Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1994/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 56. kötet, 1994. 3-4.füzet

Sikertelen magyar–román kompromisszumkeresés

K. Lengyel, Zsolt: Auf der Suche nach dem Kompromiss.
Ursprünge und Gestalten des früheren Transilvanismus 1918–1928.
Verlag Ungariches Institut, München 1993. 270 lap.

K. Lengyel Zsolt a korai transzilvanizmusról (1918–1928) írt testes monográfiájának címében vizsgálódásainak, illetve konklúziójának kulcsfogalmát is megadta. Jó elõre tisztázni szeretném azonban, hogy a Münchenben élõ kutató nem tekinti eleve kudarcra ítéltnek azokat az erõfeszítéseket, amelyeket az erdélyiség megfogalmazói a többirányú kiegyezés érdekében kifejtettek. Épp ezért a könyvcím („Kompromisszumkeresés”) még inkább kifejezi a szerzõ kutatásainak, illetve következtetéseinek idõszerûségét. A történelmi kompromisszum, a magyar–román megbékélés sürgetõbb ugyanis, mint valaha. Az eddigi próbálkozások sikertelensége letagadhatatlan tény, ám ez a felismerés nem igazolhatja a jövõbeni kísérletekrõl való lemondást.

A bajor fõvárosban mûködõ Magyar Intézet immár több mint negyven kötetet felölelõ Studia Hungarica sorozatában megjelent mû szerzõje nem kíván a transzilvanizmus körüli vitákba bekapcsolódni. Könyvét nem vitairatnak szánta, hanem elfogulatlan tudományos búvárkodásból leszûrt tanulságok foglalataként, további elemzések indítékaként juttatta el az olvasóhoz. Szemére is veti a kérdés 1989 utáni feszegetõinek, hogy a megnyílt kedvezõ lehetõségek nem a feladatok újragondolására, nem az eddig hozzáférhetetlen források feltárására, értelmezésére ösztönözték õket, hanem csak amúgy is élénk vitakedvüket növelték. A napi politika követelményeinek engedve — úgy tûnik —, egyelõre lemondtak a levéltárakban és könyvtárakban folytatandó csendes, kitartó munkáról.

Saját opcióját kifejtve, a szerzõ különbséget tesz a szemléletként s a tudományos stúdium tárgyaként kezelt transzilvanizmus között. Õ — nyilván — az utóbbit választotta, ám döntése nem tette közömbössé a másfajta megközelítések iránt. Ez nem is lenne lehetséges, mert számos tegnapi/mai vitairat és a tudományos értekezések között nem emelkedik semmilyen kínai fal. Az elõbbiek ugyanis nincsenek, nem is lehetnek teljesen híján a tudományos boncolgatásokra jellemzõ vonásoknak, de rendszerint az utóbbiak sem nélkülözik a személyes állásfoglalást, a vitát s a bírálatot — tehát a szubjektív mozzanatokat. A korai transzilvanizmus történésze nem valamilyen steril közegben kutakodik, hanem a vizsgált jelenség kialakulását és viszontagságos pályájának kezdetét a maga konkrétumaiban mutatja be. Ennek során számba veszi az évek folyamán közzétett nézeteket, reflektál a különbözõ felfogásokra. Nyilván neki is van képe, véleménye az „erdélyi gondolat”-ról, valamint képviselõirõl.

A könyv egy idõben-térben eltávolodott, de mégis bennfentesnek maradt, éppen ezért különösen illetékes kutató munkája. Ez a pozíció nem csupán a tárgyilagosság egyik garanciáját kínálja, hanem olyan látószöget, dokumentációt és fogalmi apparátust biztosít, amelyek — sok honi kutatóval szemben — bizonyos elõnyöket jelentenek. A belõlük származó tulajdonságok és kvalitások a már magyar nyelven publikált részletekben is felfedezhetõk (Az elnapolt alternatíva. Korunk L. 1991; A „keleti-Svájc”-koncepció és Erdély 1918–1919-ben. Régió III. 1992. 1. sz. 77–89; Kulturális kapcsolatok, regionalizmus, szövetkezeti kompromisszum. Szempontok a korai transzilvanizmus vizsgálatához 1918–1928. Erdélyi Múzeum LIV. 1992. 127–142). Mûvének egyedi jellege és értéke abból a körülménybõl is fakad, hogy Pomogáts Béla monográfiája (A transzilvanizmus, 1983) után az elsõ nagy lélegzetû összefoglalás errõl az igen összetett, sokarcú bölcseleti, etikai, irodalmi-mûvészeti és közéleti jelenségrõl. Természetesen részleges feldolgozások, érdekes és becses tanulmányok, forráskiadványok, emlékírások eddig sem hiányoztak. Gondoljunk csak Ligeti Ernõ Súly alatt a pálma (1941) címû számvetésére, Fábián Ernõ, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Nagy György és Sárréti Sándor tanulmányaira vagy esszéire, Pomogáts Béla Kuncz Aladárról írott könyvére (1973), Robotos Imre kismonográfiájára Tabéry Gézáról (Eszmék ütközései, 1979), a Romániában megjelent irodalomtörténeti kézikönyvekre és egyetemi jegyzetekre. A témát taglalta Szávai Géza Helyzettudat és irodalom (1980), valamint Cs. Gyímesi Éva Gyöngy és homok (1992) címû könyve. Végül, de nem utolsósorban utaljunk A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája 1924–1944 címû forrásmûre (1979), amelyet Marosi Ildikó állított össze. Nélkülözhetetlenek Benkõ Samu Kós Károllyal folytatott beszélgetései, az Erdélyi Fiatalokról nyilvánosságra hozott dokumentumok (1986) és Makkai Sándor Nem lehet címû írását vitató cikkek, levelek és állásfoglalások (1989). Nem feledkezhetünk meg Balogh Edgár, Kacsó Sándor, Nagy István és mások memoárjairól, valamint Méliusz József önéletrajzi elemekkel átszõtt könyveirõl sem, hiszen bennük hézagpótló adatokra bukkanunk. De ez a lista távolról sem teljes.

Pomogáts Béla elsõ szintézise — szerzõje szerint — eszme- és irodalomtörténeti fogantatású. Ebbe a kategóriába sorolható a legtöbb esszé és tanulmány is, közülük többet azonban (e sorok írójáéit is) ideológiatörténetinek minõsíthetünk. K. Lengyel Zsolt könyve, a maga gazdag összetettségében, elsõsorban történeti, pontosabban: társadalompolitikai jellegû. Ez egyben újszerûségét is nagymértékben szavatolja.

Az igényes analízis olyan történelmi pillanatban hagyta el a sajtót, amikor a romániai magyarság szintén több szempontból eszmei légüres térbe került. Ugyanakkor értékrendjének válságával is meg kell küzdenie. Identitása önvédelemre szorul; jövõjét sem látja kellõképp biztosítottnak. Sokatmondó, hogy 1991-ben a sepsiszentgyörgyi Európai Idõ címû lap hasábjain (kisebb megszakításokkal) öt hónapon át vitatták a transzilvanizmust, s a nyilatkozók többnyire elutasító véleményeket fejtettek ki. Az erdélyiségtudat változásait nyomon követõ Korunk-ankét (1991, 10. sz.) sem fejezett ki e tekintetben más orientációt.

Színre lépése óta az erdélyiséget már többször elparentálták. Születésének pillanatától kezdve ellenállásba, kemény bírálatba ütközött, de sohasem jutott olyan szakaszba, ahol koncepcióját összefüggõ, jól tagolt elmélet révén jelenítette volna meg. Megfogalmazói nem a teoretikusok, hanem elsõsorban az írók és újságírók közül kerültek ki. Szószólói nem annyira a szigorú fogalmi építkezés útjait járták, mint inkább lírai sejtetésekhez, történelmi nosztalgiák táplálásához, mítoszteremtéshez és derûs jövõképek elõrevetítéséhez folyamodtak. Ezek a vonások feltehetõen fokozták kisugárzását, ám támadási felületeket is nyújtottak. A két világháború közötti években védekezni volt kénytelen mind a konzervatív, mind a szélsõ balos kifogásokkal szemben, majd táborán belül — nemzedéki ellentétektõl is motivált — lázadással kellett szembesülnie. A második világháború után sokáig részben elévült eszmei relikviának, részben maradi, sõt káros ideológiának minõsítették. Késõbb — a továbbra is ránk nehezedõ kisebbségi státus tudatosulásával s a hozzá tartozott gondolatvilág és éthosz újrafelfedezésével — még valaminõ „neo-transzilvanizmus” is jelentkezett. Az egynemûsítõ diktatúra — Kós Károllyal együtt — visszamenõ hatállyal nem létezõnek próbálta tekinteni. Tabuizálta. Krédójában ugyanis — jogosan — az elnemzetietlenítéssel dacoló szellemi-erkölcsi erõt ismert fel. Ezért is volt sokáig érthetetlen számomra az a negatív viszonyulás, amely az említett ankétokat áthatotta.

Ilyen elõzmények után K. Lengyel Zsolt mûve — éppen szenvtelen, tudományos jellegének köszönhetõen — az elõítéletektõl mentes befogadást segíti elõ. E funkciójában — többek között — két jellegzetessége, illetve érdeme támogatja. Egyik fõ erénye az eddig jórészt ismeretlen vagy nem közölt dokumentumok, levéltári anyagok értékesítésébõl származik, a másik viszont abból következik, hogy szerzõnk az értelmezés során a kortárs német politológia s a müncheni délkelet-európai kutatóintézet eredményeit szerencsés módon hasznosítja.

A történelmi kezelés nemcsak a múlt hiteles feltárását szolgálja, hanem aktuális gyakorlati segítséget is nyújthat. Arra gondolok, hogy például a romániai magyarság mai/holnapi autonómiatörekvéseinek érvényesítésében, reálpolitikai stratégiájának kidolgozásában és taktikai lépéseinek mérlegelésében az elõdök tapasztalatait sem nélkülözheti. A jelen s a jövõ tennivalóit nyilván alapvetõen az új körülmények szabják meg. A kisebbségi jog- és érdekvédelem akciótervét az utóbbi években elfogadott európai normákhoz kell igazítani, ám a letûnt évtizedek tanulságait kár lenne mellõzni.

E tekintetben a szerzõ — múltunk politikai régészeként — számos érdekes és tanulságokban gazdag leletet hozott felszínre. Olyanokat, amelyeket restaurálva és korszerûsítve talán mai politikai konstrukciókba lehetne beilleszteni. De ha ez nem lehetséges is, ismeretük az alakuló politikai osztály számára kötelezõ lenne. Ama sokat emlegetett „profiság” a politikában bizonyos kultúrával jár együtt, s ez a mûveltség — többek között — az elõzõ nemzedékek kezdeményezéseinek és kudarcainak kritikai birtokbavételét feltételezi.

A K. Lengyel Zsolt feltámasztotta múlt összetevõinek áttekintése elõtt hangsúlyoznom kell, hogy az õ felfogása szerint (s ezt a nézetet könyve is exponálta) a kisebbségi politikának elkerülhetetlenül a különbözõ nagyságrendû kompromisszumok mentén kell zajlania. A politikai kultúra nálunk is észlelhetõ alacsony színvonalán, valamint a sok sérelem és csalódás hatása alatt a kompromisszum fogalma/gyakorlata becsmérlõ konnotációt kapott. Gombár Csaba figyelmeztetett azonban, hogy e fogalom „magyar megfelelõje nem a gerinctelenség vagy az elvtelen megalkuvás, hanem a kiegyezés” (Politika — címszavakban. Bp. 1983. 72.).

Tudhatjuk: kölcsönös engedmények nélkül elképzelhetetlen az eltérõ érdekek, aspirációk egyeztetése, márpedig a valóság szorításában az érdekegyeztetés a célra vezetõ út. A kisebbség — per definitionem — arra kényszerül, hogy egyezkedjék, és érdekeit okos kompromisszumok révén érvényesítse. A kiegyezés moralizáló elítélése nem csupán valóságidegen, hanem káros, mert alternatívája élezõdõ konfliktusokba, etnikai tisztogatásokba, pogromokba, végül polgárháborúba torkollhat. A kompromisszumos konfliktuskezeléstõl elválaszthatatlan ama türelem, amely a másságot, az eltérõ érdekeket nemcsak tudomásul veszi, hanem békés összehangolásukra törekszik. Persze léteznek hibás, rossz kompromisszumok, amikor elveink feladásával igyekszünk pozíciókat oltalmazni, fenntartani. Az ilyen elvtelenség csak tiszavirágéltû eredményeket hozhat, de végül — szinte elkerülhetetlenül — kudarchoz vezet. A kisebbségi történelem tele van jó és hibás kompromisszumokkal, de — ezt szintén alá kell húzni — kiegyezés, tolerancia nélkül a többség sem politizálhat hosszabb távon eredményesen; a józan érdekegyeztetés neki is létérdeke.

E kis politológiai kitérõ után — szerzõnket követve — megállapíthatjuk, hogy már a transzilvanizmus születésénél a kiegyezés keresése bábáskodott. Ez az igyekezet aztán — sok sikertelenségtõl kísérten — egész pályáján végigvonult. Valószínû, hogy ez a múlt is ellene hangolta mai ifjú és kevésbé ifjú „radikális” elutasítóit. A kezdeteket annak a tudomásulvétele jelezte, hogy Erdély Romániához került, s ebbõl a traumatizáló fejleménybõl az erdélyiségben való megkapaszkodás valaminõ kompenzációt, egy lehetséges kiutat kínált. Az új helyzettel való „megalkuvást”, a csodavárás feladását (fõként Trianon után) az országrész történelmi különállási hagyományának túlhangsúlyozása, a régebbi — Erdély elmaradottságának felszámolását célzó — decentralizáló javaslatok felkarolása segítette elõ. K. Lengyel Zsolt nem az „erdélyi lélek”, az „erdélyi szellem” valóságtartalmát firtatja, nem elsõsorban az ezekhez kötõdõ demitizálást szorgalmazza, hanem részletezõen idézi fel a korabeli politikai útkereséseket (magyar–román perszonálunió, föderációs tervek, az erdélyi függetlenség különféle változatai, a „keleti Svájc” stb.), hogy kudarcaikat rögzítve, folytatólag a húszas évek román belpolitikai erõvonalait vázolja fel. A transzilvanizmus forrásvidékét nem annyira a szellemi õsök feltámasztásával kívánja körüljárni, mint azoknak a politikai törekvéseknek és összefüggéseknek a felvillantásával, amelyek létrejöttét kiváltották. Hosszasabban idõzik a Kós-féle Magyar Néppárt, a korzervatívabb Magyar Szövetség szárnypróbálgatásainál, majd az Országos Magyar Párt színre lépését és elsõ egyezkedéseit (pl. csucsai paktum) bírálati szellemben vázolja fel.

Nem elégszik meg a három nép — Kós meghirdette — egymásra utaltságának, kölcsönhatásainak a méltatásával, hanem minden önámítás nélkül vizsgálja meg, milyen visszhangot váltott ki román és szász körökben az erdélyi sorsközösség gondolata. Rámutat, hogy e kérdéskomplexum tisztázása megköveteli egyrészt az interetnikus (magyar–román–német) viszonyok, másrészt a Kárpátokon túli Ó-Romániához, a „regát” politikai erõihez fûzõdõ kapcsolatok alakulásának alapos ismeretét. Ha a magyar–szász kulturális kapcsolatok története már nagy vonásokban becserkészett terület (Ritoók János: Kettõs tükör. A magyar–szász együttélés múltjából és a két világháború közötti kapcsolatok történetébõl. Buk. 1979), szerzõnk ama fáradozásai, hogy az erdélyi románok, mindenekelõtt pedig a Maniu-féle Nemzeti Párt színeváltozásait nyomon kövesse (fõként az erdélyi autonómia, illetve a decentralizálás vonatkozásában), nemcsak számos ismeretlen adalékot hoztak felszínre, hanem a ma s a holnapok távlatában releváns tanulságokkal szolgálhatnak. Bukarest központosító politikája végül minden decentralizáló igyekezetnél erõsebbnek bizonyult. Az autonómia bármilyen szándékát románellenes ármánynak bélyegezték, s ez a viszonyulás késõbb a Maniu–Mihalache vezette nemzeti parasztpárt politikájában is irányadó lett.

Ez a folyamat a román nemzettudat és nemzeti ideológia változásaira is fényt vet. Világossá teszi, hogy noha a transzilvanisták elhatárolták magukat bármilyen revizionista-irredenta kalandtól, a nagyromán politika —  függetlenül az egymással vetélkedõ pártoktól — az erdélyiség megnyilvánulásait fokozódó bizalmatlansággal fogadta. Szeparatizmust vélt felfedezni a regionalizmus leghalványabb jelentkezésében; a területközpontúság uralkodó szempontjává vált. A közösségi neurózisok és hisztériák — Bibó István leírta — kórképe egyértelmûen felismerhetõ az egymást követõ kormányok magatartásában. Persze azt sem szabad szem elõl téveszteni, hogy fõként a hitlerizmus uralomra kerülése után a magyar revizionizmus egyre fenyegetõbb veszélyt jelentett számukra.

Míg a román kormányok figyelmének elõterébe a régi királysághoz csatolt — nagyon eltérõ fejlettségi-civilizatorikus színvonalon álló — tartományok uniformizálása nyomult, a transzilvanizmus kezdettõl fogva Európa felé tájékozódott. K. Lengyel Zsolt aláhúzza, hogy az erdélyi gondolat hordozói között egy idõben nagyon népszerû volt a páneurópai mozgalom, s ha Jászi Oszkár dunai utópiái szép, de megvalósíthatatlan tervek maradtak is, a közép-kelet-európai orientációhoz mindvégig ragaszkodtak. Ezek az elkötelezõdések is megóvták õket attól, hogy szellemi regionalizmusuk vidékies elzárkózássá torzuljon. Az európai integrációt a kisebbségi kérdés korszerû rendezésének érdekében is szorgalmazó politikusainknak nem árt, ha a húszas-harmincas évek ilyen természetû erõfeszítéseit megismerik; már néhány illúzió elkerülése végett is.

Illuziókról szólván, szerzõnk kitér a „romániaiság” fogalmára, illetve e — Kristóf György, majd Gaál Gábor használta — fogalommal megjelölt irányzatra, amely részben az erdélyiséget meghaladóan lépett fel. Fõként a Korunk körül csoportosult képviselõi hangoztatták, hogy nem csupán erdélyi, hanem romániai magyarságról és mûvelõdésrõl kell beszélni. Egyben az együttélés meghatározta s egy más állam határai/körülményei között kialakult kultúra sajátosságait hangsúlyozták. Az eltérõ jegyek kiemelése azonban nem sugalmazott (mint egyes jugoszláviai szerzõk esetében) a magyar nemzetrõl leváló mozgást. Kétségtelen viszont, hogy a romániaiságot felkaroló írókban és publicistákban valaminõ általánosabb érvényû kompromisszum szándéka munkált. Azt az ábrándot kergették, hogy a román államkeretekbe való, elméletileg is aládúcolt beilleszkedéssel bizonyos engedményeket fognak a kisebbség javára elérni. Várakozásaikban keserûen csalódniuk kellett.

A vizsgált idõszak különféle bel- és külpolitikai akcióinak felelevenítése során K. Lengyel Zsolt több olyan korabeli magyar közéleti személyiség munkásságát érinti, akik vagy méltánytalanul a feledés homályába vesztek, vagy akikrõl az utókor egyoldalú, hamis képet õriz. Mostanában jelent meg — Balázs Sándor jóvoltából — Jakabffy Elemér tanulmányainak kisebb válogatása (Nemzetiségpolitikai írások. Buk. 1993), amely betekintést enged a kiváló kisebbségi vezetõ társadalompolitikai nézeteibe, a korai transzilvanizmus felidézése pedig Paál Árpád sokoldalú, mind gyakorlati, mind elméleti szempontból figyelemre méltó munkásságát helyezi reflektorfénybe. A könyv több részlete annak a szükségességét is felveti, hogy Gyárfás Elemér volt magyar párti szenátor mûködését az eddiginél árnyaltabban kell megítélni.

A korai transzilvanizmus forrásvidékének felderítése nem szorítkozik K. Lengyel Zsolt számára csupán a politikai-eszmei tényezõk megvizsgálására. Könyvének újszerûsége abban is jelentkezik, hogy a húszas évek romániai gazdasági-pénzügyi viszonyait szintén bevonja múltidézése körébe. Újdonság továbbá, hogy témáját modernizációelméleti megközelítésben is szemügyre veszi.

A könyv eredetileg doktori értekezésnek készült, s ez a rendeltetése a közönségnek szánt változaton is nyomot hagyott. A recenzens csak azt kívánhatja, hogy egyrészt K. Lengyel Zsolt kutatásai a jövõben a transzilvanizmus egész pályájára, sõt utóéletére is kiterjedjenek, másrészt a német kiadást egy magyar variáns is kövesse. E várakozásokat még azzal egészítheti ki, hogy szerzõnk munkája a további tudományos búvárkodások szempontjából ösztönzõ és termékenyítõ lesz.

Gáll Ernõ

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék