Buzogány Dezsõ

Baranyai Decsi Csimor János, a gondolkodó

Amikor Decsirõl mint gondolkodóról beszélünk, akkor legelsõ pillantásunk egészen természetesen filozófiai munkájára terelõdik. Egyetlen elemzésre kínálkozó filozófiai írása bölcsészeti disszertáció, amelyet Johannes Hawenreuter elõtt védett meg strasbourgi tartózkodása idején: Synopsis Philosophiae, in privatum memoriae subsidium, thesibus et velut aphorismis quibusdam  comprehensa, et ad disputandum proposita in Academia Argentinensi, praeside Ioanne Ludovico Havenreutero, Med. Et Phil. Doctore atque Professore, respondente et authore Ioanne Deczio Vngaro. Witebergae, per praelum Welacianum Anno M. D. XCV.  (Munkáját elõször 1591-ben publikálta Strasbourgban, aztán 1595-ben is megjelent Wittenbergben. Az elsõ kiadás egy példányát Prágában, a második egyetlen példányát Budapesten õrzik, az értekezésrõl angol fordítás is készült, amely kéziratban maradt, és jelenleg a londoni British Libraryben található.)

Hawenreuter arisztoteliánus filozófus volt, tehát Decsi gondolkodását alapvetõen az õ nézete határozta meg. Azt pedig, hogy mit jelentett ez a 16. századi teológia esetében, többnyire tudjuk. Emlékeztetõül csak annyit szeretnék jelezni, hogy e gondolkodás fejlõdési vonalának megértése végett vissza kell mennünk a reformációig. A reformátorok a személyes hit és meggyõzõdés erejével és lendületével mondták el gondolataikat, és többnyire a mindennapi gyakorlati szükségekre tekintettek, tehát mai modern kifejezéssel élve pillanatnyi kihívásokra válaszoltak. Különösen áll ez Lutherre, de a reformáció elsõ nemzedékéhez tartozó többi képviselõire is. Már nagyon korán felmerült e tanok rendszerezésének szükségessége. Luther teológiai gondolkodása vonalán ezt a munkát Filip Melanchthon végezte el, míg kálvini vonalon, talán Melanchthonnál is merevebben és fegyelmezettebben, Theodor Beza. Mindketten az arisztotelészi gondolkodási rendszert hívták segítségül. Ez a szisztéma olyan merev szorító rendszernek bizonyult, amely a reformátorok eredeti, dialektikus feszültséggel teljes tanításának dinamizmusát megzabolázta és szigorú mederbe terelte, továbbá e tanítás vonzását és sokszor eredeti sajátosságát elhalványította. (Nem beszélve arról, hogy sok esetben hangsúlyeltolódást is okozott. Legtanulságosabb példa erre Kálvinnak a predestinációról szóló tanítása: míg nála ez a krisztológia egyik mellékkérdése, addig Beza munkájában a szisztéma központi gondolata lett!)

Amikor Decsirõl mint gondolkodóról beszélünk, figyelembe kell vennünk személye és értelmiségi mivolta többszintû összetevõit: elsõsorban hívõ ember volt, tehát gondolkodása egyik igen jelentõs meghatározója a keresztény hit és teológia. Aztán valamennyi tudományágat a kor tudományos rendszerében elhelyezve mûvelt, és nem öncélúan, tehát létezett egy tudományos szisztéma, amely keretet biztosított a tudományos ismeretanyag elhelyezésének, s ez, mint mondottuk, arisztoteliánus volt, bár nem nélkülözött olyan elemeket sem, amelyek tudományos mûhelye helyszínébõl érthetõk. Sok esetben a hasznosságra tekintett, hiszen Strasbourgban a ramista filozófia egyik igen jeles képviselõje, Johannes Sturm hihetetlenül erõteljes hatást gyakorolt, és iskolát teremtett.

Decsi arisztoteliánus filozófiai rendszerét most nem vizsgáljuk. Helyette inkább vessünk egy pillantást néhány könyvéhez írt elõszavára, mert érdekes kép kerekedik ki belõlük gondolkodási rendszerérõl. Ez nem különbözött az akkori református tudósok szisztémájától, amennyiben mindannyiuk számára adott volt az a közeg, amelyben valamennyi rendszer megszületett. És ez alapvetõen arisztoteliánus volt, és visszanyúlt a középkorba.

Magam is úgy érzem, hogy sok tekintetben méltán használják a középkorra a sötét jelzõt. A korszakot összességében szemlélve azonban a minõsítést mégsem vélem egészen találónak, hiszen – hadd maradjunk a képes kifejezéseknél – sok gyertya, sõt világítóoszlop derített fényt ebben a sötétségben. Egyvalamit mindenképpen tudtak a középkorban: megtanították a tudományok templomába belépett embert a módszeres gondolkodásra, hogy rendszerezni tudja az addig felgyûlt hatalmas ismeretanyagot, és megtanították a begyûjtött ismereteket kellõképpen elõadni. Olyan dolgok ezek, amelyek egyre érezhetõbben hiányoznak napjaink automatizált világából, a harsogó reklámok és a tömegkommunikációs hipnózis útján manipulált és butított társadalomból. És még tudtak valamit: a gondolkodás és a rendszer külsõ keretét olyan tartalommal töltötték fel, amelyet manapság egyre gyakrabban európaiságunk ismérveként emlegetünk, a kereszténységgel. Csak sajnálni lehet, hogy az ilyen jellegû könyvek kikoptak tanterveinkbõl, és globalizálódó világunkban leáldozóban van a keresztény értékrend szinte két évezredes korszaka is.

Nos, ez a rendszerben való gondolkodás sajátja volt Decsinek éppúgy, mint bármelyik kortársának: minden tudományágat hozzá tudtak kötni a nagy rendszer valamelyik részéhez. Mi volt ez a rendszer? Iskolásan fogalmazva: a hét szabad mûvészet, amely két kategóriában fogta össze azon tudományágakat, amelyek a korabeli tudományosság teljes foglalatát jelentették: trivium (grammatika, dialektika, retorika), illetve quadrivium (zene, aritmetika, geometria és asztronómia). Az alábbiakban azt próbálom kimutatni, hogy az általa mûvelt diszciplínák közül kettõ, a közmondások és a jog hogyan és milyen ponton kapcsolódnak ehhez a rendszerhez, mert megítélésem szerint ebben az integrálásban mutatkozik meg Decsi logikai következetességgel elvégzett rendszerezõ munkája.

Praefatio ad lectorem Adagiorum, 1588

Ezt a diszciplínát sem tudja függetleníteni a tudományos rendszertõl.

Azért írja össze a népi mondásokat, mert meggyõzõdése, hogy a tudományok részét képezik.[1] A közmondások meghatározását Arisztotelésztõl veszi át, aki azt mondotta, hogy azok „valamiféle õsi Filozófia és bölcsesség maradványai és szikrái”.[2] Az eredetvizsgálat során elõkerül rendszere teológiai alapszínezete is: a közmondásokat Salamon bölcsességeire, a próféták rövid, közérthetõ és nevelési célzattal megfogalmazott bölcs mondásaira vezeti vissza. Ebbõl származik meggyõzõdése, hogy a közmondás, mint a bölcsesség egyik formája, mennyei eredetû. Egykor azokat a templomok bejárata fölé írták fel, vagy oszlopokra és márványba vésték, hogy szem elõtt legyenek, és sokan megtanulhassák.[3] Másutt egyenesen az egyházi szentségekhez hasonlítja, amelyek valamely isteni dolgot összefoglalva tanítanak és ábrázolnak ki.[4]

Humanista mûveltségét sem hazudtolja meg, hiszen a közmondások mennyei eredetét egyenesen Iuvenalis mondásával igazolja, és erõteljesen kiemeli azok alapvetõ funkcióját: önmagunk megismerését.[5] Az ókori filozófusok hosszú sorát vonultatja fel (és elsõ helyre nem véletlenül kerül Arisztotelész mint a filozófusok fejedelme) igazolásul, hogy méltó az utókorra hagyományozni ezeket a bölcs mondásokat. Hasznosságuk kétségtelen, és hadd fedezzük fel e mögött a ramisták használni akaró céltudatosságát. (Egyébként az általam olvasott szövegekben meglepõen sokat hangsúlyozza a hasznosság gondolatát, és lépten-nyomon belebotlunk azon szándékába, hogy mindenképpen használni akar, annak ellenére, hogy filozófiai munkája arisztoteliánus színezõdést mutat, és azt kifejezetten arisztoteliánus irányító tanár elõtt védte meg; úgy látszik, Strasbourgban és környékén nem erõtlenedett el a kiváló Ramus-követõ gondolkodó, Johannes Sturm filozófiai iskolájának a hatása.)

De térjünk vissza Decsinek az Adagiorumhoz írt bevezetõjéhez, amelyben alaposan kifejti, hogy a közmondások négy alapvetõen fontos tudományág megértését segítik. Ezek között van a filozófia, a meggyõzés és az ékesszólás tudománya (a retorika és talán a dialektika), valamint azon klasszikus tudományos munkák, amelyekben a szerzõk gyakran használnak közmondásokat.[6] Amikor Decsi a filozófiát említi, a tudományok összességére gondol.[7] A közmondások tehát valamennyi tudományág hasznára válhatnak: a teológusok egyházi beszédeikben használhatják, mint „ragyogó kis drágaköveket” (gemmulis micantibus), a jogászok, medikusok, különösen pedig a poéták „írásait vagy mindennapi beszédét az efféle erkölcsi tanítások mint apró csillagok valamelyest megvilágíthatják”,[8] nem beszélve a fejedelmekrõl és a politikusokról, akik ugyancsak gazdagíthatják beszédeiket velük.

Témánk szempontjából igen érdekes és figyelemre méltó, de nem meglepõ az, hogy a mûfaj tudományos besorolása igazolására Arisztotelészt hívja segítségül, miután természetesen az egyházatyákra is hivatkozva a közmondások teológiai helyét, szerepét és jelentõségét illusztrálta. Ezt mondja: „Ha most a pogány szerzõk felé fordulunk, elmondhatjuk, hogy maga a Filozófusok Fejedelme is meggyõzõen rámutat arra, hogy a példabeszédek mennyire segítenek a meggyõzés folyamatában, aki a közmondásokat mindig a retorikai szabályok azon fejezetéhez sorolja, amely a tanúságtételekkel foglalkozik”.[9] (Amikor a tanúságtételekrõl beszél, azon a retorika egyik sajátos fejezetét érti.) Arisztotelész nyomán Cicero, Fabius és a többi klasszikus szerzõ is ugyanezt állítja.

A tudományos rendszerben meghatározott helyet maga Decsi is átveszi tõlük, céljukról és rendeltetésükrõl most már õ maga mondja, hogy a közmondások használata valamely szónoki beszédben olyan, mint a fûszer, és nem, mint a táplálék, tehát nem a gondolati töltetet gazdagítja, hanem megadja az írás sava-borsát és eleganciáját.[10] Amikor a klasszikus szerzõk munkáinak megértését szolgáló funkcióját említi, érvelésén Melanchthon enyhe hatása sejlik, aki Dialektikájában és Retorikájában gyakran él a meggyõzés alább következõ, ezennel már Decsitõl származó fordulatával: „kérdem én, kicsoda értheti meg és értelmezheti ezeket [ti. a klasszikus szerzõk mûveit], ha a helyesen megértendõ közmondások területén nem mozog eléggé otthonosan?”[11]

Bármennyire kedves nekünk a gondolat, hogy a szerzõ e közmondásokat kifejezetten néprajzi szempontból gyûjtötte össze, mégsem állíthatjuk ezt teljes megnyugvással, mert a gyûjtemény Decsi bevallása szerint más céllal készült. Részben azért, hogy segítségül szolgáljon az ókori görög és latin mondások megértésében, részben pedig azért, hogy a nem értelmiségi rétegekbe leszûrõdött filozófiai bölcsesség társadalmi hatásának visszaigazolása legyen. Ebbéli szándékában csak kis rész jut annak a felismerésnek, hogy a népi bölcsesség közmondásokba sûrítõdött darabjait érdemes céltudatosan átmenteni az utókorra. Az egészen más kérdés, hogy a magyar nyelvterületen kitermelõdött, a görög–latin közmondásokkal ekvivalens mondások jelentõs hozadékot jelentenek a néprajzkutatók számára.

Praefatio in Syntagma Iuris, 1593

Hívõ emberként egészen érthetõ módon, több más korabeli társához és a reformátorokhoz hasonlóan a jog eredetét a Tízparancsolatra vezeti vissza. Ismerve a kor tudományos rendszerének hierarchiáját az sem meglepõ, hogy a jogot is a filozófiával hozza kapcsolatba. A gondolkodó Decsi tetten érhetõ azon eszmefuttatásban is, amellyel e kettõt összehasonlítja, mondván, hogy a filozófusok az erkölcsökrõl, a törvényekrõl, a köztársaságról, a hazai dolgokról értekeznek, a jogászok pedig ezeket az ismereteket bölcsen és találóan hozzáalkalmazzák a társadalom épp létezõ formájához.[12] A hét szabad mûvészet két diszciplínája, a grammatika és a retorika ugyancsak belekapcsolódik a gondolatmenetébe, amennyiben a jog gyakorlati alkalmazása során kapnak kiemelt szerepet, nem beszélve arról, hogy a grammatikusok, a rétorok és a poéták, „akiknek szívügye a latin nyelv eleganciája”, ugyancsak sokat profitálhatnak a jogi bölcselet tudományából, a Iurisprudenciából.[13]

Decsibõl gondolkodót és rendszerezõ elmét nyilván a kor tudományosságának elvárásai faragtak. Az általa mûvelt tudományágak kellõ és pontos integrálása ebbe a nagy, eleve adott rendszerbe, képzettségét dicséri. Fennmaradt életmûvének teljes feldolgozásával még adósak vagyunk, bár annak eredménye, úgy vélem, gazdagon kárpótolna a befektetett munkáért: megmutatná peregrinus diákjaink felkészültségi szintjét, amely egyben igazolná a peregrináció intézményének létjogosultságát, és képet nyernénk a korabeli Marosvásárhely, e fél-provinciaszámba menõ mezõváros egyik tanárának nem akármilyen szintû képzettségérõl és tudományos fegyverzetérõl, melyre méltán lehet büszke a több évszázados hagyományokkal büszkélkedõ erdélyi értelmiség.

János Baranyai Decsi Csimor, the Philosopher. When we speak about János Csimor as a philosopher, first of all we are tempted to look at his main philosophical work Synopsis Philosophiae. The attempt is justified by the well known fact that his teacher at the University of Strasbourg, Hawenreuter, was an Aristotelian philosopher as well. Neverthelles, speaking of Baranyai as a philosopher we should take into account the multi-level component of his intellectual and educational personality. First of all he was a believer, and his thinking had been influenced by the Christian reformed theology. Further more, due to the fact that he had been studying for years the philosophy incorporated into the particular scientific, system of his time (the seven liberal arts), the system had provided a characteristic frame for his studies. During his staying in Strasbourg the great philosopher of the reformation time, Petrus Ramus' practical thinking also influenced him. This threefold influence formed his specific view on the world and theology. This is what we are trying to present in the paper below.