Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1994/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 56. kötet, 1994. 3-4.füzet

Az erdélyi magyar színjátszás történetéhez

Magyar színházmûvészeti lexikon. Fõszerkesztõ Székely György. Szerkesztõ Török Margit.
Akadémiai Kiadó, Bp. 1994. 888 lap.

E lexikon méltán viseli címét: a kulturális nemzet fogalmában gondolkodva, az egyetemes magyar színházmûvészet adattárát jelentették meg a szerkesztõk. A kutatók és érdeklõdõk a Kárpát-medence és a diaszpórában élõ magyarok színimozgalmának és drámaírásának adatait lelhetik fel a kötetben a mûfaj e tájon való jelentkezésétõl napjainkig. (Akad néhány, számunkra érthetetlen mulasztás, mint például Határ Gyõzõrõl vagy Méhes Györgyrõl szóló szócikk hiánya.) Látszólag magától értetõdõ az egyetemesség ténye; megemlítésére az kötelez, hogy a Hont Ferenc szerkesztésében 1969-ben megjelent Színházi kislexikon nem vállalta ezt a tudományos (tegyük hozzá: politikai áttörést is jelentõ) feladatot: a kisebbségben és a diaszpórában élõ és mûködõ színházmûvészet bemutatásától — az akkori politikai széljárás szellemében — eltekintett. Az egyetemes magyar színházmûvészet bemutatására jelen kötetünket megelõzõen a harmincas évek derekán történt kísérlet a Schöpflin Aladár szerkesztette négykötetes Színházmûvészeti lexikonban. Mindezek aláhúzzák a mostani lexikon számunkra kimagasló tudományos értékét: összegezi az egyetemes magyar színházmûvészet adatait, s ezekbõl kiszûrhetõ színháztörténet-írásunk állapota.

Természetes, hogy bennünket elsõsorban az erdélyi színjátszás bemutatása s a színháztörténet-írásunk állapotát jelzõ következtetések érdekelnek.

Mire alapozhatott az erdélyi magyar színimozgalom szócikkeinek listáját elkészítõ és megíró szakszerkesztõ? Létezett-e, létezik-e egyáltalán ezen a tájon színháztörténet-írás? Gondolom, ebben az ismertetõben felelnünk kell erre a kérdésre is, mivel a lexikonból kibontakozó kép egyértelmûen bizonyítja: mûvelõdéstörténetünk jelentõs fejezetét képezi a színimozgalom, melyet nem szabad Hamupipõke-sorsban felednünk.

Az erdélyi hivatásos színimozgalom történetét feldolgozó alapmunkák: Jakab Elek, Ferenczi Zoltán mûvei jelzik, hogy már a XIX. században megindult a mûfaj nemzeti önismeretünket gyarapító jelentõségéhez mérhetõ kutatómunka. Itt most elsõrendûen a romániai magyar kultúra vonzáskörében keletkezett színháztörténet-írás eredményeit vesszük számba.

Az elsõ erdélyi hivatásos együttes történetének kutatása ma már elképzelhetetlen a Jancsó Elemér szerkesztette Erdélyi Ritkaságok sorozatban közzétett Káli Nagy Lázár-kézirat: Az „erdélyi nemzeti játékszínnek”, a magyar játszótársaságnak eredete, fennállásának, viszontagságainak a mai idõkig leírása (1821) címû kortársi visszaemlékezés nélkül (Cluj 1939). Irodalomtörténetünk jeles kutatója, Jancsó Elemér a színházi folyamatok és mûvelõdéstörténeti irányzatok együttes vizsgálatának módszerével nagy szolgálatot tett a kezdeti színimozgalom kultúrtörténeti helyének kijelöléséért: Az erdélyi színészet hõskora a Káli Nagy Lázár-kötet elõszavaként; A kolozsvári magyar színház útja a romatikától a realizmusig (NyIrK. 1963); A kolozsvári magyar színház megalakulása és a felvilágosodás (Irodalomtörténet és idõszerûség címû tanulmánykötetében. Buk. 1972); A Shakespeare-kultusz kialakulása a felvilágosodás korában és a kolozsvári magyar színház (NyIrK. 1965). A Káli Nagy Lázár-kézirat közlésének jelentõségéhez mérhetõ Jordáky Lajos kiadványa is (Kótsi Patkó János: A Régi és Új Theátrom Históriája és egyéb írások. 1973), mivel közkinccsé tette a felvilágosodás kiemelkedõ színházi alkotójának színházelméleti, drámaírói munkásságát, bizonyítván, hogy a hõskorszak milyen szervesen ágyazódott az európai mûveltségbe.

A színjátszásunk kezdeteire vonatkozó forrásértékû színháztörténeti munkák között említenünk kell Szabó T. Attila tanulmányát az elsõ professzionista színjátszónk sorsáról: Adatok Felvinczi György életéhez (ItK. 1932). Rendkívüli hozzájárulást jelent színháztörténet-írásunk megalapozásához Vita Zsigmond munkássága is.

Enyedi Sándor is nagymértékben gazdagította színjátszásunk hõskorára vonatkozó ismereteinket. Neki sikerült egyértelmûen tisztáznia, hogy az elsõ hivatásos színi elõadás nem 1792. november 11-én volt, mint azt Ferencziék állították (nem kis mértékben romantikus érzelmektõl fûtötten, hogy egybeessék Katona József születésnapjával), hanem december 17-én (Mikor volt Kolozsvárt az elsõ színi elõadás, A Hét 1892. 25. sz.). Enyedi számos addig feltáratlan vagy tévesen közölt színháztörténeti adalékot tett közzé könyveiben, tanulmányaiban a kolozsvári színház játékrendjére, személyi állományára, vándorlásaira vonatkozóan: Az erdélyi magyar színjátszás kezdetei (1972); A Kolozsvári Magyar Színjátszó Társulat 1810–1821 között (NyIrK. 1972); Déryné erdélyi színpadokon (1975); A Kolozsvári színház vándorútjai Erdélyben 1821-ig (1973). Enyedihez hasonlóan sok feltáratlan adalékot szolgáltat az erdélyi színimozgalomról Szentimrei Jenõ könyve is: Harc az állandó színházért Marosvásárhelyen 1780–1945 (1957). Az alapkutatásokon nyugvó s ezen a téren jelentõs eredményeket felmutató mûvek sorában említenünk kell még Janovics Jenõ A Farkas-utcai színház (Bp. 1941) címû mûvét is. A színjátszás mûvészetének tiszteletétõl áthatott, emelkedett irályú könyv a hõskorszak és a magyar nyelvterület egyik legelsõ kõszínháza nemzedékének állít emléket.

Színmûvészetünk 19. századi és századfordulós állapotáról közvetít híradást Sombori Sándor: Színjátszás Sepsiszentgyörgyön a 19. században (Aluta 1970); Színjátszás Sepsiszentgyörgyön a XX. század elején 1900–1913 (Uo. 1971). A két világháború közötti korszakról szóló elsõ színháztörténeti kiadvány 1924-ben az Imre Sándoré: Dr. Janovics Jenõ és a színház, s ez egyben szemléleti módosulást is jelent. A Janovics személyiségének szentelt mû ugyanis nem folytatja egyértelmûen a pozitivista iskolát, hanem megpróbálja a színjátszást nem csupán mint interpretáló, hanem mint alkotó mûvészetet is vizsgálni; a leíró stílust igyekszik ötvözni az esszéírás módjával; a színház és társadalom kölcsönös interferenciájának módozatait törekszik tetten érni. Említésre méltó ilyen vonatkozásban Janovics Jenõ A színjátszás címû tanulmánya = Metamorphosis Transylvaniae. Szerk. Györy Illés István (Cluj 1937); Kádár Imre, Kemény János, Pukánszkyné Kádár Jolán írásai az Erdélyi Helikon 1942. évi 5. különszámában, melyet az erdélyi színjátszás megszületésének 150. évfordulója alkalmából adtak ki, és Ligeti Ernõ könyvének (Súly alatt a pálma. Kvár 1942) színházi fejezete. A korszerû vizsgálódási módszer kiemelkedõ teljesítménye Kántor Lajos színháztörténeti esszéje (Hamlet a bántott félhez tartozik. Bp. é.n.) az erdélyi Hamlet-bemutatókról 1794-tõl napjainkig. A korszerû színháztörténeti kutatói módszerek népszerûsítésének, a színháztörténeti érdeklõdés ébrentartásának tett nagy szolgálatot A Hét címû folyóirat egymást követõ két évkönyve, a Régi és az új Thália (1981) és a Színjátszó személyek (1982). A kiteljesedõ színháztörténeti érdeklõdés bizonyságaként jelennek meg Indig Ottó munkái: Nagyváradi színikritikák a Holnap évtízedében (1975) és A nagyváradi színészet másfél évszázada 1798–1994 (1991). Az öneltartásra ítélt, a fennmaradásért küzdõ, az önszervezõdõ társadalmi összefogás szép példáit nyújtó két világháború közötti romániai magyar színjátszás adatainak feltárására tett kísérletet Kötõ József mikromonográfiáiban: A nagybányai hivatásos színimozgalom krónikája 1918–1940 (NyIrK. 1984); Színjátszás Brassóban és a Brassói Lapok színházszervezõ munkássága 1918–1940 (Uo. 1985); Az aradi színjátszás két világháború közötti történetébõl (Uo. 1988); Színimozgalom Tordán a két világháború közötti idõszakban (Mûvelõdés 1980. 12. sz.); Udvarhely színjátszása 1918–1940 (NyIrK. 1993). Sokat tett a második világháborút követõ évek színjátszásának megörökítéséért Szabó Lajos: Színmûvészetünk tíz éve (Utunk 1954. 34. sz.). A romániai magyar színimozgalom átfogó képét kívánja megrajzolni a Kántor Lajos–Kötõ József szerzõpáros a Magyar Színház Erdélyben 1912–1992 (1994) címû kötetben.

Romániai magyar színháztörténet-írásunk jelentõs teret szentelt kiemelkedõ színpadi alkotóink életmûvének is. Így a legnagyobb magyar népszínmû-színészrõl és realista emberábrázolóról írt könyvet Szentimrei Jenõ: Szentgyörgyi István élete és mûvészete (1955). Jordáky Lajos kötete: Janovics Jenõ és Poór Lili (1971) e két nagy személyiségnek állít emléket. Kötõ József a modern színjátszó iskola, az értelmi és érzelmi hatást egyaránt kiváltó színészi munka elõfutáráról értekezik: Forgách Sándor szellemi hagyatéka (NyIrK. 1992).

Habár mûfajuk szerint nem színháztörténeti mûvek Kántor Lajos, Marosi Péter, Páll Árpád, Kacsir Mária, Gálfalvi Zsolt, Kötõ József színikritikákat, drámatörténeti írásokat tartalmazó kötetei, mégis haszonnal forgathatják színháztörténészek, mivel fontos híradásokat tartalmaznak színjátszásunk közállapotáról.

A rövid összefoglalót olvasva úgy tûnhet, hogy a romániai magyar színháztörténet-írás élõ és mûködõ ága tudományosságunknak. Ha közelebbrõl vizsgáljuk, kiderül, hogy a mûvek irodalom- és történelemkutatók munkásságának melléktermékei, ennek megfelelõen csupán résztémákat dolgoznak fel, s ami talán a legnagyobb gond: munkáikban nem a színháztörténet-írás szabályai érvényesülnek, hanem más kutatási területek elõírásai szerint tárják fel anyagukat. Hadd említsek egyetlen példát. Indig Ottó másodiknak idézett könyvét mint a lexikoníráshoz szükséges segédanyagot vizsgálva kiderül: annyira ideologikus és irodalomközpontú vizsgálódás, hogy a színház sajátos mûfajára vonatkozó adatokat (színészekre, díszlettervezésre, rendezésre vonatkozó tényeket) alig-alig közöl. Romániai magyar színháztörténet-írásunkból hiányzik tehát a kellõ szakszerûség, ami természetes is, hisz 1918-tól kezdõdõen nem volt olyan kutatónk, aki pályáját elsõrendûen ennek a mûfajnak szentelte volna.

Ha visszatérünk a lexikon tanulmányozása kapcsán kialakított alapgondolatunkhoz, hogy az erdélyi magyar színházmozgalom nemcsak összmagyar viszonylatban, hanem az egyetemes kultúra vonzáskörében is értékeket termelt (Molière-, Shakespeare-, Schiller-kultuszok a XVIII. sz. végén, Petõfi, Madách, Bárd, Tamási, Sütõ drámatörténeti jelentõségû õsbemutatói, Kótsi Patkó János, E. Kovács Gyula, Ditrói Mór, Szentgyörgyi István, Janovics Jenõ, Harag György stílusújításai, sajátos transzilván dráma- és színházmodellek kialakulása), akkor bizton állíthatjuk, hogy kortárs kultúránkat és tudományosságunkat ápoló és formáló kezeknek elsõrendû feladatai közé tartozik a színháztörténetünket szakszerûen mûvelõ nemzedék kinevelése.

Sietek eloszlatni azt a tévhitet, hogy a szakszerûség elmélyítésének szükségességérõl szóló eszmefuttatásom a lexikoni szócikkeknek az olvasata kapcsán merült volna fel bennem. Inkább tiszteletet parancsoló, hogy milyen hatalmas szervezõi és kutatói erõfeszítést igényelt a szükséges adatok összegyûjtése. (Példaként csak egy vonatkozását említem a munkának: az igényes lexikon a születés és halálozás évét, hónapját és napját közli; a két világháború közötti korszakra vonatkozó szócikkek megírása nagy nehézségekbe ütközhetett, hisz ez az idõszak a legfeltáratlanabb, alig rendelkezünk filológiailag pontos adatokkal.) Emiatt talán éppen a két világháború közötti korszakból maradtak ki a lexikonból olyan személyiségek, akik mûvészetükkel alakították színházmûvészetünk arculatát. Ilyen vonatkozásban hadd említsem Ágoston Baba, Bérczi Mihály, Darvas Ernõ, Derecskey Pál, Földes Berta, F. Csók Vilma, Gálffi Nusi, Harmath Jolán, Inke Rezsõ, Jósika Mici, Kassay Károly, Kürthy Böske, Kabdebó Duci, Légrády Pál, Lázár Hilda, Mihályi Károly, Örvössy Géza, Pálffy Zsazsa, Palucz Vilma, Szabó Pál, Szegõ Lili, Soór Jenõ, S. Mátray Rózsi, Sümegi Ödön, Szász Ilona, T. Pogány Janka, Ürmössy Magda, Vigh Ernõ, Vákár Vilmos nevét. Nem is szükséges indokolni külön-külön a számontartás jogosultságát, a színháztörténetben kis jártassággal bíró olvasó számára egyértelmûen világos, hogy olyan elõadómûvészekrõl, intézményszervezõkrõl van szó, akik beleférnek a lexikon értékrendjébe.

Egész sor fájdalmas hiányt sorolhatunk fel a sajátos erdélyi drámairodalom értékteremtõi közül is (az anyanyelvi színiirodalom úttörõi a felvilágosodás korából: Teleki Ádám, Kovásznai Sándor, Bodoki József, Bornemisza János, Wesselényi Zsuzsa, Kibédi Sámuel, Bethlen Imre; a drámafordítói mozgalom személyiségei, valamint az eredeti drámák alkotói: Kótsi Katalin, Tokody János; késõbbi korok drámaírói: Tabéry Géza, Kaczér Illés, Gulácsy Irén, Sebesi Samu, Csávossy György, Lászlóffy Csaba, s ebben a vonatkozásban hadd említsük meg a diaszpórában élõ Domahidy Miklós nevét is).

Színháztörténet-írásunk hiányaira hívják fel a figyelmet az intézményekrõl vagy városok színimozgalmáról írott ama szócikkek is, amelyekben egy-egy korszak hiányosan vagy tévesen adatolt.

Úgy vélem, e néhány kiragadott példa igazolhatja, hogy ki kell alakítanunk a romániai magyar színháztörténet kutatógárdáját, s a fehér foltok feltárása után meg kell írnunk az erdélyi magyar színháztörténeti lexikont.

Miután a lexikon anyaga segítségével elvégeztük saját megmérettetésünket, hadd értékeljük magát a mûvet. Úgy vélem, hogy a Székely György vezetésével készült kézikönyv modern szemléletû, a színházmûvészetet úgy igyekszik bemutatni, mint önálló, autonóm mûfajt, egyaránt hangsúlyt helyezve az elméleti és pályaképek címszavaiban a színház sajátos kifejezõeszközeinek bemutatására, szakítva azzal a szemlélettel, amely a színházmûvészetet csupán interpretáló mûfajnak tekintette. Külön ki kell emelnünk, hogy magyar nyelvû színházi lexikonaink közül egyik sem közölt ilyen gazdag ikonográfiai anyagot. Érdemes idéznünk a fõszerkesztõ elõszavából a következõket: „Ez a kiadvány sokkal szélesebb szakmai területet fog át, mint elõdjei. Nemcsak a prózai színmûvészetet veszi figyelembe, hanem — hazánkban elõször — az operai, a könnyûzenés színpadi, a tánc-, a mozgás- és a bábszínházi alkotókat is...” Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a kiadvány valódi egyedi kísérletévé váljék mûfajának.

A kötet egészét tekintve bizonyosak vagyunk abban, hogy a magyar tudományosság jelentõs, maradandó alkotását tartjuk kezünkben.

Kötõ József

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék