Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1994/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 56. kötet, 1994. 3-4.füzet
Jókai Mór levelezése (1876–1885)

Jókai Mór Összes Mûvei. Levelezés. III. Összegyûjtötte és sajtó alá rendezte Györffy Miklós.
Argumentum Kiadó — Akadémiai Kiadó, Bp. 1992. 832 lap.

Az 1961-ben indult Jókai kritikai kiadás kötetei a magyar szövegfilológiában nagy horderejû vállalkozás negyedik évtizedében egyre lassabban szaporodnak a könyvespolcon. Nem is csoda, hiszen a nagy közönségsikerre (is) számító Regények, Kisregények és Elbeszélések kötetei mellett jószerével csak a szakma érdeklõdésére számíthattak már a Följegyzések és a Cikkek és beszédek kötetei is, s természetesen a Jókai-levelezés, amelynek elsõ kötete (az 1833–1859 közé esõ levelekkel) még 1971-ben jelent meg Kovács Adorján, második kötete pedig (az 1860–1875-ös idõszak leveleivel) 1975-ben Oltványi Ambrus gondozásában. Közel két évtized telt tehát el, amíg ez a harmadik kötet is napvilágra került, s bizonyára nem tévedünk, ha ezt a jelentõs késést a magyar könyvkiadásban is egyre nagyobb gondot okozó pénztelenségnek tudjuk be.

Most végre mégis sikerült — immár összefogással, két kiadónak — a harmadik kötetet megjelentetnie.

A Jókai-levelezés kiadásának is megvan a maga története. Gondolatát nem sokkal az író halála után, 1907-ben az Összes mûvek kiadója, Révay Mór János vetette fel, s már akkor frissiben sikerült több mint 400 levelet összegyûjteni, lemásoltatni. Magukat a leveleket akkor legnagyobbrészt a család õrizte: Jókai özvegye, Nagy Bella, és Váli Mari, aki jóval késõbb, 1955-ben a Magyar Századok sorozatban kiadott visszaemlékezéseibe dolgozta be a nála lévõ — nagyrészt családi vonatkozású — leveleket. A Jókai-levelek törzsanyaga Nagy Bellától vásárlás útján már 1912-ben bekerült az Országos Széchényi Könyvtárba, egy másik nagy levélanyag, mintegy 300 levél, a háborút és egy Budapest ostromakor történt bombatalálatot átvészelve, 1965-ben a Petõfi Irodalmi Múzeumba. Hogy szám szerint mennyit tesz ki ez a levelezés, azt majd az utolsó kötet megjelenésekor lehet pontosan megmondani. Jelenleg, a III. kötet végén az utolsó, 1885-ös levél az 1060-as sorszámot viseli.

Azt már Révay Mór János megállapította, hogy „Jókai nem volt levelezõ ember. Irodalmi barátaival egy helyben, egy városban lakott, nem volt rá szüksége, hogy velük levél útján érintkezzék” (Levelek. I. 251.). Ennek ellenére a most lassan kötetekbe sorakozó levélanyagból körvonalazódik elõttünk nemcsak „irodalmi barátai”-nak szélesebb tábora, hanem az a szintén széles körre kiterjedõ tábor, amely az író politikai, közéleti szereplése kapcsán verbuválódott. Csak a most megjelent III. kötetben 144 személy vagy testület Jókaihoz írott leveleit s Jókai 77 címzetthez írott leveleit kapjuk kézhez. De ezek között csak unokaöccsének, Hegedüs Sándornak, több mûve német fordítójának, Schnitzer Ignácnak, Törs Kálmánnak ír, s József fõhercegtõl, Otto Janke-tõl, Rudolf trónörököstõl és természetesen Schnitzer Ignáctól kap nagyobb számú levelet.

Egy könyvismertetés keretében nyilván nem lehet még csak körvonalazni sem azt, mennyi új adatot, mennyi tisztázásra váró alkalmat nyújt ez a levelezés s a nagy gonddal és alapossággal összeállított jegyzetanyag (terjedelme közel 500 sûrûn szedett könyvoldal). Legfeljebb arra tehetünk kísérletet, hogy erdélyi kapcsolatait próbáljuk körvonalazni ennek a levelezésnek a nyomán: az életmûnek azt a szeletét, amelyrõl az író születésének centenáriumán Kristóf György írt könyvet, s amelyet a másfélszázados évforduló idején Vita Zsigmond vett újra számba.

A levelezés is tanúsítja, hogy Jókai erdélyi kapcsolatai az évtizedek folyamán bõvültek, változtak ugyan, de lényegében alkalomszerûek voltak. Elsõ levelét Erdélybe mint a szabadságharc leverése után indított Remény szerkesztõje Kõváry Lászlónak írja 1851. július 16-án, s az 1859-ig terjedõ I. kötetben mindössze még egy második Kõváryhoz írott levél (ez elsõ erdélyi útját érinti) jelzi a kapcsolatot. A II. kötetben a Jókai-levelek erdélyi címzettjei között Szász Gerõ kolozsvári ref. lelkész és költõ és Éjszaki Károly költõ szerepel, a hozzá írott levelek erdélyi feladóinak sorában pedig Czelder Márton galaci és Koós Ferenc bukaresti ref. lelkészek, E. Kovács Gyula, a kolozsvári színház mûvésze, Jakab Elek, Sámi László és Teleki Sándor, valamint Lázár Ádám, a marosvásárhelyi ellenzék vezére. A regáti magyarság anyagi és erkölcsi támogatása mellett közügyi témával kapcsolatos az a Jókai-levél, amelyet 1871. április 5-én intézett Kolozsvár közönségéhez, megköszönve azt a szíves vendéglátást, amelyben a kolozsvári magyar színház 50. évfordulójára rendezett ünnepségeken, meghívottként, feleségével együtt része volt. S úgyszintén az a Lázár Ádám-levél (1874. szeptember 23-i keltezéssel), amelyben felkérik a székely vértanúk emlékmûvének leleplezése alkalmából egy alkalmi költemény megírására. A vers (A Vértanúk emléke) meg is jelent az egykorú sajtóban.

A III. kötet erdélyi vonatkozásokban jóval gazdagabb. Nem csoda, hisz erre az idõre esik Jókai harmadik erdélyi útja (amellyel kapcsolatban Teleki Sándorral vált több levelet), kétrendbeli illyefalvi képviselõsége (1881–82-ben hét levél a nyoma ennek), a temesvári magyar színház felavatása (több, Ormós Zsigmonddal váltott levél ennek az eseménynek a tükre, amelyre Jókai ünnepi prológust is írt) s végül a Rudolf trónörökös támogatásával készülõ mû, Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben (amellyel kapcsolatban nemcsak magyar, hanem román tudósokkal is levelez: Moldován Gergellyel, a kolozsvári egyetem román tanszékének tanárával, Diaconovici Cornellal, a késõbbi Enciclopedia Românã szerkesztõjével). Érdekes irodalom- és színháztörténeti adalék az a Jókai-levél, amelyben hozzájárul ahhoz, hogy E. Kovács Gyula a Miltont jutalomjátékául válassza (1876. febr. 2.); a Wass Ádám grófé (Cege, 1881. aug. 4.), aki hírül vette, hogy Jókai regényt ír II. Rákóczi Ferencrõl és koráról, s felajánlja, hogy tekintsen be családi levéltárába, amelyben a gróf nagyapjához írott több Rákóczi-levél, hadi rendelet és proklamáció található (a jegyzetekbõl megtudjuk: nincs nyoma annak, hogy Jókai a Szeretve mind a vérpadig megírásakor hasznosította volna ezeket a kordokumentumokat); a Medgyes Lajosé (1881. dec. 7-rõl keltezve), aki a Honban, Jókai lapjában való közlésre ajánlja fel Petõfivel való találkozásaira emlékezõ irását.

A román–magyar viszony (és abban Jókai szerepe) kutatója számára különösen érdekes az a levél, amelyet egy Enrico Croce nevû újságíró, a Bukarestben egykor megjelent La Voce d'Italia munkatársa küldött Jókainak 1879. május 6-i keltezéssel. A levél azzal a magyar országgyûlésben 1879 tavaszán tárgyalt és végül megszavazott törvénnyel kapcsolatos, amellyel a magyar nyelvet kötelezõ tantárgyként bevezették az ország összes népiskoláiban, tehát az akkori nemzetiségi nyelvû iskolákban is. A törvényjavaslattal kapcsolatban maga Jókai is vezércikket ír a Honban (1879. máj. 3. reggeli kiadás), s ennek olvastán bátorodik fel a Bukarestben dolgozó olasz újságíró és fordul egyenesen Jókaihoz, aki úgy véli, hogy ez a törvény „Nem rákényszerítése a magyar nyelvnek a nem magyarokra, csak alkalomnyújtás annak megtanulására”! Az olasz újságíró viszont másképp látja a dolgot: „Önök — írja — ahelyett, hogy egységben és összetartón megmaradnának a Lajtán inneni nemzetek között; ahelyett, hogy hûségesek és igazak lennének hozzájuk, belefogtak egy asszimiláló törekvésbe, amely szakadással, széthullással, rombolással terhes. Hála annak a meggondolatlan tervnek, amelyet épp most vitatnak az Önök Parlamentjében — hogy erõszakkal bevezessék a magyar nyelvet a nem magyar iskolákban —, nemcsak hogy felháborítják és haragra gerjesztik maguk ellen az összes nemzetet, amelyet a Monarchia számlál, hanem mindenekfelett olyan fegyvert adnak ellenségeik kezébe, amelyrõl csak remélhetjük, hogy nem fordul egy napon Önök ellen.” Croce aztán — miután kifejtette, hogy a germán és orosz terjeszkedéssel szemben Magyarországot tekintette „szilárd bástyának” — így folytatja: „Mert jól jegyezzék meg: az ellenség északon van, és északról fognak Önökre zúdulni az elsõ, létükre mért csapások. És most úgy készülnek arra a végsõ harcra, hogy pusztítani igyekeznek, de fõként maguk ellen fordítani azokat a népeket és nemzetiségeket, amelyek a veszély pillanatában igen becses segítséget nyújtva felsorakoznának Önök mellett.”

A történetírásban ismert már, hogy a XIX. század utolsó harmadában az egykori Monarchia nemzetiségeinek mozgalmai már az önálló nemzeti államok létrehozásának szakaszában voltak, és területi kiteljesítésükön munkálkodtak. Croce vélekedése tehát bizonyos szempontból a történelemkutatásban sehová sem vezetõ „mi lett volna, ha nem az történt volna, ami történt” kérdésfeltevéshez sorolható. Mégis elgondolkoztató, mert az akkori magyarországi nemzetiségi oktatásban az „alkalomnyújtás” az állam nyelvének megtanulására elválaszthatatlanul összefonódott — és nemcsak a nemzetiségek tudatában, hanem a törvényalkotók és ‑alkalmazók soraiban is — az erõszakos magyarosítással. Hiszen a mócvidéki vagy a máramarosi román falusi népiskolákban ugyanolyan eséllyel folyt a gyakorlatban a magyar nyelv kötelezõ tanítása, mint amilyennel fél évszázaddal késõbb, megváltozott hatalmi helyzetben, a román nyelvé a székelyföldi elemi iskolákban. Az eredmény legfeljebb annyiban különbözik, hogy a román nyelv oktatását a közelebbi múltban már a diktatúra totalitárius iskolapolitikája „tökéletesítette”. Croce figyelmeztetése azonban ezeknek az újabb (és a mai, legújabb) eseményeknek, fejleményeknek az ismeretében is idõszerû: „...mégse vessék el rettentõ viszályok és keserû ellenségeskedések magvait, amelyek halálthozóak saját jövõjükre is.”

Györffy Miklós alapos — és a kritikai kiadás eddig megjelent köteteinek jegyzetapparátusát is hasznosító — kötetgondozói jegyzeteihez csak néhány apró megjegyzést fûznénk: az imént részletesebben bemutatott Enrico Croce-levél jegyzetében a „diar” „napló”-nak van fordítva. Valójában a „ziar” „újság” szóról van szó, a tévedést a korábbi cirill betûs írásról való áttérés idõszakában a „z” helyett használt „d” (dz) félreolvasása okozza. A másik helyesbítés szintén román vonatkozású: Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben munkatársául ajánlkozó Cornel Diaconovici levelében a Moldvából Erdélybe (a Bánságba és a Bánságszélre) a XVIII. században betelepített románokról ír (akikre különben emlékezéseiben Ioan Slavici is több helyütt utal). Ezek feltehetõen szabadparaszti státust nyertek, s erre utal a „tieran” szó, amely nem „településfajtát” jelent, mint ahogy azt a jegyzet írja, hanem egyszerûen „paraszt”-ot (þãran).

A levelek közzététele többek között arra is lehetõséget nyújt, hogy azok nyomán bizonyos helytörténeti kutatások is meginduljanak. Így ezen a vonalon felkutatható lenne az erzsébetvárosi Karácsonyi János személye (akinek bizonyára szerepe volt Jókai ottani képviselõválasztásánál). Egy másik levélíróról, a ma Székelyudvarhelyhez tartozó szombatfalvi Koncz Lajosról pedig bizonyára kiderül, hogy ahhoz a Koncz családhoz tartozott, amelynek tagjai Udvarhelyen még az ötvenes-hatvanas években is gyógyszerészként mûködtek.

A Levelezés mostani, III. kötetében van egy — szintén erdélyi vonatkozású — kedves történet is: a kolozsvári Kilyén Sándor 1885 decemberében azzal a kéréssel fordul Jókaihoz, hogy küldje el neki egy fényképét, amellyel szenvedélyes olvasó kisfiát szeretné megajándékozni karácsonyra. A levelet Jókainak a Nemzetben megjelent tárcájából ismerjük, amelyben a mindenféle közbenjárási kérésekkel ostromolt és azoknak eleget tenni igyekvõ író örömmel teljesíti a kérését „az ilyen ritka embernek, aki — mint levelében írja — 40 forint fizetés mellett boldognak és megelégedettnek vallja magát”. A történet csattanóját azonban Kilyén Sándor 1885. dec. 30-i keltezésû, második levele tartogatja, ez a levél ugyanis a képért viszonzásul küldött egy láda saját termésû pónyikalmához van mellékelve. Jókaiból újra kommentárt csihol ki ez a küldemény: „Indítványozom — írja —, hogy állítsunk fel egy tanszéket a »szegény emberek boldogságának« tudománya számára, s nevezzük ki abba Kilyén Sándort professzornak; — ez a tudomány hiányzik a mi népünkbõl.”

Vajon nem akad-e egyszer valaki, aki a kolozsvári Kilyéneket s közöttük Sándort és a dedikált Jókai-képpel megajándékozott fiát felkutatja?

Dávid Gyula

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék