Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1994/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 56. kötet, 1994. 3-4.füzet

A Siculicidium jegyzõkönyve

Látom az életem nem igen gyönyörû. A madéfalvi veszedelem tanúkihallgatási jegyzõkönyve 1764.
Bevezetõ tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Imreh István.
Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1994. 288 lap.

A székelység egyik, a köztudatba is mélyen bevésõdött tragédiájának dokumentumait tette hozzáférhetõvé Imreh István.

A kötet elsõ részét, mintegy 60 lapot tesz ki a bevezetõ tanulmány, melyet a majdnem 200 lapnyi kihallgatási jegyzõkönyv, majd a könnyebb megértést és tájékoztatást szolgáló részek követnek: Jegyzetek, Latin szövegrészek fordítása, Szójegyzék.

A Jegyzetek az egyes kisfejezetek anyagához felhasznált történelmi munkák számozás nélküli, egymás utáni felsorolása. A könyvészeti anyagot kiegészíti — csak egy csillaggal elválasztva — (jó lett volna talán egy külön címet adni neki) a taplocai jegyzõkönyv sorsának rövid története. Ebbõl megtudhatjuk, hogyan került a negyedrét alakú, 637 lapot számláló kéziratos kötet Heidendorf hagyatékából a Nagyajtai Kovács Istvánéba, onnan pedig a Kolozsvári Unitárius Kollégium Könyvtárába. Múlt századi kutatók (Szádeczky Lajos, Jakab Elek) nem vagy talán csak kis részben hasznosították ezt a forrást. Imreh István felhívja a figyelmet arra is, hogy Erdély e korszakának történetére még sok felhasználatlan forrásanyag van Bécs és Budapest levéltáraiban.

A protokollum szövegében elõforduló latin szövegrészek fordítása már számozással van ellátva. A kötet egy betûrendes latin–magyar szójegyzékkel zárul, hiszen a jegyzõkönyv sok, a korabeli magyar nyelvben használatos latin kifejezést tartalmaz.

Csak azt hiányolhatjuk, hogy nem készült a könyvhöz egy román és egy (két) idegen nyelvû összefoglaló.

Milyen témakörökkel foglalkozik a bevezetõ tanulmány? Leegyszerûsítve az egésznek a problémája a következõ: a központosító (Habsburg) hatalom összeütközése a XVIII. század közepén a korábbi közösségi jogokkal, a hagyományokon alapuló önkormányzati formákkal. A központosítás különösen a székelységet érintette érzékenyen, és végsõ soron itt van a gyökere a madéfalvi veszedelemnek.

A szerzõ felvázolja Mária Terézia birodalmának helyzetét. A birodalomnak szüksége volt a nagy hadseregre, ám annak fenntartása ebben a korban már egyre költségesebbé válik. Ezért volt fontos  Bécsnek egy ingyen szolgáló parasztkatonaság felállítása Erdélyben, az Adria partjaitól a Maros partjáig húzódó határõrezredek mintájára. Bécs a braunschweigi Buccow bárót, Erdély katonai parancsnokát bízta meg ezzel a feladattal.

Az erdélyi határõrezredek felállításával Bécsnek más, titkos szándékai is lehettek; e kérdésnek külön fejezetet szentelt a szerzõ.

1762 februárjában kezdõdött meg a román határõrezredek megszervezése (külön fejezet foglalkozik ezzel és következményeivel is), 1762 júliusában pedig a székelyek zászló alá állítása. Míg a román ezredeket sikerült hamar létrehozni, a Székelyföldön elmaradt a remélt gyors siker, fõleg az Udvarhelyszékhez tartozó Bardóc fiúszék tiltakozása és ellenállása miatt. Valamennyi embert mégis sikerült zászló alá állítani, ezeket aztán a hatalom „faltörõ kosként” használta szabad társaik ellen. Ugyanakkor egy népi ellenállás is kezdett kibontakozni az erõszakos szervezések ellen: 270 csíki család már ekkor elmenekült Moldvába, a fegyvert fel nem vevõk, vagy letevõk, vagy esküre nem foghatók egy része viszont az erdõkben keresett menedéket.

Ám Bécs nem hátrált meg, hanem a Siskovich József altábornagy vezette új bizottsággal újrakezdte a szervezést, ezúttal már erõszakkal. Mária Terézia 1763. október 8-i rendeletei is a kötelezõ katonáskodást írták elõ. A székelység így is vonakodott, sõt ellenkezett határõrnek állni. A bizottság csak Gyergyóban ért el némi sikert, Felcsíkban nem. A madéfalviak az összeírás elõl az erdõbe menekültek, és más faluk is csatlakoztak hozzájuk. Nem voltak ellenséges szándékaik: többször kérték a sorozó bizottságot, hogy hallgassa meg sérelmeiket, panaszaikat, és méltányosan bírálja el feltételeiket. Ez a mintegy 2000 fõnyi tömeg a hideg, az éhezés és lovaik takarmányhiánya miatt végül kénytelen volt behúzódni Madéfalvára. Itt érte õket a teljesen értelmetlen mészárlás, melynek körülményeivel, lefolyásával külön fejezet foglalkozik.

A madéfalvi veszedelem kétségkívül a székelység nagy tragédiái közé tartozik, ez viszont talán az elõzõket is felülmúlja a mészárlás után következett megalázásban. Az áldozatokat ugyanis ördögi cinizmussal még bûnösöknek is nyilvánították és aszerint is bántak velük.

Mária Terézia már 1764. január 25-én kiadta a parancsot a „bûnfenyítõ bizottság” megalakítására. A Siskovich-féle Fõbizottság még a vérengzés bódulatában összefogott mintegy 400 embert, akiket a csíkszeredai várba zártak, és meg is kezdték a vallatásukat, hogy ezekbõl a kínzással kicsikart tanúskodásokból „önfelmentõ vádiratot” szerkesszenek. Március végén át kellett adniuk az egész ügyet és az iratokat a Bûnfenyítõ Bizottságnak, mely Taplocán mûködött Joseph Roth vezérõrnagy irányításával. Imreh István egy-egy rövid jellemzéssel megismertet a bizottság tagjaival, különösen a jegyzõkönyv írójával, a magyarul is tudó medgyesi Michael Conrad von Heidendorffal. Neki köszönhetõ a madéfalvi veszedelem jegyzõkönyvének megszerkesztése.

A Vallatásról és vallatókról c. fejezet elénk tárja a vallatások légkörét, a megfélemlített, a nagy lelki nyomásnak kitett közel 100 fogvatartott vergõdését. De a bizottság tagjai is féltek, egyesek lelki betegek lettek, köztük Heidendorf is. Most, utólag úgy tûnik, mintha ennek a Bûnfenyítõ Bizottságnak és a jegyzõkönyvezett szigorú, embertelen tanúvallatásoknak a fõ célja a megfélemlítés, ráijesztés, elriasztás lett volna egy olyan ki nem mondott fenyegetéssel társítva, hogy ilyet tenni halálos vétek. És a halál nem látszott távolinak akkor.

A bevezetõ tanulmány írója mesterien elemzi a vallatók módszereit és a vallók nehéz helyzetét. Bemutatja a vádlottak lehetséges magukmentõ magatartásformáit (szerepjátszás, tettetés, ravaszkodás, a halottak hibáztatása stb.). „A szolgalelkûségre, a hatalomkiszolgáló alázatosságra mindenesetre elég sok a példa” — állapítja meg a szerzõ.

A kihallgatások által a bécsi körök azt akarták megtudni, hogy miért nem vették fel, illetve miért tették le a fegyvert a székelyek, és miért lázongtak. A tanúk válaszai rávilágítanak a határõrség-szervezõk kétszínûségére, mert szavaikban szabad választást sugalltak, de tetteikben durván kényszerítették a kiszemelteket. Az is kiderült, hogy a székely szabadok általában hajlandók lettek volna a határõrszolgálatra, csak régi jogaik tiszteletben tartását kérték (felveszik a fegyvert, de akkor ne adózzanak). Elriasztotta õket az is, hogy esetleg távoli harcterekre kell menniük, az idegen (német) tisztek, az idegen egyenruha (a „mundur”) és még sorolhatnánk.

A bevezetõ tanulmány külön fejezetben foglalkozik az egyház, a papság szerepével, amely — röviden szólva — nem volt egységes. Egyik része a hatalom kiszolgálójaként a fegyverek felvételére buzdított, mások (pl. Zöld Péter vagy a delnei Beke István) épp ellenkezõleg: erõsítették az emberekben az õsi szabadság megtartásának szükségességét.

Külön fejezet foglalkozik a papság szerepe mellett a „nép nagyjaival”. Az ellenállásnak nem volt egy kiemelkedõ vezéralakja, de volt nagyon sok, egymással egyenlõ vezéregyénisége. Imreh István közel 50 ilyen ember nevét jegyezte ki a taplocai jegyzõkönyvbõl. Õk nem saját dicsõségüket keresték; vezéri szerepük a paraszti közösség tényébõl természetszerûen fakadt. A szerzõ kitér iskolázottságukra is, és részletesen elemzi tevékenységüket. Napjainkban, amikor annyi szó esik az önkormányzatról, nagyon tanulságos és elgondolkoztató olvasmány ez a fejezet, akárcsak a következõ.

Ebben Imreh István hosszan foglalkozik az „erdei communitás”-sal, vagyis a hatalom és a katonaság zaklatásai elõl az erdõbe menekülõ falusiakkal, akik ott igazukért békésen küzdve sajátos közösséget, communitást alkottak. A szerzõ jellemzése szerint „a cselekvõ reménység kis köztársasága” épült az erdõkön.

A határõrség szervezésével járó hercehurcák nagyon megosztották a székely társadalmat. A Katonák világa c. fejezet példákat is említ arra vonatkozóan, hogy a határõrök bosszúból megtámadták a székgyûlést, de saját, katonának be nem állt falusfeleik gazdaságát is. A katonák és a nem-katonák mellett ott volt még a nemesség a maga tagozódásával, valamint a képet tovább árnyaló jobbágyság. Helyenként az osztrák tisztek az utóbbiakat is (a rendeletek ellenére!) a határõrség szervezetébe kényszerítették. A Moldvába kivándoroltak között sok jobbágy is volt, akik éppen attól féltek, hogy velük is fölvétetik a fegyvert.

Külön fejezetet szentelt a szerzõ a nemesség magatartásának. A fõrangúak, a jobbágytartó földesurak Bécs és Buccow kiszolgálói voltak. Tipikus képviselõjük a csíki fõkirálybíró, báró Bornemisza Pál, akit a nép leginkább felelõsnek tartott a határõrség felállításáért. A közép- és kisnemesség magatartása nem volt egységes. Egyeseket perbe fogtak ellenállásuk miatt, másokra egyenesen börtön, sõt halál várt. A nemesség egy jelentõs csoportja ellenezte ugyan a határõrség törvénytelen felállítását, de visszahúzódott, nem tett semmit.

A bajba jutott csíki és háromszéki székelység még a középkori natio-fogalomba is belekapaszkodott, ám a magyar és a szász natio tudomást sem vett róluk, sõt Maros- és Udvarhelyszék sem támogatta a gyakorlatban saját véreit. Bebizonyosodott, hogy ebben a korszakban a natio már nem jelentett fogódzót és szövetkezési keretet a jogfosztás, az elnyomatás ellen küzdõknek.

Végül is a Bûnfenyítõ Bizottság a gubernátor gróf Hadik András tábornagy sürgetésére 1765 májusában–júniusában befejezte dicstelen tevékenységét. A Roth-bizottság az ellenálló szabad székelyek képviselõit, a „nép nagyjait” és a papokat találta fõbûnösnek. A csíkszeredai várban raboskodó, két évre elítélt négy „legfõbb bûnös” (Ferentz Antal, Mihály Jakab, Bíró István, Lestyán Miklós) 1765 nyarán szabadon bocsátását kérte; 1765. december 14-én Mária Terézia általános kegyelemben részesítette õket. Ezzel hivatalosan lezárult a madéfalvi veszedelemmel kapcsolatos tortúrák sorozata. A megaláztatás és kiszolgáltatottság érzése ezután már „csak” a lelkekben parázslott tovább.

„Látom az életem / Nem igen gyönyörû” — így kezdõdik az a bukovinai istensegítsi népdal, amely mintegy a könyv mottójául szolgál. Nagyon sok, akarata ellenére határõrnek besorozott székely elmondhatta volna ezt az 1760-as években. A szerzõ nem is választhatott volna könyvének találóbb címet.

Varga Árpád

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék