismeretszerzés és tenyészlóvétel  után a legnagyobb gonddal a juhászatokat vizsgálta meg. A franciaországi Rambouillet-ban megcsodálta a XVI. Lajos korában meghonosított spanyol selyemjuhokat („A juhok nagyon erõsek, nagyok és különösen dús bundájuk van” – jegyzi meg[71]), de Angliában is bõven akadt  látnivaló.[72] Az Erdélyben nagy múltú gyapjútenyésztés is sarkallhatta, hiszen ekkoriban a tartomány havasain és dombjain  többmilliós juhállomány növekedett; 1792-ben egyedül Havasalföld és Moldva tájain másfélmilliónyi erdélyi juh legelészett.[73]

Elsõsorban a juhászat minõségi javítására törekedett; ez volt a fõ célja az élére állított Nagy Lázár juhinspektornak. Nemes fajtájú juhokat hozatott, illetve tenyésztetett ki a birtokokon,  mindenüvé aklokat, juhistállókat építtetett, szakszerûen mosatta a juhai bundáját és nyíratta azokat, gondot viselt a gyapjú bálázására és szállítására. A fejlesztés az 1820-as évektõl folytonosan tartott, még Zsibóra történt visszatérte után is vásárolt selyemjuhokat. 1844-ben például gr. Sternbergtõl, a Niederrotwasser völgyébõl vásárolt 60 anyajuhot és négy hágókost. Azok minõségére jellemzõ, hogy a juhok csaknem 1500 aranyba kerültek.[74] Mennyiségileg is nagy volt a gyarapodás. Az uradalom juhállománya  a század eleji néhány százról az 1840-es években már úgy megnövekedett, hogy meghaladta a 10 000-et. A Kelemen által kidolgozott, meleg vízben oldott vegyi anyagokkal történõ mosási eljárás kiváló minõségû, bel- és külföldön egyaránt versenyképes  áruvá tette a Zsibóról kikerülõ, évi 10–12 000 fontnyi finom szálú selyemgyapjút. A gazdatiszt csodálkozva számolt be urának a zsibói gyapjú minõségérõl, a látogatók dicsérõ szavairól. „Képzetem sem volt arról – mondotta Orczy György jószágigazgatója –, hogy Erdély ilyen gyapjút termeszt, s meg vallom, Magyarországon sem láttam ilyen gyapjúmosást.”[75] Nem csoda, hogy a gyapjút Wesselényi a jó nevû bécsi Wodianer cégnél értékesítette.

Árutermelésre, ipari nyersanyag elõállítására törekedve, a gyapjú mellett Wesselényi a nálunk még csak gyermekkorban leledzõ selyemgyártásra is gondolt. Az „állatok országa” harmadik területére, a selyemhernyótenyésztésre Kõváry Zsibót ismét példának hozza fel. Az Erdélyben II. József óta meghonosított selyemhernyótenyésztés már hanyatlóban volt, mikor Wesselényi uradalmában ismét virágzásnak indult az ágazat. Akkori viszonylatban méretei nem voltak lebecsülendõk. 1837-ben kelt levelében Nagy Lázár zsibói uradalmi tiszt az etetésükre szolgáló 30 000 eperfa ültetésérõl beszél.[76] „Gazdasági ujj ipar águnk probatikája a sejembogarászat nem kis gondot okoza – írja Kelemen 1840-ben –, fel növekedvén a bogarak temérdek heljet foglalnak el naponként, az udvarba mindenkit mozgásba hoztak – ezen kívül az egész fekete légió [ti. a cigányok.Cs.E.] minden pereputtyostol alig képes eledelök megszedésére: már az elsõ rendûek fonják bé magukat s galétáik igen szépek.” A gubókból évi 8–9 bécsi mázsa selymet állítottak elõ, de az elültetett és elültetendõ eperfák a termelés megtízszerezésével biztattak.[77]

A nagymértékben árutermelésre áthangolt állattartás jelentõsége nagy volt ugyan, az uradalom erõinek nagyobb részét mégis hagyományosan a földmûvelés kötötte le. A gabonaféleségeket részint az allódium, másrészt a jobbágyok szolgáltatták. Méreteit érzékelteti az az adatsor, amely a zsibói uradalmi számtartó kezén 1833-ban átment gabona- és növényfajtákat veszi számba. Eszerint az uradalom raktáraiban-tárlóiban  õszbúzából 2444, tavaszbúzából 990, rozsból 3076, alakorból 2896, árpából 1258 1/2, szemesmáléból 4388, zabból 7489, haricskából 7450, lencsébõl 201 9/16, paszulyból 148 7/16, kendermagból 209 véka mennyiség fordult meg, míg napraforgóból 2 1/2 , lednekbõl 172 véka,  a gyümölcsök közül pedig almából 13l, aszúalmából 106 véka.[78] A jelentõs mennyiségû gabona a nagyszámú uradalmi személyzet ellátására volt szükséges, míg a feltûnõen sok zab a ménes táplálására szolgált. Egy pillantás az adatsorra bárkit meggyõzhet, hogy a kimutatásból olyan fontos növények termései hiányoznak, mint például a len és a kender, valamint a takarmányfélék (lucerna, lóhere, repce). És akkor még nem is említettük a zöldségféléket (krumpli, sárgarépa, cékla, uborka stb.), amelyek a család és az alkalmazottak ellátására nélkülözhetetlenek voltak.

A „pallérozott mezei gazdaság”, a modernizálódás azonban elengedhetetlenné tette olyan hagyományos mezõgazdasági ágazat, mint a földmûvelés folytatásának megváltoztatását is. A legkézenfekvõbbnek a fentebb említett új növényfélék bevezetése mutatkozott, ezek sorában a takarmányfélék és zöldségek vezettek. A takarmányfélék termelését a nagyarányú lótenyésztés indokolta, a zöldségfélék közül az új, viszonylag könnyen mûvelhetõ és tápláló krumpli fontossága nõttön-nõtt.

Az igazán modernet azonban az erdélyi földmûvelésben a nyugati – fõleg angol és holland – példára Zsibón is meghonosított váltógazdaság képezte. Lényege a növények táblák szerinti idõszakos változtatása a gabonafélék mellett a takarmánynövények beiktatásával, mégpedig a talaj termõképességének ésszerû kihasználása révén. Hogy mezõgazdasági forradalmi újításszámba menõ voltát érzékeltessük, idéznünk kell a kortárs Kõváryt. A határozottan közgazdasági gondolkodású szakíró 1847-ben azt mondja, hogy nálunk „még a római ugaros gazdálkodás megy”, holott külföldön évtizedek óta már váltógazdaságot folytatnak. Aztán hozzáteszi, hogy „váltó gazdaság, tán az egy zsibói uradalmat kivéve, egy sincs”.[79] A helyzet azonban valamivel jobb volt a Kõváry által rajzolt képnél, hiszen csak a Wesselényi-birtokokon hét váltógazdaság mûködött, köztük a két zsibói. Zsibón az alsófordulóban létesített váltógazdaság („nagy tag”)  12 kisebb-nagyobb táblából állott, a táblák szélén gyümölcs- és eperfákkkal szegélyezett utak húzódtak, amelyek rendezett, civilizált vidék sétányaira emlékeztettek. A zsibói felsõfordulóban lévõ váltógazdaság kisebb volt, hét 9 holdas tábla. A váltógazdaságokban tiszta búza, törökbúza, tavaszárpa, zab, alakor, kléh, kaszáló és legelõ idõnkénti cseréje jelentette a vetésforgó alkalmazását és így a nagyobb terméseredményt.[80] Az ésszerû termelés, a hely jobb kihasználása azonban szükségessé tette a szántók állandó jellegû felosztását a földesúr és a jobbágyok között, azaz a határosztályt. Wesselényi Miklós a határosztályt Zsibón az 1830-as években már végrehajtotta, ami a hagyományos formákhoz ragaszkodó parasztok részérõl elégedetlenséget szült.[81]

A korabeli feudális birtok folytatásának alapfeltétele a jobbágy robotmunkája volt; ennek kényszerítõ jellegén kívül az volt a hátránya, hogy nagyon nehézkes, lassú, alacsony színvonalú és hatékonyságú volt. A középkori konstrukciójú, apáról fiúra örökölt ekének csak a laposvasa és csoroszlyája készült vasból, egyébként fa alkatrészekbõl állították össze, igen nehéz, „marhakín” volt, és 4–6 ökör szükségeltetett vontatására. A barázdák aprítására tövis-, legjobb esetben faágú boronát használtak, a gabonafélék kicséplésére pedig cséphadarót vagy állati nyomtatást. A tárolás ugyancsak kezdetleges volt, s annak során jelentõs termésmennyiség megsemmisült. A modernizálás azt az elengedhetetlen követelményt rótta  a birtokosokra, hogy a jobbágymunkát új technikával, gépekkel és korszerû mezõgazdasági eszközökkel helyettesítsék.

Irányítóinak hála Zsibó ebben a tekintetben is jó példával járt elöl. Wesselényi nyugati útja során a bécsi Burg gépgyárból, sõt Angliából rendelt gépeket, a látottakat alkalmazás céljából lerajzolta és leírta, a jószágigazgató Kelemen pedig székely õseitõl örökölt ezermester hajlamait követve maga is tervezett gépeket. Így aztán a zsibói uradalomban az 1820-as évektõl kezdve új ekefajtákat, lineátort, vetõgépeket és exstirpátort használtak a föld megmunkálására és növénygondozásra. A legnagyobb eredményt az jelentette, hogy nagy nehézségek árán megérkezett és az uradalomban mûködni kezdett a korszak jeles technikai vívmánya, a „cséplõgépely” is.  A zsibói bevezetése körüli zûrzavarok világosan mutatják, hogy mi mindennel kellett megküzdeniük azoknak, akik az új technika mellett kötelezték el magukat. Rendkívül magas ára a tõke- és hitelhiánnyal küzdõ birtokos számára csak az elsõ akadály volt. Ehhez adjuk hozzá, hogy a nehéz cséplõszerkezet útközben hányszor elakadt a vendégmarasztaló erdélyi sártengerben, s hogy felszerelése és mûködtetése még a hozzáértõbb molnár számára is megoldhatatlan volt, azért külön gépészrõl kellett gondoskodni, hogy aztán a nyugati géprombolók példájára lázadozó, megélhetésüket féltõ parasztok megrongálják és használhatatlanná tegyék a nagy termelékenységû gépezetet. De semmi nehézség sem tántorította el az új technika zsibói híveit, hogy a megkezdett úton haladjanak, s az említetteken kívül szórórostát, szecskavágót, aszalószerkezeteket, valamint más gépeket és eszközöket vegyenek igénybe a pénz, munkaerõ és idõ megtakarítására.[82]

    Az új mezõgazdasági kultúra tájformáló jellege sehol sem érvényesült erõteljesebben, mint a szõlészetben és gyümölcskertészetben. Wesselényi ausztriai és bajorországi minták alapján valóságos kertvidékké akarta átalakítani szilágysági birtokait. Magyarországról és Ausztriából, Franciaországból és Itáliából, sõt Amerikából is hozatott eper-, barack-, szilva- és szõlõmagokat meg fõleg oltványokat. Kelemennel és kertészeivel együtt oltotta és nemesítette az uradalom, sõt a jobbágyok gyümölcsfáit. A kultúrtáj kialakításának monumentális terve aztán Wesselényi számûzetése idején teljesedett ki, mikor is több tízezer csemete került a váltógazdaság táblái, a csikóskert és az utak szélére. Az uradalom minden falujában gyümölcsfaiskolák nõttek ki a földbõl, és hamarosan az utak mentét szegélyezõ gyümölcs- és fenyõfák árnyékában pihenhetett meg a vándor és a mezei munka fáradalmai után a földmûves. A rengeteg eperfa a selyemhernyó-tenyésztéssel, a szilvatermesztés a pálinkafõzéssel függött össze, de sok gyümölcsöt aszalással tartósítottak. Zsibó uradalmának olyan elhíresedett gyümölcsösei voltak, hogy  az oltványok moldvai kiszállítására is gondoltak.[83]

Wesselényi gazdasági érdeklõdésének egyik központi gondja volt a bortermelés. Uradalma több falujában hagyományosan mûveltek szõlõt, saját kezelésében is voltak szõlõtáblák, hatalmas borpincéinek hordóiban több ezer vedernyi elfért a „hegy levébõl”, vincelléreket és pincemestert is alkalmazott. A tárolóiba évente befolyó  bor mennyisége meghaladta a 2000 vedret. Különösen  rónai és szamosudvarhelyi borai voltak nevezetesek. Wesselényi azonban messzebb gondolt: a szakosítást és nemesítést, új szõlõfajták meghonosítását elengedhetetlennek tartotta ahhoz, hogy a piacra versenyképes bort szállítson. Annál inkább, mert nemcsak a hazai eladásra gondolt, hanem külföldre, sõt Amerikába is szándékozott bort szállítani. Azért tanulmányozta nyugati utazása során olyan elõszeretettel a francia szõlõtermesztést, bor- és pezsgõkészítést. Ezzel függött össze, hogy hazatérte után a pesti szõlõiskolából több mint 100 fajta magyar, német, spanyol, portugál, francia és olasz szõlõvesszõt rendelt, ami mennyiségileg sok ezer darabra rúgott. Hasonlóképpen az is, hogy Wesselényi több száz üveget rendelt olyan célból, hogy azokban pezsgõt készíttessen és értékesíttessen.[84]

A többi fõrangú kastéllyal együtt Zsibóhoz is az uradalmat kiszolgáló ipari háttér tartozott. Kõmûvesek, asztalosok, kádárok, kovácsok és más mesteremberek segítettek az uradalom nagyüzemében. Wesselényi azonban a hagyományos ipari ágazatokhoz árutermelés céljából újakat csatolt. A régóta üzemelõ sütödéhez és pálinkafõzõhöz sörgyártás és hamuzsírégetés járult, az utóbbi az üveggyártáshoz szolgált fontos nyersanyaggal. A hamuzsírkészítés az utóbbi évtizedekben erõsen fellendült, virágzását a Szilágyság kiterjedt erdõségei biztosították. A sok ezer mázsányi hamuzsírrakományai a Wodianer cég és a Magyar Kereskedelmi Társaság útján kerültek értékesítésre.

Mióta Széchenyivel kapcsolatban állott és megjárta a kapitalizmus útjára lépett Nyugat-Európát, Wesselényi elõtt nyilvánvalóvá vált a tõke, a hitel és a kereskedelem elsõrendû fontossága. A birtokostársaival együtt õt is sújtó kóros tõkehiányon eladásokkal és hitel felvételével igyekezett segíteni. Nyugati utazásai idején Széchenyi adott neki mintegy 15 000 forintnyi kölcsönt, késõbb pedig kereskedelmi cégek nyújtottak szállítandó árui fejében elõleget; egyéb lehetõségeket is felhasznált hitel szerzésére. A hiteléletbe való bekapcsolódást és modernizálódást az is jelzi, hogy az 1840-es évektõl Wesselényinek a Wodianer cégnél folyószámlája volt. Emellett a reformkor számos gazdasági vállalkozásába bekapcsolódott, a Védegyletnek, Magyar Kereskedelmi Társaságnak, a Vukovár–Fiume Vasútra Egyesült Társaságnak egyaránt részvényese volt. Az annak idején édesanyja által saját kezûleg vezetett bevételek és kiadások jegyzéke helyébe Wesselényi  tisztjeitõl  korszerû elszámolást kívánt meg, pénztári naplók, fizetési jegyzékek, pontos leltárak és nyilvántartások jelezték a modern mezõgazdasági nagyüzem pénzügyi lélegzését.

Erre annál nagyobb szükség volt, mert a zsibói uradalomnak 1843-ban 103 fizetett alkalmazottja volt, legnagyobb részük a termelõmunkában és adminisztrációban dolgozott; élükön jószágigazgatóként Kelemen Benjámin állott. Noha jelentõs számú alkalmazottat, bérmunkást, napszámost foglalkoztatott, az uradalom munkálatainak nagyobb részét a jobbágyok robotja szolgáltatta. Mindezekkel együtt a zsibói uradalom Erdély mezõgazdasági mintaüzemévé nõtte ki magát, olyannyira, hogy erdélyi szakiskola hiányában itt indult meg a gazdatiszti képzés. Míg a keszthelyi Georgikon keretében rendszeres mezõgazdasági oktatás folyt, Erdélyben Wesselényi kezdeményezésére Zsibón évente 10 gyakornokot láttak vendégül, hogy  a zsibói mezõgazdasági üzemben gyakorlati képzést nyerjenek, és a tanultakat Erdély-szerte alkalmazzák.

Wesselényi nagyvonalú terveire mi sem jellemzõbb, mint az, hogy hazatérte után a börtönbõl szabadult Kossuth Lajost akarta megnyerni birtokai jószágkormányzójául. Kossuthra azonban nagyobb feladatok vártak a politikai életben, az ellenzék újjászervezésében és irányításában. A felkérés mégsem volt alkalomszerû, hiszen Kossuthban éppúgy, mint Wesselényi személyében megtestesült a politikai és anyagi alap átalakításának egész koncepciója, a reform és gazdaság szoros egysége és harmóniája. A döntõ lépést aztán 1848 hozta meg.