Ferenczi István

Pósta Béla, a múzeumszervezõ tudós

Fölöttébb nehéz kellõ szavakat találni és a kegyelet csokrába kötni az egy személyben messze tekintõn, távlatosan gondolkodó nagy tudós, a hallgatóival személyes kapcsolatokat kiépítõ kiváló egyetemi tanár, a társadalmi újításokért küzdõ politikus, a mindennapi élet apró-cseprõ bajaival foglalkozó, minden arra szoruló nincstelen ember ügyét szíves készséggel fölkaroló városatya, a körültekintõ és ügyéért bátran kiálló múzeumszervezõ, a magyar és román egyetemi hallgatókat egyaránt szíves vendégszeretettel váró elsõ kolozsvári diákotthon, a „Mensa Academica” (a mai E. Racoviþã otthon) létrehozásáért semmilyen feladattól vissza nem riadó, erõs társadalmi kötelességtudatú nevelõ jellemzésére. Sokoldalú, mindig önzetlen és becsületes, folyvást a köz, a mások érdekeit szem elõtt tartó, a korabelinél jobb jövõt tervezõ, szervezõ és építõ tevékenységének gyarló méltatásához is szánalmas dadogásnak tûnik minden, személyével, életmûvével kapcsolatos értékelési kísérlet. Társaságbeli szerénységének nagyszerû ellentéte volt magas fokú szellemi igényessége. Írásainak a vezérlõ gondolata  mindenkoron az igazság kihámozására való becsületes törekvés volt. Gazdag ismereteivel sohase kérkedett, de sajátos szerénységével inkább leplezni iparkodott. Szerénysége azonban nem jelentett bátortalanságot a tudományos alkotásban. Ellenkezõleg, nem riadt vissza egészen új, addig szokatlan módszerek bevezetésétõl vagy éppen kikísérletezésétõl sem, ha ezeket alkalmasoknak vélte az ezerarcú történelmi valóság kiderítésére. A mások által kimondott tudományos megállapításokat sohase fogadta el egészen hiteleseknek. Nem egy ízben a legfáradságosabb kutatásoktól sem riadt vissza azok helyességének megvizsgálása érdekében, és csak alaposságuk felõl teljesen megbizonyosodván fogadta el, illesztette bele értekezéseibe; a téveseknek ítélteket viszont merõben elvetette. Városatyai szerepkörében sem az ékes, szépen hangzó, hanem az okos szólást tekintette fõ feladatául, és a gazdasági részletkérdések megoldására való közremûködésre buzdítgatott. Nem beszélni, de tevékenykedni, nem léha, meggondolatlan beszédekkel szenvedélyeket korbácsolni, hanem a közért cselekedni kívánt. Másban se a fényes, ám esetleg haszontalanul elfecsérelt tehetséget, hanem a csorbítatlan jellemet, a lelkiismeretes, odaadó s kicsinységekben is hûséges tetteket becsülte.

1863. augusztus 25-én született Kecskeméten. A külsõségeket megvetõ, szigorú erkölcsû, a bírói pályán az emberies igazságosság föltétlen érvényesüléséért küzdõ, feddhetetlen jellemû édesapjának egyenességet sugárzó világszemléletét örökölte. A Duna-parti Baján, majd Kalocsán járt középiskolába. A latin nyelvben és a római élettel kapcsolatos tudásanyagban való otthonosságát, az önfegyelmezésnek, az önmaga fölötti uralkodásnak további élete tartamára érvényesülõ gyakorlását jórészt a kalocsai iskolának köszönhette. Önállóságáról, magának törvényt szabó akaratáról azonban nem tudott lemondani. Ezért, noha serdülõ korában foglalkozott ezzel a gondolattal, nem lépett be a jezsuita rendbe. A családi hagyomány, no meg a római életben oly sajátságosan kifejlõdött és megerõsödött, még ma is, kései nemzedékekben bámulatot keltõ jogrend a jogász pályára lendítette ugyan (1880-ban a Budapesti Egyetem jogi karára iratkozott be), de csakhamar másfajta tudomány vonzáskörébe került, s ennek következtében eredeti szándékának fölhagyása kezdte foglalkoztatni. A döntõ fordulat jórészt a kusza római társadalom- és gazdaságtörténeti kérdések kibogozgatásán fáradozó kiváló német történetíró, Th. Mommsen, a Corpus Inscriptionum Latinarum világhírû szerkesztõje hatásának tulajdonítható. Akkoriban kezdték ugyanis – éppen Mommsen ébresztõje nyomán – belátni, mennyire nélkülözhetetlen minden jól képzett római jogásznak az ókori latin feliratos emlékek ismerete. Ez a felismerés vezette az erdélyi, alsóilosvai származású Torma Károly régészprofesszor, az erdélyi limeskutatás elindítójának tanítványai közé.

Egyetemi szigorlata után a budapesti Magyar Nemzeti Múzeumban induló, nemsokára egyre gyümölcsözõbbé váló tudományos tevékenységének vonala töretlenül ívelt fölfelé. A rá nagyon ható Pulszky Ferencnek, a neves magyar régésznek az ösztönzésére bejárta Ausztriát, Svájcot, Francia- és Németországot, látta a skandináv országok gyûjteményeit is. Svájcban és Skandináviában inkább az õskor leletei, Francia- és Németországban viszont mindenekelõtt a római kor régészete foglalkoztatta.

1899. április 14-én nevezték ki a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem régészeti tanszékére. Ettõl kezdve haláláig Kolozsvárt is maradt, és alig összefoglalható, sokirányú alkotótevékenysége múltán, mindössze 57 éves korában, 1919. április 16-án fejezte be eredményekben gazdag életét. Szinte még halálával is mintázza a tudósok szabatosságra törekvését.

Noha Torma Károly aquincumi (óbudai) ásatásaiban 1883-tól 1885-ig segédkezett, a római régészet mégsem kötötte le teljesen érdeklõdését. Elõbb éremtani tanulmányokban mélyedt el, s ebben a tárgykörben búvárkodva készítette el doktori értekezését is. (Késõbb is az érmészetet tartotta a régészek legjobb iskolájának. Az érmeken nagyon sok az aprólékos megfigyelni való, kis felületre szorulnak a jellemzõ egyéni vonások, ezért nemcsak türelmi kísérletként kitûnõ, hanem a kezdõ régészek komoly érdeklõdésének, megbízhatóságra való törekvésének, megfigyelõ- és ítélõképességének is egyik sarokköve.) Nemsokára sorra kerültek a régiségtan különbözõ csoportjai: az õsrégészet, a görög és római emlékekkel való foglalkozás; nagyon is számottevõ címertani vizsgálódása, szorgalmasan foglalkozott a kis- és nagymûvészetek történetével. Végül a népvándorlás kori, magyar honfoglalás kori és középkori emlékek ismertetésével és magyarázatával európai nevet és elismerést szerzett. Érem- és pecséttani értekezései, címertani tanulmányai széles körû történelmi tájékozottságának ékes tanúbizonyságai, ásatásai pedig a régészet úgyszólván minden akkori és jövendõ ágára kiterjedtek.

Elsõ nagy összegezésében, a múlt század kilencvenes éveinek közepén a sajtó alól kikerült Baranya vármegye története az õskortól a honfoglalásig címû mûvében kora általános gondolkozási szintjén jóval felül emelkedve, a régészeti anyagon keresztül igyekezett megrajzolni a halottá dermedt õsi tárgyak készítõinek, az embereknek, a közösségnek az életet is. Ugyanebben az idõben készült el Szolnok-Doboka vármegye monográfiája I. kötete számára, szerénységbõl névtelenül közölt Szolnok-Doboka vármegye õsrégészete címû, erdélyi tekintetben elsõ ilyen természetû összefoglalása is.

További tudományos érdeklõdésére és mûködésére jótékonyan hatott a Zichy Jenõ kaukázusi és közép-ázsiai utazásairól beszámoló mû II. köteteként megjelent Az archaeológiai gyûjtemény leírása címû alapvetõ összegezésének megalkotása. E mûvében – bátran kimondhatjuk – Rudolf Virchow, Ernest Chantre és Paul Reinecke mellett szinte egész Közép-Európa viszonylatában elõször hívta fel a tudományos világ figyelmét a Kárpát–Duna-táj kora történeti sokszínû, változatos emlékanyagának keleti, többek között pl. kaukázusi régészeti kapcsolataira. A szerzett felvillanyozó tapasztalatok alapján az addigi egyoldalú nyugati beállítottság helyett mohó érdeklõdéssel fordult kelet felé!

Érthetõ örömmel fogadta tehát Zichy Jenõ fölszólítását. Utóbbi a magyarok õshazájának fölkutatására tervezett harmadik tanulmányútjára Póstát kérte föl régész szakembernek. Az ajánlat egyébként nem érhette váratlanul, hiszen a Zichy-féle elsõ kutatóúton gyûjtött régészeti anyagot, mint tudjuk, õ dolgozta fel. A nemcsak megtisztelõ, de nagy várakozásokat kielégíteni hivatott tudományos kutatóút, tehát a felelõsséggel terhes feladat vállalása elõtt azonban kötelességének érezte bizonyos feltételeket is szabni. Elsõ feltételként kérte: tegyék lehetõvé számára, hogy a tanulmányút régészeti vonatkozásainak elõkészítése végett teljes esztendõt tölthessen az akkori cári Oroszországban. Ezt az évet orosz nyelvtudásának kiegészítésére, valamint az orosz szakirodalom és gyûjtemények alapos áttanulmányozására szánta. Második feltételként fönntartotta – az orosz szakkörökkel való elõzetes tanácskozásai alapján – az ásatások útján részletesebben kikutatandó területek kiszemelésének és kijelölésének jogát is. Ezekbõl kitetszõn nem csupán alapos, de nagyszabású terv alakult ki benne. Ennek komoly eredményét semmi esetleges szeszélytõl nem akarta függõvé tenni. Az elképzelés tetszett ugyan az illetékeseknek, a munkálatok azonban mégsem végzõdtek ennek megfelelõen.

Régészeti tanulmányok az oroszföldön címû nagyszabású értékelõ beszámolója átfogó képet nyújt a tervezett fölmérhetetlen nevezetességû tudományos útkeresés eredményeirõl. Ezen az úton továbbhaladva igen jelentõs végsõ következtetésekre juthatott volna, ha a vállalkozás költségeit néhány hónapra vállaló „mecénás” elõre látott szeszélyei, az igazi tudományosságtól messze rugaszkodott elképzelései oly erõsen nem hátráltatták volna a maga elé tûzött feladat megvalósításában. Õ ezért tekintette a kutatóút régészeti oldalát csupán elõzetes tájékozódásra alkalmat adó tanulmányi utazásnak. Az idézett mû ennek ellenére ma is jelentõs, forrásértékû, és Nagy Gyula, a Székely Nemzeti Múzeum egykori neves igazgatója elismerõ, részben történeti kiegészítésként írott bírálatával egyetemben bizonyos tekintetben a régészeti kutatások történetének egyik fordulójaként becsülhetõ.

Az akkori orosz szakkörök is õszinte érdeklõdéssel várták a (párhuzamosan magyarul és németül) sajtó alól kikerült munkát. Nem is csalódtak, mert a magyar honfoglalás kori (9–10. századi) emlékekkel kapcsolatos régészeti anyagcsoportokon kívül a népvándorlás (4–9. sz.), a római császárkor (Kr.u. 1–3. sz.), azonkívül az ún. szkíta idõszak (Kr.e. 6–1. sz.) meg az õskor más emlékcsoportjait is vizsgálta, holott – és ezt nagyon hangsúlyoznunk kell – terveinek az értékesebb, eredetibb részleteit kellett önhibáján kívül elhagynia.

Jelentéktelenebb megállapításoktól eltekintve, a tõle szakszerûen összeválogatott orosz földi anyag által a közép-európai régészettudomány három számottevõ eredményhez jutott:

a) lehetõvé vált a népvándorlás kori régészeti anyag ún. hun csoportjának a nyomon követése.

b) A népvándorlás kori anyagban az ún. avar emlékek ún. szarmata, gyérebben ún. germán elemekkel vegyesek. Vizsgálódásai eredményeképpen, éppen az õ alapvetése nyomán nemsokára sikerült a valóban avar emlékeket elkülöníteni a többi anyagi emlékektõl.

c) Végül neki sikerült meghúznia a Nyugat-Európában „nyugati gót”-nak hívott kézmûipari ízlés legkeletibb lelõhelyeit összekötõ vonalat.

A honfoglaló magyarokat tekintve azonban nem juthatott ennyire szembeötlõ eredményekre. Nagyon érdekes és egyben értékes részletkérdéseket meg tudott oldani, ám a területileg egymástól távol esõ helyeken felfedezett adatokat összekötõ kapcsokat nem sikerült megtalálnia. Nem is sikerülhetett, hiszen a Zichy-féle harmadik kutatóút idején nem valósították meg az eredeti elképzeléseket, mivel éppen ezeknek a hiányoknak az eltüntetésére hivatott ásatások maradtak el. Mindeme keserves tapasztalatok érlelték meg lelkében azt az egyre erõsödõ meggyõzõdést, hogy a szóban forgó kérdések megoldása érdekében Oroszországban, Kazány városában e kutatásoknak az elõmozdítására állandó tudományos intézetet szervezzenek. Közbejött okok miatt ez a terv azonban nem ölthetett testet.

Hosszúra nyúlnék akárcsak vázlatosan is szemügyre vennünk Pósta Béla minden tudományos tevékenységét. Ennek felmérését Ferenczi Sándor végezte el, lásd Pósta Béla irodalmi munkássága (1885–1919). Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából. I. 1941. 33–40. 75 cím. E munkásságot csupán a tanulmányok száma és terjedelme alapján megítélõk helytelenül járnának el. Viszonylag keveset alkotott, de közben egyáltalán nem kímélte erejét, rendkívül sokat dolgozott: a múzeumi anyag rendezése közben rajzolt és rajzoltatott, tanítványokat nevelt. Noha intézetének 1910 óta sikerült kiharcolnia a saját tudományos folyóiratot (Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából. I–X. 1910–1919.), még akkor sem igyekezett annak nyomdai terét saját cikkeivel kitölteni, egyszerûen mert nem akarta elvenni tanítványaitól az érvényesülés lehetõségét. Csak midõn ezek nagy része kikerült az elsõ világháború emberek százezreit telhetetlen Moloch módjára elnyelõ irtózatos forgatagába, és emellett a háborús viszonyok akadályozták a múzeumi tevékenységet, jelentette meg tanulságosabbnál tanulságosabb, módszertani tekintetben is sok újat hozó cikkeit, nemegyszer valóságos történeti becsû értekezéseit. Valamennyibõl kicsendül az alábbi idézetbe sûrûsödõ, mai napig egészen helytálló fölismerés: „Hazánk földje régészeti tekintetben közvetítõ a tõle keletre és nyugatra levõ területek között. Mégpedig nem egyszerûen átvevõ és továbbadó, hanem az átvett mûvelõdési anyagra kitörölhetetlenül nyomja rá a maga bélyegét, és úgy adja tovább...”

Ez a meglátása nem hirtelenjében kiagyalt, minden valós alapot nélkülözõ elmélet. Nem. Az õskor, a népvándorlás kor és a magyar honfoglalás kor minden részletével bámulatra méltó alapossággal foglalkozó részlettanulmányokon keresztül érlelõdött benne elevenen ható meggyõzõdéssé.

Erdély tudatosan elõször éppen tõle ismertetett kisebb emlékei: a gyulafehérvári székesegyház sírleletei, a pókafalvi egyház hímzései, a vízaknai kehely, a lúdvégi református egyházközség régi edényei vagy a Kolozsvári testvérek szobrászati alkotásai újabb korok felé is terelték figyelmét. Ezekben, a maguk nemében nem egy esetben igazán úttörõ, új irányt és utat mutató tanulmányokban sohasem csupán a megvizsgált tárgykörökkel összefüggõ fejtegetéseket olvashatunk, hanem mindenkor az egész mûvészeti irány hátterébõl megfelelõen kiemelve szemlélhetjük az éppen eme távlattal elmélyített képet. Ezzel jellemezhetjük leginkább, és ebben rejlik a titka annak is, hogy kolozsvári intézetének messze kiszélesített gyûjtési körének továbbfejlesztése érdekében tanítványokat nevelhetett. Ennek megvalósítására nemcsak egyetemi elõadásain törekedett, hanem a régészeti oktatásban nélkülözhetetlen leletanyagra is múlhatatlanul szüksége volt. Ezt nyújthatta volna a kolozsvári tanszék elfoglalásakor az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek immár csaknem fél évszázada fönnálló Érem- és Régiségtára.

Tanszékének és tárigazgatói állásának elfoglalásakor lelkében erõs elhatározás fogant, hogy a szinte még csak magzati állapotban levõ gyûjteményekbõl Erdély viharos, de dicsõ múltjához méltó múzeumot fejlesszen, és egyfelõl annak jelentõségére ébredõ közönséget, másfelõl a tárak kezelésére megfelelõ képzettségû szakembereket neveljen. Mindkettõt megvalósította, méghozzá a kezdetben bizonyára magától sem remélt mértékben. Pósta Béla a húszezer érembõl és tízezernél több tárgyból összetevõdõ gyûjteményhalmazból múzeumot szervezett, még ha csak a tudomány akkori állásának megfelelõen is. Pedig nagy nehézségekkel kellett megküzdenie. A krajcároskodó pénzügyi kormányzat a kérdés jelentõségét föl nem ismerve fösvénykedett, személyes ellenszenv és szakmai féltékenykedés, elvakult polgári pártpolitika mindmegannyi sziklafalként tornyosult elõtte. Egyszer egyik, másszor másik, néha, a változatosság kedvéért egyszerre több is. És az akadályokkal szemben ott állt egyedül, a küzdelemben is építve, néha el-elcsüggedve, aztán ismét erõre kapva, ütéseket adva és elviselve, régi barátokat elveszítve és újakat szerezve.

Az egyetemi tanárrá és tárigazgatóvá való kinevezésétõl eltelt húsz esztendõnek tetemes részét az eredményes munka feltételeinek megteremtéséért vívott küzdelem emésztette fel. Ha viszonylag kevés tanulmánya jelent is meg, Pósta Béla az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának szervezésével és fejlesztésével állított magának igazán maradandó emléket. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület már Pósta Kolozsvárra jövetele elõtt is ezen fáradozott. A tudós és szellemes Finály Henrik annak elõtte átvette ugyan gondozásra a Múzeum-Egyesület érem- és régiséggyûjteményét, ám szellemi segédszemélyzet hiányában és egyetlen, félállásos kisegítõ altiszt segédletével inkább csak az értékesebb tárgyak megóvására, semmint a gyûjtemény további bõvítésére és hozzáférhetõségének megvalósítására gondolhatott. Így aztán Pósta Béla az érem- és régiségtár kincseinek átvételekor azokat szobácskákba zsúfolva, közhasználatra hozzáférhetetlenül találta. Pósta Béla erélyének, meggyõzõ érvelésének, kilincselgetésének, ismételt sürgetéseinek tulajdoníthatón azonban mindössze néhány éves igazgatói mûködése révén a mûvelõdni vágyó közönség máris bámulhatta a közkinccsé emelt múzeumi gyûjtemény addig nem is sejtett gazdagságát.

Az egyetemi építkezések, nemkülönben a helyiségek szûk volta miatt Pósta intézete a múló évek folyamán négyszer is költözködött. A költözködõkre rendszerint bénítón ható minden egyes helyváltoztatás Pósta szervezõkészsége, messzemenõ gondossága, varázskeze nyomán nem romlást, ellenkezõleg, féltett kincsei újabb és – mondhatnók – dicsõbb föltámadását eredményezte. Addig földön heverõ, sötét folyosókra bezsúfolt, a szó szoros értelmében eldugott kõemlékek immár õket egészen más fénybe helyezõ talpazatra kerülve dicsérték értõ, szeretõ gondviselõjük leleményes igyekezetét. Pósta iparkodott mintaszerûen, mindenfelõl jól megközelíthetõn kiállítani az arra érdemes tárgyakat és mûkincseket. Emellett nem lankadt a gyûjtemény anyagának állandó gyarapításával kapcsolatos törekvése sem. Nem is egy ügyes, önzetlen megbízottja, ügynöke járogatta az országot, és múzeuma így ajándékokkal, de nagyobbrészt vásárolt tárgyakkal bõvült. Ezenkívül Erdély-szerte megindultak s buzgón folytatódtak a közvetlenül vagy közvetve Pósta vezette, számos nevezetes eredménnyel záruló, szakszerû ásatások; a mûvelõdési rétegeknek, a leletek fekvésének mérnöki szabatosságú rajzban való rögzítésével, egyes rendkívül jelentõs tárgyaknak, síroknak eredeti helyzetüket megõrzõ gondos, figyelmes kiemelésével.

A tárgyak, emlékek kiállítása – Pósta fölfogása értelmében – azonban nem végsõ törekvés, mindössze eszköz, lehetõség volt azoknak minél alaposabb megfigyelésére, tanulmányozására. Erre viszont nevelni kell a látogatót; utóbbi pedig csakis iskolázással valósítható meg. Ezért tehát Pósta iskolát teremtett a múzeumi kincsek megértése és megértetése érdekében. Jól tudta: a múzeumokban kiállított vagy raktározott különbözõ tárgycsoportok a múzeumi elv alapján ugyan együttesen állíthatók ki, egyazon intézmény keretében, ám egy ember már képtelen egyenlõképpen ismerni, vizsgálni, áttekinteni. Véleménye szerint tehát az egyes emlék- vagy tárgycsoportoknak különbözõ osztályokban a helyük; az osztályoknak viszont, külön osztályvezetõkkel, többé-kevésbé önállósulniok kell. Ezért, amiképpen maga nem követelte alaptalanul a mindenekhez egyenlõképpen való értést, úgy a nevelendõ kutatónemzedéktõl sem várta el a múzeum minden egyes szakcsoportjában egyenlõ mértékû jártasságot. Egyet azonban mindenkitõl egyaránt megkívánt: senki se keresse önmaga kedvenc eszméit, elgondolásait az emlékekben, hanem saját énjén uralkodva, csakis a tárgyakat nézze, vizsgálja, csakis a valósághoz híven, ennek megfelelõ módon lássa azokat. Sokszor egészen igénytelen holmikkal kapcsolatos nagy szeretet, de annak dialektikus ellentéteként erõs önfegyelem szükséges az emlékek effajta szemléletéhez. Osztatlanul másban élni, másban lenni: ez minden tárgyi tanulmányozás egyik alapfeltétele.

Különösen az ugyanazon csoportba tartozó, nem egy ízben csupán a véletlen következtében eltérõ veretû, sokszor csak egy-egy apró jelben, pontocskában különbözõ érmék szemlélése, leírása alkalmas ilyen önfegyelmezõ, odaadó megfigyelésre. Éppen ezért minden egyes tanítványával kapcsolatosan az érmészetet tekintette bármely fajta régészettudományos tevékenység nyitányának, kötelezõ bevezetõjének. A „jelölt” csakis ennek az önmérsékletre, elmélyülésre, alaposságra, figyelmes szemlélõdésre, szinte önmegtagadásra szoktató „próbaidõnek”, „kísérleti tevékenységnek” az elvégeztével térhetett át a hajlamának, érdeklõdésének és tehetségének megfelelõ részlettudományban való búvárkodásra. Nevelési és oktatói mûvészetének ezutáni lépéseként Pósta lehetõleg magára hagyta az illetõt. Itt-ott buzdította, gondoskodott a szükséges segédeszközökrõl, különben azonban az immár „szárnyára bocsátott” kutatót önállósította. Ellensége volt a „iurare in verba magistri”-nek, és sohase szégyellte bevallani: ez vagy az a tanítványa ebben vagy abban a tudományágban jártasabb nála. Utálta a hízelgést, megvetette a hajbókolást. Az egyéniségnek, az egyéni tevékenységnek és tanulmányozásnak szeretettel ötvözött megbecsülése, irigység nélküli elismerése, értékelése volt a tanító és tanítványok családias viszonyának az alapja. Kicsiny kutatóközössége nem szigetelõdött el a külvilágtól, eleve gondoskodott ennek elkerülésérõl. Tanítványait külföldi tanulmányi, sõt kutatóutakra is küldte; mások kutatási módszereivel nemcsak a szakirodalom segítségével, hanem személyes érintkezés révén is megismerkedhettek.

Az elsõ világháború kitörését megelõzõ években Pósta Kolozsvárott a vidéki, különösen görög–latin nyelv- és történelemszakos tanárok részére szünidei önkéntes továbbképzõ tanfolyamokat szervezett. Ezeken immár önállósult tanítványai (köztük a messze kimagasló Kovács István) is elõadtak. Neveltjeinek a tanítványai (mindig Pósta vezetõ, szervezõ tanácsát követve) több középiskola keretében szerveztek múzeumot. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Fõfelügyelõségének felügyelõjeként jelenlétével, többszörös látogatásával is buzdította, tanácsaival irányította közvetlen és közvetett tanítványainak lelkes törekvéseit.

Múzeumi feladatainak valóra váltása érdekében elsõ teendõi közé tartozott az anyag tartósítása, leltározása és megfelelõ keretben való kiállítása, illetõleg az elõírt körülmények közötti raktározása; amellett szakkönyvtár szervezése; a tudományos személyzetnek a megfelelõ színvonalon való kiképzése, mûszaki segédszemélyzet oktatása, betanítása; a megkívánt anyagi alapok intézményes biztosítása és a rendszeres kutatások megindítása. Kolozsvárra való kinevezése után alig négy évvel, 1903. május 29-én a kolozsvári egyetem (mai központi) épületének alagsorában máris megnyithatta az akkori viszonyok között korszerû szellemben, a pozitivista tudományosság irányelveinek tekintetbe vételével berendezett Érem- és Régiségtárat.

Pósta Béla húsz évig vezette egyrészt az egyetemi intézetet, másrészt az Érem- és Régiségtárat. Személyes példamutatásával egész nemzedéket nevelt a tudomány szolgálatára. A keze alól kikerült fiatal kutatók a régészettudomány minden ágában segíteni tudták szellemi vezetõjüket, tõle távol kerülve pedig vidéken is követni tudták a tudomány érdekében kiterjedt levelezése keretében nyújtott jótanácsait.

Pósta Bélának a Société Royal d'Archéologie de Bruxelles tagságán kívül semminemû elismerés nem jutott a hatásában nem egy vonatkozásban sokáig megnyilvánuló fáradhatatlan tevékenységéért. Az említett külföldi tudós társaság is csak folyóirata, A Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából révén megismert érdemeiért választotta tagjai sorába. Itthon a múzeumért vívott, egészségét lassan felõrlõ harcban – ez késõbb a politika terére is elragadta – szerzett magának olyan ellenségeket, hogy amikor az ország legismertebb öt szakembere ajánlotta a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagjául, már az osztályban elbukott. De õ nem kitüntetésekre vágyott, nem arra áldozta még pihenésre fordítható idejét is. A vezetõ körök teljesen elhidegültek tõle a kolozsvári intézet és múzeum ügyében való „folytonos alkalmatlankodásai” miatt. A kolozsvári tartózkodása kezdetén a politikáról még csak hallani sem akaró Pósta Bélát a múzeum fejlesztésének nyugton nem hagyó ösztökélése vetette a politikai élet sodrába. „Hatvanhetes alapon, a gazdasági függetlenség programjával” a század elején alakult Új párt (egy jelentéktelen, többé-kevésbé haladó irányzatú politikai csoportosulás) tagjai közé lépett. E minõségében Kolozsvár városának közügyei terén és az egyeseket ért sérelmek, méltánytalanságok orvoslásának érdekében nagyon sokat tett. Pedig õszinte becsületességével, jóakaratával gyakran durván visszaéltek, s az önzetlen munka jutalmául a szûk, önzõ egyéni érdekeikben sértettek fékezhetetlen gyûlöletét kapta viszonzásul.

Saját rendeltetésû múzeumépületet azonban mindeme testét-lelkét elcsigázó áldozatok árán sem sikerült szereznie. (Ez az elgondolása csak a húszas évek elején ölthetett testet, és ma, a szemünk láttára teljesedik ki a Kolozsvári Történeti Múzeum új szárnyának a közeli jövõben várható felépítésével.) Háromszor kínálkozott rá alkalma: egyszer meggyõzõdése ellenére politikai szívességet kellett volna tennie; másodszor súlyosan megbetegedett, s õ már „úgysem látná hasznát” volt a gyermekes hivatalos indokolás, mintha éppen csak az õ kedve teljesítéséért, nem pedig a közmûvelõdés olyannyira szükséges fejlesztése miatt került volna erre sor; harmadszor az építkezésre elõirányzott összegeket is tartalmazó költségvetésbõl nem született törvény. Politikai gerincességére nézve azonban nagyon jellemzõk az alábbi, Bánffy Dezsõnek, az Új párt egyik vezetõjének a korholására válaszképpen elhangzott öntudatos szavai: „Mondd meg Bánffynak – szólt az üzenethozónak –, hogy õ nagyon gazdag ember, s én koldusszegény vagyok; õ lehet még nagyon hatalmas, miniszterelnök is, én ellenben soha hatalommal nem fogok rendelkezni. De: soha olyan gazdag és hatalmas nem lehet, hogy engem a jobbra lépésre kényszerítsen, ha én úgy látom, hogy balra kell lépnem!”

Pósta Bélában fiatalon gyúlt ki az alkotás tüze, és ki se hunyt halála pillanatáig. Még élete utolsó elõtti napján is a tudós megszokott, arra a napra kitûzött, terv szerinti munkáját végezte. Ezt a hallatlan munkakedvet az õt ért méltánytalanságok, az agyonhallgatás, a semmibevevés se tudták elfojtani. Nem is fojthatták el, mert ekképpen tevékenykedni csak egyfajta tudós képes: az, aki igaz meggyõzõdéssel hiszi, hogy a társadalom javára, annak elõmeneteléért, haladásáért cselekszik. Pósta ezt nemcsak hitte, de – eredményei láttán – személyesen is meggyõzõdhetett felõle.

Mit alkothatott volna, ha inkább megértették volna, támogatták volna az arra illetékesek, élhetett volna a mai, hasonlíthatatlanul nagyobb lehetõségekkel!

A szakadatlan kilátástalan erõfeszítésben, az állandó meg nem értéssel, hideg közönnyel, jeges gúnnyal vagy éppen számára ellenséges felsõbb környezettel való meddõ küzdelemben idõnek elõtte föl kellett õrlõdnie, mind a múzeumi ügy, mind az egyetemi oktatás, mind a közép-európai régészet mérhetetlen kárára...

Emlékének nagysága elõtt meghajolva összefoglalásul Torma Károly fölött mondott saját szavaival jellemezhetjük õt igazán: „Tudós volt, a szó nemes értelmében, és eszménye a tanárnak, aki elõtt a tudomány mûvelése nem az egyéni érvényesülés létrája, hanem az igazság keresésének az eszköze; aki nem azt ítélte fontosnak, hogy valamely tudományos igazságot õ állapított légyen meg, hanem azt, hogy az csakugyan igazság legyen. Ezért tanítványainak igaz barátja, minden féltékenység nélküli vezetõje és sikereik õszinte méltánylója volt.”

Halálának félszázados évfordulóján mélységes megilletõdöttséggel helyezzük a kolozsvári házsongárdi temetõben levõ, még halálában is az élõ szerénységét hirdetõ sírjára a hálás megemlékezés hervadhatatlan virágait.

O . S . T . T . L

*

Az „aranykorszak” „sajtóigazgatósága” (cenzúrája) Pósta Béla fél évszázaddal korábbi halálának évfordulójára írt megemlékezésemet nem engedte megjelenni sem ebben, sem más alakban. Hasztalan kísérleteztem 1979-ben is. 1989-ben már nem is terjesztettem elõ közlésre. Most nyílik végre alkalom megjelentetni ennek az erdélyi régészet, általában a tudományosság berkeiben rendkívüli szerepet játszó férfiúnak az emlékét felidézõ méltatást. Noha voltaképpen Pósta az erdélyi (magyar) régészeti „iskola” megalapítója és fölvirágoztatója (bizonyos ideig C. Daicoviciu is hallgatója volt), 1919, a kolozsvári román egyetem alapítása után személyére a „jótékony feledés” fátylát borították, mintha kerek két évtizedig a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen nem õ lett volna az európai régészet elõadója, az Erdélyi Országos Múzeum Érem- és Régiségtárának a tulajdonképpeni szervezõje, az elsõ, közönségtõl is látogatható kiállítás létrehozója.

Ennél is fájdalmasabb az a megdöbbentõ tapasztalat, hogy – noha különleges érdemeire való tekintettel Kolozsvár város vezetõsége a kolozsvári egyetemi tanárok sírkert-részében díszsírhelyet adományozott földi maradványainak méltóképpeni elhantolására, valamikor a hetvenes évek derekán csontjait kidobálták! Ma egy román lelkésznek a sírhalma domborodik azon a helyen, otromba kõkereszttel a fejénél... Így tehát a még 1969-ben írt megemlékezésem utolsó mondata sajnos idejét múlta!