Középkori magyar levelek

Középkori leveleink (1541-ig). Szerkesztette Hegedûs Attila és Papp Lajos. (Régi Magyar Levéltár I.)
Bp. 1991. 774 lap.

A recenzens többszörös örömmel fog hozzá e forráskiadvány ismertetéséhez. Köszönti elsõnek a magyar forráskiadványok sorában egy új — a hírmondó kötet bizonysága szerint a tudományosság igényével szerkesztett — sorozat megjelenését: a Régi Magyar Levéltárét (RML), de köszönti egyúttal azt is, hogy ezt a kötetet egyetemi segédkönyvnek is szánták.

Az utóbbi években örvendetesen meg-, illetve újraindultak forráskiadványaink, mint az idõrendi teljes oklevéltárak sorából: a Györffy György szerkesztette Diplomata Hungariae antiquissima, az ugyancsak idõrendi korszerû regesztagyûjteményekébõl a Szentpétery Imre által megindított és Borsa Iván által tetõ alá hozott Az Árpád‑házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke, a Mályusz Elemér kezdeményezte, majd Engel Pál és jelenleg Borsa Iván által folytatott Zsigmondkori oklevéltár kötete, a Kristó Gyula szerkesztésében megjelent Anjou-kori oklevéltár kötetei, vagy az egy-egy forráscsoport adatait maradéktalanul feltáró regesztakiadványok: ide tartoznak a Jakó Zsigmond által közzétett A kolozsmonostori konvent jegyzõkönyvei és a Magyar Országos  Levéltár II. Forráskiadványok sorozatában a legutóbb megjelent, Ila Bálint kézirata alapján Borsa Iván szerkesztette Az Abaffy család levéltára, A Dancs család levéltára, A Hannay család levéltára címû kötet, valamint a sorozat itt nem említett elõbbi hasonló kötetei is. Gyarapodtak a tematikai jellegû forráskiadványok is, ilyenek például a Fekete Nagy Antal, Kenéz Gyõzõ, Solymosi László és Érszegi Géza munkája eredményeként napvilágot látott Monumenta rusticorum in Hungaria rebellium anno MDXIV, a Varga Endre által egybegyûjtött Úriszék, XVI–XVII. századi perszövegek, a Benda Kálmán szerkesztésében megjelent Moldvai csángó-magyar okmánytár, a Schram Ferenc szerkesztette Magyarországi boszorkányperek és végül a mi sajátos körülményeink között a Pataki József és Demény Lajos gondozásában napvilágot látott Székely oklevéltár új kötetei. Mindezek reményt nyújtanak arra, hogy a magyar középkor módszeresen feltárt és teljes, megfelelõ apparátussal kiadott forrásbázisa elõbb-utóbb biztos alapot szolgáltat a további kutatásokra.

