Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1994/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Untitled Document

Balogh Béla

Schönherr Gyula élete és munkássága (1864–1908)

1. 1910. augusztus 20-án lélekemelõ ünnepség színhelye volt Nagybánya. A város jelképévé vált István-toronytól alig százméternyi távolságra, a korabeli Bercsényi Miklós (ma Cloºca) utca 11. szám alatt fekvõ Schönherr-ház falára helyezett emléktáblát leplezték le ezen a napon.

Az ország minden részébõl idesereglett történészek, múzeumi szakemberek, mûvészek, egykori barátok és tisztelõk mellett a nagybányaiak rótták le kegyeletüket a több mint két éve halott Schönherr Gyula emléke elõtt. A közadakozásból készült emléktáblával és a kegyelet virágkoszorúival annak a tudós embernek az emléke elõtt tisztelegtek, aki tehetségének és hangyaszorgalmának köszönhetõen, a századforduló éveiben a tizenegyezernél alig valamivel több lakost számláló Nagybánya fiai közül elsõként mondhatta magáénak a tudományos akadémiai tagsági címet.

Az azóta eltelt hosszú idõszak folyamán a társadalom életében óriási gazdasági, társadalmi és politikai változások mentek végbe. Ezekkel párhuzamosan a különbözõ tudományágak és így a történelem is nagyot lépett elõre. Haladásunk érdekében az elõttünk járt történészek munkásságát is számba kell vennünk, a hagyományokat is értékelnünk kell. Ezen megfontolások késztetnek arra, hogy a továbbiakban az olvasóval együtt nyomon kövessük Schönherr Gyula pályájának alakulását, és ennek fényében megkíséreljük számba venni azokat az eredményeket, amelyeket ez a napjainkban ritkán emlegetett elõdünk magáénak vallhatott.

Célunk elérésében mindenekelõtt Schönherr nyomtatásban megjelent mûveire támaszkodunk. Fölhasználjuk továbbá Morvay Gyõzõ 1910-ben megjelent „életrajz-vázlatát”, valamint a Hoffman Árpádné Schönherr Szidónia másolatában fennmaradt, ma a Nagybányai Állami Levéltárban õrzött, majdnem 900 sûrûn írott lap terjedelmû, a maguk teljességében egy gazdag naplóval is felérõ, fõként a család tagjaihoz írott Schönherr-leveleket.[1] Nagy segítség volt számunkra a Nagybányai Múzeum könyvtárában található több Schönherr-kézirattöredék és az általa összeállított oklevélgyûjtemény, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának kézirattárában õrzött Schönherr-hagyaték leltárának áttekintése is.

2. Schönherr Gyula 1864. szeptember 26-án született Nagybányán. Antal nevû apja a XVIII. század végén Pozsonyba és onnan Kapnikbányára szakadt bajorországi Schönherrek leszármazottja; jogot végzett, és kezdeti írnokoskodás, illetve ügyvédeskedés után évtizedeken át Nagybánya választott, utóbb kinevezett rendõrfõkapitánya volt. Anyai nagyszülei – Csausz Bogdán, illetve Verzár Veronika – mindkét ágon az Erdélybe telepedett s innen a XVIII. század második felében Nagybányára került örmény telepesek unokái, akik révén a korán árvaságra jutott Csausz Anna a nagybányai Décsény nevû határrészben inkább jelképes, mintsem vagyoni értéket jelentõ szõlõt örökölt. Sokkal számottevõbb útravalónak bizonyult anyja számára a pesti angol kisasszonyok intézetében szerzett magas fokú zenei képesítése: kitûnõ zongorajátékával és idõs koráig megõrzött szervezõkészségével évtizedeken át a nagybányai zenei élet vezéregyénisége volt. A szülõknek Gyulával együtt öt gyermekük volt, akik közül négy érte el a felnõtt kort.

A szülõk széles körû mûveltsége a korszak haladó jellegû társadalmi, politikai és mûvelõdési eszméinek befogadására való törekvéssel párosult. A gyermek, majd serdülõ Schönherr Gyula magára eszmélésének éveiben a szülõi házban gyakran megfordult a számûzetésbõl hazatért „vad gróf”, Teleki Sándor, valamint az utóbbihoz látogató Türr István tábornok és ifjú Lendvay Márton színész. A Schönherr-házban szállt meg a városba látogató Jókai Mór is. Mindez nem múlt el nyomtalanul az elemi és gimnáziumi tanulmányait szülõvárosában végzõ ifjú felett. Érdeklõdését a családi könyvtár történelmi, természetrajzi és szépirodalmi mûvei is alakítják, másrészt a város környékén tett kirándulások egész életére beléoltják a természet szépségei iránti szeretetet. Gyerekfõvel, 13 éves korában a padlásokról és szekrényfiókokból elõkerült „régiségekbõl” megrendezi élete elsõ kiállítását, majd még ugyanabban az évben másodmagával szerkeszti és írja a Házi Értesítõ és a Hajnal címû, mindössze egy-egy számot megért diáklapokat. Tizenhat esztendõs, amikor „Numizmatica” néven rendezett kiállításának katalógusában a Nagybányán ismeretes régi pénzek mellett már építészeti maradványok, régi edények és öltözetek is megjelennek. Édesanyja közvetlen irányításával zongorázni tanul, és amikor 1880-ban a gimnázium VI. osztályát befejezi, kulturált zongorajátékát hallva, sokan sikeres mûvészi pályát jósolnak az ifjú Schönherrnek.

A zene és a történelem iránti érdeklõdése a gimnázium Szatmáron végzett utolsó két éve alatt is tart. A Thököly-féle fölkelés elõzményeirõl, lefolyásáról és következményeirõl címû, 254 lap terjedelmû pályamunkáját a szatmári Kazinczy Kör díjnyertesként jutalmazza. Ekkor azonban életében törés következik: családi elhatározásra 1882 õszén a bécsi Pázmáneumba kerül. Pártfogói fényes egyházi karriert jósolnak az értelmes és törekvõ papnövendéknek, õ azonban hamar rádöbben, hogy ez a pálya nem neki való. A szakítás gondolatát még decemberben közli szüleivel, és ettõl az idõtõl kezdve minden levelében panaszkodik az intézetben uralkodó „XVI. század elei viszonyok”-ra. Folyton bírálja a Pázmáneum nevelési elveit, nem érzi otthon magát az intézetben, ahol egyesek szemében a zenével, sõt a történelemmel vagy a régészettel való foglalkozás is bûnnek számít. Apja és az apai rokonság azonban hallani sem akar az intézet elhagyásáról, így áthidaló családi határozat születik: Gyula végezze el az elsõ évet, s a többi õszig majd eldõl. Alávetve magát a család akaratának, sikerrel vizsgázik, de már év közben minden szabad idejét zongorázással, valamint történelmi, mûvészettörténeti, régészeti és numizmatikai olvasmányokkal tölti.

A következõ év, 1883 õszén az apai támogatás megvonása árán is budapesti joghallgató lesz. A kötelezõ jogi tanulmányok mellett érdeklõdése kezdettõl fogva a történelem és ezzel összefüggõ alaptudományok elsajátítására irányul. Már elsõéves korában órarendjében Kerékgyártó Árpád hazai mûvelõdéstörténete heti négy, Thorma Károly római éremtana egy, Horváth Árpád jogtörténeti bevezetése az oklevéltanhoz egy órával szerepel, majd a másodéven ezeket Wenzel Gusztáv Magyar bányajog címû elõadása, Kerékgyártó történelemelmélete, Thorma numizmatikája, továbbá Szádeczky Lajosnak a román fejedelemségek és Erdély kapcsolataival foglalkozó kurzusa egészíti ki. Felkészülése céltudatos; másodéves korában, jóval az egyetemi kurzusok megkezdése elõtt, 1884. augusztus 6-án írja egyik levelében: „beiratkoztam Wenzel bányajogi elõadásaira is, melyre az õsrégi bányaváros [Nagybánya] tisztán bányászati alapon emelkedõ fejlõdése tanulmányozásánál okvetlen szükség van”.[2]

Az egyetemi óralátogatással párhuzamosan kezdettõl eljár a Magyar Történelmi Társulat és az Akadémia történelmi osztályának üléseire. Szádeczky ajánlatára 1883 decemberében az elõbbi tagjává válik. Megélhetése biztosítása érdekében rövidesen a Nemzeti Múzeum könyvtáránál napidíjas gyakornoki alkalmazásért folyamodik. Alig másfél hónapi „igen heterogén munkakör” betöltése után 1884. május 19-én, Fejérpataky László kérésére a könyvtári osztályhoz tartozó levéltárba kerül, ahol – mint írja – „most [...] kizárólag oklevelekkel és történeti dolgokkal foglalkozom”.[3] A hírneves diplomatikus Fejérpataky és Schönherr között életre szóló kapcsolat létesül, mely a kezdeti oktató–tanítványi viszony meghaladásával fokozatosan munkatársi és egymást kölcsönösen kisegítõ barátsággá érik.[4]

Az egyetemi hallgató és napidíjas múzeumi gyakornok Schönherr nagy akaraterõvel és munkakedvvel tanul és dolgozik; jó munkabeosztásának köszönhetõen már 1884 novemberében Nagy Imre felszólítására az Anjou-kori okmánytár szerkesztésében segédkezik, a Századok számára elkészíti Thököly Imre és Wesselényi Pál mint vetélytársak címmel a következõ évben megjelenõ elsõ nagyobb tanulmányát és a még ugyanabban az évben magyar és német nyelven kinyomtatott A Margitsziget történetének vázlata címû összeállítását. 1886 elsõ fele „nagybányai év”: az ekkor elkészült, tudományos körökben felolvasott és a Turulban megjelent Nagybánya régi pecséteirõl címû tanulmányával Schönherr osztatlan sikert arat, majd a Nagybánya és Vidéke címû hetilapban cikksorozata jelenik meg, melyben a Szatmár vármegyei múzeumegyesület megalakítását sürgeti, egy másik cikkében pedig a XV. századi Nagybánya egyházi és mûvelõdési életébe nyújt betekintést.

Tehetsége és szorgalma elismeréseként tanulmányai utolsó évében (1886–87) a Történelmi Bizottság jelöltjeként ösztöndíjjal a bécsi Institut für Österreichische Geschichtsforschungba kerül. Az itt töltött év céltudatos munkálkodásának jellemzésére az 1886. november 20-i levelébõl idézünk: „Fõtantárgya az intézetnek a diplomatika, melyet Sickel ad elõ. Egy historikusnak mindenesetre szüksége van diplomatikai ismeretekre, hogy levéltári kutatást tehessen.” Schönherr nem akar „diplomatikus” lenni, erre a hazai egyetemen ott van Fejérpataky. A német és közvetve az osztrák oklevéltan, amint arra már otthon is felhívták a figyelmét, eltér a magyarországitól, ám az intézet látogatása során a tudományág legkorszerûbb módszereit sajátíthatja el, s ez egyúttal „lépcsõfok az akadémiai tagságra”.[5] Szorgalmasan tanulmányozza a bécsi Udvari Kamara levéltárát; itteni kutatásai eredményeképpen késõbb négy közleményt jelentet meg a Történelmi Tár és a Turul hasábjain.

Bécsbõl visszatérve, 1887. októberi kezdettel ismét napidíjas gyakornoki állást vállal a Nemzeti Múzeumban, s kezdettõl a levéltárban dolgozik. Rövidesen évi 1200 forintos fizetéssel járó bécsi állami hivatalnoki állást ajánlanak Schönherrnek. A fiatal tudós azonban tudományos elõrehaladása érdekében, rövid habozás után, hátat fordít a cseppet sem megvetendõ, társadalmi emelkedést jelentõ ajánlatnak, és megmarad az eddigi 600 forintos napidíjasi állásában. 1887 második felét és a következõ évet köznapi feladatai elvégzése mellett levéltári kutatással töltötte; többek között Zágrábban is dolgozik. Részt vesz a Ragusa és Magyarország összeköttetéseinek oklevéltára szerkesztésében, pecséttani értekezéseket közöl, felmérést Nagybánya nyilvános könyvtárairól, és a magyar könyvnyomtatás történetéhez kapcsolódó cikket jelentet meg. Szorgalmasan készül doktori szigorlatára és értekezésének megvédésére. 1889. február 23-án „államtudori” doktorrá avatják.

Még csaknem hat hónapot kell várnia „múzeumi levéltári gyakornokká” történõ kinevezésére. Nem kis malíciával írja ezzel kapcsolatban: „A levéltárban most már egy napidíjas van alám rendelve, s Fejérpataky távollétében én vagyok a fõnök!”[6]

Közbenjárására és érdemei elismeréseként a Történelmi Társulat elhatározza, hogy 1889-ben Máramarosszigeten tartott vidéki gyûlésének meghosszabbításaként augusztus második felében Nagybányán „partikuláris konventikulumot”, fiókülést tart. Ennek megszervezése Schönherre hárul, aki emellett a nagybányai városi levéltárról is elõadást tart. A sikeresen megrendezett ünnepély növeli Schönherr népszerûségét, aki ekkor már tudatosan készül elsõ olaszországi tanulmányútjára, melyre 1889. december 21. és 1890. március 28-a között került sor.

Itáliai tartózkodásának legfõbb állomásai Velence, Bologna, Firenze, Pisa, Livorno, Nápoly, Palermo és fõként Róma. Bárhol fordult meg, a levéltárak és könyvtárak állandó látogatásán kívül mindig módot talált arra, hogy megismerkedjék a város és a környék nevezetességeivel; a múzeumok, képtárak és templomok látogatása mellett sok idõt szánt az olasz földön lépten-nyomon elõforduló mûemlékek és más természetû nevezetességek megszemlélésére. Küldetésének fõ célja a vatikáni levéltárban végzendõ kutatás, s ezen belül fõként a Mátyás király uralkodásával összefüggõ emlékek feltérképezése volt. Fraknói Vilmos, a Vatikáni Magyar Okirattár (Monumenta Vaticana) fõszerkesztõje – Schönherr kutatásainak eredményével szerfölött elégedetten – megbízza õt a sorozat VI. kötetét felölelõ, Mátyás király levelezése a római pápákkal. 1458–1490 címû munka sajtó alá rendezésével. A kiadvány 1894-ben jelent meg, és egyhangú vélemény szerint mindenben megfelelt kora követelményeinek.

Schönherr idõközben már 1890 novemberétõl a Magyar Könyvszemle segédszerkesztõjeként dolgozik, egy évvel késõbb tagja lesz a Heraldikai és Genealógiai Társaság igazgatóválasztmányának, majd 1892 februárjában a társaság jegyzõjévé, utóbb titkárává és a Turul fõszerkesztõjévé választják. 1891 nyarán saját költségén, évi szabadsága idején Münchenben kutat. Két év leforgása alatt (1891–1892) különbözõ folyóiratok hasábjain 14 közleménye és tanulmánya jelenik meg. Jogosan írhatta tehát a Pesti Napló Schönherrõl: „egyike fiatal tehetséges történészeinknek”.

Magasra ívelõ tudományos sikerei erkölcsi téren kárpótolják mostoha anyagi helyzetéért, amelyben múzeumi tisztviselõként tengõdött. Ennek tudatában keserû kifakadással írja: „...az állam az intézetek tudományos jellegének ignorálásával úgyszólván kezelési hivatal színvonalára akarja süllyeszteni a múzeumokat, [...] a minisztérium ránk vonatkozó terveibõl megtudhattuk, hogy odafent [...] még csak azt a javadalmat sem akarják megadni, amit a tanárok élveznek. S hagyják, hogy diplomás emberek, szaktudósok gyakornoki címmel szolgáljanak éveken keresztül. Ilyesmi csakis Magyarországon lehetséges, ahol a képviselõválasztásra milliókat dobnak ki, de egynéhány ezer forintot sajnálnak az ország elsõ tudományos intézetétõl.”[7] Elégedetlenségét nemcsak hozzátartozóival osztja meg, hanem egyik mozgatójává és cselekvõ részesévé válik annak a mozgalomnak, mely a „múzeumosok” részérõl Csáky és Wekerle minisztereknél küldöttségileg szorgalmazza tarthatatlan helyzetük rendezését.

Ennek ellenére az 1892-es esztendõ Schönherr részére a tudományos hírnév megalapozásának éve. Mátyás király fiáról, Corvin Jánosról készülõ monográfiája tervezetével és ennek kidolgozott elsõ fejezetével elnyeri a Bay Ilona által felajánlott 30 aranyat. A monográfia teljes anyagának összegyûjtése céljából 1893 nyarán a kelet-sziléziai Troppau és Boroszló könyvtáraiban és levéltáraiban kutat. Egyes fejezeteinek többszörös átdolgozása után a mû kézirata 1894 kora tavaszán nyomdába kerül. De Schönherrt már újabb feladatok várják.

1893 februárjában a Történelmi Társulat választmányi tagja, ez év augusztusától pedig a Magyar Könyvszemle ideiglenes, majd tényleges fõszerkesztõje lesz. A múzeumi levéltár idõközben az õ vezetése alá kerül, majd 1894 áprilisában végre kinevezik a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárnokává. Beválasztják a Teleki-oklevéltár XVI–XVIII. századi részének 2. kötetét elõkészítõ szerkesztõbizottságba, ahol többek között Tagányi Károllyal dolgozik együtt. A soron következõ legnagyobb feladatot azonban a Szilágyi Sándor fõszerkesztõ irányításával megjelenõ millenniumi A magyar nemzet története jelenti, melynek 1894 októberétõl Schönherr segédszerkesztõje és társszerzõje. Õ írta a III. kötetben Az Anjou-ház örökösei címû, mintegy 250 lapnyi terjedelmû részt.

Fejérpataky önzetlen segítsége mellett is, aki az általa tervezett Zsigmond-kori oklevéltár meglévõ anyagát Schönherr rendelkezésére bocsátotta, e rész megírása sok gonddal járt; még az 1895 októberében tett olaszországi utazása idején is ezen dolgozott, és így az év végére sikerült befejeznie.

Tudományos alkotó munkásságának elismeréseként 1896 májusában elnyeri a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagságát. A kitüntetést érthetõ örömmel fogadja; tudja, hogy keményen megdolgozott érette.

Ebben az idõben munkaerejét a megsokasodott szerkesztési feladatok kötik le. Szilágyi Sándor, súlyosbodó betegsége következtében, az év nagy részét gyógykezeltetéssel külföldön tölti, s így az elvállalt és halasztást nem tûrõ millenniumi kötetek szerkesztése Schönherr vállára nehezedik. Emellett rá vár a Turul és a Magyar Könyvszemle gondozása is.

Akadémiai székfoglaló értekezésének témájául a Zsigmond király uralkodása elsõ szakaszát szinte teljesen kitöltõ és fõként a Nápolyi László nevéhez fûzõdõ külföldi trónkövetelések bemutatását választja. A korszakkal foglalkozó német, francia és olasz szakirodalom eredményeinek felhasználásán alapuló értekezése osztatlan elismerést kap: „ez az én hetem volt” – írja haza 1897. április 5-én nem kis büszkeséggel.[8] A közeljövõ fõ feladataként az egyetemi magántanári képesítés elnyerését, másrészt kora ifjúságától érlelt álmának – mely 1896 augusztusa óta szerzõdési kötelezettségévé is vált –: Nagybánya város monográfiájának megírását tûzi ki. Ám mindkét irányban lassan halad; rövidesen rá kell döbbennie, hogy megélhetésének biztosítása érdekében vállalt szerkesztõségi feladatai és különféle bizottsági kötelezettségei ideje és munkaereje nagy részét lekötik: „Legtõbb idõt vesznek igénybe ezek a disznó gyûlések.”[9]

Levéltári munkássága során éveken át a kisebb-nagyobb családi levéltárak átvételét intézi. Ennek érdekében rengeteget levelezik, és még többet utazik; fogadóesteken van jelen, politikusok és mûvészek társaságában alkalma nyílik betekinteni az ország politikai életének kulisszái mögé is. A látottakat éles elmével mérlegeli, és 1898 januárjában megállapításait rögzítve ezeket írja: „...közállapotaink fent és alant teljes romlásnak indultak [...] egy kis históriai szemmel végigszámlálva az emberiségnek nagy határköveit, nem nehéz megjósolni a nagy szociális forradalmat, mely 20 év múlva, talán elõbb is, új képet fog adni a világnak.”[10]

Tudományos céljai megvalósítása érdekében 1897. szeptember 17. és október 15-e között Zágráb, Velence és a dalmát tengerpart egykori központja, Zára levéltáraiban és könyvtáraiban kutat, ezek eredményeként akadémiai székfoglalóját kibõvíti, és a következõ évben önálló füzetben is megjelenteti. Emellett 1898-ban fõként heraldikai tanulmányokat közöl, de ugyanebben az évben Nagybánya középkori történetével kapcsolatos több alkalmi összegezése is napvilágot lát, mintegy jelezve, hogy szülõvárosa iránti kötelezettségeirõl sem feledkezett meg. Ez év nyarán megjelenik A magyar nemzet története X. kötete is. „Szép vállalkozás volt – írja Schönherr –, és sok örömöm tölt benne, de a Zsigmondkori rész írói babérjain meg a pénzbeli hasznon kívül a segédszerkesztésbõl nevemre nem sok dicsõség háramlik, inkább úgy tekintem, mint az utolsó köteles áldozatot az öreg Szilágyi Sándorért, akirõl bizony mikor hozzákezdtünk, nem hittük, hogy meg fogja érni a végét.”[11]

Úgy tûnik, Schönherr okult a közelmúlt tapasztalatain, és képességeit a jövõben a tudományos kutatás terén szándékszik kamatoztatni. Ám nem így történt! Némi többletjövedelem reményében elfogadja a Múzeumok és Könyvtárak Országos Fõfelügyelõségének titkári munkakörét, s ebben a minõségében éveken át ereje nagy részét szervezési kérdésekkel fogja lekötni. 1898. december 16-i levelében írja: „...dolgaim nemhogy fogynának, hanem úgy nõnek, mint a lavina, s attól félek, hogy egyszer csak maguk alá fognak temetni.”[12] A kívülálló éveken át errõl a belsõ tusáról mit sem sejt, mert kisebb horderejû feladatainak példásan eleget tesz. Sõt, rövidesen benyújtja az egyetemre magántanári képesítése iránti kérelmét, és készül második római hivatalos kiküldetésére. Ez alkalommal az Akadémia Forster Gyula és Scitovszky János nevére alapított 1300 koronás díjával utazik. 1899. január 28. és május 18. között Firenzében és fõként Rómában kutat. Visszatérve átveszi a Szilágyi Sándor halálával gazdátlanná vált Magyar Történelmi Életrajzok szerkesztését, majd 1899. július 31-én részt vesz a Petõfi halálának 50. évfordulója alkalmából szervezett segesvári, illetve fehéregyházi ünnepségeken. Ezek végén elítélõen nyilatkozik a kormányhoz közel álló körök sovén magatartásáról: „egészen kár volt Bathának s azután a banketten egy csomó bõsz magyarnak provokálni” a nemzetiségeket.[13]

Fõfelügyelõségi titkári tisztségében a századforduló éveiben részt vállal az ország egész területét átfogó vidéki múzeumi és könyvtári hálózat szervezésében. Foglalkozik az aradi, temesvári, szatmári, máramarosszigeti és nagybányai múzeumokkal és könyvtárakkal is. Tudományos kutatásokra azonban alig jut ideje. 1900. szeptember 28-i levelében írja: „...tegnapelõtt töltöttem be a 36. évet, s bizony nem merek mérleget csinálni erkölcsi és anyagi aktíváim és passzíváimról, mert félek, hogy nem lennék megelégedve.”[14] Éveken át a nagyobb fizetéssel járó igazgató-õri kinevezését várja, mely lehetõvé tenné számára, hogy szerkesztõi és más adminisztratív jellegû munkái egy részétõl megszabaduljon. „...soha sem fájlaltam jobban, mint mostanában, hogy aktagyártással és ülésezéssel kell elfecsérelnem a drága idõt, melyet oly szépen használhatnék fel tudományos feladataim teljesítésére.”[15] 1901. november végi soraiból idéztünk, de e kérdés leveleinek vissza-visszatérõ fõ motívumává vált.

Ez év végén a budapesti tudományegyetemen megszerzi az egyetemi magántanári képesítést. Elsõ egyetemi elõadását 38. születése napján, 1902. szeptember 26-án tartja. Kurzusa témájaként Magyarország történetének az Árpád-ház kihalásától a mohácsi vészig (1301–1526) terjedõ korszakát választja. Elõadásai elõkészítésére rengeteg energiát fordít. Bizonyság erre az a négykötetes, csaknem 1500 lapnyi kézirat, amely elõadásainak szövegét és jegyzetanyagát tartalmazza.[16] Elõadásait az elsõ félévben 38–52 hallgató elõtt tartotta; kezdõ tanár létére ez semmiképpen sem lekicsinyelhetõ szám. Elsõ, bevezetõ elõadásának szövegét egyébként Magyarország 1301-ben címmel nyomtatásban is megjelentette.

Egyetemi elõadásainak folytatására csupán 1903 õszén került sor. Idõközben a Franklin Társulatnál szerzõdést köt a XIV–XV. századi világtörténelem megírására, és Nagybánya monográfiájához gyûjti az adatokat, majd harmadszor is Rómába utazik, ahol a Nemzetközi Történelmi Kongresszus 1903. április 2–9. között zajló munkálatain vesz részt. Ezt a külföldi utazását egy Corvin-kódex felfedezése teszi emlékezetessé: „..április 6-án a Casanate könyvtárba, a kongresszus tiszteletére rendezett kiállítás megtekintésére és tanulmányozására mentem el [...]. A kiállítás utolsó elõtti tárlójában a XIV. és XV. századi miniatûrös kéziratok között egy hatalmas méretû kódex vonta magára figyelmemet, s mikor azt szemügyre vettem, címerében enyészetnek indulva, de még eléggé kivehetõleg a Corvin kódexek címereinek jellemzõ típusát ismertem fel. [...] A kézirat természetrajzi és orvosi könyv, füvek, állatok, ásványok leírásával és képeivel, és azoknál, amelyek Magyarországon is elõfordultak, valaki oda írta magyar nevüket.[...] Corvin kódex, mely egyszersmind magyar nyelvemlék is, unikum.”[17]

Rómából visszatérve éjt-napot kihasználva a Franklin Társulattal kötött szerzõdése teljesítésén fáradozik, de rövidesen rá kell döbbennie, hogy a munkával nem sikerül idõre elkészülnie. Barátai közbenjárására a kiadóvállalat „minden akadékoskodás nélkül kiengedte az obligációból”. A kötet megírását Csuday Jenõ vette át; benne a Schönherr által megírt fejezet A magyarországi renaissance címmel az õ neve alatt jelent meg. A minden kudarcára hatványozottan érzékeny Schönherrt az eset idegileg súlyosan megviselte, és orvosai sürgetésére 1903 júliusában a Grác melletti Judendorfba utazik gyógykezelésre. Innen visszatérve elfoglaltságain akar lazítani, és rövidesen lemond a Magyar Történelmi Életrajzok szerkesztésérõl. Pekár Gyula Mátyás és Beatrix címû drámája révén, melyhez a szerzõ az õ Corvin János-monográfiáját vette alapul, a dicséret Schönherrnek is kijut, s ez újabb munkára sarkallja. Az általa felfedezett Corvin-kódexrõl írott ismertetését sajtó alá rendezi, és megújult akarattal Nagybánya monográfiájának megírására összpontosít. A századokon át elveszettnek hitt nagybányai XIV. századi nyolcszögû nagy pecsétnyomó napfényre kerülése után újraértékeli kezdõ történész korában írt ismertetését: megjelenése utolsó nagy kutatói sikerét és elégtételét jelentette.

Egyre növekvõ számban vállalt tudományos feladatai amúgy is gyenge szervezetét szerfölött igénybe vették, egészségét aláásták. 1906 áprilisában kiújul szinte évtizede kísértõ gégebaja, nyáron pedig ideggyengeségét kénytelen Bártfán kezeltetni. A javulás azonban csak látszólagos, és még év vége elõtt súlyos betegen idegszanatóriumba kerül, ahonnan 1907 pünkösdjén hazaviszik Nagybányára. A szülõi házban kissé megnyugszik, önbizalma is visszatér. Ideiglenes nyugdíjazási kérelmét személyesen viszi fel a minisztériumba, de egy kisméretû agyvérzés 1907. december 27-én végleg ágyhoz köti, és 1908. március 24-én, ugyanazon a napon, amelyen ikertestvére még 1865-ben meghalt, az õ élete is véget ért.

A közleményünk elején jelzett ünnepséggel párhuzamosan édesanyja kiadásában vaskos kötet jelent meg.[18] Ennek bevezetõjeként közölt életrajza függelékeként Morvay Gyõzõ összeállította Schönherr mûveinek jegyzékét. A könyvek, tanulmányok, cikkek puszta felsorolása is Schönherr ama termékenységérõl tanúskodik, mely mögött magas intenzitással végzett óriási munka állott. Életelve kora ifjúságától: „munka az élet, és csak az él, aki dolgozik és ebben örömét leli; a tétlenség, a semmittevés egy neme a végfeloszlásnak”. Ezt kiegészítve szögezi le késõbb: „Nem a munka teszi tönkre az ember idegzetét, hanem amit elvállal és nem bír elvégezni.”[19]

Fiatalkori munkái egy részét Décsényi Gyula álnév alatt közölte. Alkotási periódusának kezdeti szakaszán, közvetlen környezete sugallatára, sokat foglalkozott a névmagyarosítás gondolatával. Elgondolása szerint új családneveként anyai ágon örökölt birtokuk, Décsény helynevét vette volna fel. Döntését nem kevés belsõ vívódás elõzte meg: a névmagyarosításban, amint azt egyik levelében leszögezi, „...a svindlinek egy nemét kezdem látni – pedig roppant utálom a svindlirozást – inkább semmi se legyen belõlem, hogysem bármi kis szédelgés útján haladjak elõre”.[20]

A névváltoztatás kérdése ezzel lekerült a napirendrõl. A tudományos munkát illetõ állásfoglalását is ebben a periódusban határozta meg: „A tudomány igazán véve sohasem lehet eszköz, csak cél.”[21] Életmûve bizonyítja, hogy ezen egy jottányit sem volt hajlandó változtatni.

Schönherr nem volt szobatudós; minden érdekelte, ami körülötte vagy szerte az országban történt, mindenrõl megvolt a saját véleménye, s ezt nem is rejtette véka alá. Állításunk igazolására három, látszólag különbözõ jellegû megállapítását idézzük, ezek azonban összességükben az ember és ezáltal az életmû helyesebb megértéséhez segítenek hozzá.

Jeleztük már, hogy Schönherr még a szülõi házban közel került a zenéhez. Élete végéig sem hagyta abba a zongorázást, és emellett rendszeres opera- és hangverseny‑látogató volt. Zenérõl vallott nézeteibõl külön tanulmány is kikerekedhetne, most azonban csupán a Liszt Ferencrõl 1886 augusztusában, közvetlenül a zeneszerzõ halála után írott soraiból idézünk: „Legfájdalmasabban esik azonban az a megmagyarázhatatlan közöny, az a hideg egykedvûség, amellyel a magyar sajtó a legnagyobb magyar zenész halálát fogadta. Hát annyira jutottunk, hogy magyarázni kell azoknak, akik nálunk a közvéleményt csinálják, ki volt Liszt Ferenc? Hát olyan törpe a nemzedék, hogy az óriásban csak azt látja, ami benne közös, a hibákat? Liszt Ferenc halva fekszik: a lángelmék legnagyobbika, minõt csak egy nagy század felmutathat, megszûnt élni; a szellemóriás, minõhöz hasonlót e nemzedék nem látott, kidõlt; s mikor ez a világnagyság, aki egész életében magyarnak vallotta magát, a ravatalon fekszik, ez a nemes, büszke magyar nép, ahelyett hogy gyászba borulna, közönyösen vállat von, s szemére veti a halottnak, mint szemére vetette az élõnek annyiszor, hogy nagyságával nem tudott megférni a mi kicsinyeskedõ köreinkben. Aztán követeljük, hogy kultúrnépnek tartsanak bennünket. Az, a táblabírák és ripõk falusi dzsentrik népe, amelyik egy cigányprímást többre becsül a zongora királyánál!”[22]

Úgy vélhetnõk, hogy ez a keserû kifakadás csupán az élet forgatagában helyét keresõ ifjú Schönherr villámlása. A mennydörgést kiváltó társadalmi feszültség azonban élete egész korszakát végigkíséri, és érzékeny barométerhez hasonlóan elõre jelzi a bekövetkezõ változásokat. 1898-ból való „elõrejelzését” idéztük már. Hat évvel késõbb, az országot megrázó elsõ nagyszabású általános vasutassztrájk alkalmával még tanácstalanul áll: „Ami magát a sztrájkot illeti, az ember nem tudja, hogy mit kárhoztasson inkább, a sztrájkolók vakmerõségét, vagy a kormány gyalázatos viselkedését, amivel a vasutasokat a sztrájkba kergette, és a vakságát, amivel a neki jó elõre bejelentett mozgalmat nagyra nõni engedte.”[23] A kép még elmosódott, de néhány hónap múlva, amikor az olasz munkások szeptemberi nagy csatáját Velencében éli át, már ismét a jövõbe lát Schönherr: „Õk csak meg akarták mutatni, hogy mekkora erõ van bennük. Tényleg nem tréfadolog, ha a munkásvilág felmondja a szolgálatot, és ha fegyverre kerül a dolog, hamar kész a szociális forradalom. [...] Ez a két nap úgy tûnt fel elõttem, mint egy kép a jövõbõl – ha majd kenyértörésre kerül a dolog az urak és a munkásosztály között.”[24]

Mindezek ellenére Schönherr nem volt forradalmár, még csak azt sem állíthatjuk, hogy az általa meglátott ferdeségeket következetesen mindig balról bírálta volna. Amikor 1901 októberében Nagybányán az országgyûlési képviselõválasztáson az ellenzéknek sikerült megbuktatnia a kormány jelöltjét, õ „csiszlik uralomról” beszélt, és ennek következményeként az „intelligencia supremáciájának” elvesztésétõl félt. Ez azonban nem gátolta meg abban, hogy a nagy horderejû kérdésekben tisztán lásson, hogy történelmi összefüggésben a magyar–román együvé tartozás eszméje mellett is pálcát törjön. Nagybánya természetes központja annak a vidéknek, „...melyet az avasi, gutini és ilosvai vízválasztó gerincek határolnak, melynek bányamûvelõ, hegylakó népességét, magyart és románt százados összetartozás hagyományai fûzik együvé”, s „az összetartozás érzetét nem szüntetheti meg semmiféle hatalom”.[25]

3. Életpályájának felvázolása során elég sokszor esett szó a szerkesztõ Schönherr-rõl. A mindig pontos szerkesztõrõl, szerkesztési elveirõl hosszasan lehetne értekezni, de terjedelmi okok miatt errõl le kell mondanunk. Egyetemi magántanári tevékenységérõl is csupán annyit kell leszögeznünk, hogy amikor 1904 és 1905 õszén ismét katedrára lép, kezdeti sikerei már nem folytatódnak. Ezt azonban feledtették azok az eredmények, amelyeket a múzeumok és könyvtárak szervezése körül elért.

A múzeumok feladataival kapcsolatos elképzelését még fiatal korában papírra vetette. Megalakulásuk felé az elsõ lépés, véleménye szerint, a múzeumegyletek megszervezése. Az egyletek fõ feladata a múlt emlékeinek gyûjtése, ásatások rendezése és a mûemlékvédelem. Tudományos jellegüket mindenképpen meg kell õrizniük. A múzeumoknak legyen történelmi, természetrajzi és néprajzi részlegük, jól felszerelt könyvtáruk, s mindezt tegyék hozzáférhetõvé a tanulni vágyó nagyközönség számára is. Másokkal együtt vallja, hogy „minden elpusztult mûemlékkel történelemkönyvünk egy-egy lapja megy veszendõbe, s minden kõvel, melyet egy középkori épületrõl letörünk, egy-egy sorát töröljük ki történeti hagyományainknak”.[26] Oly frissek, ma is érvényesek ezek a megállapítások, mintha napjainkban vetették volna papírra! A feladatok felsorolásán túlmenõen Schönherr mozgósított is. A Szatmár vármegyei közönyöseknek szemükre vetette: „Ha a tatárjárás korából származó apai tisztes templomba beleüt a villám, valószínûleg teljes nyugalommal fogják szemlélni, hogyan rombolják le, mint ahogy lerombolták és széthordták a szatmári, kõvári és szinéri várakat.”[27]

Az elveken és nyilatkozatokon túlmenõen Schönherr személyes példaadásával is elöl járt. Nagybánya legjelentõsebb középkori mûemlékének helyreállítása érdekében A nagybányai Szent-István templom maradványai címû tanulmányáról saját költségén különnyomatot készíttet, és az ízléses külsejû füzetbõl 200 példányt ad át a városi tanácsnak azzal a kéréssel, hogy a befolyó összeget az István-torony stílszerû restaurálására fordítsák.[28] A helyreállítás terveit az ország leghozzáértõbb szakembereivel készíttette el, majd a munkálatok befejezése után az õ megszövegezésében emléktábla került a torony falára. A Nagybányai Múzeum 1904-ben történt megnyitásában és ezt megelõzõen a Nagybányai Múzeumegyesület megszervezésében Schönherr elévülhetetlen érdemeket szerzett, s ennek elismeréseként az egyesület elnöki tisztségét élete végéig õ töltötte be. A Múzeum megnyitása elõtt a kiállítás részletes tervét õ állította össze, s még a szekrények méreteit és formáját is õ határozta meg.[29]

A nagybányai közkönyvtárakról közölt értekezésében a helyi viszonyokat mérte fel, de értékítéletét az országos eredményekhez és követelményekhez igazította. Nagy fontosságot tulajdonított az iskolai könyvtáraknak, gazdagságuk vagy hiányos voltuk ugyanis a tanárok és diákok munkájára egyaránt kihatott. Országos viszonylatban bírálta ezek szegényes ellátottságát: a könyvek vásárlása esetleges volt, következésként épp a tananyag elmélyítéséhez szükséges alapvetõ mûvek hiányoztak. Így „a könyvtár elveszti gyakorlati jelentõségét, s csak arra való lesz, hogy számadásával az évi értesítõben díszelegjen” – írta. Az ifjúsági könyvtárnak sem „a szórakoztatás a fõfeladata, hanem hogy az ifjúság nevelését befejezze, õket az élet számára elõkészítse”. A kaszinók és különféle egyletek könyvtáraiban – Schönherr elképzelése szerint – az alapvetõ tudományos jellegû mûvek kötelezõ jelenléte mellett a mûvészeti és szépirodalmi alkotások közül csak azoknak van létjogosultságuk, amelyek nevelnek. Ezért „ne bízzuk a véletlenre és a könyvtárosokra könyvtáraink gyarapítását, [...] alakítsunk könyvtári bizottságot, melynek feladata volna a könyvtár tervszerû gyarapítását eszközölni”.[30]

Élete legnagyobb részét mint levéltáros és tudományos kutató a levéltárakban töltötte. Kora nézeteit magáévá téve, a levéltári munka legfontosabb feladatának a „Colligite fragmenta, ne pereant” (Gyûjtsétek össze a maradványokat, hogy el ne vesszenek) elv maradéktalan érvényesítését tekinti. Ennek a jegyében ismerteti a kezelése alatt álló Nemzeti Múzeumi Levéltár 1902-ben hozzávetõlegesen 450 000 oklevelet számláló anyagát, mely elgondolásának megfelelõen törzsanyagra és a családi levéltárak részlegére oszlik. A törzsanyag fõ rendezési elve a kronológia, míg a családi levéltárakra döntõ érv a proveniencia, s az idõrendet csak ezen belül juttatja érvényre.[31]

Levéltárosi és kutatói minõségében Schönherrt az oklevélkiadás is sokat foglalkoztatta. Jeleztük már azokat az ilyen irányú vállalkozásokat, melyek elõkészítésében vagy szerkesztésében közremûködött. Ezen túlmenõen is azonban – fõként 1895 elõtt – több gyûjteményrõl és oklevélkiadványról közölt ismertetõt. Eme írások közös vonása Schönherrnek az a szinte már csökönyössé váló kérelme, mellyel újabb és újabb oklevélkiadványok megjelenését sürgeti. Nagyon hasznosnak véli tehát a kismonográfiák mellékleteként napvilágot látó okmánytárakat, de indokoltnak vallja az összegyûlt anyag közlését még az esetben is, ha az nem áll szoros összefüggésben a dolgozat tárgyával, mert „vétkes mulasztás volna a fáradsággal összegyûjtött adatok bármi kis részét [...] haszontalanul félredobni”.[32] Az önálló oklevéltárnak Schönherr szerint „mindazt fel kell ölelnie, a nevezetesebbeket egész terjedelemben, a kevésbé fontosakat és a már ismerteket kivonatban”, ami a „codex” kitûzött tematikájához tartozik.[33]

Oklevélkiadói munkásságának kétségkívül legmaradandóbb értéke a Vatikáni Magyar Okirattár sorozatában megjelent és általa sajtó alá rendezett VI. kötet. A sorozat szerkesztési elvei, a „mindent vagy semmit” eleve adottak; ezen a már Fejérpataky által is meghaladott elképzelésen és gyakorlaton Schönherr nem tud vagy talán nem is óhajt változtatni. Kiadásánál bevallottan is kettõs feladatot kíván teljesíteni: „elõször az eddig közölt leveleket a még ismeretlenekkel kiegészíteni, másodszor a régebbi közléseket a rendelkezésre álló legjobb források alapján emendálni, illetõleg az új, teljes gyûjtemény közzétételénél a lehetõ legjobb, leghitelesebb forrásokat tenni a közlés alapjává”.[34] A kötet Mátyás királynak a pápához küldött 112 levelét és 97 pápai brévét, összesen 209 iratot tartalmaz; ezek közül 66 ebben a kötetben látott elõször napvilágot. A Schönherr által összeállított, már idézett bevezetõbõl az érdeklõdõ tudomást szerezhet a forrásként felhasznált oklevélközlésekrõl, a felkutatott források jellegérõl, õrzési helyükrõl, valamint a kötetben érvényesített közlési elvekrõl. Nem csoda tehát, hogy a kötet megjelenését a korabeliek nagy elismeréssel fogadták.

Tudományos munkásságának kezdeti szakaszán – amint erre a Századok -Y L-szignóval jelzett nekrológírója (Szádeczky Lajos?)[35] is találóan utalt – Schönherr Gyula érdeklõdése a magyar heraldika és genealógia, valamint a hazai középkori mûvelõdéstörténet kérdései felé irányult, és ezekre késõbbi korszakában is vissza-visszatért.

Heraldikai, genealógiai és pecséttani közleményeit olvasva mindenekelõtt szerzõjük roppant ismeretanyaga, jó megfigyelõ és általánosító-elvonatkoztató készsége és törekvése ragad meg. Amikor egy általa felfedezett kassai formuláskönyv alapján a II. Ulászló korabeli 30 címereslevél[36] számát újabb nyolccal egészíti ki, Schönherr nem elégszik meg a címerek puszta leírásával, hanem egykori tulajdonosainak a XV–XVI. század fordulóján játszott közéleti szerepére vonatkozó fontos adatokat is közöl. Más alkalommal szövegelemzés alapján figyel fel arra, hogy Zsigmond uralkodása idején a magyar királyi és a birodalmi kancellária nem volt teljesen szétválasztva: 1415 elsõ felébõl ugyanazon címerfestõtõl három armális ismeretes. Miniátoruk – mint írja – „kiváló mûérzéket és heraldikai iskolázottságot árul el”.[37] Egy Mátyás korabeli címerlevél bemutatásakor Schönherr a szakirodalomban elsõként igyekszik a korszakra érvényes heraldikai ismérveket meghatározni. Tette annál merészebb, mivel a jelzett korból a címerlevelek heraldikai ritkaságszámba mennek.[38]

Pecséttani közleményei közül mind módszertani, mind kidolgozás tekintetében Nagybánya középkori pecséteirõl közölt tanulmányai emelkednek ki, de kétségkívül említést érdemel a Zsigmond király leányának pecsétkölcsönzési eljárását elemzõ írása is.[39]

A nagybányai nyolcszögû pecsétrõl készült elsõ tanulmánya megírásakor (1886) Schönherr egyetlen, viszonylag épen fennmaradt lenyomat alapján rekonstruálta annak összes elemeit. Rendkívüli formájának és nagyságának méltánylása mellett felhívta a figyelmet az egykori vésnök magas mûvészi színvonalára. Alkotójában a korabeli ötvösipar elsõrendû mesterét tiszteli. Az 1904-ben megtalált eredeti pecsétnyomó Schönherr egykori következtetéseit mindenben igazolta,[40] a tipáriumról készült leírása pedig tömörségében és plaszticitásában bármilyen pecséttani munka iskolapéldája lehet.[41]

Mûvészettörténeti írásai közül kiemelkedõ alkotás A nagybányai Szent-István templom maradványai címet viselõ közleménye. Az Anjouk uralkodása idején fontos gazdasági szerepet betöltõ bányaváros, akkori nevén Asszonypataka (Rivulus Dominarum) kezdeti fejlõdésérõl és templomának építési szakaszairól nagyon kevés írásos adat maradt az utókorra. A hiányon Schönherr úgy segít, hogy a város fejlõdését és a templomépítés kérdését szoros összefüggésben tárgyalva a régészeti és építészeti maradványok felhasználásával, a középkori Nagybányáról olyan elképzeltetõ erejû képet fest, amelyet máig sem sikerült meghaladni.[42]

Ma is élvezetes olvasmány az a mûvelõdéstörténeti közleménye, melyben a római Casanate Könyvtár Corvin-kódexét dolgozza fel. A kódex felfedezése körülményeinek ismertetése után ennek pontos bibliográfiai leírását adja, majd lépésrõl lépésre haladva, kalandregénybe illõ izgalmassággal, a kronológia, heraldika, miniaturisztika és más alaptudományágak módszereinek és ismeretanyagának igénybevételével deríti ki, hogy a szóban forgó kódex egykoron Vencel cseh király tulajdonában volt és 1469 után került Hunyadi Mátyás könyvtárába. Innen kölcsönzés révén juthatott valamelyik Buda környéki Pálos-rendi kolostorba, majd tisztázatlan körülmények között, még 1546 elõtt olasz földre került. Elõbb azonban a szerzetesek a kódex lapjai közé még két latin nyelvû orvosi receptet iktattak be, és 87 szövegkép fölé egyazon kéz megfelelõ magyar nyelvû bejegyzést tett; ezáltal a kódex mûvelõdéstörténeti értéke megkétszerezõdött. Neves nyelvészek és botanikusok véleményének és segítségének felhasználásával Schönherr a kódex nyelvtörténeti és botanikai jelentõségére is fényt derít, és leszögezi, hogy a kódex révén „középkori nyelvkincsünk jelentékeny szaporodása mellett e nyelvemlék segítségével a magyar botanika számos kifejezését majdnem száz évvel korábbi forrásra vezethetjük vissza”.[43]

Kéziratos hagyatékának tanúsága szerint Schönherr tervezte több középkori mûvelõdéstörténettel kapcsolatos összefoglaló munka megírását is. Mátyás király könyvtáráról írandó munkája elõkészületeként összegyûjtötte és rendezte a tárgyra vonatkozó irodalmat, lemásolta a külföldön található Corvinák azonosításával, megvételével vagy kicserélésével kapcsolatos iratokat, ebben az ügyben személyesen is levelezett, és összeállította a különbözõ országok könyvtáraiban található Corvinák jegyzékét. A magyar könyvtörténet témakörével kapcsolatban gazdag bibliográfiai anyagot gyûjtött, ebbe fõként a Magyar Könyvszemle hasábjain megjelent, a XIV–XVII. századi könyvmásolókról, könyvtárakról és õsnyomtatványokról szóló cikkeket és tanulmányokat csoportosította. Elkészítette a középkori Magyarországra vonatkozó krónikák és krónikások jegyzékét. Tervei között külön téma volt a miniatûrök és miniatûrfestõk története a XVII. századig. Az ezekre a témákra vonatkozó hagyatéka 15 kötetre rúg.[44] Csak sajnálható, hogy a pályája derekán elhunyt történésznek nem adatott meg tervei megvalósítása.

Figyelemre méltók Schönherrnek a társadalom- és politikatörténettel kapcsolatos nézetei is. „A történelem – szögezi le – általánosít; az egyén sajátos vonásaiban faji tulajdonságokat lát, egymástól látszólag távol álló tények és jelenségek között a törvényszerûség összekötõ kapcsát keresi, s mindenütt az összesnek géniuszát látja nyilatkozni.”[45] A történelmi törvényszerûség tételes kifejezésével másutt nem találkozunk, de élete végéig a 23 éves korában papírra vetett fenti elvekhez és követelményekhez igazodik. Az események hátterében ok és okozati összefüggéseket keres. Az ország középkori története sorsdöntõ fordulatainak okait évtizedekre, olykor évszázadokra visszanyúló eseményekben vagy folyamatokban kereste és találta meg. Így az Árpád-ház kihalását követõ belsõ küzdelmek gyökerei – Schönherr helyes meglátása szerint – az oligarchiának a XIII. század közepétõl számított rohamos megerõsödéséig vezetnek vissza. A folyamat IV. László uralkodása idején tovább mélyül, s ebben a király gyengesége volt a kiváltó ok.[46] Két évszázaddal késõbb Mátyás királynak azon törekvései, hogy utódjául törvénytelen fiát, Corvin Jánost választassa meg – Schönherr szerint –, végsõ soron a történelmi elõfeltételek hiánya miatt buktak meg. Néhány sorral odébb Schönherr így ír: „Nem az egyes emberek hûtlensége, nem a nemzet hálátlansága, hanem a százados viszonyok állítottak vetélytársakat Corvin jelöltsége ellen.”[47]

Kortársaihoz hasonlóan, Schönherr is gyakran használja a „nemzet” fogalmát, de természetesen a maitól eltérõ értelemben. Mindenekelõtt abból kell kiindulnunk, hogy Schönherrt a XIX. század utolsó harmadában virágkorát élõ romantikus történelemfelfogás is befolyásolta. A „magyar nemzet” Schönherr szerint a „dúsgazdag fõúrtól egész az utolsó kurtanemesig”[48] terjed, s ebben a vonatkozásban történész kortársai közül sokan hasonló nézeteket vallottak. A „nemzet”-en ez a felfogás tulajdonképpen a középkori rendi állam politikai jogú fõpapi, fõúri és nemesi kiváltságos rétegeit érti, kirekesztve belõle az anyagi javakat termelõ parasztságot és városi polgárságot. Az Anjou-ház örökösei megírásakor Schönherr nagyot lépett elõre, amikor a király és a városi polgárság kölcsönös viszonyát elemezve leszögezi, hogy „Zsigmond az oligarchiával trónjáért vívott nagy küzdelmek után a városi rendben ismerte fel uralmának új, biztos támaszát, [...] a polgári elemet a nemzeti életben országos jelentõséggel ruházta fel”.[49] Ebben az összefüggésben nagy jelentõséget tulajdonít az 1397-es Temesvárra meghirdetett országgyûlésen a királyi városok részvételének, valamint az 1405-ös országgyûlésen megszavazott elsõ törvénykönyvnek, mely a királyi városok polgárainak jogviszonyait volt hivatott szabályozni.[50] A jobbágyokat és a velük együtt az „alkotmány sáncain” kívül rekedt egyéb paraszti rétegeket, annak ellenére, hogy a huszitizmus elterjedése és fõként az 1437-es bábolnai felkelés kapcsán mindvégig megértéssel ír küzdelmeikrõl, Schönherr sohasem sorolta be a „középkori nemzet” fogalmába.

Zsigmond és Habsburg Albert koráról írott munkájának elemzésénél maradva, Schönherr érdemeként könyvelhetjük el a törökök elleni küzdelem kérdésében elfoglalt álláspontját, amely igen közel áll a jelenkori történetírás nézeteihez. Bírálja Zsigmondnak és környezetének ebben a kérdésben tanúsított felemás, halogató politikáját: a nikápolyi csatavesztés után mit sem tett a törökök balkáni térhódításának meggátlásáért, nem használta ki a Bajazid halála utáni kedvezõ alkalmat. Helyesen látja, hogy a cseh és a német-római koronáért folyó harc, s késõbb a birodalmi érdekek érvényesítése közepette Zsigmond elhanyagolta a törökök visszaszorításának feladatát, és csak akkor ragadott fegyvert ellenük, amikor azok már megerõsítették befolyásukat a Balkánon és betöréseikkel nemcsak a Duna menti déli részeket, de Erdélyt is közvetlenül veszélyeztették. Zsigmond ekkor, Schönherr helyes megállapítása szerint, „újult erõvel vetette magát ahhoz a régi természetes politikához, mely a Balkán-félsziget államainak szövetségében kereste a legbiztosabb védõbástyát a törökök ellen”.[51] Ez utóbbiak ellen viselt háborúk eredménytelenségének egyik fõ okát a nemesség hibás magatartásában véli fölfedezni.[52] Ezért tekinti nagy jelentõségûeknek a banderiális rendszer törvénybe iktatását célzó 1433-as javaslatokat és a telekkatonaság felállítását szabályozó 1435-ös pozsonyi „ötödik dekrétumot”.[53]

A török-kérdés és egyáltalán a középkori magyar királyság és a balkáni államok közötti kapcsolat megítélésében azonban Schönherr helyenként vitatható álláspontot vall. Zsigmond 1405–1408 közötti hadjáratát igyekszik kedvezõ színben feltüntetni, mert „a királyi korona tekintélyét volt hivatva a Balkánon megerõsíteni”.[54] Egyenes következménye ez egyébként annak a Schönherr által is hangoztatott álláspontnak, amely a középkori Magyarországnak a Balkán‑félsziget felé irányuló, nemegyszer hódító politikáját helyeselve, ezt „a nyugati civilizáció terjesztéseként”[55] igyekezett feltüntetni.

A huszitizmus történelmi szerepének és ezzel párhuzamosan a huszita tanok gyors terjedésének és következményeinek megítélésében Schönherr nézetei már sokkal modernebbek. Meglátja a mozgalom társadalmi hátterét, s gyors terjedését is „az új eszméknek a társadalmi különbségek eltörlésével, az egyenlõség igehirdetésével”[56] hozzza kapcsolatba. Nagyra értékeli a huszitizmus talaján született, moldvai területen készült, a Tamás és Bálint nevéhez fûzõdõ magyar nyelvû bibliafordítást, s ezzel kapcsolatban leszögezi: „a hitújítás alapgondolata: a gondolkodás szabadsága így segítette szárnyra nálunk is, mint mindenütt az egész világon, a nemzeti öntudatnak az anyanyelv használatában lappangó nagy erejét. Óriási horderejû tényekkel állunk itt szemközt. A bujdosók maroknyi csapata elég volt, hogy megõrizze azokat a tanokat, melyek a nép szívében visszhangra találva, lassanként elõkészítették a talajt az általános vallási és társadalmi megújhodáshoz.”[57]

Corvin Jánosról írt monográfiájában a Mátyás király udvarában virágzott reneszánsz mûveltség több fontos kérdésében a tudomány mai álláspontjának megfelelõ következtetéseket von le. Ebben a vonatkozásban a mû hat fejezete közül A királyi herceg címet viselõ rész érdemel figyelmet, mert egész sereg humanistáról szól, akikre Mátyás egyetlen fiának neveltetését és személyének magasztalása által jövendõ királlyá választásának elõkészítését bízta.[58] Ide kapcsolódnak Schönherrnek azok a fejtegetései, amelyekben a budai királyi könyvtárnak Mátyás uralkodása utolsó idõszakában történt nagyarányú gyarapodását kifejezetten fia neveltetésével hozza szoros összefüggésbe:[59] „Mátyás az elsõ években csak saját könyvgyûjtési hajlamát elégítette ki. Fia növekedtével ennek számára is kellett gondoskodni olvasmányokról, neveltetéséhez szükséges eszközökrõl, fejlõdõ értelmének megfelelõ táplálékról. A tudós kedvtelésével párosult benne az atya büszke öröme, hogy koronáival Európa leggazdagabb könyvtárát hagyhatja fiára örökségül.”[60] Világosan felismerte azt is, hogy a királyság és a feudális erõk közötti egyensúly felbomlása révén „Mátyás halálában, Ulászló trónra emelésében ott lappang a mohácsi vész [...] szomorú következményeivel együtt”.[61]

Schönherr helytörténettel kapcsolatos munkáival, nézeteivel részben már foglalkoztunk. Jeleztük azt is, hogy Nagybánya két kötetre tervezett monográfiáját nem sikerült megírnia. Az általa papírra vetett részletes terv s az elkészült elsõ fejezetek[62] azonban töredékes voltukban is mutatják, hogy szerzõjük a lehetõ legjobb úton haladt az élete fõmûvének szánt monográfia megvalósításában. Erre utal egyébként az általa kronológiailag rendezett 13 kötetnyi jegyzet és további kétkötetnyi elõmunkálatokat felölelõ Oklevéltár adatanyaga is.[63]

A különbözõ idõszaki vagy alkalmi kiadványokban, de mindenekelõtt a Nagybánya a múltban címmel 1894-ben megjelent fejtegetéseit akár a tervezett monográfia elsõ vázlatának is tekinthetnõk. Egy másik ide vonatkozó közleménye pedig példa arra, hogy miként lehet és kell a helytörténetet az országos, sõt az egyetemes történelem eseményeinek összefüggésében tárgyalni.[64]

Schönherr történetírói módszerének vizsgálatában elsõsorban a legaprólékosabbnak tûnõ részletkérdéseket is mindig kritikailag mérlegelõ pontosságra kell fölfigyelnünk. Egy-két korai írását leszámítva, amelyekben még megelégszik az események és jelenségek puszta közlésével, írásainak döntõ többségére szerzõjük vitakészsége nyomja rá a bélyeget; nem ismeri el a megfellebbezhetetlennek kinyilvánított, csupán a szerzõ tekintélyére alapozott véleményeket. Az igazság megközelítése érdekében nagyon sok kutatót helyesbít, nemegyszer önnönmagát is.[65] Kritikus alkata ellenére sem feltételez rosszhiszemûséget a más véleményt vallókról.[66] Közleményeinek, monográfiáinak erõs oldala a forrásokra való pontos hivatkozás. Alkotóan alkalmazza mindazokat az eredményeket, amelyeket a megelõzõ és vele kortárs történészek elértek. Pauler Gyula nyomdokain haladva egy-egy perhalasztó rendeletbõl, egyszerû okiratkeltezésekbõl, a felsorolt vagy hiányzó méltóságviselõk neveibõl, más esetekben apró díszítõelemekbõl lényeges dolgokra, összefüggésekre következtet.

Az évek múlásával legnagyobb változás Schönherr nyelvezetében és kifejezésmódjában figyelhetõ meg. A kezdeti dagályos, nemegyszer oldalnyi hosszú körmondatai idõvel leegyszerûsödtek, sallangmentesekké, könnyen áttekinthetõkké váltak. Mindezek ellenére Schönherr sokszor lelkendezõ, romantikus írásmódját a mai olvasó olykor-olykor mégis ódonnak érzi.

Schönherr Gyula sajnálatosan csonka életmûve is beépült az õt követõ nemzedékek alkotásaiba. Mûvészettörténeti, címertani, családtörténeti és pecséttani tanulmányai ma is változatlan értékei a szakkutatásnak, míg a szülõváros gazdasági, társadalmi és politikai múltját tárgyaló írásai és kéziratos Oklevéltára azóta is alapja és forrása minden olyan magyar vagy román nyelvû munkának, mely Nagybánya középkori történetével foglalkozik. Csak sajnálhatjuk tehát, hogy évtizedekkel ezelõtt, máig sem tisztázott körülmények között, szülõi házáról a bevezetõnkben jelzett emléktábla lekerült és nyoma veszett. A közömbös utókor nemtörõdömsége azt is elnézte, hogy majd két évtizede a katolikus temetõben fekvõ sírja fölé mások temetkezzenek.

Szülõvárosában ma már kevesen tudják, hogy mit tett Schönherr Gyula Nagybánya múltjának feltárásáért, de a szaktudomány továbbra is õrzi, hasznosítja e szorgos kutató rövid életének gazdag tudományos eredményeit.

 

[1] Morvay Gyõzõ: Schönherr Gyula (Életrajz-vázlat) = Schönherr Gyula dr. emlékezete. Szerk. Morvay Gyõzõ. Bp. 1910. (ezután rövidítve: SchEml.) 7–81. – Schönherr Levéltár (a továbbiakban rövidítve SchLev.) 877. Az életrajz összeállításában Morvay idézett munkájára és Schönherr leveleire támaszkodunk. A továbbiakban ezekre csak idézetek esetén fogunk külön is hivatkozni.

[2]SchLev. 48.

[3] Uo. 48.

[4] Mályusz Elemér (kiad.): Zsigmond-kori oklevéltár. Bp. 1956. I. VII.

[5] SchLev. 61, 70–71.

[6] Uo. 117.

[7] Uo. 245.

[8] Uo. 418.

[9] Uo. 415.

[10] Uo. 462.

[11] Uo. 487.

[12] Uo. 494.

[13] Uo. 549.

[14] Uo. 585.

[15] Uo. 631.

[16] Schönherr Hagyaték (a továbbiakban rövidítve SchHagy.) 2-r 288.

[17] SchLev. 691–692.

[18] SchEml. 1–416 l.

[19] SchLev. 72, 704.

[20] Uo. 79.

[21] Uo. 79.

[22] Uo. 67.

[23] Uo. 741.

[24] Uo. 760–761.

[25] Schönherr Gyula: Nagybánya és vidéke. SchEml. 284.

[26] Uõ: A nagybányai Szent-István templom maradványai. SchEml. 125. Uõ: Megyei múzeum-egyesület. Uo. 188–189.

[27] Uo. 194.

[28] NbLvt. 361/1893.

[29] Schönherr Gyula: A nagybányai múzeum-egyesület keletkezése. SchEml. 195–203.

[30] Uõ: Könyvtárainkról. SchEml. 170, 176, 180.

[31] Uõ: A Magyar Nemzeti Múzeum levéltára. Kny. A Magyar Nemzeti Múzeum múltja és jelene címû jubileumi emlékkönyvbõl. Bp. 1902. 16 l.

[32] Uõ: A nagybesenyõi Bessenyey-család története. Írta és oklevéltárral ellátta Széll Farkas. Turul VIII(1890). 147.

[33] Uõ: Sopron vármegye története. Kiadja Sopron vármegye közönsége. Oklevéltár. Elsõ kötet 1156–1411. Szerkeszti Nagy Imre. Turul VII(1889). 184.

[34] Vatikáni magyar okirattár. I. sorozat VI. kötet. Mátyás király levelezései a római pápákkal. 1458–1490. Sajtó alá rendezte Décsényi-Schönherr Gyula. Bp. 1894. LXVII.

[35] -Y -L: Schönherr Gyula. 1864. szept. 26.–1908. márc. 24. Századok IIIL(1908) 356.

[36] Décsényi Gyula: II. Ulászló korabeli címereslevelek. Turul IX(1892), 57–67.

[37] Uõ: A somkereki Erdélyi család 1415. évi címeres levele és nemzedékrendje. Turul X(1892). 105–112.

[38] Schönherr Gyula: Nagylucsei Orbán címereslevele 1480-ból. Turul XVI(1898). 66–68.

[39] Uõ: Ritka pecsétkölcsönzési eset a XV. századból. Turul VII(1889). 125–128.

[40] Uõ: Nagybánya régi pecsétei. SchEml. 85–93. Uõ: Nagybánya város legrégibb pecsétje. Uo. 96–112.

[41] Schönherr Gyula: Nagybánya város legrégibb pecsétje. SchEml. 98–99. A pecsét képét l. MtT. 1979. 83. kép.

[42] Uo. 123–151.

[43] Uõ: A római Casanate-könyvtár Corvin-kódexe és annak magyar glosszái. Bp. 1905. 38.

[44] SchHagy. 2-r 283, 285–287.

[45] Schönherr Gyula: A legrégibb nagybányai könyvkiadó. SchEml. 217.

[46] „IV. László uralkodása nagyobb szerencsétlenség volt az országra nézve, mint a tatárjárás, mert az õ gyöngesége növelte féktelen oligarchiává az arisztokráciát, [...] a rablókká fajult fõurak hatalmaskodásai a király könnyelmû, léha, kalandhajhászó uralmával karöltve ingatták meg a törvények és a törvényes intézmények iránt való bizalmat.” Magyarország 1301-ben. Bp. 1902. 15.

[47] Schönherr Gyula: Hunyadi Corvin János 1473–1504. Bp. 1894. 108.

[48] Décsényi Gyula: Thököly Imre és Wesselényi Pál mint vetélytársak. Századok XIX(1886). 521.

[49] Schönherr Gyula: Az Anjou-ház örökösei = Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar nemzet története. Bp. 1896. III. 389.

[50] Uo. 438, 627.

[51] Uo. 561–562.

[52] Uo. 584.

[53] Uo. 584–585.

[54] Uo. 476–480.

[55] Uo. 388.

[56] Uo. 596.

[57] Uo. 600.

[58] Schönherr: Hunyadi Corvin János... 56–64.

[59] Uo. 65–66.

[60] Uo. 68.

[61] Uo. 5, 28–29.

[62] SchEml. 347–414.

[63] Az Oklevéltár Nagybánya monográfiájához címû gyûjteménynek is megvan a maga története. A részletektõl eltekintve csupán arra utalunk, hogy a Schönherr halála utáni átrendezés és bõvítés nyomán a kötetek száma 18-ra duzzadt, és ezek megõrzés végett a Nagybányai Múzeum kezelésébe kerültek. A közelmúltban elkészült részletes leltár azonban a jegyzetanyag korábbi felelõtlen kezelését volt kénytelen megállapítani, s ennek következtében az 1631–1650 és 1666–1680-as évekre vonatkozó kötetek eredeti anyaga teljes egészében, további két kötet jegyzeteinek egy-egy része pedig sajnálatos módon idõközben szintén elveszett. Vö. Schönherr Gyula kéziratainak gyûjteménye a Nagybányai Megyei Múzeumban.

[64] Schönherr Gyula: Nagybánya a múltban. SchEml. 297–315. Uõ: Nagybánya közjogi helyzete a mohácsi vész elõtt. Uo. 252–267.

[65] Schönherr Gyula: Nápolyi László trónkövetelésének külföldi vonatkozásai. Bp. 1898. 3. és Nagybánya közjogi helyzete a mohácsi vész elõtt. SchEml. 259.

[66] Az amatõr történészkedést, legalábbis amikor mûvelõi a „szaktekintély” szerepében igyekeztek tetszelegni, Schönherr nem szívlelte. Egy ilyen más tollával ékeskedõ, nagyzoló, plagizáló és tárgyi tévedésektõl hemzsegõ amatõrmunkát pellengérez ki: D[écsényi] Gy[ula]: Magyarország címere ... írta Futtaky Gyula. Bp. 1891. Turul IX(1891) 201–203. Nem sokkal kedvezõbb a véleménye azokról az amatõrökrõl sem, akik Nagybánya és környéke bányászatának kezdeteit – minden bizonyíték nélkül – a rómaiak nevéhez igyekeztek kötni. Bizonyítékok hiányában ezeket a nézeteket „a legendák országába kell utasítanunk”. Nagybánya sz. kir. bányaváros monográfiája (töredék).  SchEml. 352.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék