Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1994/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 56. kötet, 1994. 3-4.füzet

Gunda Béla
(1911–1994)

Gunda Béla elhunytával a magyar néprajztudomány széles látókörû, az etnográfiának és az összehasonlító néprajznak, az etnológiának kiváló kutatóját, neves tudósát vesztette el. A magyar néprajz három „nagyja”: Bátky Zsigmond, Györffy István és Viski Károly, de különösen az elsõ két tudós nyomdokait követve indult el pályáján, hogy fokozatosan jusson el a megismerés egyre szélesedõ útján a világ népeinek életmódját vizsgáló összehasonlító néprajz területére. Pesti egyetemi évei alatt a szakkollégiumokon kívül nagy érdeklõdéssel vett részt nemcsak Teleki Pál „legfelsõbb fokú” szemináriumi gyakorlatain, hanem a kitûnõ nyelvtudós, Melich János elõadásain is. Gyakran látogatott el a Néprajzi Múzeumba is. Ott ismerkedett meg az említetteken kívül Madarassy Lászlóval, az õsfoglalkozások és a népi faragómûvészet szaktudójával, és ismerte meg a falukutatás eredményeit. Bátky Zsigmond a fiatal kutató figyelmét a népi életforma egyes jelenségeinek (táplálkozás, település, építkezés, viselet, mesterségek) vizsgálatára hívta fel. Teleki Pál a táj és az ember kapcsolatának vizsgálatát ajánlotta figyelmébe. Érdeklõdésének bõvülésére, a Balkán népei életmódjának megismerésére akkor nyílt alkalma, amikor a zágrábi múzeum szakfolyóirata, a Vjesnik egy-egy tanulmányát közölte. Ezt követõleg meglátogatta Zágráb, Szarajevó, Belgrád múzeumait és néhány falut a Drina mentén, Szlavóniában.

Györffy István 1934-ben lett a néprajz tanára a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen. Gunda Béla elõbb gyakornokként, majd „díjtalan” tanársegédként dolgozott mellette. Ekkor érte az a kitüntetés, hogy Gerhard Lindblom stockholmi professzor ajánlatára svéd állami ösztöndíjat kapott. Ösztöndíjas évét termékenyen használta fel: megismerkedett nemzetközi hírû etnográfusokkal és etnológusokkal, akik közül különösen Sigurd Erixont, a stockholmi egyetem svéd és az európai néprajz tanárának érdeklõdését sikerült magára terelnie a koppenhágai nemzetközi etnológiai és antropológiai kongresszuson a magyar pásztorkodás keleti kapcsolatairól tartott elõadásával. Az egyéves stockholmi tartózkodás tehát számára a kapcsolatteremtés és a tanulással összekötött kutatás esztendeje volt. Megismerkedett Uppland, a Lappföld tájaival, a Nordiska Museum gazdag gyûjteményeivel, elméleti vonatkozásban a modern néprajzi törekvések csaknem minden irányzatával. Lehetõsége nyílt elbeszélgetnie a Nordiska Museum kitûnõ etnológusaival (Gösta Berg, Gunnar Gradberg, John Grandlund), egyes uppsalai, norvég, finn etnológusokkal és szovjet etnográfusokkal is, elsõsorban Dmitrij Zeleninnel, a leningrádi egyetem néprajzprofesszorával. Svédországból továbbra is szoros levelezésben állott Bátky Zsigmonddal, aki õt további tanulásra és jövõbeli hazai feladatok megoldására serkentette. Gunda nagyra értékelte munkásságát és õt „a magyar néprajz európai szintû, korszakot meghatározó tudósának” tartotta (A rostaforgató asszony. Bp. é.n. [1989] 272). Róla 1978-ban könyvet is írt, s ebben Bátkynak emberi és tudósi magatartását újabb, ismeretlen adatokkal kiegészítve jellemezte (Bátky Zsigmond. A múlt nagy tudósai. Bp. 1978).

Stockholmból hazatérve (1939) a Néprajzi Múzeumban kapott gyakornoki állást, és elsõsorban egy kéziratos archívum megszervezését kapta feladatul. Hozzáfogott a kutatásokhoz szükséges kérdõívek kidolgozásához is. A terepmunkát sem hanyagolta el: néprajzi gyûjtést végzett az Északkeleti-Kárpátokban, Észak-Erdély magyar és román lakta falvaiban. A Néprajzi Múzeumban 1939–1943 között dolgozott. Erre az idõre és a Néprajzi Múzeumra így emlékezik vissza: „Mindig hálával gondolok erre az intézményre, ahol tudományos bölcsõmet kezdték ringatni. Ma is a múzeumot tartom a hazai etnográfia és folklórkutatások bázisának. Kitûnõ könyvtára, kézirattára, tárgy- és fényképgyûjteménye révén Európa egyik legjelentõsebb ilyen intézménye” (i.m. 273.). 1940-ben a Magyar Néprajzi Társaság õt bízza meg hivatalos folyóiratának, az Ethnographiának a szerkesztésével. Ezt a feladatot is példásan oldotta meg, bár nehéz idõben, 1940–1944 között kellett a néprajzi munkálatokat úgy összefoglalnia, hogy mind a hazai, mind a külföldi igényeknek megfeleljen. Sikerült úgy kialakítania a folyóirat profilját, hogy bemutassa a hazai kutatások eredményei mellett a külföldi etnográfusok (S. Erixon, Richard Thurnwald, Uno Harva és mások) munkásságát is. Ezzel az elképzeléssel új ablakokat nyitott a magyar néprajz számára és szélesítette látókörét. Különös hangsúlyt vetett a szomszéd népek körében folyó vizsgálódások eredményeinek bemutatására, jelezvén, hogy egymás megismeréséhez a nép életének alapos és tárgyilagos vizsgálódások nélkül nem lehet eljutni. E törekvések dokumentuma volt a Kodály Zoltán 60. születésnapjára szerkesztett Emlékkönyv, amelyben a közölt dolgozatok alapján annak a lehetõségét juttatta kifejezésre, hogy a néprajz segítségével tanúbizonyságot nyújtson a népek békés együttmûködésérõl. Így sikerült angol, holland, horvát, japán, francia, román, török és más nemzetiségû szakembereket megszólaltatni és írásaikat az emlékkönyvben közölni. Ezzel a felfogásával alátámasztotta azt a tudományos álláspontját, amellyel 1941-ben a szegedi egyetemen Összehasonlító néprajz, különös tekintettel a balkáni népekre tárgykörbõl magántanári képesítést szerzett.

Életkörülményeiben változás állt be, amikor 1943-ban a kolozsvári egyetemre nevezték ki a néprajztudomány professzorának. Itt a néprajz oktatásának nagy múltja volt a magyar államigazgatás idején, hiszen itt mûködött a magyar tárgyi néprajzi kutatások elsõ jelentõs alakja: Herman Ottó, akit az EME a múlt század 60-as éveiben preparátorként alkalmazott, majd Herrmann Antal, aki 1898-ban Magyarországon elsõként lett a néprajz magántanára a kolozsvári egyetemen. Õ indította meg 1887-ben az Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn címû folyóiratot, majd fõ szervezõje lett az 1889-ben megalapított Magyar Néprajzi Társaságnak. Gundának közvetlen elõdje a kolozsvári egyetemen a neves nyelvész és etnográfus Viski Károly volt, aki nagy szerepet játszott a magyar néprajz elsõ szintézisének, A magyarság néprajzának elkészítésében. Gundának tehát nagy örökséget kellett átvennie.

Az örökség átvétele mellett még egy másik feladattal is szembe kellett néznie: azzal, hogy kiépítse a kapcsolatot a román szakemberekkel. Már korábban is járt Erdélyben és megismerte a tárgyi néprajz és a folklór legjelesebb képviselõit: Romulus Vuiát és Ion Muºleát. Vuiával együtt járta be a havasalföldi Duna mentét és a román Dobrudzsát, Muºleával pedig az Ethnographia szerkesztõjeként került szorosabb kapcsolatba.

A tudományos kötõdésen kívül azonban még egy személyi szál is erõsítette Erdélyhez és Kolozsvárhoz való kapcsolódását: 1944-ben feleségül vette a Református Kollégium egyik tanárának, Sándor Ferenc földrajztanárnak a leányát, Sándor Évát. Egy alkalommal, amikor a hajdani tanáromat meglátogattam, ismertem meg személyesen Gunda Bélát, akinek neve és munkássága már korábbról is ismert volt. A Kollégium tanárainak Farkas utcai házában laktak Sándor Ferencék. Itt lakott velük Gunda Béla is feleségével, akit diákkoromban húsvétkor mindig meglocsoltam. Gunda Béla, aki szintén jelen volt, nyílt barátsággal, kedves közvetlenséggel fogadott és érdeklõdött tudományos törekvéseimrõl. Ez a baráti és szakmai kapcsolat köztünk továbbra is megmaradt. Jó szokása volt a fiatal professzornak, hogy barátait, a néprajz iránt érdeklõdõ kutatókat, tanítványait havonként a tanszéken maga köré hívta, valamivel megkínálta és baráti beszélgetés formájában érdeklõdött dolgaink felõl. A kolozsvári évek alatt az egyetemi hallgatók körében sikerült a néprajz iránti érdeklõdést felkeltenie és õket gyûjtõmunkára serkentenie. Bejárta tanítványaival a Lápos völgyét, a Gyalui-havasok tájait, megfordultak a gyimesi csángóknál, bebarangolták a Szamos menti lankákat, találkoztak az Aranyosban aranyat mosó emberekkel, és jártak Rózsa Sándor nyomában. Minderrõl beszámolt Néprajzi gyûjtõúton címû, 1955-ben megjelent könyvében, amelyben sok hasznos és eddig fel nem búvárolt anyagot közölt és olyan tájakat és embereket mutatott be, amelyek és akik a magyar és a román népi mûveltség rendkívüli gazdagságáról és változatosságáról tanúskodnak. „Népi mûveltségünk beszél — állapítja meg a könyv Bevezetésében — a más népekkel való békés együttélésünkrõl. [...] Nem az ellentétek kiélezõdésében jelentkezett a különbözõ népek mûveltségének találkozása, hanem a haladó értékek kölcsönös, lassú kicserélõdésében. A történeti alakulás során a népi mûveltség különbözõ rétegei rakódtak egymás fölé. De ezek a rétegek sohasem takarták el az etnikum sajátos arculatát. Hagyományaink és hagyatékaink tanúskodnak arról, hogy nemcsak nyelvében él a nemzet, hanem mûveltségében és gondolkodásában is. De mindezek szabadság nélkül elsorvadnak” (3–4.).

A tanszék megszervezése is sok fáradsággal járt, de a fiatal egyetemi tanárt ez jólesõ érzéssel és lelkesedéssel töltötte el. 1943 õszén megindította az Erdélyi Néprajzi Tanulmányok kiadványsorozatot. A sorozatban 1947-ben Miscellanea Ethnographica címmel egy kisebb kötet jelent meg, amelyben magyar és román nyelven több néprajzi és folklórdolgozatot jelentetett meg. Tanítványai közül kerültek ki olyan néprajzosok és folkloristák, mint Kós Károly, Faragó József, Nagy Olga, Palkó Attila, Kovách Géza. 1948 tavaszán értesült arról, hogy a többi magyarországi tanártársával együtt el kell hagynia a Bolyai Egyetemet.

Debrecenben az egyetemen kapott tanári katedrát, és sikerült rövid idõ alatt európai hírû tanszéket megszerveznie és néprajzi tevékenységet kifejtenie. Itteni tanítványai közül kerültek ki a mai magyar néprajztudomány olyan kiváló képviselõi, mint Ujváry Zoltán, Paládi-Kovács Attila, Szabadfalvi József, Selmeczi Kovács Attila. A kapcsolatteremtés és a kutatómunka érdekében több hónapot töltött a svéd Sigurd Erixon intézetében Stockholmban és a Nordiska Museumban, kutatómunkát végzett az Egyesült Államokban az indiánok körében, és kutató professzora volt a berkeley Kaliforniai Egyetemnek.

Hazatérte után irányítója lett a Magyar Néprajzi Atlasz munkálatainak; ennek elsõ terveit, kérdõíveit is õ dolgozta ki még 1939-ben. Ugyanebben az évben megalapította K. Kovács Lászlóval a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárát, a tudományszak legnagyobb kéziratgyûjteményét. 1950-ben kezdeményezte a Magyar Néprajzi Lexikon megírását. Még megérhette, hogy mind az Atlasz, mind a Lexikon kötetei megjelenjenek; ezek megvalósításáról a háborús, valamint különbözõ anyagi és személyi okok miatt egy pillanatra sem mondott le. Munkatársai segítségével elindította a Mûveltség és Hagyomány címû néprajzi évkönyvet, amelynek eddig tizennyolc kötete bizonyította, hogy kiváló szervezõi és irányítói munkával a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Intézete európai rangú kutatóintézetté lett.

A nevelõrõl, a tanárról és tudósról Paládi-Kovács Attila, egyik volt tanítványa így emlékezett meg: „egykori hallgatóin kívül nap mint nap inspirálja, útba igazítja a néprajz minden hozzá forduló munkását. Közismerten nagy hatású nevelõ, szigorú és sokat követelõ tanár. Vidéki, zömmel munkás és paraszt származású hallgatóit vezette el a tudomány mezejére és nevelt belõlük hivatástudó és hivatásuknak élõ, felelõsséget átérzõ [...] szakembereket. A szemináriumi »kástu« [értsd: 'magtár' — N. J. megj.] melegében és a hosszú sétákon megnyilatkozó tanár emberségét, tanítványaiért kiálló, levelezõ, kilincselõ Professzor apai gesztusait sem feledhetjük, ha a szigort megemlítettük” (Ethn. XCII. 1981. 195.).

Hallgatóinak, munkatársainak figyelmét más magyar tájak (Barkóság, Bodrogköz, Szuhavölgy, a hajdúvárosok, Bihar) pásztorkodásának feldolgozására irányította. Egy másik törekvése az volt, hogy a külfölddel is megismertesse a magyar néprajztudomány eredményeit. Õ maga az 1930-as évektõl rendszeresen közölt szlovák, román, lengyel, horvát, finn, szovjet, olasz, német, angol, amerikai folyóiratokban. Közleményeiben az anyagi kultúra, különösképpen az õstörténeti jelentõségû zsákmányoló gazdálkodással: a halászattal, a hagyományos vadfogással, a vadászat módjaival, a népi méhészkedéssel, a gyûjtögetõ gazdálkodással foglalkozott. Tanulmányai a nemzetközi szakirodalom igen széles körû ismeretérõl tanúskodnak: az összehasonlító néprajz mestermûvei. A Kárpátok és a Balkán népi kultúrkincsében számos olyan „óeurópai” elemet sikerült kimutatnia, melyeknek elõzményeit a régészeti kultúrákban találhatjuk meg. Az 1966-ban megjelent Ethnographica Carpathica és az 1979-ben kiadott Ethnographica Carpato-balcanica vaskos kötetei — állapítja meg Paládi-Kovács Attila— ”az összehasonlító néprajz nagy nyeresége, de az õstörténeti stúdiumok, az egyetemes európai kultúra múltját nyomozó archeológiai és filológiai kutatások számára is elsõrendû forrásmunkák” (i.h.). E két fontos mû mellett sokoldalú tudományos munkásságának arculatához hozzátartoznak azok a német, angol, francia, finn, svéd, szlovák nyelvû tanulmányai, amelyek az Egyesült Államoktól Finnországig, Indiáig a különbözõ folyóiratokban jelentek meg.

A régészeten kívül különös fontosságot tulajdonított a nyelvtudományi eredmények hasznosításának a néprajz területén. Egyike volt azoknak, akik kiemelték az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárban rejlõ mérhetetlen gazdag történeti adalékok fontosságát a néprajzi kutatások szempontjából. „A Szótörténeti Tár nemcsak a »szócikkek« gyûjteménye, hanem gazdaság-, társadalom- és mûvelõdéstörténeti gyöngyszemek örök értékû foglalata. [...] A munka [...] nemcsak a magyar néprajz mûvelõit segíti, hanem mindazokat, akik a Kárpátok különbözõ népeinek mûveltségét, intézményeit, az ottani bonyolult, egymást keresztezõ mûveltségi rétegeket és áramlatokat vizsgálják akár a vlach pásztorkodásról, középkori termesztett növényneveinkrõl, az adózási rendszerrõl van szó. [...] Ha tartalmilag és tárgyilag rokon szócikkek anyagát összeötvözzük, akkor a XV–XIX. századi erdélyi népélet, foglalkozások, jogi szabályok és szellemi törekvések monográfiája tárul elénk.” Kiemelte, hogy „valóságos kincsesbányák a viseletre és az ételekre vonatkozó szócikkek”, végül megállapította, hogy „a Tárnak mindennapi munkaeszközünknek kell lennie” (Nyr. IC. 1975. 486–488.).

Utolsó két munkája, A rostaforgató asszony (1989) és a Hagyomány és európaiság (1993) megírásában az az alapgondolat vezette, hogy „valamely kultúra addig létezhet, míg megvannak benne a mûködéséhez szükséges összes feltételek, és rendezett eredményeket hoz létre, valamint saját nyelve van. A magyar néprajzi kutatások eredményei kétségkívül európai horizontokat érintenek. A kartográfiai munkáktól a táj-, tárgy-, szokás- és más monográfiákon át a mesekatalógusokig Európához éppen úgy szólunk, mint a hungarológiához” — állapítja meg, majd így folytatja: „Debrecenben lakom — Európában élek! Ezzel azt szeretném mondani, hogy a Hortobágy szélérõl is be lehet kapcsolódni a teremtõ szellemet, a szellemet frissítõ gondolatok körébe” (A rostaforgató asszony, 293.).

Az etnográfia és az etnológia terén végzett kutatómunka, a tudományszervezés és a szomszédos népekkel való együttmûködés eredményei elismerése jeléül a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, a Néprajzi Bizottság elnökének, a svéd királyi Gustav Adolf Akadémia, az Osztrák Antropológiai Társaság tiszteleti tagjának választotta. Tagja volt a Finnugor Társaságnak, a Finn Régészeti Társaságnak, a Kalevala Társaságnak. 1978-ban a népek közötti tudományos együttmûködés terén kifejtett munkásságáért Herder-díjjal tüntették ki, Debrecen város pedig díszpolgárává választotta. Neve bizonyára ott fog aranybetûkkel ragyogni a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem díszudvarának falán látható emléktáblák sorában, amelyekkel az egyetem kiváló tudós professzorainak nevét örökítették meg.

Legyen ez a megemlékezés szerény jele az Iránta érzett baráti, kollegiális tiszteletnek és nagyrabecsülésnek.

Nagy Jenõ

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék