Két újabb erdélyi iskolatörténeti forráskiadvány

1. Szatmári diákok 1610–1852. Közreadja Bura László. (Fontes Rerum Scholasticarum V.) Szeged 1994. 352 lap. 2. A marosvásárhelyi református kollégium diáksága 1653–1848. Bevezetéssel közzéteszi Tonk Sándor. (Fontes Rerum Scholasticarum VI.) Szeged 1994. 480 lap.

Folyóiratunk ez évi 1–2. számában közzétett recenziómban (Adósságtörlesztés kétszáv év múltán) kifejeztem azt a reményemet, hogy a Fontes Rerum Scholasticarum eddigi négy kötetét mihamarabb továbbiak fogják követni. Ez a reményem — mindnyájunk örömére — a vártnál jóval hamarabb teljesedésbe ment, mert megjelent a sorozat V. és VI. kötete is.

A szatmári kötet elõszavában a sorozat fáradhatatlan szerkesztõje, Keserû Bálint leszögezi, hogy a külföldi egyetemjárás feltárása mellett régi terv a hazai iskolázás gazdag dokumentumanyagának kiadása; a szatmári református kollégium anyakönyveivel s a katolikus gimnázium és líceum névsoraival „most egy erdélyi blokk következik. Kész kötetek sora vár kiadásra”. Ugyanõ szól a kiadványok koncepciójáról, többek között arról, hogy a sorozat ezutáni köteteinek közreadói egy-egy iskola teljes történetét nyújtják majd az érdeklõdõknek.

A szerkesztõ elõszavából nem hiányzik a nehézségek feltárása sem. Ezek között egyik legjelentõsebb a beiratkozott azonos nevû diákok esetében a bizonytalanságok eloszlatása.

1. A szatmári református kollégium kialakulása az 1610-es évhez kötõdik: ekkor kezdik vezetni a matrikulákat. Továbbá arra is van adat, hogy ez az év jelöli a korábbi schola középfokú iskolává emelését: „Anno 1610 Schola haec in celebrem gymnasii formam mutata est” (3). És nem utolsósorban ettõl az évtõl ismerjük a tanárok nevét is; ezek jórészt a közeli Debrecenbõl jöttek.

Bura László elismerésre méltó rendszerességgel követi nyomon az iskola ama változásait, amelyek a mindenkori hatalom intézkedéseit tükrözték; például 1754-ben a Helytartótanács kétosztályos iskolává fokozta le, majd 1788-ban — napjaink számára is példaadó módon — a tantestület buzgólkodására újra visszaállt a régi négyosztályos forma.

A gazdag forrásanyag tüzetes bemutatása után következnek a névsorok; a régi matrikula-kódex az 1610 és 1747 közötti névsorokat ismerteti (9–103), az újabb anyakönyv az 1820 és 1852 közti esztendõket öleli fel (104–135). Ezeket egészítik ki az idõszakos névsorok az 1610 és 1738 közé esõ szakaszból (136–145). A református iskolára vonatkozó eddigi adatokat lezárja az összesített, betûrendes diáknévsor, ahol — a hatalmas adatanyag miatt érthetõen — Bura László nem tesz kísérletet az azonosításra (arra, hogy — a sok száz közül egyetlen példát ragadjunk ki — az 1667. és az 1701. sorszámot viselõ Almási Ferenc egy és ugyanazon diák, vagy két különbözõ személy).

Lapozgatva a névsorban, szembetûnõ a sok olyan családnév, mely minden bizonnyal a származást (szülõhelyet) jelenti; legtöbb közöttük a Szatmári (zatmari), de szép számban fordul elõ a Szilágyi, Németi, Károlyi, Csengeri, Beregszászi név is. A családnevek közt egyébként leggyakoribb a Nagy és a Szabó. Külön fellapoztuk a Kölcseyeket — s már 1612-tõl itt találjuk õket. Himnuszunk szerzõjérõl természetesen tudjuk, hogy Debrecenben tanult.

A kötet második fele a katolikus iskolák dokumentumait tartalmazza. Az 1630-as évek végétõl az 1780-as évek derekáig Szatmáron jezsuita, majd pálos szerzetesek tanítottak. Az elsõ gimnázium keletkezése az ellenreformációhoz fûzõdik: a Habsburgok uralma alá tartozó részekben Pázmány Péter számos gimnáziumot alapított, ahova a jezsuiták igényessége nagyon sok másvallásút is vonzott — itt nem kellett a kisebb diákok oktatását a nagyobbakra bízni. Bura László azonban arra is rámutat, hogy az erdélyi fejedelem által is támogatott református kollégium „óriási elõnyt élvezett, s ezért folyamatosabb, gazdagabb életet élt, mint a szervezetileg is sokszor és sokféleképpen változó jezsuita, pálos, majd püspöki egyházmegyei katolikus kezdemények” (199).

A jezsuita korszaknak a Magyar Országos Levéltárban fellelhetõ, egy kivételével latin nyelvû iratai (200–213) után itt is a diáknévsorok következnek. Elõször a gimnáziumi diáknévsorokat olvashatjuk az 1814 és 1843 közé esõ periódusból (214–245); ezután következik a püspöki líceum tanulóinak névsora az 1804 és 1851 közötti idõbõl (246–318), hogy — mint a református kollégium esetében — a végén itt is kapjunk egy összesített betûrendes diáknévsort. A kettõ közül a második névsorban feltûnõ a magyar, német és rutén nemzetiségûek mellett a románok aránylag nagy száma; a nemzetiséget az anyakönyv is jelzi, például Kardos Stephanus, 20 (éves), g(raeco) c(atholicus), Valachus (58. sz.); Papp Ioannes senior, 22, gc, Valachus (64); Szász Iosephus, 19, Valachus (113); Tomutza Demetrius, 17, gc, Valachus (115); Márián Gabriel, 21, gc, Valachus (131); Fábián Theodorus, 19, gc, Valachus (243); Dragus Ioannes, 20, gc, Valachus stb. Az összesített névsorban leggyakrabban a Papp név fordul elõ, viselõjük egy része román.

2. A marosvásárhelyi iskolázás kezdetei a középkorra nyúlnak vissza; bizonyára az 1316-ban már meglevõ ferences kolostor is tartott fenn rendi iskolát, 1495-ben pedig oklevél említi Gernyeszegi Istvánt, aki külföldön szerzett lelkészi képesítést. A reformáció gyõzelme után már 1557-ben a rendek református iskolák látesítésérõl hoznak határozatot. Az iskola elsõ ismert tanára, Tordai Ádám Wittenbergben tanult, róla 1569-bõl van adatunk. Rajta kívül más ismert tanárok a XVI. századból Csókás Péter, Baranyai Decsi János. A következõ századi tanárok egy része Apáczai-tanítvány: Uzoni Sz. Balázs, Abafáji P. András, Fogarasi Mátyás és mások.

Tonk Sándor a tõle megszokott alapossággal ismerteti a kollégium tanrendjének, tanítási módjának változásait. A XIX. század derekáig érvényes, legutoljára kialakult rendszer szerint a kollégiumnak volt két elemi osztálya, amelyeket hat gimnáziumi osztály követett; aki ezeket elvégezte, felsõbb tanulmányokhoz kezdhetett a filozófia, jog vagy a teológia területén. A diáklétszám alakulása és a diákok származás szerinti megoszlása címû alfejezetbõl többek között azt is megtudjuk, hogy honnan kapta diákjait a kollégium. 1716 elõtt legtöbben Háromszékrõl jöttek, õket követik a marosszékiek és — meglepõ módon — a szász földrõl érkezettek. Viszont a XVIII. század második felében az iskola vonzereje csökkent, a többség már Marosszék, Kolozs, Torda és Küküllõ vármegye településeirõl jött.

Figyelemre méltó az is, hogy a városi polgárság, mely kezdetben hadakozott a kollégiummal, utóbb, amikor felismerte az oktatás jelentõségét, mind nagyobb számban íratta be fiait a kollégiumba. S az is fontos, hogy a diáknévsorokban mindegyre fel-felbukkannak az elõkelõ Teleki, Toldalagi, Kemény családok fiai, akik közül nem egy késõbb a kollégium mecénásává vált.

Talán nem árt, ha az összesített névsorból (Diáknévmutató) kiemelünk néhány gyakoribb nevet: Ajtai, Balog, Barabás, Barta, Benkõ, Bethlen, Biró, Csernátoni, Dósa, Farkas, Filep, Fogarasi, Gál, Gidófalvi, Horvát, Kacsó, Kibédi, Kis, Kovásznai, Kovács, Nagy (ez a legnépesebb), Nemes, Papp, Simon, Szabó, Szász, Székely, Szilágyi, Tóth, Vajai, Zágoni.

A Diáknévmutatót követi a Helynévmutató, majd jön a Függelék és annak névmutatója. A Függelék iratokat közöl a kollégium életébõl. Ilyenek az iskola XVI. századi — latinul írt — törvényei. Ezekbõl magyarra fordítva idézzük a büntetéseket megállapító I. fejezetet: „A törvény és illem ellenére az éjszakát az iskolán kívül töltõk fosztassanak meg elsõ esetben 25 dénártól, azután 50-tõl; akik harmadszor is erre vetemednek, vettessenek ki ebbõl a közösségbõl, hacsak a Rektor nem akar méltányos engedékenységgel élni, ismerve és belátva a hely tisztességét, az alkalmat és szükséget, amelyek valakit ezt elkövetni késztettek.” Vagy a II. rövid fejezet: „A kórusból ünnep elõtti napon hiányzók 3, ünnepnapon 5 dénártól fosztassanak meg.”

Szabó György