Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1994/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 

Gergely Katalin

Húsvéti határkerülés 1990–91-ben a Gyergyói-medencében*

A középkorban egész Magyarország területén elterjedt szokás volt a húsvéti határkerülés vagy határjárás. A XIX. század végén az ország különbözõ vidékein még mind a katolikusok, mind a protestánsok gyakorolták. Századunk elsõ évtizedeiben még mindig élt az ország peremvidékein, fõleg Erdélyben.

A középkorban szokás volt, hogy tavasszal a jelesebb ünnepnapokon a földeken, a vetések között ereklyékkel, templomi zászlókkal, énekszóval körmeneteket, processziókat rendeztek; lóháton vagy gyalog megkerülték a határt, miközben különbözõ szertartásokat végeztek, hogy a vetés minél bõvebb termést hozzon, kártevõktõl, gonosz ártalmaktól védve legyen. Ebbõl a hagyományból ered a búzaszentelés liturgiája is.

Az ünnepek ünnepén, húsvét hajnalán hírül vitték a földeknek az Úr nagy gyõzelmét: a feltámadást, hogy a gonosz szellemeket, a természeti csapásokat a föltámadt Krisztus hatalmával elrettentsék.1

Gyergyóban még századunk elsõ felében is megtartották e szokást a negyvenes évek végéig: egyesek szerint 1948-ban, mások szerint 1949-ben volt az utolsó búzaszentelés. Talán tovább is folytatták volna, ha hatóságilag meg nem tiltják az ilyenfajta rendezvényeket.

A hagyomány mindmáig élõ voltát bizonyítja az a tény, hogy az 1989-es decemberi fordulat után már az elsõ évben megszervezték, felelevenítették. 1990 Erdély-szerte a hagyományok megújhodásának éve volt: feledésbe merült népszokásokat újítottak fel az idõsebbek elbeszélése nyomán, egyre többen öltöztek ünnepnapokon népviseletbe, táncház-találkozókat szerveztek, s újra az eredeti hagyományoknak megfelelõen tartották meg a híres csíksomlyói pünkösdi búcsút is. Szabadon szervezhették a különbözõ ünnepekhez fûzõdõ körmeneteket, processziókat is. Ilyen alkalmakkor már nemcsak a templomot, templomteret járták körbe, mint a tiltás éveiben, hanem a „fõteret” is, a helység központi terét, a pap pedig körbehordozta az Oltáriszentséget, és megáldotta azokat is, akik nem vettek részt a körmenetben.

Ilyen körülmények között került sor a húsvéti ünnepkör keretében a határkerülés megszervezésére az egész Székelyföldön, mind falun, mind a kisebb városokban, ahol valaha szokásban volt.

E dolgozat a Gyergyói-medencében a hagyományos határkerülést tárgyalja, annak is csak egy részét, hisz a falvak nem egyszerre és nem egy helyen tartják a határkerülés során találkozóikat.

1. Majdnem mindenik adatközlõ hangsúlyozta hogy „az öregek sokat beszéltek róla”, illetve az öregek: „Sokat emlegettük húsvét tájt.” A híres nagy szervezõk neve után sem kellett sokat kutatni: elevenen élnek az emberek emlékezetében, s nevük jó útikalauz volt minden helységben gyermekeik felkutatására, akik már ritkán vállaltak ilyen szerepeket.

Nem nagyon õrizték meg azokat a „papírokat” sem, amelyek az ilyenkor elmondott szövegeket tartalmazták. Egyetlen esetben sikerült találnom múlt századi szöveget; tulajdonosa nagy becsben tartotta a sárguló, rongyos lapokat, s ezzel adta kölcsön: „A füzet s a két szeme!”

A Gyergyói-medencében a hagyomány felelevenítésének fõ szervezõje Hajdó István gyergyószentmiklósi esperes volt. Õ az udvarhelyszéki Bogárfalván született, egy kilencgyermekes család fiaként, és emlékezett rá, hogy hajdanában az õ falujában is tartottak határkerülést. Gyergyóba kerülve (elõbb Újfaluban volt plébános, majd Szentmiklóson esperes), szintén elmesélték neki az idõsebbek ezt a szokást, az elsõ szabad húsvét alkalmával pedig többen jelentkeztek nála, fiatalok és idõsebbek is, hogy jó lenne a hagyományoknak megfelelõen újra feleleveníteni a határkerülést. Az otthoni megbeszélések után „végigjártuk a környezõ falvakat a megyebíró úrral, s meghívtuk, hogy õk is vegyenek részt” — mondja az esperes. Paptársaival együtt minden faluban segítettek az embereknek: „Mûsorfüzetet készítettem nekik, melyben szerepeltek a hajdan mondott imádságok, könyörgések és énekek, az orálás vagy oráló ima stb.”2

Gyergyószentmiklóson a másik fõ szervezõ Páll József volt, a Polgármesteri Hivatalnál tisztségviselõ, büszkén vállalja, hogy gazdálkodó, valamint a helyi egyháztanács tagja. Jelenleg 38 éves, így õ csak „hallomás” után ismerte a szokást. Kérdésemre így válaszolt: „Gyergyóban a nagy szervezõ hajdanában Páll Están (István) volt, tõle hallottam errõl legelõször. Kocsmát is tartott, õ szervezte és engedélyezte a bálokat, összefogta a fiatalokat, a szokásokat is õ tartotta. Õ mesélte el, hogy húsvét reggelén, az éjszakai támadás3 után volt hajnalban a szenteltetés4, majd a reggeli után nyolc órakor gyülekeztek a lovasok a Múzeum téren5, ahonnan a templom irányába indultak. Itt a pap ellátta õket útravalóval: beszédet mondott, megáldotta õket, aztán elindultak. Tekerõpatak felé kimentek, ott megkerülték a határt, majd Szárhegy felé vissza. Közben húsvéti énekeket énekeltek. A határban találkoztak a többi faluval, elmondták az orálást, üzeneteket olvastak fel, majd visszatértek. Útközben találkoztak a gyalogosokkal, akik olvasót mondva és énekelve egy más irányba kerülték a határt, majd a nagymise utánra értek haza. A pap a hívekkel fogadta õket, megköszönte nekik a fáradságukat és megáldotta mindannyiukat. A lovasok beszámoltak: hogyan volt, mivel jártak, majd elénekelték a Mennynek királynéját és hazamentek. Ebéd után a házasemberek otthon maradtak, de a legények sokáig mulattak.”

Az õ elbeszélését egészítették ki azok az öregek, akiket felkerestem. Idõs Csáki Ferenc így emlékezik: „Mint egy század, úgy vonultunk le a Szentségkeresztfához. Kémenes Miklós, egy alszegi öregember vezette az imádságokot; a falusiak es eljöttek a Hármashatárhoz, ott elmondták a szertartást, majd megkerülve a határt, az örmények utcájánál jöttünk bé. A határba gabonából koszorút fontak a vezérkeresztre s a lovakra es.” Megkérdeztem, hogy miért tartják a határkerülést és miért éppen húsvétkor, mire így válaszolt: „Akkor vót az ideje: kérték a jó Istent, hogy áldás legyen, jó termés legyen, hogy a népek tudjanak a környékben élni.” Õ csak egyszer volt, talán 1932- vagy 33-ban, de állítása szerint nem is tartottak minden évben határkerülést. Hisz „arra rea kellett készülni, lovakat kellett tartani, nyergeket kellett kérni, s akkor nem volt annyi ló, mint most”. Lukács Márton bácsi szerint pedig „osztán bévágott a háború”, s ez is oka volt, hogy néha kimaradt. Szerintük ilyenkor a szertartásokat az akkori pap, László Ignác plébános a templomban végezte. Szukó Madaras Sándor is egyszer vett részt határkerülésen 1943-ban. Õ a gyalogosokkal a tekerõpataki Cigánykeresztfa felé indult (sok cigány lakik arrafelé, onnan az elnevezés), Páll István tanító vezetésével. Ott találkoztak a „tekerõiekkel”, együtt imádkoztak, vallásos énekeket énekeltek, majd visszatéréskor a Miklósi Viktor téren találkoztak a lovasokkal, ahová „kivonultak az örmények is a fogadtatásra”. Abban az évben szintén Kémenes Miklós, egy asszegi6 ember írásba olvasta a gyönyörû szép áldásmondást, hogy a jó Isten õröjzön meg sáskajárástól. Adatközlõnk nem bizonyult túl bõbeszédûnek, arra hivatkozva: „nem szeretném, hogy helytelenséget mondjak”, aztán: „A jó Isten áldjon meg, ne gyóntass engemet.” Az öltözetrõl még annyit mondott, hogy „tartották a régi székely viseletet, a lovasság fehér harisnyába, székely ruhába vót ugyanakkor es”.

Réti József elõször 1937-ben járt határkerülni, azután pedig, amíg engedték, minden évben. Õ is Kémenes Miklóst említette vezetõként, valamint idõs Balázs Sándort és Selyem Jóskát. „Õk voltak a fõ szervezõk.” Szintén a templom elõl indultak imádsággal és énekkel; a Hármashatár felé a Folyomszarka nevû hely mellett mentek el. A határban rövid misét tartottak, beszéltek a falvak vezetõemberei, imában kérték az Isten segítségét. Aztán „mutyiban elénekeltük a székely himnuszt, mert már akkor sem vót szabad”, majd a forgóhatár7 felé átmentek a Szentségkeresztfához, a Mocsárkereszthez, s onnan a Petõfi térre érkeztek a lovasok. Itt az örmény egyháztanács8, valamint Szabó György apát úr és László Ignác esperes fogadta õket. Jóska bácsi részt vett a mostani határkerüléseken is, de a hajdani jobban tetszett neki, fõleg a harangzúgás miatt: „A templom elõtt fogadtak, a harangok zúgtak. Amíg béjöttek a gyalogosok is, egyet9 zúgtak a harangok.” Nagy jelentõséget tulajdonít a harangoknak. Elmondja, hogy hajdanában, „ha jött a nagyidõ, meghúzták a harangokat s elment a jégverés. Hatással voltak a felhõkre, szétoszlatták a felhõket, s csak zápor lett. Istennek zúgtak a harangok, a papok imádkoztak; biza nem vót annyi jégesõ, mint most.” Errõl beszélt az alfalvi Máthé Jánosné is: „Ezelõtt, mikor a nagyidõ jött, még a templomba is harangoztak idõ elejibe, hogy távolodjon a nagyidõ. A harangzúgás is imádság, Isten eloszlatta a felhõköt.”

Jóska bácsi a keresztfák történetét is tudta, hogy miért és kik állíttatták. A szentségkeresztfa: „Valakinek a villám a két tehenit megütte, õ pedig a közelben a két gyermekivel megmenekült. Talán õ állíttatta a keresztet, hogy az Isten megmentette. A Mocsárkereszt a helyrõl kapta a nevit, Bíró Venci határbíró állíttatta.”

György István és felesége, Blénessy Julianna, valamint Benedek Imréné Tamás Anna szintén többször részt vett a határkerüléseken a gyalogosokkal. Õk ilyen újabb neveket említettek az akkori szervezõk közül: Sándor András, Kari András, „Lépód Jóska” (Leopold József), illetve a híres „Szent Anti”, azaz Benedek Antal. Ez utóbbi onnan kapta ragadványnevét, hogy mélyen vallásos ember volt: mindig õ imádkoztatott a búcsújárások, zarándoklatok, virrasztók alkalmával. A gyalogos határkerülésnél is sokáig õ vezette az imákat, énekeket, „õ mondatta az olvasót”.

A gyalogosok „egyik esztendõben az egyik mezõre, másik esztendõben a másikra mentek négyesével, szépen sorjában. A fegyelem megvót. A határban az imádkozó emberek elvégezték az imát, amit el kellett végezni. Az öreg Szent Anti fejbõl tudta az énekeket, imákat. Megnézték a veteményeket, kérték Isten áldását, õrizze meg a határokot. Szerettünk járni, minden évben úgy mentünk, mintha hajtottak volna.”

Páll László 1948- vagy 49-ben vett részt határkerülésen. „A milicisták is jöttek határkerülni: Bándrócki s még kettõ. Az alfalviak, ahogy meglátták õköt, megijedtek s elfuttak.” Pedig Laci bácsi szerint a milicisták csak a látványosság kedvéért jelentek meg. Kémenes Miklósról õ is elismerõen nyilatkozta: „Húsz esztendeje, hogy õ orált, s osztán beteg lett, s én is vezettem.” Részt vett a mostani határkerüléseken is, sõt véleménye szerint „a mostani szebb vót, többen vótak, sok ló vót. Jólesõ érzés vót, mivel annyi idõn keresztül nem lehetett.” Õ magyarázta meg a hármashatár nevét is, ahol legalább öt falu népe találkozik egyszerre: „Három falu határa ott összpontosul, hegyezõdik össze: Kénfalu (Kilyénfalva), Csomafalva s Szentmiklós.”

Végül bekopogtam a sokat emlegetett Kémenes Miklós leányához, aki már szintén túl van a nyolcvanon. Csak arra emlékezett, hogy az édesapja „olyan szépen tudott beszélni, hogy csuda”, valamint hogy „még egyszer lovat is küldtek készen megnyergelve, csak menjen”. Miklós bácsi 1874-ben született és 1949-ben halt meg.

A környezõ falvakban szintén volt egy-egy lelkesebb szervezõ a papok mellett, akik vagy gyermekkorukból emlékeztek a hajdani szokásokra, vagy elmesélte nekik valaki. Az újfalvi Egyed Vilmos szerint „a határkerülésrõl beszélt mindenki, csak nem lehetett csinálni”. Az Egyed családban hagyománya van a szokásnak. Egyed György 1912-ben született. Többször járt határkerülni, amíg lehetett, hisz „hacsak ítéletidõ nem volt, mindig megszervezték”. 1990–91-ben fia, Egyed Vilmos megyebíró volt a fõ szervezõ. A templom elõl indultak, legények, leányok mind székely ruhába felöltözve. Õ szekérrel ment, vitte a diakónust s a leányokat. Húsz-harminc lovas hamarabb elindult, és körbejárta a határt.

Egyed György szerint „minden faluban megvót ez a szokás. Ilyenkor már lehetett látni, hogy búvik-e a gabona.” Felesége, Lázár Tekla meséli, hogy ilyenkor a vezérkeresztet kalácspereccel, míg búzaszentelõkor friss búzakalászból font koszorúval díszítették. Õ emlékezett a hajdani imádkoztatókra is: Lázár Péter és Márton Péter mondatta az olvasót, a Mindenszentek litániáját és vezette az énekeket. Õk is említik, hogy régebb szokás volt egyik évben az egyik, másik évben a másik határba menni: „Vagy a Határkerthez jártak, vagy a Hosszúkeresztfához.” 1991-ben elmentek a Hármashatárhoz, találkoztak minden faluval, míg búzaszentelõkor „keresztaljával mentünk a Sárospatakhoz, a völgyben a csomafalviakkal találkoztunk; ott tartották a papok a misét s megszentelték a határt”.

Alfaluban Vargyas Elek a 40-es években vett részt határkerülésen. Szintén a templom elõl indultak lovasok és gyalogosok egyaránt, hajdani székely viseletben. „A keresztaljak zászlókat vittek, 1918-ból vagy 40-bõl valókat. A zászlókat mindig egy-egy esemény emlékére csináltatták, például forradalom vagy háború. A tavaly — azt hiszem — a tizennyolcast vitték — mondotta. — Ide ki a Guszti tanyájánál találkoztunk a környezõ falvakkal, vagy a kõkeresztnél; Jézust vitte a gondnok, mármint a feszületet; feldíszítették, virágból s gabonából koszorút fontak.” Arra a kérdésemre, hogy miért tartják a határkerülést, ezt felelte: „Azokot a fõdeket meg es szentelik, s a jég es nem veri el.”

Márk Mihály bácsi nem vette jó néven a kérdezõsködésemet. „Ejsze el akarják tüntetni?” — kérdezte bizalmatlanul. „Ezt nem es kéne böngésszék, hanem oda kéne álljon mindenki, ahova kell, s csinálja! Jól mondom-e?” — kérdezte a szomszédját, de az megnyugtatta, hogy „nem tudják eltüntetni”. Annyit azért elárult, hogy a háború elõtt minden évben járt gyalogosan határkerülõbe, mert ez volt a szokás: „Apánkról maradt ránk, s belénõttek a fiatalok es.”

Alfaluban a leghíresebb ember, aki orált, Fejér László (1894–1978) volt. A családját kerestem meg, a faluban könnyen eligazítottak. Felesége, Rozália közel jár a kilencvenhez, nehezen emlékszik vissza a negyven évvel ezelõtti dolgokra. „A templom elõl indultak, jártak Szárhegy felé, Szentmiklós felé. Egyszerû gúnyája vót, me posztó vót, amilyet szõttünk, azt vette fel; székely viseletet, fehér harisnyát, csizmát. S akkor felült a ló hátára, s mentek; a ló hátán orált.”

Ifjabb Fejér László a negyvenes években járt határkerülõbe a Hármashatárhoz: „Apám olyan ember vót, hogy neki nemigen kellett papír, mindenkivel szóba tudott állni.” Alfaluban szintén a hagyományos módon, a templom elõl indultak, „s kimentek avval a kereszttel, amivel feltámadott Jézus. Az imát a négy észak10 felé mondták, majd hazajöttek a templom elé, s ott is oráltak.”

Csomafalván elõbb a plébánost kerestem meg. Õ 1923-ban Gyergyóremetén született, tehát szintén még gyermekkorából ismeri ezt a szokást. Úgy véli, hogy nincs sok különbség a különbözõ falvak határkerülõi hagyományában, mindenhol hasonlóképpen zajlik: „Húsvét reggelén lovasok indulnak a templom elõl a kijelölt határrészre; egyik évben egyik, másik évben másik részre mennek. Találkoznak a szomszéd falvak határkerülõivel a kereszteknél. Minden községnek van határkeresztje. A határban együtt imádkoznak, orálnak, énekelnek, kérik Isten áldását a vetésekre. Nem lehet tudni, hogy mikor kezdték, elég régi szokás, azonban a negyven esztendõ nagy hézagot hagyott maga után. Az egyház szervezte újra: az idõsebbek elmondták, milyen volt a szokás, annak alapján. Nagy mozgatója volt a megyebíró úr, Szilágyi Vilmos. A mostani generációnak ez nagy újság.”

Sajnos nem sikerült a megyebíróval találkozni, így másokat kérdeztem meg. András Istvánné Bege Juli leánykorában sokszor ment a keresztaljával gyalog. Mindig „a templom elõl indultunk, s oda es érkeztünk”. Pál József, a csomafalvi híres ácsok egyike a helyet jelöli meg, ahová jártak: „Felmentünk a Határkapuhoz, a Nagymezõre, ahol van a határa mindenik községnek, ott imádkoztunk, hogy a jó Isten õröjze meg a határokat jégesõtõl s minden veszedelemtõl.” — S megõrzi? — kérdeztem. „Abba reménykedünk, a vallásunk szerint azt tartsuk” — válaszolta hittel.

Fehér Imre fogatos, az 1990-ben tartott országos fogathajtó verseny gyõztese, mindkét évben részt vett a határkerülésen, 90-ben lóval, 91-ben fogattal. Véleménye szerint a 90-es sokkal szebb volt; lehet azért, mert elsõ volt sok év után, többen voltak. Részt vettek a sportlovasok is, akik szépen lovagoltak. 91-ben a fogathajtás nehezebb volt. Büszkesége az volt, hogy „a fiam, Tibike vitte a feszületet. A megyebíró kérte, hogy szép székely ruhában van, s vigye õ.”

2. A visszaemlékezések után most az 1990-tõl újrakezdett határkerülések leírásával folytatom.

Említettem, hogy a gyergyói fõ szervezõ Páll József volt. Aki részt akart venni, az nála jelentkezett, legkésõbb húsvét elõtt négy nappal. Ekkor volt a megbeszélés, felállították a lovakat nagyság és szín szerint, hogy találjanak. Hármas sorokba álltak, de közben vigyáztak arra is, hogy fiatalabbak, gyerekek ne maradjanak együtt: ha valami baj történik, például megbokrosodik a ló vagy egyebek, legyen, aki segítsen. Csütörtökön és szombaton tartottak lépés- és ütempróbát „a Vár alatti réten”,11 ahol megtanulták a távolságtartást, ami két lóhossza, azaz öt méter volt. Mivel a lovak java része igavonó állat, nem is olyan könnyû egy-két nap alatt lovaglásra szoktatni õket. Ám nem kellett félteni a legényeket, sõt még a leányokat sem, mert nagy meglepetésnek számított, amikor elsõ évben székely ruhába öltözött lányokat is láthattunk a lovasok között. Újdonság volt a gyermekek részvétele, valamint a modern „nyergesek”: biciklisek és autósok határkerülése is. Egyszóval bárki részt vehetett — sokan is jöttek —, de a lovasoknak „Pál Jóska” szigorú feltételeket szabott: a próbákon kötelezõ volt a részvétel, fegyelmezettnek kellett lenni, betartani az utasításokat; lehetõleg népviseletbe kellett öltözni, elkerülni az italt, a duhajkodást, s a lovakat is szépen ki kellett pucolni, esetleg díszíteni árvalányhajjal, színes szalaggal, pántlikával. Zörgõket, csengõket nem használhattak, mert ezek hangjától nem hallatszik az imádság és az ének. Volt azonban egy érdekes díszítésmód: a lovak fülei mellé kis háromszínû zászlócskákat tûztek; mindkét oldalra piros-fehér-zöldet, mások egyik felõl ilyent, a másik felõl piros-sárga-kéket.

Páll József nagy felelõsséggel készítette elõ a határkerülést, nehogy valami baj történjék. A próbákon még arra is figyelmeztetett, hogy mikor kell egyszerre lépni, a kalapot levenni stb. Megkövetelte a fegyelmet, s ez alól még az idõsebbek sem voltak kivételek. Néhányan ugyanis nem vettek részt a próbán s csupán húsvét reggelén akartak csatlakozni. „Jóska” azonban, hiába voltak idõsebbek, csak a sor végére engedte õket, hogy nem bontsák meg az addig felállított sorokat, illetve a lovak szín és nagyság szerinti rendjét.

Húsvét reggelén nyolc óra után érkeztek a templom elé, ahol felsorakozva meghallgatták a lelkipásztori intelmeket, és áldásban részesültek az egybegyûlt hívekkel együtt. 1990-ben és 1991-ben egyaránt Hajdó István esperes köszöntötte õket. Az áldás után a lovasok elindultak. Végigvonultak a város Fõterén és Fõutcáján (amely újra a Kossuth Lajos nevét viseli), mentek a Hármashatár felé. „Elöl ment a vezérkereszt”, vagyis egy fiatal lovas vitte a keresztet. 1990-ben egy Len Emil nevezetû legény vitte, aki Szárhegyrõl költözött Gyergyóba, s néhányan meg is jegyezték: „Ejsze a gyergyóiak közül nem akadt egy ügyes legény, aki vigye a keresztet?” Emil valóban szép szál fiatalember. Mindkét évben õ orált, a gyalogosokkal való találkozáskor pedig az említett Páll László. 1991-ben Páll József új vezérkeresztet készíttetett, s ezt a tizenegy éves Tibike nevû fia vitte a lovasok elsõ sorában, az apja mellett.

Amint a lovasok elérték a határt, azok az asszonyok és leányok vártak reájuk, akik elõrementek, elkészítették a búzakoszorút a zöldellõ búzából, és azt a keresztre tették. Az újfalviak, csomafalviak kalácsperecet készítettek, azt tették a keresztjükre. Majd a lovasok továbbmentek, míg elérték a Hármashatárt. Itt a különbözõ helységek bevárták egymást, csak azután kezdõdött az orálás.

Amint megérkezett egy-egy csapat vagy keresztalja, a keresztvivõk szembe álltak egymással, és a kereszteket háromszor meghajtották egymás felé; ha zászlókat is hoztak, akkor azokat is. Az egyik faluban mesélték, hogy ha menet közben az út szélén keresztet látnak, afelé is háromszor meghajtják a saját keresztjüket.

A Hármashatárnál találkoztak Gyergyószentmiklós, Tekerõpatak, Kilyénfalva, Gyergyóújfalu, Gyergyócsomafalva és Gyergyóalfalu lovasai, illetve mindazok, akik szekérrel, kerékpárral, autóval eljöttek a határba. Jelen volt a tekerõpataki fúvószenekar is, közismert nevén a rézbanda (õk maguk nem szeretik ezt az elnevezést); vezetõjük Kolumbán István. Õk intonálták, kísérték az énekeket és a himnuszokat. Egy idõs néni mondta: „Nekem tetszett, hogy kirokult a rézbanda, erõst ügyesek voltak.” Valóban emelték az ünnep hangulatát.

A Hármashatárnál, a fönnebb említett három falu határának találkozásánál s egyszersmind a gyergyói határkerülés e nevezetes csomópontján 1990-ben felállított határkereszt áll, rajta a következõ feliratos táblával:

1948-ban utoljára

itt szállt imánk a magasba.

1990-ben újra itt vagyunk,

Gyergyó népe

leborulva imádkozunk.

Miután minden faluból megérkeztek a lovasok (összesen 400 lovas; Gyergyószentmiklósról 1990-ben 97, 1991-ben 102 lovas) és szép rendben felálltak egymással szemben, kezdõdött az orálás, vagyis a fennhangon végzett könyörgés, amelyet vagy csak az egyik oráló mondott el, vagy a különbözõ helységek vezetõi felváltva mondták egy-egy részét.

Mindössze egyetlen helyen, a gyergyószentmiklósi György Istvánnál találtam a régi húsvéti határkerülésre vonatkozó írásos dokumentumot. Egy imádságos könyvecske-kolligátumba, amelynek különbözõ részei az 1700-as, illetve az 1800-as évekbõl valók, utolsó részként egy kézzel írott húsvéti oráció van belekötve. Az adatközlõ György István dédnagyapja írta le 1865-ben. A húsvéti határkerülés egyik viszonylag régi gyergyói írásos dokumentumaként, valamint a korabeli paraszti írásbeliség egyik emlékeként alább betûhíven közlöm szövegét (címlapjának fénymásolata mellékelve):

Ezen Imádságos kis könyvetske tartozik György Mihályhoz

Melyben foglaltatik az husvéti orátzio.

György Mihály irtam sajat kezemel

iratot Szent Miklóson

Aprilis 18dik napján 1865.

 

Husveti határ járáskor ajtatos könyörgés.

Az elöljaró fenszoval mongya

Ditsértesék a Jézus Szent neve.

Agyunk hálát a mü mindenhato felseges teremtö Istenünknek hogy meg ata érnünk a mai ditsöséges szent napot ugy mint a mü megválto Jézus Krisztusunknak fel támadása napját és irgalmas szemeit rajtunk tartván: megörizet, oltalmazot minden sokrend beli szomoru változásokban mégis kérjük alázatoson ö szent felségit hogy továbis kegyes Atyai szemeivel reánk vigyázván örizen és oltalmazon minden nemü szomoru változásoktol és reánk következhetö testi lelki keserves romlásoktol és károktol

Mint hogy sokrend beli szükségek és nyomoruságok alá vagyunk vetetve a melyek nélkül naponként Szökölködünk azért elsöben is könyörögjük azon Istenek Isten ö szent felséginek hogy mezeinkben Lévö és Leendö Veteményeinket a melyeknek a mai szent napon Szép Isteni ditséretekel Látogatásokra ki szoktunk határunkban meni azokat Isten ö szent felsége köesötöl, rogyátol sáskátol szélvésztöl, záportol, minden nemü Égi háborutol meg örize és meg tartsa és bö termésivel megáldván kezünkbe méltoztasa a melyekböl hogy az ö szent nevének nagyobb ditsöségére, nyavalyás testünknek táplálására valo eledelt vehessünk anak felete pedig sok rendbeli szükölködö szegény Atyánk fiainak irgalmason kedveskedhesünk kegyesen engegye

Másodszor könyörgünk Istenek ö szent felséginek a mü lelki jó pásztorunkért mostani felséges Romai pápáért hogy Isten ö szent felsége ki ötöt az Anyaszentegyháznak Fejévé rendelte Evilági szélveszeknek háborui között oly kegyesen Ogazgasa hogy végtére az ur Jézus Krisztusnak drága szent vérével szerzet juhait az örök ditsöségnek aklába örvendetesen bejutasa

Harmadszor könyörögjünk a mi kegyelmes Istenünknek az igaz anyaszent egy házban Lévö minden rendbéli személyekért, kardinálokért Püspökökért, Apátokért, plébánosokért és szerzetesekért hogy a mü kegyelmes Istenünk az ök szent sugárlása által méltoztasék az o rendekben ököt Igazgatni az szegény együgyü kozönségnek üdveségire valo Istenes vezérlésére, mely által mü is minnyájan velek egyetemben e' világi romlando Élet után a mai napon feltámadott áldot ur Jézus Krisztusal az örök életre ditsöségesen fel támadhassunk

Negyedszer Kérjük a mü minden hato felséges urunkot, Istenünköt hogy a mü felseges uralkodo királyunkot méltoztasék irgalmason védelmezni kivált képen pedig a Krisztus Anya szent egyházának minden nemû üldözöi elen gyozedelmesé teni, a felet a keresztén Királyok és fejedelmek közöt Csendes bekeséget és Igaz egyeséget engedni mely által mü is szegény hazánkban az igaz hitben reménségben Isteni és felebaráti szeretetben idveségesen megmaradhasunk.

Ötödször könyörögjünk Krisztusban szerelmes Atyám fijai a mindeneket teremtö és nagy böltsen igazgato felséges Atya ur Istenek meltoztasék Istenes Kegyelmesége szerént minden nemû Bálványozásokot hitetlenségeket kevélységeket torkoságokat parázna fajtalanságokot és minden féle gonosz vétkeket az egész keresztén világbol ki iritani. Eséget Dõghalált vér ontásokot mû szegény hazánkrol elforditani és a Kegyetlen Pogányok sötét tömletzében s kemény rabságában fetrengö Keresztény Atyonkfijait meg szabaditani s kivánt hazájokban bekeségesen jutatni. hogy ökis velünk egyetemben e mai napon Ditsöségesen fel támadot áldot ur Jézus Krisztusnak örvendetes alejuját Énekelhesenek.

Hatodszor mégis Kérjük a mû felséges menyei Atyánkot azon is hogy az anya szent Egyháztol Elszakadot Atyánkfiait és minden némü tévelygököt méltoztasék ö szent felsége az Igaz Romai Közönséges Anya szent Egyháznak Egyesegére és békeségere kegyelmesen vissza hozni hogy ök is a Krisztus Jézusnak Igaz pásztorsága alatt az egy igaz akolyban végezvén pálya futásokot Ki mulasok utan velünk egyetemben Boldog feltamadásnak véghetetlen örömiben örökön öröké vigadhassunk

Hetedszer és utolszor járulyunk a mü felséges Istenünknek szine Eleiben és Kérjük ö szent Istenségit minden Rendbeli Elhagyatot szegény nyomorultakért Igye fogyotakért agy fenekin fetrengö Betegekért halalos betegségben vonakodokért hogy a mü kegyelmes Istenünk méltoztasék irgalmas szemeit õ reájuk vetni, Elöbeni Egéséges alapotyára vissza teriteni a kiket pedig Elvégzet Szent dékrétoma által Ki akar e világbol szolitani, azoknak Enyhitse fajdalmait elrendelt órájokban Kegyelmesen Kiszolitván a Boldog feltámadásnak Reménségiben helyeztese, a holot mü is velek Egyetemben az utolso napon Ditsöségesen feltámadván véghetetlen örömel mondhatjuk, Szent Szent Szent a seregeknek ura Istene, telyes az ég és a föld az ö ditsöségivel.

Mind Ezekért tehát is a' melyek nélkül szûkölködünk minyájan egy szivel és lélekel és szájal hijuk segítségül a mai napon feltámadot Urunk Jézus Krisztust az ö szent Anyával egyetemben mondván Uram Jézus, Uram Jézus Uram Jézus Mária Mária Mária halád légyen hálád légyen Ammen.

Irtam ez verseket szomoruságomban György Mihály

Az 1990–91-es orálás az említett „mûsorfüzet” szövegét követte, ez viszont a fenti, 1865-ös változatra támaszkodik. Mindössze kisebb-nagyobb stiláris változtatások és aktualizálások vannak benne, élén a következõ bevezetéssel:

Ismét felderült egy év, melynek viruló tavaszát az örök Mindenható megadta érnünk, hogy õsatyáink szokása s magyar nemzetünk gyakorlata szerint dúsan fejlõdõ határainkon egymást tisztelve, köszöntve, buzgó imánkat a mindenség Urának bemutassuk. Elõször azért, hogy Õ szent Felsége hazánk szenvedéseit megelégelje, a nemzetek közötti kibékülést elõsegítse. Másodszor azért, hogy óvja meg Isten áldást hozó határainkat minden veszedelemtõl, növelje azokon az új reményeket, s kegyeskedjék szívünkben erõt és békességet önteni. Kezdjünk tehát õsi szertartásunkhoz és mindnyájan egy szívvel kiáltsuk: Alleluja, alleluja, alleluja, hála legyen az Istennek! Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Az orálás után a csomafalviak vezetõje rövid beszédet mondott. A jelenlévõ pap, Gál József gyergyószentmiklósi káplán szintén köszöntötte az egybegyûlteket. Csomafalvi leányok olyan húsvéti verseket is mondottak, melyeknek központi gondolata 1991-ben a következõ volt: „Hiába húzták kínkeresztre, azért feltámadott, / Hiába vágyták eltiporni, azért feltámadott!” (Tóth Kálmán)

A versek után az egyik fiatal kísérõ pap, a kicsi pap szólt néhány szót az egybegyûlt sokasághoz. A határ megáldása után („Áldja meg az Úr ezt a határt...”) elénekelték a Mennyek királynéját, majd elõbb a magyar himnuszt, utána a székely himnuszt is. Ezután hazafelé indultak, illetve minden falu lovasai befejezték a határaik megkerülését.

A gyergyóiak átmentek a Szentségkeresztfához, majd a Mocsárkereszthez, ahol találkoztak a gyalogosokkal. Ott szintén oráltak.

A kísérõ pap itt is rövid beszédet mondott. Az áldás után újra elénekelték a Mennyek királynéját, a székely himnuszt, majd húsvéti énekekkel indultak haza; a lovasok továbbra is a határban, a gyalogosok pedig a rövidebb úton. Közben egész úton imádkoztak, énekeltek; elmondták a dicsõséges olvasót, a Mindenszentek litániáját és más könyörgéseket. A húsvéti énekek közül énekelték a Feltámadt Krisztus e napon, Krisztus virágunk, Alleluja, örvendezzünk és más énekeket, valamint néhány közkedvelt Mária-éneket, mint a Boldogságos Asszonyunk stb.

A nagymise után érkeztek meg Gyergyószentmiklósra a templom elé, ahol már várta õket a nép. A lovasok rendezett sorokban újra felálltak, vezetõjük pedig beszámolt útjuk céljáról és eredményérõl, a látottakról-hallottakról szintén a „mûsorfüzet” alapján:

Húsvét reggelén végigjártuk Gyergyószentmiklós határát. A feltámadás legyõzhetetlen hitét, örömét hirdettük meg a nagy természetnek. Beleimádkoztuk szép szülõföldünk világába, hogy a csobogó patakok hirdessék: van feltámadás; hogy a daloló madarak énekeljék, hogy a mi örökségünk a föltámadás.

Örök nagy igazság, hogy minden tél után tavasz jön és minden halál után feltámadás következik.

A halottaiból feltámadt Úr Jézust arra kérjük, hogy maradjon velünk, adjon mindnyájunknak kegyelmekben gazdag húsvétot. Ezt kívánjuk lelkipásztorainknak, az egyházközség aprajának és nagyjának és minden családjának!

Az esperes úr megköszönte fáradozásukat, és szép beszédet mondott. Ezután elmondták közösen a Miatyánkot, a pap meghintette a népet szenteltvízzel, és könyörgést mondott. Most már harmadszor, az otthonmaradottakkal együtt újra elénekelték a Mennyek királynéja kezdetû húsvéti antifónát és a székely himnuszt. Ezzel vége lett az ünnepségnek, és mindenki hazament.

Ebéd után a legények közül néhányan, a hajdani szokásoknak megfelelõen együtt mulattak, illetve megbeszélték, hogy másnap, húsvét hétfõjén milyen csoportokban mennek locsolni, megöntözni a leányokat.

Örvendetes tény a hagyományok felújításának lehetõsége, de érezni lehet egy tudatos vagy öntudatlan tartalmi változását is. A határkerülés ugyanis kizárólag vallásos népszokás volt, de a felújításkor óhatatlanul megjelent benne valamelyes nemzeti érzés. Erre utalnak azok a lelkipásztori beszédek is, amelyeknek fõ buzdítása a szülõföldhöz, az õsök hitéhez és hagyományaihoz való ragaszkodás. Nem véletlen ezeknek a burkolt felhívásoknak a célja: az utóbbi idõben aggasztóan sokan hagyják el szülõföldjüket, adják fel nemzeti hovatartozásukat a jobb érvényesülés reményében. A helyzet azonban még így sem reménytelen: a határkerüléseken részt vevõ gyermekek, fiatalok élménye talán megerõsíti õket a szülõföldhöz való ragaszkodásban. S vannak szülõk, akik fontosnak tartják a hagyományok továbbadását az ifjabb nemzedékeknek. Jó példa erre a gyergyószentmiklósi Páll József, illetve a csomafalvi Fehér Imre, akiknek fõ büszkesége az volt, hogy tíz év körüli fiaik székely viseletben felöltözve tartották a vezérkeresztet. A gyermekek maguk is boldogok voltak, még akkor is, ha a kezük „szinte odafagyott a kereszthez” (1991-ben márciusban volt a húsvét, és ilyenkor Gyergyóban még elég hideg van).

Akadnak olyanok is, akik úgy vélik, hogy ez a felújított hagyomány idõvel elveszíti vallásos jellegét, s talán csak egy majális vagy kirándulás lesz belõle. Hiszem azonban, hogy mindaddig, amíg akadnak lelkes szervezõk és vezetõk, akik ébren tartják a nép lelkiismeretét, s nem mindegy számukra a hagyományok megõrzése vagy elvesztése, addig talán nem kell pesszimistáknak lennünk.12


* Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1992. évi helyismereti-helytörténeti pályázatán III. díjat nyert pályamunka.

1A szokás legutóbbi jelentõsebb összefoglalásai a korábbi szakirodalom felsorolásával: Bálint Sándor: Húsvéti vallásos népszokásaink. Ethn. XLVIII(1937). 54–61. és Karácsony, húsvét, pünkösd. A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából. Bp. 1973. 284–290. Dömötör Tekla: Naptári ünnepek — népi színjátszás. Bp. 1964. 103–104. Kecskés Péter: határjárás = Magyar Néprajzi Lexikon, II. Bp. 1979. 485–488. Takács Lajos: Határjelek, határjárás a feudális kor végi Magyarországon. Bp. 1987. Tátrai Zsuzsanna: Jeles napok, ünnepi szokások = Magyar néprajz, VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Bp. 1990. 158–159. Az utóbbi másfél évtizedben közölt erdélyi leírások, a korábbi szakirodalom felsorolásával: Nagy Ödön: Népszokások múltja és jövõje Havadon. ND. 1980. 198. Barabás László: Tavaszi határkerülés a Nyárádmentén és a Kis-Küküllõ felsõ völgyében. Uo. 203–216. Molnár István: A húsvéti ünnepkör népszokásai az erdélyi unitáriusoknál. Keresztény Magvetõ IIIL(1991). 114–115. Ráduly János: Kibédi és sóváradi határjárás 1838-ban. Néprajzi Látóhatár I(1992). 1–2. sz. 81–89.

2 Húsvéti határkerülés (1990). 16+4 lapnyi terjedelmû, sokszorosított füzet.

3 Támadás: feltámadási szertartás.

4 Szenteltetés: húsvéti ételszentelés.

5 Korábban Miklósi Viktor, illetõleg Petõfi tér.

6 Asszegi: alszegi.

7 Forgóhatár: kettõs vetésforgó. „A fõd egyik felit bevetik, a másik felöl legelnek az állatok, majd fordítva.”

8 A XVIII. század folyamán betelepült örmények a szokást nem vették át, de tiszteletbõl és együttérzésbõl megjelentek a fogadtatáson.

9 Egyet: egyfolytában.

10 Az adatközlõk visszaemlékezéseikben többször összekeverték a húsvéti határkerülést és a búzaszentelést, mert mindkét alkalommal kimentek a határba. A „négy észak”, vagyis a négy égtáj felé azonban csak búzaszenteléskor fordultak. Szentmise is csak akkor van, határkerüléskor nincs.

11 Both vára nevû hegy alatti rét Gyergyószentmiklós határában. Valaha a hegyen vár állott; ura, Both János a kurucok oldalán harcolt, de Akton, a gyõztes labancvezér õt és családját is kivégeztette, a várat pedig leromboltatta. A hegyen kápolna épült Jézus Szent Szíve tiszteletére; itt minden júniusban Jézus Szent Szíve napján búcsút tartanak.

12 Adatközlõim, nevük után zárójelben születési évükkel: Gyergyószentmiklóson Benedek Erzsébet (1911); Benedek Imréné Tamás Anna (1914); Csáki Ferenc (1906); Gál József (1962, Csíkdánfalva), káplán; György István (1923); György Istvánné Blénessy Julianna (1924); Hajdó István (1942, Bogárfalva), esperes; Lukács Márton (1923); Madaras Sándor (1915); Páll József (1953); Páll László (1930); Réti József (1922). Gyergyóalfaluban id. Fejér Lászlóné Róza (1903); Fejér László (1926); Fejér Lászlóné Szilveszter Amáli (1932); Márk Mihály (1911); Máté Jánosné Krisztina (1930); Vargyas Elek (1927). Gyergyócsomafalván András Istvánné Bege Juli (1922); Bakos Sándor (1923, Gyergyóremete), esperes; Fehér Imre (1957); Pál József (1926). Gyergyóújfaluban Egyed György (1912); Egyed Györgyné Lázár Tekla (1924); Egyed Vilmos (1946); özv. Ferenczi Józsefné Albert Anna (1925).

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék