Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1997/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 59. kötet, 1997. 1-2.füzet

Gáll Ernõ

A „románságtudomány” budapesti mûhelye

1. Régi adósságunkból törlesztünk, amikor az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Román Filológiai Tanszékén folyó kutatómunkáról, illetve sokágú kiadói tevékenységérõl folyóiratunk olvasóinak beszámolunk. Ez a szemle nem kimerítõ jellegû, csupán jelzésértékû próbál lenni. A recenzens csak arra vállalkozik, hogy betekintést nyújtson abba a mûhelybe, amelyben évek óta – jól kimunkált koncepció és terv alapján – korszerû románságtudományi búvárkodások bontakoztak ki, az elért eredményeket pedig a szélesebb közönség számára is igényes külsejû könyvsorozatban, évkönyvekben teszik hozzáférhetõvé.

Rögtön elöljáróban szögezzük le: a Tanszék munkatársainak erõfeszítéseit nem lehet kizárólag tudományos ismérvek szerint megítélni. A már eddig betakarított s a szakemberek, valamint az érdeklõdõ olvasók kezébe eljuttatott termésüknek nagyobb: társadalompolitikai, kulturális és pszichológiai kisugárzása van. Ezek a kötetek a jobb kölcsönös megismerést s így a magyar–román közeledést, a megbékélést segítik elõ.

Egyértelmûen ezt a célt szolgálja az Encyclopaedia Transylvanica címû sorozat, amely román szerzõk (magyarul és románul közölt) munkáit is közkinccsé teszi. A sorozatszerkesztõ Miskolczy Ambrus, aki – tanszékvezetõként is – az egész vállalkozás spiritus rectora, arra törekedett, hogy az egymással érintkezõ közös múltból tematikailag releváns kérdéseket világítson meg, a szerzõk kiválasztásában pedig sokszor jelképes megoldásokhoz folyamodott.

Ezek a szempontok is vezethették, amikor újrafordíttatta és ismét kiadta (1992) Nicolae Iorga A nemzetek közötti gyûlölködés ellen címû füzetét. Iorga írása eredetileg 1932-ben jelent meg, 1940-ben pedig magyarul is hozzáférhetõvé vált. Az újabb kiadás bevezetésének szerzõi, Makkai László és Miskolczy Ambrus úgy vélték, hogy kordokumentumot tettek közzé, s nagyra értékelték, hogy annak idején Iorgának szándékában volt magyarul is megjelentetni a szöveget. Miskolczy ezt a szándékot „a nacionalizmus elítéléséhez” fûzõdõ önkritikaként értékeli. Persze nem tudhatjuk, hogy – ismerve a nagy román törnénész ellentmondásos személyiségét – mennyire elhatározott és mély volt ez az önbírálat, de abban feltétlenül igazat adunk a sorozatszerkesztõnek, hogy Iorga írása „a dialógus lehetõségét és követelményét jelzi”.

Sajátos, mondhatni, post mortem párbeszédet közvetít számunkra a sorozat Tündérkert címû kötete (1994), mely – egyebek között – magyarul, illetve románul Gheorghe I. Brãtianu és Makkai László egy-egy erdélyi vonatkozású történelmi kérdést taglaló dolgozatát tartalmazza. Igazat kell adnunk Demény Lajosnak, aki ugyanebben a kötetben rámutat arra, hogy Miskolczy Ambrus kísérlete, ez a visszamenõ hatályú dialógus tulajdonképpen a kérdések kérdését veti fel: „Van-e esélye annak, hogy a két historiográfia megtalálja történelmi örökségünkben a gyanakvást éltetõ görcsök feloldásának útját?”

A kérdésre adandó választ azonban Miskolczy nem pusztán a történelemírás faggatásával keresi; szerkesztõi koncepciója más, a rokon diszciplínákhoz tartozó szakterületeken is közvetíteni kíván. Így eshetett a választás Henri H. Stahl A régi román falu és öröksége címû, a történeti szociológia s a néprajz határterületébõl merítõ tanulmánygyûjteményére (1992). Dimitrie Gusti ún. „bukaresti szociológiai iskolájának” e kiemelkedõ, de szuverenitását mindig megõrzõ tagjaként Stahl úgy vizsgálja a román falu múltját, hogy egyben polemizál azokkal, akik a románság igazi jellegét megõrzõ „õsi falut” védelmezve a nélkülözhetetlen modernizációs folyamatokat is akadályozni igyekeznek.

Az Encyclopaedia Transylvanica köteteit igényes elõszavak vezetik be, gazdag jegyzetanyag s olykor angol nyelvû összefoglaló, tájékoztató, valamint utószó kíséri. A Stahl-kötetet például Rostás Zoltán Stahl öröksége címû rövid megemlékezése zárja, amely – az évek folyamán kialakult személyes kapcsolatokra alapozva – a jeles társadalomkutató hiteles portréját rajzolja meg.

A sorozat szerkesztését meghatározó szemléletbõl következik az is, hogy Miskolczy egy-egy kötettel emléket állít elõdeinek, a „romanológia” jeles mûvelõinek. A fanariótáktól a Hohenzollernekig címû válogatást (1992) például, amely a saját és Trócsányi Zsolt dolgozatait gyûjti egybe, ez utóbbi emlékének szenteli. Nyilvánvaló, hogy ezzel is egyrészt a románságtudományi törekvésekben jelentkezõ folytonosságot akarja tudatosítani, másrészt e hagyományápolással a jövõben körvonalazódó kutatásokat kívánja alátámasztani és ösztönözni.

A könyvkiadással szerves összefüggésben a Tanszék tematikus jellegû évkönyveket is összeállított. Nincs áttekintésünk e téren kifejtett egész tevékenységükrõl, ezért meg kell elégednünk az Europa-Annales címû évkönyv 1995, 2A és 2B jelzésû köteteinek regisztrálásával. (Az évkönyv címe – véleményünk szerint – túl bonyolult, amennyiben kettõs tagolásban még a következõ alcímeket tartalmazza: Balcanica–Danubiana–Carpathica és Cultura–Historia–Philologia. A grafikai megoldás sem szerencsés.) A 2A kötet a kapcsolattörténet és a vallástörténet különbözõ problémáit, a 2B pedig hangsúlyosan a magyar s a román régészek közötti együttmûködést tárgyalja. Figyelmet és elismerést érdemel, hogy mindkét évkönyv szerzõi között – a magyarországi kutatók mellett – szép számban román és romániai magyar szakemberek is szerepelnek. E teljesítmény révén a budapesti mûhely évkönyvei a jelzett három szerzõcsoport tagjai közötti – oly szükséges – együttmûködést elõmozdító fórummá válhatnak.

2. Érintenünk kell a tanszék tagjainak, illetve a hozzá közel álló kutatók önálló munkáit is. Elsõsorban Miskolczy Ambrus két, 1994-ben piacra került könyvét vesszük számba. Az Eszmék és téveszmék címû válogatás tartalmát, illetve orientációját jól fejezi ki az alcím: Kritikai esszék a román múlt és jelen vitás kérdéseit tárgyaló könyvekrõl, s ha végigolvassuk a 223 lap terjedelmû mûvet, megállapíthatjuk, hogy szerzõjében széles pászmát becserkészõ, kitûnõ tollú esszéistával találkoztunk. Otthonosan mozog ugyanis a történelem, a folklór, az antropológia, a filozófia s az irodalom területén. Átfogó tájékozottsága, tudása rendhagyó, s ezeknél csak ama bravúros képessége meghökkentõbb, amivel merész asszociációk és fordulatok révén múltat és jelent összeköt. Az esszé azért esszé, hogy szabad teret biztosítson a gondolatok áramlása és érintkezése, a képzelet gyakran parttalan csapongása számára. Az esszé nehezen viseli el a belsõ struktúrák fegyelmét, és nem feltétlenül a pedáns kifejtésnek köszönhetõen tûnik ki. Mintha azonban az esszéista történész néha túlságosan is szabadjára engedné ismereteit és fantáziáját, s így nehéz helyzetbe hozza olvasóját, aki buján indázó gondolatmenetét követni próbálja.

Persze legtöbbször érdemes erõfeszítést tenni, hiszen szerzõnk eszmetársításai és következtetései relevánsak. Miskolczy erénye továbbá az az empátia, amellyel a másik fél, a dialóguspartner körülményeibe, tudat- és lelkiállapotába belehelyezi magát. E képesség nélkül – a kelet-európai kisállamok nyomorúságának feltételei között – a párbeszéd lehetetlen lenne.

Miskolczy feltehetõen számol a bibói diagnózissal, és tisztában van a Szûcs Jenõ-féle „historizált nacionalizmusok”, a „társbérlet nemzeti gyûlölködések” hatványozott veszélyével. Nem csupán ismeri õket, de küzd is ellenük, többek között az árnyalt elemzés segítségével. Jó példa erre a „Iorga-paradoxonokat” feszegetõ nagyobb, hamisítatlan kritikai esszé. Iorga tudományos-politikai portréjának felvázolására az adott alkalmat, hogy Az erdélyi és magyarországi románok története címû, elõször 1915-ben napvilágot látott mûvet 1989-ben újra kiadták. Miskolczy elemzése a hatalmas iorgai életmûvet átható ellentmondások felvillantására épül. Hangsúlyt helyez arra is, hogy Iorga és a magyar történészek közötti viszonyt nyomon kövesse. Jól látja, hogy a román tudós korszakalakító egyéniség volt, s egyetértõen idézi az egyik tanítványától származó jellemzést, amely szerint Iorgában azt a vizionáriust ismerhetjük fel, aki a múlt felé fordulva történész, a jövõ felé viszont próféta volt. Utal különleges nemzetpedagógusi szerepére is, de nem hallgatja el a szélsõjobboldali áramlatok eszmei motiválásáért ránehezedõ felelõsséget sem.

Miskolczy álláspontját ebben az esetben szintén az az elv határozza meg, hogy nem a vitás kérdések szõnyeg alá seprése, hanem azok nyílt felvetése teszi lehetõvé az együttélés, illetve az együttmûködés új formáinak megtalálását. Ebben a szellemben idézi fel a régi, ellentéteket hordozó vitákat, majd kiemeli – Gheorghe I. Brãtianu ezzel kapcsolatos elismerésének is hangot adva –, hogy amikor Iorgát a vasgárdisták meggyilkolták, Gáldi László méltató – a fény s az árnyék játékát érzékeltetõ – nekrológot írt róla.

Ha a Iorga-portré a téma árnyalt, kiegyensúlyozott kezelését, a szerzõ ama törekvését tanúsítja, hogy a „kényes” kérdések felvetésével is a hatékony párbeszédet segítse elõ, a Harc a fülekért címû írás Miskolczy (már említett) sokoldalúságát, naprakész nemzetközi tájékozottságát példázza. A cím Milan Kunderától származik, aki úgy látja, hogy „az ember emberek közötti élete nem más, mint harc a mások füleiért”, Miskolczy pedig e megállapításból kiindulva bírálataiban arra is figyelmet fordít, hogy a recenzált szerzõ – ellentétes elvárások között nemegyszer lavírozva – miként „manipulálja” magát. Kinek, mikor és milyen engedményt tesz. A fülekért folyó harc a különbözõ opportunizmusok érvényesülését serkenti, s a kritikus kötelességének érzi, hogy tetten érje õket.

Miskolczy ez irányú buzgalmában is tallóz a legkülönbözõbb nyugati szerzõk munkáiban, amelyek román tematikájuk okán kerülnek górcsöve alá. Van köztük a hagyományosabb történetíráshoz tartozó könyv, és találunk az amerikai kulturális antropológia szemléletében megírt munkát. Miskolczy érdeklõdése a romániai antiszemitizmust vizsgáló mûvekre is kiterjed. Ezt az érdeklõdést az a felismerés is motiválhatja, hogy mifelénk az antiszemitizmus rendszerint magyarellenességgel jár együtt. Ezzel kapcsolatban jelezzük, hogy Judaica&Hungarica cím alatt Miskolczy arra is vállalkozott, hogy felidézze Moses Gaster, a nagy romániai zsidó polihisztor alakját, munkásságát, valamint magyar barátaival való kapcsolatait, s ez mindenfajta diszkriminációval szembeni állásfoglalásának még egy meggyõzõ bizonyítéka.

A – már kiemelt – sokoldalúsága okán a „román jelenség” enciklopédikus kutatójaként elismert Miskolczy Ambrus másik könyve, a Lélek és titok Lucian Blaga eszmevilágába kalauzolja az olvasót. Ez a – terjedelmileg nem nagy – munka az esszékben megmutatkozó erények mellett még a rendszeresség, a jól áttekinthetõ tagoltság minõségével is rendelkezik. Persze a mérlegelés során döntõen az eszmei interpretáció számít. E tekintetben Miskolczy nem enged a puszta demitizálás csábításának. Tisztában van azzal, milyen szerepet játszik a Mioriþa-kultusz a román szellemiségben, és nem téveszti szem elõl azt sem, hogy – az évekig tartó számkivetettség után – milyen helyre került Blaga a románság panteonjában. Noha leszögezi, hogy a román költõ-bölcselõ a nagy európai kultúrértékek elkötelezettje maradt, azt sem hallgatja el, hogy a Nichifor Crainic megfogalmazta etnokratizmussal való érintkezései miatt az utókor bírálatát nem kerülheti el.

Az önálló, ám a Román Filológiai Tanszék kutatásaihoz illeszkedõ és eredményeit tekintve a könyv alakban piacra került vizsgálódások között külön hely illeti meg Borsi-Kálmán Béla munkásságát. Könyvei: Együtt vagy külön utakon, 1984; Hungarian Exiles and the Romanian National Movement 1849–1867; Nemzetfogalom és nemzetstratégiák, 1993; Illúziókergetés vagy ismétléskényszer?, 1995; Kihívás és eretnekség, 1996.

Miskolczy Ambrus és munkatársai mûködését azonban nem csupán az idõbeli egymásutániság, hanem az egyidejûség ismérvei alapján is el kell helyeznünk. A „romanológia” mai mûvelése elválaszthatatlan mindazoknak a kutatásaitól, akik Erdély vagy a kelet-európai régió múltját akarják feltárni. Elsõsorban az Erdély története címû háromkötetes mû (1986) szerkesztõit, Köpeczy Bélát és Szász Zoltánt emeljük ki.

Mindezek után marad a nyugtalanító kérdés: mikor kezd valóban mûködni a kölcsönösség? Mikor kezd oldódni az eddigi aszimmetria, illetve mikor lépnek számosabban is színre azok a román kutatók, akik a számukra oly szükséges hungarológia területén vizsgálódnak? És végül: hol marad az Erdélyi Tudományos Intézet 1940–1947 közötti, a magyar–román viszonyra szakosított munkásságának a korszerû újrafelvétele?

E kérdésekre adandó válaszok keresése/megfogalmazása során mindenekelõtt utalni szeretnénk néhány – folytatásra kínálkozó – elõzményre a két világháború közötti korszakból. Azokra a román kezdeményezésekre célzunk, amelyek – tágabb keretek között – az itt élõ népek kölcsönös megismerését voltak hivatottak elõsegíteni. Ilyen volt a Kolozsváron négy számot megért és négy nyelven kiadott Cultura címû folyóirat, amelyet az I. Ferdinand Egyetem elsõ rektora, Sextil Puºcariu adott ki 1924-ben. 1930-ban került piacra Ion Chinezunak az erdélyi magyar irodalmat a román közönséggel megismertetõ mûve, a nagyváradi Familia címû folyóirat pedig 1935-ben ankétot szervezett a román–magyar kulturális kapcsolatok lehetõségeinek a tisztázására.

A közelebbi múlt pozitívumai között tarthatjuk számon Nicolae Balotã Romániai magyar írók 1920–1980 (1981) és Avram Todor Román–magyar irodalmi találkozások (1983) címû munkáját, amelyek annak idején a Domokos Géza gondozta Biblioteca Kriterion sorozatban jelentek meg.

Ami az Erdélyi Tudományos Intézet örökségének továbbéltetését illeti, hivatkozhatunk Benkõ Samura, aki az erdélyi/romániai történettudomány helyzetét felmérve leszögezte, hogy a Ceauºescu-uralom idején „magára adó, emberi és tudományos tisztességéhez ragaszkodó erdélyi magyar történész köztörténeti kérdésekkel hosszú idõn keresztül egyáltalán nem foglalkozott...” (A romániai magyar tudomány és az Eme feladatai. Bp. 1993. 20.) Márpedig a román–magyar viszony, a román történelem taglalása ehhez a nagymértékben kompromittálódott „köztörténethez” tartozott.

Ma már nyilván változott a helyzet. Ha az Encyclopaedia Transylvanica elsõ kiadványához, az Egyház és forradalom címû könyvhöz (1991) írt elõszavában Szabad György 1989. december 31-én azt emelte ki, hogy a Miskolczy Ambrus vezette tanszék „akkor határozta el új kiadványsorozata megindítását és készítette elõ elsõ kötetét, amikor a hivatalos román–magyar kapcsolatok, ideértve a tudományos kapcsolatokat is, legújabb kori mélypontjukhoz közeledtek”, napjainkban – remélhetõen tartósan – kedvezõbbek a körülmények. Új életre kelt a magyar–román történészi vegyesbizottság, sor került néhány közös szakmai tanácskozásra is. Kialakulóban van az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kutatóintézete, amelynek történettudományi osztályára különösképpen az a feladat vár, hogy a magyar–román és magyar–szász kapcsolatok alakulását nyomán kövesse. Ez az új kutatóegység ugyanakkor összekötõ kapocs is lehetne a magyar s a román történészek között ama õket egybefûzõ törekvésben, hogy – Miskolczy vonzó megfogalmazását követve – a történelmet kölcsönösen újratanulják.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék