Kazinczy, a költõ

Kazinczy Ferenc: Összes költeményei. Sajtó alá rendezte Gergye László. Bp. 1998. 459 lap.
Gergye László: Múzsák és gráciák között: Kazinczy Ferenc és a gráciaköltészet. Bp. 1998. 145 lap

 Az 1998-as év fontos elõrelépést jelentett a Kazinczy-filológiában. Két munka jelent meg, amelyek Gergye László Kazinczy-kutatásainak eredményességét bizonyítják, azét a Gergye Lászlóét, aki a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában fellelhetõ Kazinczy-kéziratok feldolgozójaként, a hagyaték katalógusának megjelentetõjeként, tehát igazán illetékesként rendezte sajtó alá Kazinczy Ferenc Összes költeményeit, és jelentette meg a Múzsák és gráciák között: Kazinczy Ferenc és a gráciaköltészet címû könyv méretû tanulmányát.

Kazinczy Ferenc Összes költeményei a Régi Magyar Költõk Tára 18. századi sorozatának második köteteként jelent meg a Balassi Kiadónál (sorozatszerkesztõ Bíró Ferenc). Fellapozva a kötetet, azonnal kiderül, hogy kevés Gergye Lászlót csupán sajtó alá rendezõnek nevezni, hiszen a négy és félszáz oldalas kötetnek messze nem teszik ki felét sem a Kazinczy-versek; a jegyzetek, a bevezetés, a mutatók már csak mennyiségükkel is jelzik azt a nagy munkát, amit a Kazinczy-összes kvázikritikai kiadása jelent. A Kazinczy-filológia távolabbi ismerõi is könnyen átláthatják nemcsak a Kazinczy-összes megjelentetésének jelentõségét, hanem annak nehézségét is, hogy egy ilyen munka szakszerû jegyzetapparátussal ellátva kerüljön az olvasó asztalára. Errõl gyõz meg a bevezetõ is, amely vázolja a kiadástörténeti elõzményeket (1879 óta nem jelent meg Kazinczy-összes), a szövegforrásokat (az óriási és szétszóródott Kazinczy-hagyaték áttekintésének lehetetlenségét), a rengeteg szövegvariáns által felvetett problémát (a fõszöveg kijelölésének nehézségeit, a kronológiai sorrend felállításának akadályait). Mindezek után jogosnak tûnik a genetikus szempontú kötetrendezés elvetése nemcsak azért, mert lehetetlen vagy korszerûtlen, hanem mert ez a szerzõi szándékkal is találkozik: „A' német Kiadók a' Verseket chronologiai rendben szeretik eggy idõ olta kiereszteni, 's miattam teheti minden a' mit jónak lát. De én a' magaméit szeretném a' szerint fûzni rendbe, a' hogy a' bokrétakötõ a' maga virágait: – oda mindenikét, a' hova õket a' hely kívánja” (Kazinczy Ferenc levelezése. Huszonegyedik kötet. 521. Az MTA kiadása. Bp. 1911). De nem ez az egyetlen forrásunk Kazinczy kötet-elképzeléseirõl. Ugyanazzal a gondossággal, amellyel végül szétszóródott hagyatékának fondjait tervezte, a tökéletes mûalkotás ideáljával szeme elõtt jegyezte le utasításait nemcsak a szövegek sorrendjére, hanem a kötet egészének kivitelezésére vonatkozóan is. Az egész kötetet, a kézbe vett könyvet is mûalkotásként értelmezte; tudta, hogy az olvasat a szöveg anyagi megjelenésétõl is függ. Betûtípusra, tagolásra, illusztrációkra, központozásra, írásmódra érzékenyen figyelt, a „fentebb stílû” szövegvilághoz megfelelõ ízlésû nyomdamûvészeti remeket kívánt társítani. Ebben az értelemben nem tarthatja tiszteletben a most megjelent kötet a szerzõi koncepciót. Ezért ha valamivel közelebb kívánunk kerülni a könyvtervezõ Kazinczyhoz, ha el szeretnénk játszani azzal, hogy a szöveg megjelenési formája hogyan befolyásolja olvasatunkat, forgassuk a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Társaság és Kazinczy Múzeum által megjelentetett hasonmás kiadásokat (a Tövisek és virágok hasonmás kiadásának javított utánnyomása ugyancsak 1998-ban jelent meg).

Bár a tárgyalt kötet szerkesztõelve követi Kazinczy mûfaji-tematikus elgondolásait, anyagát tekintve is mai elvárásainkhoz igazodik. Hiszen csak mi kívánjuk töredékeivel, torzóival, variánsaival együtt ismerni Kazinczy költészetét, összegyûjtve látni minden fellelhetõ verssort, õ maga csak szigorú szelekció után a „tökéleteseket” vállalná. Ugyancsak mai követelményekbõl származó önkénnyel kell leválasztanunk Kazinczy Ferenc Összes költeményeinek korpuszáról a mûfordításokat. Az eredeti munkafordítás ellentétpár, amely ma hierarchikus jellegû, Kazinczy szemléletében nem mûködött értékmérõként. És ebbõl nemcsak az következik, hogy ha a fordítások kimaradtak a kötetbõl, minden összesítõ szándék ellenére is csonka Kazinczy költõarca, hanem néhány szöveg kapcsán fölmerül az a kérdés is, hogy milyen ismérvek alapján lehet egy Kazinczy-szöveget eredeti munkának, átdolgozásnak vagy fordításnak minõsíteni, mikor ezek a kategóriák a szerzõ számára nem relevánsak, ezért nem is határolódnak el élesen. Számára a versteremtõ ötlet, téma, élmény megtalálása nem bizonyult nagyobb, mûvészileg értékesebb munkának, mint a benne felötlõ gondolat vagy a más nyelven már megteremtett szöveg megfogalmazása, magyar nyelven való megformálása, a nemzeti nyelv kifejezõképességének bizonyítása a minél elegánsabb és tömörebb versnyelv megalkotásával.

És épp ez a tökéletesre csiszolt nyelv lesz egyik oka annak, hogy a mai olvasók körében a Kazinczy-versek nem népszerûek. Az összesûrített mondatok, az, ahogyan minden szó jelentésárnyalata fontos nemcsak a vers értelmezésében, hanem az egyszerû szövegértéshez is, nagy figyelmet követel az olvasótól. Olyan elmés, túlszerkesztett versékszerek születtek a tökéletességre áhítozó költõ folyamatos korrekciói nyomán, melyeknek kecseit, hajlatait észrevenni, jelentéseit követni, megoldásaiban gyönyörködni csak lassú olvasás és boncolgató türelem árán lehetséges. Valójában csak a szövegvariánsok összevetése és egy-egy szó kicseréléséhez fûzött magyarázat elolvasása után, a mûhelytitkok ismeretében tudjuk felmérni a Kazinczy-versek minden szegelletében artisztikusan elrendezett világát. Ebben segít ez a variánsokat tartalmazó és jegyzetelt kiadás (maga Kazinczy is magyarázó jegyzetek kíséretében jelentette meg verseit, érezve az értelmezési nehézségeket). Csakhogy jegyzetekben keresgélni manapság nem versolvasói, hanem filológusi szokás. Ezért elsõsorban a szakemberek hasznosítják ezt a kiadást.

Az átlagolvasó nincs birtokában sem annak a mitológiai apparátusnak, amely a rejtett utalások jelentésrendszerét feltárhatná elõtte, sem annak az alapos korismeretnek, amely lehetõvé tenné az alkalmibb jellegû darabok (fõként epigrammák, episztolák, ódák) megértését, az elmarasztalt, parodizált vagy éppen eszményül állított személyek és stílusuk ismerete nélkül nehezen arat tetszést egy-egy ilyen vers. Mindezekben segítségül kíván lenni ez a kiadás, amely igyekszik feloldani a mitológiai utalásokat és nagy munka árán minél teljesebb segítõ magyarázatokkal szolgálni a vers jelentéseire és keletkezési körülményeire vonatkozólag, összegyûjtve Kazinczy leveleibõl és feljegyzéseibõl is az illetõ verssel kapcsolatos megjegyzéseket. Csakhogy manapság nem szeretünk ilyen háttérinformációkat szolgáltató szövegekkel együtt olvasni verset, szövegen kívüli elemek nélkül akarjuk érteni a mûvet, és ez a fennebb vázolt sajátosságok miatt a Kazinczy-vers esetében nem mindig mûködik. Megválogatja hát olvasóit ez a Kazinczy-kötet, mint ahogy annak idején a szerzõ – kissé más szempontok szerint – szintén megválogatta megcélzott közönségét.

Nehezen olvasható a Kazinczy-vers. Szó esett már arról, hogy nemcsak a könnyed olvasmányélménnyé válásnak, hanem a kritikai kiadásnak, az irodalomtörténeti feldolgozásnak is ellenálló verstermésrõl van szó, így a megszületett kötet segíti és ugyanakkor zavarba is hozza az olvasót. Elsõsorban a nagyszámú szövegváltozat jelent gondot, a mániákusan tisztázó Kazinczy olyannyira szélsõségesesetnek számít, hogy a gyakran oldalakat kitevõ szövegeltérések láttán felmerül a kérdés, tényleg szükséges-e mindezek szakszerû jelölése, hasznosítani fogja-e valaki ezt a filológiai munkát. És minden pontosságra törekvés mellett is elkerülhetetlen a szerkesztõi önkény, mert gyakran a kronológia láncára fel nem fûzhetõ szövegvariánsokból kell kiemelni egy fõszöveget és ennek alárendelni a többi változatot. Pedig valójában a teljes szövegû fõszöveg határozza meg az olvasatot, az eltérõ szavak-szintagmák sora csak a Kazinczy-kutatók számára válhat érdekessé. A Kazinczy-versekkel találkozni kívánó olvasó átsiklik ezeken, nem fogja összerakni belõlük az egyes versváltozatokat, legfennebb a teljes szövegükben közölt változatok nyújthatnak még olvasmányélményt. És ha szó volt arról, hogy a Kazinczy-versek különbözõ anyagi megjelenései mennyire eredményezhetnek különbözõ olvasatokat, most a szövegváltozatok sorából történõ szelekció tudatosítása következtében érzünk rá Kazinczy-képünk esetlegességére.

Szólnom kell még egy olvasási nehézségrõl. A Kazinczy-versek hagyományos olvasatává vált ezeket a szövegeket a nyelvújítási mozgalom illusztrációs anyagaként értelmezni. A nyelvújító Kazinczy bekebelezte a költõt, és saját képére formálta, mikor a hangsúlyt az epigrammákra helyezte. Így alakult ez az irodalomtörténeti hagyományban, de némiképp a kor poétikájából is következik, a költészet alárendelt szerepébõl, eszközként értelmezésébõl. A Kazinczy-vers gyakran nemcsak formája által, hanem explicit módon, tartalmával is ugyanazt mondja: új nyelvet, más ízlést, könnyed, hajlékony, kecses stílust kell meghonosítani. Kétségtelen, hogy (fõleg) az epigrammafüzérek tartalmukkal-formájukkal is esztétikai propaganda céljából íródtak. Ezek esetében igen nehezen tudunk megszabadulni a hagyományos értelmezéstõl. De vegyük észre az ettõl eltérõ jellegû verseket is. Tudjuk-e úgy olvasni õket, hogy ne a nyelvújítás vagy egy stílusirány dokumentumait, a weimari klasszika magyar utánzatát lássuk bennük, hanem egyenként megszólalni képes mûalkotásokként közeledjünk hozzájuk?

Gergye László jól ráérzett arra, hogy az irodalomtörténeti kánon, amely a nyelvújító Kazinczyt és az epigrammákat részesítette elõnyben, méltatlanul feledtette el Kazinczy sokszínû költészetének egyéb mûfajait, tónusait. Így támadtak azok a fehér foltok a Kazinczy-értelmezésben, melyeket most Gergye László ezzel a kötettel, a versekhez fûzött jegyzetekben kitölteni kíván vagy legalább felmérni, jelezni a hiányokat és az elkövetkezõ kutatásokat ezek felé irányítani. Õ maga a bevezetõbe foglalt tanulmányában a pályakezdõ Kazinczyra figyel, aki a „Gráciák költõjeként” kötelezi el magát. Két ars poeticának értelmezhetõ verset elemez nagy alapossággal, Az áldozó és A tanítvány címû verseket.

Ugyanezek az elemzések képezik a Múzsák és gráciák között: Kazinczy Ferenc és a gráciaköltészet címû kötet elsõ nagy fejezetét. Az Universitas Kiadó igen értékes Historia Litteraria sorozatában kiadott kötet méltó párja a Kazinczy-összesnek. Gergye László nemcsak kézbe adta a Kazinczy-szövegeket, hanem a Kazinczy-líra egy lehetséges értelmezését is elvégezte. Kiindulópontja Az áldozó címû vers, amely programversként értelmezve lehetõséget teremt arra, hogy Kazinczyt a rokokó líra válfajaként ismert gráciaköltészet mûvelõjeként értsük. A gráciaköltészet sajátosságai a három Grácia mitológiai alakja körül szervezõdnek, ars poeticája lényegét is a gráciák és tulajdonságaik, a hozzájuk tapadt jelentéseken keresztül érthetjük meg. A (már nem kultikus funkciójú) mitológia nyelvén való közlés allegorikus-szimbolikus jellege miatt nehezen fordítható le fogalmi nyelvre. A gráciaköltészet poétikájával is némiképp ez a helyzet. Gergye László szerint Kazinczy számára „a Gráciák tana” a kecs és báj által jellemzett eszményi szépségre törekvést jelentette, egy olyan esztétikai kategória keresését, amely égi és földi, isteni és emberi, érzéki és lelki-szellemi szépség harmóniájából, egyensúlyából születik. Gergye László a gráciaköltészet fõ jellemzõit Pomezny Wieland-elemzésére támaszkodva példázza (Franz Pomezny: Grazie und Grazien in der deutschen Literatur des 18. Jahrhunderts. Hamburg–Leipzig 1900), de a magyar párhuzamokat már maga keresi meg. Felvázolja, miként alakult ki Kazinczy nyomán a magyar gráciaköltészet, a korszak verstermése hogyan használja fel Kazinczy grácia-fogalmának valamelyik jelentését (nõi báj, a költõi ihlet forrása, erkölcsi-esztétikai beállítottság).

Az áldozó címû vers alapos szövegelemzésre ad alkalmat Gergye Lászlónak, de úgy, hogy közben ezt a verset az egész Kazinczy-lírára nézve alapvetõnek érzi, így egy versen keresztül valójában az egész Kazinczy-költészetet értelmezi. A szöveggenézis feltárására, elõzmények és minták tárgyalására támaszkodó verselemzés több, mint a filológiai módszer automatikus alkalmazása. Gergye László elemzése azt bizonyítja, hogy a Kazinczy-versek esetében ez a módszer eredményes lehet. Elemzései arra is példát mutatnak, hogy a különbözõ szövegváltozatokkal igenis lehet valamit kezdeni: a szöveg formálódásának nyomon követésébõl kiderül például, hogy Kazinczy tudatosan igyekezett a Kharisok érzéki és szellemi-lelki bájainak egyensúlyba hozására. A gráciaköltészet egy olyan eszményi nõtípust teremt, amelyet nemcsak a külsõ és belsõ báj harmóniája jellemez, hanem félúton van istennõ és érzéki földi nõ között, egyesíti az égi költészetet és a földi szerelmet (a költõi ihlet adója és ugyanakkor Aphrodité kísérõje), mûvészetet és életet. Mintha test és lélek, érzékek és ész dichotómiájának korabeli problematikáját oldaná meg ez a poétika.

A másik programverset, A tanítványt úgy értelmezi, mint Az áldozó párversét, amelyben a költészet általános értelemben vett fontosságának jelzése után a költészetnek mint személyes életcélnak, hivatásnak a proklamációja történik meg.

A gráciák alakja által jelzett egység, amely élet és költészet között megteremthetõ, Gergye László szerint 1795-tõl differenciálódik. A második nagy fejezet Kazinczy 1795 utáni költészetét három mûfaji-tematikus egységre bontva elemzi. A felosztás nem új, új viszont a gráciák felõl elindulva értelmezni olyan verseket is, melyeknek elsõ pillantásra nincs közük a gráciaköltészethez, ám a tanulmányíró szerint a felvázolt ars poetica jegyében születtek.

A Tövisek és virágok epigrammáiban és az episztolákban a gráciák nõalakjai átalakulnak a grácia („báj”, „kellem”) esztétikai kategóriájává. A gráciáknak áldozó tanítvány-költõt a kiválasztottság tudata, a gõgös elzárkózás és a mûvészet refugium-jellege határozta meg. A tárgyalt verscsoportban ezek mellett a küzdõ grácia-fogalom is megjelenik. A nemzet általános szellemi felemelésének eszköze a költészet, a Tövisek és virágok, episztolák esetében a módszer: költõi arcképcsarnokot teremteni, abban kiosztani a töviseket-virágokat egy-egy epigramma-recenzió formájában, közben esztétikai, alkotástechnikai kérdéseket (imitatio, szelekció, korrekció) is tisztázni. A nyelvközpontú irodalomfelfogás korszakának sajátossága a hangzásesztétikai aspektus hangsúlyossá válása, ez tükrözõdik a Kazinczy-epigrammákban is.

A második egységet a szerelmi tárgyú szonettek, epigrammák és ritornellek képezik. Ez a fejezet is néhány vers közelebbi vizsgálatára épül. Gergye László azt bizonyítja, hogy Kazinczy a gráciák mintájára megalkotott nõeszményt próbálja fenntartani szerelmi tárgyú verseiben. Gergye László az égi és földi elemek egyensúlyának keresését látja abban, ahogy Kazinczy az artisztikus epigrammák nõalakjait, az égi gráciákat antropomorfizálja, erotizálja, feleségérõl írt verseiben pedig fordított eljárással él: absztrakttá teszi és glorifikálja a földi gráciát (Az Õ képe). Ugyanezt figyeli meg a tanulmányíró a képzeletben megélt Lotti-szerelem és a valós házassági viszony nyomán keletkezett versek kapcsán. Az öregedõ Sophie légiesítése és Lotti érzéki hatásának kiemelése, életszerûvé tétele az egyensúlykeresés mellett mást is elárul: az érzéki és szellemi-lelki bájak egysége már nem valósulhat meg egyetlen nõalakban, a gráciák bájai megoszlanak a két nõ között. Ezzel élet és költészet eddigi egysége is megtörik, s Gergye László szerint majd csak az 1819-ben írt A sajkában teremtõdik meg újra, de akkor is csak mesterséges úton.

Gergye abban látja izgalmasnak és egyedülállónak Kazinczy szerelmi költészetét, ahogy mûvészet és élet kölcsönös viszonya következtében a gráciaköltészet esztétikája köszönt vissza nemcsak a szerelem ihlette versekben, de a szerelem megélésének módjában is. A gráciák vonzáskörében élõ Kazinczynak az objektív valóság helyett a mûvészet esztétikai realitása lesz az élettere, és az átpoetizált mindennapokban nemcsak az élmény válik irodalommá, nemcsak élethelyzetek transzponálódnak irodalmi mûvekbe, hanem az esztétikai elvek visszahatnak, meghatározzák Kazinczy életgyakorlatát, például érzelmi viszonyait.

A harmadik rész a versformák vonzásában élõ, azokkal kísérletezõ Kazinczyt tárgyalja. A szonettet meghonosító költõt A' Sonetto' Múzsája c. vers elemzésén keresztül közelíti meg (az értelmezésben újra hasznosítani tudja a vers variánsait). A szonett elterjesztésén és az ódának az alkalmi jellegû költészettõl való eltávolításán kívül Kazinczy költészete a görög artisztikus epigrammák és sírversek kedvelése miatt is mûfajtörténeti jelentõségû. A görög sírverset esetenként magyar személyiségek emlékének megörökítésére használja. Az artisztikus epigrammák elemzésébõl kiderül, hogy a gráciák tana nemcsak a költészetben érvényes, a képzõmûvész is a gráciák papja lehet. A költõ a szobrok idomaiban testet öltõ grácia, az érzéki forma szépségét próbálja epigrammáiban átültetni a grácia másik megjelenési formájába, a versbe. Gergye László elemzései ezekben az epigrammákban is az égi és földi szépség összhangját, emberi és isteni összefonódását megteremtõ Kazinczyt veszik észre.

Végül az összefoglaló részben sikerül röviden összegezni „a gráciák tanát”, felvázolni a könyv logikai ívét, valamint megindokolni, miért épp Az áldozó felõl olvassa Gergye László Kazinczyt. Szerinte Kazinczy „ars poeticájának, életfilozófiájának alapelveit a gráciák tanításaiból szûrte le”, „a Kazinczy-líra legfontosabb titkait az antik bájistennõk õrzik” (120). Ismerve Kazinczy irodalomtörténeti jelentõségét, nem érdektelen kísérlet költészetének titkaiba a könyv által felkínált szempontok szerint is betekinteni. Fõként, hogy élet és költészet Kazinczy-féle egységének következtében ars poeticájának ismerete messzebb elvezet, nemcsak a költõt érthetjük meg általa, hanem a korabeli magyar irodalom vezéregyéniségének esztétikai magatartását, irodalomértelmezését is.

Gergye László kevésbé ismert oldaláról mutatta meg nekünk Kazinczyt. isten hozta a költõt, összes verseivel és bájos gráciáival együtt!

Nagy Zsófia