Bármilyen reményt keltõ is azonban a magyar középkor levéltári forrásanyagának a feltárása, még az évszázadok haladtával rohamosan fokozódó anyagmennyiség által megkövetelt regesztakiadványok folyamatos megjelentetése esetén is nagyon távolinak tûnik az az idõ, amikor sor kerül azokra a kiadványokra, amelyek idõrendi teljes anyagában, a latin, a német vagy más nyelvû szövegeket rögzítõ levéltári anyag mellett helyet kapnának a magyar nyelvûek is. Ezért tartjuk örvendetesnek és fontosnak, hogy nyelvtörténészeink ebbe az irányba tették meg bátor és nem kevés fáradságot igénylõ lépésüket. Kétségtelen, a kiadott kötet nemcsak az 1541-ig keletkezett magyar nyelvû levéltári anyag rendszeres és a lehetõségek szerint teljes feltárását valósította meg, hanem ennél többet. Azáltal, hogy egyúttal egyetemi segédkönyv is, és a kiadott szövegeket leghitelesebb rögzítésükben: fénymásolatban közli, új úton jár. Vitathatatlan, hogy a kiadvány elsõdlegesen nyelvtörténeti és írástörténeti forrásmunka, ám még ha nem is teljes idõrendi vagy tematikai egységben, de történeti forrás is. Ez utóbbi éppen az említett körülmények miatt: a XVI. század anyagának módszeres feltárása még a jövõ feladata, ezért jelent, hiányai ellenére, hézagpótlást a kötet. Nyelvtörténeti forráskénti méltatását a nyelvtörténészek hivatottabban és jobban elvégezhetik a recenzensnél, mi azonban a magyar írástörténeti forrást és ennek oktatását szolgáló segédeszközt is köszöntjük a kötetben. Itt nem vitatjuk, hogy van-e külön magyar paleográfia, vagy latin írásjelei miatt azt a késõi latin paleográfián belül kell tárgyalnunk. Ezt az elméleti kérdést nálunk a gyakorlat döntötte el: mi itt végre ismét eljutottunk oda, hogy mind az egyetemen, mind a levéltári fõiskolán a magyar paleográfia hozzátartozik a tananyaghoz. Az is természetes, hogy más feladatot jelent a magyar anyanyelvûek számára a régi magyar írás olvasásának és megértésének elsajátítása, és mást a nem magyarok  számára. Ez utóbbi esetben más hangsúlyt kap a latin írásjelekbõl képzett magyar betûk elsajátítása, a terminológiáé és egyéb sajátosságoké. Éppen ezért a régi magyar írással kapcsolatos tudnivalók itt már csak a korszerû írástörténeten belül oktathatók, amelyben a klasszikus paleográfiai tudnivalók az iratképzõ szervre vonatkozó, az összehasonlító oklevél- és irattani, valamint a terminológiai ismeretekkel együtt adhatók át. Ezért jelent nálunk forrásértékén túl jó írástörténeti segédletet ez a levéltári anyag szövegét és fényképét közlõ kötet, amely valóságos paleográfiai albumként is használható. A kolozsvári egyetemen még vannak paleográfiai táblák a Jakó Zsigmond által gondosan összeállított fényképtábla-sorozatból, amelynek példányain egykor a régi magyar szövegek olvasását oktatta, de ezek egyedi példányok. Az ismertetett kötet viszont 1541-ig olyan teljesnek tekinthetõ anyagot kínál sokszorosításban, ami felbecsülhetetlen, és reméljük, hogy az RML következõ kötetei bõvítik ezt az oktatásra is használható anyagot. A kiadott szövegek fénymásolatai meg az itteni táblák pedig megalapozzák azt a tervet, hogy készüljön el végre a nálunk annyira hiányolt magyar szövegû paleográfiai album. Segédkönyvként azonban kötetünknek más fontos feladata is lehet: az, hogy a középiskolai tanárok kezében a magyar írástörténet terén szolgálja mind a magyar nyelv és irodalom, mind a történelem oktatását. Minden román történelemkönyvben megfelelõ kísérõ szöveggel közlik az elsõ román nyelvû levelet, amit 1521-ben a câmpulungi Neacºu írt kirill betûkkel Johann Benkner brassói bíróhoz. Érdemes lenne felmérni, hány magyar diák tud Várday Aladár 1479 és 1490 között Várday Miklóshoz írt magyar nyelvû levelérõl, vagy térségünkben hányan tudnak az elsõ magyar nyelvû oklevél: rõdi Cseh István 1507-beli végrendeletének fogalmazványáról?

És itt kiemelném a kiadvány jelentõségét az erdélyi irattan szempontjából is. Ezekben a magyarul fogalmazott levelekben a kutató követheti azt a folyamatot, amely átvezet a sajátos erdélyi fejlõdés XVI. század utolsó negyedében bekövetkezett eredményéhez: az erdélyi magyar nyelvû hivatalos iratformákhoz, elsõsorban pedig a decretumnak, mandatumnak, commissiónak megfelelõ magyar nyelvû fejedelmi parancsolatokhoz.

A kötet összeállítását nagyszabású elõmunkálatok elõzték meg. Ezekben jeles szakemberek vettek részt: E. Abaffy Erzsébet, Bak Borbála, Draskóczy István, Érszegi Géza, É. Sin Ágota, Filep Katalin, Gericsné Ladányi Erzsébet, W. Schiller Judit, akik, akárcsak a munkálatokat irányító Benkõ Loránd és a két lektor: Barta Gábor és Szakály Ferenc szintén részesei a jelentõs kötet megjelentetésének.

A kiadvány 244 szöveget közöl, túlnyomóan fényképmásolat kíséretében (ezek az eredetiben megtalált vagy az Országos Levéltárban filmen, fényképen õrzött iratokról készültek), a Függelékben pedig 60 tételben olyan iratok tartalmi kivonatát adja, amelyeket mint 1541 elõttieket már közöltek, de keltezésük téves vagy nem igazolható, illetve mint 1541 elõtti iratot említettek meg, de a szöveg idézése nélkül.

Az iratok teljes és fénymásolatos közlése a Törzsanyagban kapott helyet a következõ tagolásban: Sorszám; Keltezés; Cím; Fejregeszta; Lelõhely; Anyagi leírás; Bevezetõ magyarázatok; Közlések; Szövegátirat; Címzés; Jegyzetek; Hasonmások. Ezt követi az említett Függelék, majd az egész anyag idõrendi, név- és szómutatója.

Az utóbbi idõkben megjelent, említett forráskiadványok közül nagyobb számú XVI. századi magyar szöveget csupán az Úriszék és a Székely oklevéltár közölt. Fõleg ezek összehasonlítása, de a szövegközlés átírási szempontjait és apparátusát illetõen már egységes latin forráskiadványokat is vizsgálva úgy véljük, hogy nem hallgathatjuk el véleményünket és kérdéseinket, amelyek nem mind a recenzált kötetre vonatkoznak, de ennek ismertetése adott alkalmat elmondásukra.

Természetesnek véljük, hogy az írásos források minden esetben többértékû adatokat tartalmaznak és használhatóságuk nem korlátozható kizárólag egy tudományágra. Egyetemességük azonban nem zár ki bizonyos — figyelmen kívül nem hagyható — sajátosságot sem, ám nagyon szükséges lenne, hogy az egyes tudományágak eredményeinek, igényeinek és a forrástípusok sajátosságainak figyelembevételével a forrásközlések lehetõleg egységes szempontok szerint történjenek. Az egyébként kiváló kötet kapcsán szeretnénk rámutatni az egységes, közös nevezõre hozott szempontok szükségességére.

Közismert az a terminológiai egység megteremtésére nemzetközileg is érvényesülõ törekvés, illetve az az igény, hogy egy nyelv szóhasználatában egy-egy kifejezés — adott korszakra vonatkoztatva is — jól körülhatárolt fogalomnak feleljen meg. A terminológiai egység mellõzése nemegyszer kifejezésbeli pontatlanságokhoz is vezethet. Kötetünk esetében ezt a levél szó használatával kapcsolatban érzem. A régi magyarságban a levél egyaránt jelentett oklevelet, iratot és a mai szóhasználat szerint is levélként ismert misszilist. A kötet címében használt „középkori leveleink” ezek szerint megfelelõ lenne az iratféleségek szempontjából, mert a kötet a középkori oklevelek/iratok/misszilisek minden magyar nyelvû fajtáját közli, de a cím mostani formájában megtévesztõ. Ugyanis a leveleink fogalmába — nézetem szerint — beletartozik minden magyar iratképzõ bármilyen nyelven megfogalmazott és leírt oklevele/irata/misszilise. Következésképpen a „középkori leveleink” fogalma vonatkozik például az akkor latinul író magyar iratképzõk/kancelláriák latin kiadványaira is éppúgy, mint ugyanazon iratképzõk/kancelláriák késõbbi magyar nyelvû leveleire is. Ezért tartanám pontosabbnak a címet, ha a „leveleink” kifejezést „magyar/magyar nyelvû leveleink”-re kiegészítve használták volna.

Ugyancsak a levél fogalmával kapcsolatos a válogatási szempont is. A levél=oklevél/irat/misszilis minden esetben egység. Természetesen nyelvi meghatározását illetõen vannak határesetek, amikor nem egyszerû eldönteni, hogy egy-egy levél magyar, latin vagy magyar és latin levél-e. De azt hiszem, egy nem magyar nyelvû szövegbe ékelt egy mondatnyi szövegrész/szórványemlék (ha csak nem levéltöredék) nem igényelheti a levél elnevezést, ezért indokolatlan a kötetbe foglalása. A kötet így a levélnél többet is nyújt, mint amire a címe kötelezné, de nem hiszem, hogy ezt a többet sikerült kimerítõen összegyûjtenie. Gondolok itt a XVI. század húszas-harmincas éveinek nagyszámú latin vagy más nyelvû kiadatlan okleveleinek/iratainak/missziliseinek eddig ilyen szempontból módszeresen át nem nézett anyagára és e magyar szövegek feltárását igénylõ átfogó munkára. Ezért talán jobb lett volna, ha ezeket az idegen nyelvû környezetbe beékelt magyar nyelvû szövegrészeket széles körû gyûjtés eredményeként, de a teljesség igényével külön adnák ki.

Más kérdéseket vet fel a feltárt iratok szövegének közlése. A latin nyelvû szövegek esetén ezt már egységesen megoldottnak mondhatjuk, de ha csak az utóbbi években megjelent Úriszék és a Székely oklevéltár köteteinek magyar nyelvû anyagát vetjük össze az ismertetett kötet szövegközléseivel, bizonyos eltérések nyilvánvalók. Elfogadhatjuk a kötet bevezetõjének azt az érvelését, hogy tekintettel a mellékelt fénymásolatokra, az egyszerûbb szövegközlés indokolt. Ám még ha nem is e kötet viszonylatában (mert még hosszú ideig a fénymásolat nélküli közlésekre kell szorítkoznunk), elkerülhetetlen a Magyar Tudományos Akadémia középkori latin források közlésére kiadott szabályaihoz hasonlóan (melléklet a Századok 1920. évi folyamához, 22–24. l.), valamennyi érdekelt tudományág közremûködésével egy a magyar nyelvû forrásokat illetõ egységes, zsinórmértékül szolgáló szabályzat kidolgozása és közreadása. Valamennyi esetre úgysem lehet szabályokat megállapítani — hiszen akik a leveleket írták, a szabályok nem-ismeretében teljesen egyéni megoldásokkal éltek —, de egy egységes útmutatás nélkülözhetetlen, fõleg azok számára, akik a nagyobb kutatóközpontokon kívül, gyakran egymagukra utalva szeretnének magyar nyelvû forrásokat jól közölni. Nekik nem áll módjukban, hogy kötetünkhöz hasonlóan jól indokolt bevezetõben részletesen ismertessék eljárásukat. Ugyancsak nélkülözhetetlen lenne egy ilyen szabályzat a kiadóknak, szerkesztõknek is. Ennek a szabályzatnak ki kellene térnie a közlés valamennyi részletére, beleértve a kísérõ apparátust is. Ez már csak azért is elkerülhetetlen, mert például kötetünk igénnyel és pontossággal készített tudományos apparátusában nem sikerült rájönnöm arra, mi indokolta a szokásos eljárás szerinti regesztát a keltezésen kívül címre és fejregesztára tagolni, illetve a bevezetõ magyarázatokba olyan elemeket is bevenni, amelyeknek egy jó regesztában lenne a helyük.

Össszeolvasási próbák alapján a másolások jó minõségérõl és a kísérõ magyarázatok és jegyzetek tudományos szakszerûségérõl, valamint a kötet igényes színvonaláról is meggyõzõdtünk.

Természetesen érdeklõdésünket elsõnek a kötet anyagában felbukkanó kolozsvári adat keltette fel. Ezzel kapcsolatban egy valószínûleg sajtóhibából eredõ elírásra hívnánk fel a figyelmet: az oklevél régi jelzete: fasc. V. no. 10, 11 és nem fasc. 5, új jelzete pedig: Privilegia 475 sz. (A régi jelzet elsõ V tagját a városi levéltárat a XVIII. század utolsó negyedében rendezõ Páll Sámuel jelölte ki a fasciculusnak, mert õ az okleveleket tematikailag akarta csoportosítani és az idézett oklevelet a V=vinum címszóhoz helyezte el. Az egyik fõbenjáró vádpont Szabó Ambrus ellen ugyanis az volt, hogy idegen bornak a városba történt behozatalával megsértette a város kiváltságait és törvényeit, ami pedig akkor súlyosabb bûncselekmény volt a sikkasztásnál.) A 3. sz. jegyzetet pedig kiegészíteném azzal, hogy 1513-ban Szabó Ambrusné már özvegyként szerepel a férje elleni vagyonelkobzás ügyében.

Értékes, szép kötettel gyarapodott forráskiadványaink/segédkönyveink sora. A fáradságos és gondos munka, valamint az eredmény elõtt a recenzensnek nem marad más tennivalója, mint hogy kevesebb tekintéllyel ugyan, mint néhai Szontagh Gusztáv, és kalap hiányában, meghajtsa a fejét a mû elõtt.

Kiss András