Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1995/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 

Sebestyén Mihály

Zilahi Sámuel és a Marosvásárhelyi Református Kollégium
könyvtára[1]

A címben szereplõ Zilahi Sámuel (1753–1800) neve nem teljesen ismeretlen a 18. század második felének kutatói elõtt. Életrajzát Koncz József még 1896-ban közölte.[2] Ennek újabb és rövidebb összefoglalása – véleményünk szerint – szükségesnek látszik, ugyanis azóta néhány frissebb adatot is napvilágra hozott a kutatás és a forrásközlés. Mindenekelõtt Ladányi Sándor közleményét emelnõk ki, melyben Zilahi 14 Ráday Gedeonhoz írott levelét teszi közzé,[3] emellett a Juhász István gondozásában megjelentetett Fogarasi Sámuel-féle emlékiratot, melyekre gyakran fogunk hivatkozni.[4] A harmadik pillér a marosvásárhelyi egykori Református Kollégium levéltárának töredéke. A könyvtárra vonatkozó irományokat, elsõsorban a könyvtárosi számadásokat a Teleki–Bolyai Állomány õrzi. Bár az említett levéltári iratokkal többször is foglalkoztunk, Zilahi Sámuel személyére, tevékenységének szorosabb vizsgálatára sem mi, sem elõdeink nem tértek ki részletesen.[5]

Választásunk azért esett Zilahi könyvtárosi, bibliofil munkásságára, mert az átvizsgált számadásokból kiderül, hogy õ vezette azokat a leglelkiismeretesebben és könnyen áttekinthetõen. Tevékenysége a könyves szakmában megközelítette a korszak ideális elvárásait. Azt is mondhatnók, hogy õ Marosvásárhely egyik elsõ jelentõs könyvtárosa volt Kovásznai Tóth Sándor és a talán Marosvásárhelyen is tevékenykedõ könyvtárrendezõ Cornides Dániel mellett. Példája az iskolai könyvtár életében mindenképpen hosszú ideig követés nélkül maradt.

*

Fogarasi Sámuel nem minden rosszindulattól mentes emlékiratában azt jegyezte föl, hogy: „Zilahi Sámuel Mátyusnak [azaz Mátyus István orvosdoktornak] tõszomszédjában lakott [tehát az Ebhát utcában], volt filológiaprofesszor, elõbb Kovásznai [Tóth Sándor] professzornak szolgája, mert ámbátor marosvásárhelyi csizmadiának volt a fia, de szegény szülei lévén, Kovásznai szolgája lett, osztán deák lévén a zsidó nyelvet tanulta, s akadémiákra is ment, azt ígérvén Kovásznai, hogy ha hazajön maga mellé káplánnak [segédtanárnak] veszi.”[6]

A marosvásárhelyi Kollégium törvényeire 1771. június 28-án esküszik fel.[7] Ekkor tizennyolc esztendõs. Az iskolai anyakönyvbe neve mellé jegyezték: „bibliothecarius, harmoniae praeses, adsessor, praec[eptor] classis Graecae, acad[emiam] Ultrajectinam salutavit, redux professor in nostro gymnasio philologiae.”[8] Valóban 1776. június 25. és 1780. augusztus 31. között a fõiskola könyvtárának diák õre, bibliothecariusa volt.[9]

1784-tõl találjuk nevét az utrechti akadémia emlékkönyvében,[10] holott már 1781 elején arra az egyetemre ment Kovásznai Tóth Sándor professzor ajánlására és patrónusának, Teleki Sámuel grófnak támogatását és pártfogását élvezve.[11] Mint a könyvek kezelésében, latin és görögben jártas diák, Kovásznai kedves (ha nem éppen kedvenc) tanítványa, fontos megbízatást kap – Kovásznai ajánlja Teleki Sámuelnek (1739–1822) – : reá bízzák a Janus Pannonius verseinek kinyomtatását, egész pontosan a nyomdai munkálatok utrechti felügyeletét; neki kell „bevinnie” a sajtó alatt levõ szövegbe a gondozók: Teleki, Kovásznai és mások elgondolásait, kommentárjait, korrektúráit, szövegkritikai észrevételeit.[12] Janus Pannonius mûvei 1783-ban jelennek meg két kötetben. Még ugyanebben az idõben rendezte sajtó alá Kovásznai verseit és oratióit is.[13] A hollandiai évek alatt belekóstol a nyomdászat mesterségébe, kedveli a korrektúra mikrofilológiai bíbelõdéseit; ezen jártasságát késõbb szívesen fitogtatja Ráday Gedeonhoz (1713–1792) írott leveleiben is.[14]

1784 tavaszán, amint az árvíz levonult a Rajnán, átkel Németországba s Heidelbergben idõzik egy darabig: elõadásokat hallgat a patinás egyetemen anélkül, hogy beiratkozna vagy felesküdne az egyetem törvényeinek megtartására.[15] Mindössze néhány hónapról lehetett szó, ugyanis Nagy István, a marosvásárhelyi Kollégium diákkönyvtárosa számadásában a következõkrõl tesz jegyzést: „1784 aug. 2. A' Théca számára némelly könyveknek meg-vásároltatása végett Tiszteletes Zilahi Sámuel Uramnak küldöttem Bétsbe 31 M[agyar] f[orin]t[ot] és 20 d[éná]r[t].”[16] Még októberben is Bécsben tartózkodik, ugyanis Basa István kollégiumi rektor ide címezi levelét; valószínûleg azokról a könyvekrõl érdeklõdik, melyeket Zilahi magával hoz.[17] Hazaérkezése 1784–85 fordulóján vagy 1785 elején történhetett. Lehet, hogy az erdélyi parasztfelkelés miatti félelem és az utak bizonytalansága akadályozta korábbi jövetelét, vagy még a császárváros kínálta szellemi javakban is meg kívánt mártózni – bizonyosan csak azt lehet kideríteni a számadásokból, hogy 1785 augusztusában már Marosvásárhelyen van.[18]

Fogarasi Sámuel úgy tudja: „Hazajött pedig Zilai, de Kovásznai valamiért megharagudván reája, nem akarta maga mellé befogadni. Pap nem lehetett, mert szava nem volt éppen tiszta, kevéssé az orrába beszélvén. Nem volt hát egyéb élete módja, hanem felment Pozsonyba, s ott a Mátyus Diaeteticája nyomtatását ügyelte.”[19] Ennek az értesülésnek nincs sehol másutt nyoma a mû kiadástörténetében; Mátyus István Ó és új Diaeteticájának (Pozsony 1787–1793) VI. kötetében, az elõszó vége felé a szerzõ egy bizonyos T. G.I.-nek köszöni meg a segítséget, akinek névbetûi mögött mi Tiszteletes Gombási Istvánt, a Kollégium volt diákját, a sokfelé megfordult, akkoriban éppen Mezõmadarason lelkészkedõ, természettudományokkal és fordításokkal is szívesen foglalatoskodó nagy tudású papot sejtjük.[20] Nincs kizárva, hogy Zilahi valóban járt Pozsonyban és felügyelt az orvosi munka nyomdai kivitelezésére. Leginkább az elsõ kötetet vehette gondjaiba, ugyanis 1785–1787 között nincs hivatala Marosvásárhelyen, és 1787 „octobernek elsõbb napjaiban udvarolván Pesten” id. Ráday Gedeonnak,[21] Magyarországon is megfordult, talán a kész elsõ köteteket hozván Erdélybe. A Pécelen élõ kiváló irodalompártolónak azt írja nyomdásztudománya felõl 1789-ben: „Én a' mesterséget magam-is értem és folytatom-is. Soha pedig jól nem tud nyomtatni senki, akár milyen vigyázással légyen, ha a' mesterségben-is nem jártos. Sok fogási szoktak lenni a' Typographus Legények[ne]k, mellyekkel (hogy több idõt nyerhessenek magoknak) el-szokták hitetni 's magokrol vetni az õ kezek alá nem értõket.”[22]

Az irodalomtörténetben Zilahi azzal szerzett magának nevet, hogy sajtó alá rendezte, újra kinyomtatta Zrínyi Miklós Ne bántsd a magyart címû iratát Marosvásárhelyen 1790-ben. Ezek szerint tehát az õ kapcsolatát nem mérgezte olyan kicsinyes irigység Mátyus Istvánnal, a nyomda tulajdonosával, mint a Kovásznai Sándorét, ez utóbbi ugyanis kifejezetten rossz viszonyban volt Marosszék tudós physicusával.[23] Ugyancsak megjelentette Lázár János (1703–1772), az ismert wolfiánus író és az erdélyi gubernium egykori fõtisztviselõjének verseit 1795-ben a Különb-különbféle világi dolgokat és erköltsökre szabogató magyar versek barokkos cím alatt.[24] E versek kiadásával már Kovásznai T. Sándor is foglalkozott, a „stafétabotot” a lassan elbetegesedõ mesterétõl Zilahi 1787-ben vette át. Lázár János gróf annak idején Kovásznai patrónusa volt, és nagy támogatója az erdélyi protestáns oktatás ügyének.[25]

Teleki Sámuel is kedvelte a könyvmoly ifjú Zilahit, ugyanis ennek utrechti tanulóévei alatt sûrûn váltottak levelet, sõt még ezt követõen is, mikor Teleki már Bécsben élt. 1781–1784 között a neves könyvtáralapító kívánságait követve egyike volt azoknak, akik Hollandiában és Németországban köteteket szedegettek össze, melyekkel Teleki jól átgondolt tervek alapján és gyakorlati céloktól vezérelve gyarapítani kívánta a nyilvánosságnak szánt gyûjteményét.[26] Megkockáztatnók azt a feltevést is (pusztán egy logikus gondolatsor végkövetkeztetése gyanánt), hogy Teleki hõsünket szánta (szánhatta volna) marosvásárhelyi könyvesháza elsõ õrének, hiszen ideális „könyvtárosi virtusokkal” rendelkezett, ha Zilahi nem halálozik el idõnap elõtt, még 1800-ban.

Ladányi Sándor azt valószínûsíti, hogy Teleki a még Utrechtben teológiát és keleti nyelveket búvárló Zilahinak megígérte volna, hogy hazatérte után beajánlja a marosvásárhelyi (vagy egy más erdélyi?) kollégiumhoz filológia- és történelemprofesszornak. Az alumnus diák szabadkozik, szerénykedve válaszolja az ajánlatra: „Attól mind az által erõsen tartok, félek, hogy nagyságod kívánságának eleget nem tehetek. A nagyságod hozzám való igen kegyes indulattya többet reméll, nagyobbat igér róllam a valóságnál.[...] Semmibe nevezetes elõmenetelt nem vehetek, sokfelé kell az idõt szakasztanom. Most bajlódom azokkal, a miket otthon kellett volna tudnom. Se frantzul, se németül nem tudok ugy, hogy folyvást hasznát vehessem. Ezeket elgondolván tsak ollyan hivatalba kivánok hellyheztetni, mellyet kevesebb fogyatkozással folytathatok. A mit mások régen várnak, lesnek, én arra nem ásitozom. Nagy reménységgel magamat nem biztatom, nem is lehet másképen, ha az emelendõ terhet erömhöz mérem. Külsö készületem sem botsát nevezetes szolgálatra. Falura való a bibliothécám. Kedvességet nem remélhetnék, keserüség lenne egész életem. Kivánnék tsendességben olvasgatni, félenn, messze nagy ország uttól, igyekezem mind az által, neveletlen helylyen lakván is, valamit tsekélységemhez képest, következendõ atyámfiainak kezekben hagyni. Ha nem lehet, et voluisse sat erit.”[27] Kovásznai, a szkeptikus ugyanekkor írja Zilahinak: „T. Saxe úr most ebben a levélben is commendálta a grófnak [Telekinek] Komjáti urat, de itt bizony Erdélyben nincs hely. Professzorságra vágyakozó tudós pedig százezer is van.” [28]

1788. február 3-án a Református Fõkonzisztórium hozzájárult ahhoz, hogy Zilahit Marosvásárhelyt az iskola tanárai közé iktassák.[29] Része lehetett ebben természetesen Kovásznainak is, aki kínzó köszvénye miatt egyre kevésbé tudta ellátni teljes szellemi-fizikai erejével a filológia-történelem tanszéket; házába is befogadta Zilahit,[30] aki, úgy látszik, nem rendelkezhetett megfelelõ szállással Vásárhelyen, de csak 1789-tõl láthat ténylegesen a tanításhoz. Még 1787 novemberében azt írja Ráday Gedeonnak a készülõ Lázár-kötet kapcsán, hogy „A' Typographia körül meg-kivántató foglalatosságra jól ráérek, mint hogy még hivatalba nem állittattam”.[31] Ezek szerint tehát már 1787-ben állásért folyamodott a Kollégiumnál vagy a fõkonzisztóriumnál.

Az egyházi fõhatóság döntése értelmében a betegeskedõ Kovásznai katedráját megosztják: Zilahi oktatja ezentúl a latin irodalmat, valamint a hazai és az egyetemes históriát heti öt órában.[32] 1792-ben Kovásznai elhunyt, ettõl kezdve Zilahit rendes professzorrá léptetik elõ: a philologia és a história tanítása teljes egészében reá hárul. Nevét megleljük az Erdélyi Magyar Nyelvmívelõ Társaság tagjai között, részt vesz annak ülésein. Nemegyei Jánossal és Gyarmati Sámuellel együtt vállalja például, hogy a Társaság égisze alatt megjelenõ kiadványok helyes-írását egységesíti és kidolgoz egy helyesírási szabályzatot. A Nyelvmívelõ Társaság üléseinek jegyzõkönyve szerint „az egész litteraturára nézve hasznavehetõ munkás tagja” a vásárhelyi tudós gyülekezetnek. A magyar történelem kéziratban levõ krónikáinak és elbeszélõ forrásainak összeszedegetésében segédkezik, kiadásukhoz szakértelmét ígéri, mint a tárgykör egyik legalaposabb ismerõje.[33]

A sok tantárgy az évek folyamán egyre terhesebbé válik számára, hiszen a latin és a görög, a zsidó nyelvtan és a bibliai régiségek, az egyetemes és a magyar történelem, az exegesis-órák sûrû egymásutánja mellett alig jutott ideje a tudományos és a kiadói munkára. Ezért is kéri gróf Teleki Mihálytól, a Kollégium fõgondnokától, hogy megbízatásainak egy részét vegyék le válláról. 1798 novemberében kívánsága teljesül: a frissen kinevezett Sipos Pálra (1759–1816) bízzák tantárgyainak felét, ám Sipos nem fogadja el a felkínált féltanszéket; helyette majd Köteles Sámuel (1770–1831) lép a fõiskola szolgálatába.[34]

1798 szeptemberétõl a Kollégium rektora is volt 1800. április haváig; ekkor lemondott tisztségeirõl. 1800. június 16-án hunyt el Marosvásárhelyen, sírja a vásárhelyi református temetõben még látható.[35]

Hogy milyen tanár, miféle ember lehetett, ahhoz ismét Fogarasi emlékiratait kellene felütnünk, aki azonban sokkal szívesebben ecseteli összeütközéseit Zilahival, mintsem elfogulatlanul megrajzolná emberi arcképét. Egy helyen mégis úgy tûnik, kevésbé ellenségesen szól egykori tanáráról: „Zilahi Sámueltõl, ki délelõtt hét órától fogva nyolcig, délután háromtól fogva négyig tanított, hallgattam patriae és universalis historiát, deák litteraturát a Cicero De officiis munkájából; ezenkivül privatim a maga házánál tanított zsidó nyelvet.[...] Ez Kovásznai professornak szolgája lévén, sok zsidót tanult volt, de egyebet nem sokat tudott [!]. Mérges és bosszús ember volt.”[36] Házassága nem lehetett valami boldog – ha hihetünk Fogarasinak –: gyermek nem, de adósság annál több maradott özvegyére.[37]

*

Zilahi Sámuel 23 éves korában mint tógátus diák lépett az iskolai könyvtár szolgálatába, helyesebb azonban, ha azt állítjuk, hogy kiválasztották a segédkönyvtárõri teendõk elvégzésére; közben osztálytanító, görögöt ad elõ az alsóbb éveseknek, s az énekkar vezetõje. Fõállású, függetlenített könyvtáros, gondosan körülhatárolt feladatkörrel rendelkezõ könyvtári funkcionárius nincs Erdélyben egyetlenegy sem, de Magyarországon sem találni még ilyen tisztviselõt. A könyvtárosságot sok fiatal értelmiségi arra használta föl, hogy jobb eséllyel szerezzen meg komolyabb tudományos pozíciót valamelyik fõúri patrónus védõszárnyai alatt. „...mások tudományos vagy irodalmi munkásságuk zavartalan kifejtéséhez szükséges búvóhelyet keresnek a könyvtár csendes termeiben.”[38] Maga Kovásznai, a könyvtárat felügyelõ tanár sem kizárólag az iskolai gyûjtemény gondozója, vezetõje, hanem – mint láttuk – elsõsorban a filológia professzora, a történelem tanára. A könyvállomány viszonylag szerény méretei, gondozása a diákkönyvtáros (bibliothecarius) és a felügyelõ számára egyaránt mellékfoglalkozás, ugyanis a gyûjtemények (könyv-, régiség- és taneszközök tára) a felekezeti fõiskola javainak kiegészítõ részét képezik.[39] Zilahi tehát elöljárójával együtt a fenntartók személyes megbízottja. A bibliothecarius már diákkorában is Kovásznai bizalmasa volt, érdeklõdése szinte teljesen egybeesik professzorának tudományos foglalatosságaival, ezért aztán amaz nyugodtan választhatta és bízhatta rá a kollégiumi könyvtár gondviselését, az anyagi javakkal való gazdálkodás ügyes-bajos dolgait. Zilahi harmadik az ismert, számadást tevõ diákkönyvtárosok közül, ugyanis Marosvásárhelyen 1765-tõl kezdõdõen vannak efféle számadásaink. A sorozat egészen 1871-ig teljes.[40]

Tógátus deákunk kapcsolata a könyvesházzal nem is 1776-tal kezdõdik: már az elõzõ esztendõ júniusában Nagyenyeden részt vesz az iskola képviseletében egy könyvaukción, ahol 34 könyvet szerez, és ezeket be is szállítja a Szent Miklós utcai Kollégium tékájába. A kötetek a teológia, a klasszika-filológia és a történelem körébe tartoznak. Kovásznai személyes érdeklõdésén túl, mind az oktatást szolgáló mûveknek, nem egy közülük klasszikus értéknek számított a korban. A lista csupán a szerzõi nevet, címet és a kötetek számát tünteti fel. Nem kizárt, hogy a Zilahi által összeállított eredeti jegyzék vagy számla, mely az aukción vásárolt köteteket kísérte, többletinformációkat is tartalmazott (pl. a kiadás helyét és évét, a kötet milyenségét és a könyvek alakját, formátumát), de Zilahi elõdje, Simon János bibliothecarius az 1771–1776 között kelt számadásaiban csak ennyit tartott érdemesnek följegyezni, mondván, hogy ezek alapján is azonosítani lehet az újonnan bekerült köteteket. Ekkortájt is Kovásznai volt a könyvtárfelügyelõ, s ha Zilahi majd elõdeinél (sõt utódainál is) sokkal bõvebb adatfelvételt készít 1776–1780 között a vásárlás útján szerzett vagy a bekötésre szánt könyvekrõl, azt mindenképpen saját kezdeményezésének, lelkiismeretességének köszönhetjük.[41] A megnövekedett könyvtári állomány is szükségessé tette a pontosabb címfeltárást.

A diákkönyvtárosság intézménye a 18. század végére vált általánossa a felsõfokú református tanintézetekben; a távoli Pápa iskolájában éppen úgy megleljük a számadásokat,[42] mint Kolozsvárott[43] vagy Marosvásárhelyen.

A professzorok aláírásával és zárójelentésével hitelesített pénzügyi irat meghatározott „könyvelõi” modell szerint épült fel. Szerepelnie kellett benne a jövedelmeknek (bevételeknek, pénzforrásoknak, azaz Perceptumoknak) és a kiadásoknak (költségeknek, az ún. Erogatumoknak), melyek a könyvek, a papír, múzeumi tárgyak, szemléltetõeszközök beszerzése során felmerülõ összegek részletes kimutatását tartalmazták; honnan szerezték be, kiktõl, hány darabot, milyen áron stb., akárcsak a könyvkötõknek fizetett díjak nagyságát (tételesen felsorolva a bekötésre küldött könyveket), illetve a különféle költségeket, amelyek a könyvtár fönntartásához, mûködõképességének megõrzéséhez szükségesek (ablakok beüvegeztetése, polcok, ajtók, asztalok csináltatása, javítása, folyóiratok elõfizetési díjai, postai költségek stb.).

Zilahi Sámuel mûködése idején három számadást készített, úgymint az 1776. június 25-tõl 1777. június 25-ig terjedõ egy esztendõrõl; egy másodikat 1777. június 25-tõl kezdõdõen 1780. szeptember 1-ig végzett tevékenységérõl, gazdálkodásáról és végül egy lajstromot is átadott a tanári karnak az 1777. évi Szent György napján rendezett könyveladásról, melyet maga az iskola szervezett.

A perceptumok szerint az elõdjétõl, Simon Jánostól átvett összeg mellé Zilahi még kapott a Kollégium perceptorától, Nyírõ Sámueltõl pénzt a könyvtár szükségleteire. (Ezek szerint tehát a könyvtár elkülönített pénztárral rendelkezett, amelybe a Kollégium utalt át összegeket.) Beszedte Técsi Miklós tartozását is, Técsi ui. 1765–1771 között szintén bibliothecarius volt, s adósa maradt az intézménynek. Emellett 1776-ban és 1778-ban gr. bethleni Bethlen Pál colonellus a könyvtár gyarapítására több mint 40 ft alapítványt tett, illetve a négy esztendõ alatt is beszállították a könyvtár járandóságát: a Teleki családtól származó bor- és búzadézsmát, melyet eladva a befolyt pénzeket szintén könyvek szerzésére és/vagy kurrens kiadások fedezésére s a tõkealap növelésére fordították. A bevételek között szerepelt a kimustrált rongyos és többespéldányok eladásából származó jövedelem is. A könyvtár írópapírt is árusított kevés kereskedelmi haszon reményében.

Ha az elsõ esztendõben (1776–77) a bevétel összege felkerekítve 774 magyar forint volt, a második szakaszban a perceptumban kimutatott summa 967 forintra rúgott. Ebben benne foglaltatott az 1777. esztendõ júniusában maradt összeg is.

Sokkal érdekesebb azonban annak szemügyre vétele, mit vásároltak ebbõl az összegbõl a négy év alatt, honnan és kiktõl, milyen szerzõk, könyvek, témakörök szerepeltek az új szerzemények jegyzékében. Kerüljünk át tehát az erogatum oldalára.

Ötvenhónapos könyvtárõri mûködése alatt Zilahi Sámuel roppant mozgékonynak bizonyult, számos helyen megfordult, feletteseinek beleegyezésével megbízást adott ügynököknek könyvvásárlásra. „Vásárlásokra rendszerint akkor nyílt alkalom, mikor egy-egy pap vagy tanár elhalt, s könyvei árverés alá kerültek.”[44] Ide értendõk a vásárhelyi Kollégium elhunyt tanárainak könyvtárai is, amelyeket az örökösök igyekeztek pénzzé tenni; tehát nem minden professzor adományozta végrendelettel könyveit iskolájának.

1776-ban néhai Tholdi Miklós lelkész, az utrechti egyetem egykori diákjának könyvei közül 26 mûvet, Incze István (1726–1776) marosvásárhelyi tanártól 73, Pataki Istvántól 10 kötetet, Székely Józseftõl, Jancsó Tamástól egy-egy, Demjén Péter néhai lelkész hagyatékából (Zongor Mihály és Jancsó Tamás révén) 8 kötetet vett meg. Az utóbbi hagyatékok valamikori tulajdonosai szintén Marosvásárhelyen vagy a környéken éltek, s az utódaik helyben kínálták eladásra a könyveket.

Kolozsvárott ugyanebben az esztendõben a Molnár Györgynek adott megbízatás alapján egy novemberi árverésen 4 kötetet vásároltatott Zilahi az iskola számára. Decemberben maga utazik Brassóba, hogy Johann Ziegler (1741–1811) orvosdoktortól, a jénai és az erfurti fõiskolák diplomásától 3, s „ugyanott Brassóba egy özvegy Szász Papnétól” egy kötetet vegyen. Zilahi vezeti be a nyilvántartásba 1776. december 21-én azokat a nyomtatványokat, melyeket a Kollégium egykori diákja, Jancsó Mihály vásárolt – összesen 9 mûvet 14 kötetben – németalföldi peregrinációja idején. A Jancsó által vásárolt könyvek nagy valószínûséggel rossz állapotban („in sutura”) voltak, ui. mielõtt hazaindította volna azokat, össze kellett varratni Ulmban. Az 1776-os esztendõben 267 ft és 28 pénzt költött a Kollégium könyvvásárlásra, amely összesen 127 mûvet (címet) jelentett. Mindenképpen tekintélyes gyarapodás, ha a kor könyvtárainak (az erdélyi protestáns magyar iskolák gyûjteményeinek) vásárlásból származó könyvmennyiségével hasonlítanánk össze.[45]

1777-ben folytatódik a vásárlások sora, bár a megszerzett kötetek száma érezhetõen megcsappant: mindössze 23-at tehettek a téka polcaira. Valószínûleg a kínálat sem volt olyan bõ, mint az elõzõ évben. Basa István egy Calepinus-szótárat adott el a saját vezetése alatt álló iskolának, azt a tizenegy nyelvû változatot, mely már a magyar nyelvû kifejezéseket is magában foglalta (Bázel 1598). Egy másik régi magyar nyomtatványtól is megvált: egy 1701-ben Kolozsvárott kiadott könyvecskétõl (RMK.II.2065). Nagy Kelemen lelkésztõl két ízben is vásárolt Zilahi: elõbb 5 kötetet, majd az 1778-as évben más 27 darabot. A marosvásárhelyi könyvkötõ Molnár Sámueltõl – mûhelye egyben könyvesbolt is – Verestói György (1698–1764) ugyancsak Kolozsváron 1772-ben kiadott verseit szerzi meg. Incze István professzor örököse, Incze Sámuel a jelek szerint nem minden könyvét tette pénzzé 1776-ban, ui. ez év januárjában egy kötet római történeti szöveggyûjteményt és egy újabb kétkötetes Schultensiust – nyelvészeti-teológiai munkát – kínált eladásra a Kollégiumnak. Az sem kizárt, hogy Kovásznai Sándor, aki Incze örökébe lépve hébert és bibliai régiségeket tanított, tudott elõdjének errõl a nyelvtanáról, s addig járt az örökösök nyakára, míg azok beadták a derekukat és két forintért megváltak a könyvtõl. Újfalvi Sándor pap könyvei közül Molnár György ügynök (Kolozsvár?) segítségével kilenc kötetet hozat Zilahi a könyvesház szükségleteire. Ugyanekkor a professzorok rendeletébõl pénzt küld Frankfurtba Kis Miklós peregrinusnak vásárlandó nyomtatványokra. Õsszel Debrecenbõl meghozatja Gyöngyösi István poétai munkáit Nagy László által. Ebben egyértelmûen Kovásznai preferenciáját kell látnunk, hiszen a könyvtárfelügyelõ professzor alig egy évtized múltán azt tervezi, hogy kiadja az általa igen-igen nagyra becsült Gyöngyösi valamennyi költeményét.[46] Az esztendõ szerzeményeit egy újabb kolozsvári licitáció zárja, hol Bíró Miklós képviseli a kollégiumot, ám összesen két mûvel a hóna alatt tér haza Vásárhelyre.

1778-ban már valamivel több, 44 cím kerül be a könyvtárba vásárlással. A már említett Nagy Kelementõl származó 27 mûvön kívül januárban Kovásznaitól is kerül három könyv a bibliothecába: Xenophon két és P. Burmann egy mûve csekély áron, alig két forintért. Szabó Sámuel (†1789) teológiai tanár Nagyenyedre távozása elõtt hasonlóképpen eladott egy könyvet az iskolának, ugyanakkor javaslatára a Leidenben tanuló Nánási István kezéhez pénzt küldet, hogy az szerezze meg Leibniz mûveit.Verestói Sámuel orvosdoktor (1743–1778), a nagy papi család sarjadékának halála után az örökösök áruba bocsátják szellemi vagyontárgyait: május 7-én Vita Sámuel senior a vásárhelyi iskola meghatalmazásával csupa irodalmi mûvet vásárol ebbõl a kínálatból, egyetlen orvosi vagy természettudományi munka sincs a 13 cím között. Igaz, a néhai orvos rövid élete folyamán több alkalmi – nyomtatásban is viszontlátható – vers szerzõjének vallhatta magát.

1779-ben nem sokkal többet, összesen 53 mûvet vásárolhattak. A legtöbb Szegedi József (†1779) nagyenyedi teológiai tanár hátrahagyott könyvei közül származik; az április 15-én árverezett gyûjteménybõl 22 kötet (azaz 30 mû) került a vásárhelyiek birtokába. Marosvásárhelyen januárban, áprilisban és júniusban szintén árveréseket rendeztek, ez alkalommal hat, tizenhárom, ill. két könyvet vásárolt Zilahi.  Március 25-rõl azt jegyzi föl számadásaiban, hogy Tiszt. „Nagy Josef által vétettem Marburgban” egy háromkötetes egyházi történetet.

A legkevesebb könyvre 1780-ban (Zilahi augusztusi kibúcsúztatásáig számítva az esztendõt) tett szert a könyvtár: csupán tizennégyre futotta pénzükbõl. Ez idõ alatt Imreh Györgytõl, Kakasd református prédikátorától három kötetet szereztek (egyikük négy kolligátumot tartalmazott). „A' magam könyvei közzül – írja Zilahi – Tiszt. Prof. Uraimék tettzésekbõl adtam a' BThécának” egy kétkötetes héber-káldeus szótárat (4 ft 5 dr értékben). A szebeni Hochmeister-féle könyvkereskedésbõl három friss latin nyelvû hivatalos kiadványt hozatott. Nánási István Leidenben a könyvtár kérésére egy Faber Basilius-munkát vásárolt meg.

Ötven hónap alatt tehát a könyvtár 298 kötettel gyarapodott, amely 286 mûvet foglalt magába. Ha összevetjük a korábbi vagy a késõbbi szerzeményekkel, a készpénzzel vásárolt könyvek száma mindenképpen figyelemre méltó, hiszen 1765–1800 között kb. 1700 kötetet vásároltak, ami azt jelenti, hogy évente az adományokon kívül 48 kötet került be átlagban a könyvtárba. A Zilahi bibliothecariusi megbízatása idején szerzett közel 300 kötetnél csupán Szabó András (1792–1794) könyvtárossága alatt vásárolt többet az iskola; 474 darabot, a Kovásznai-féle hagyaték oroszlánrészét, ám ez is Zilahihoz fûzõdik, ugyanis ekkor már õ volt a könyvtárat felügyelõ tanár.[47]

A számadásaiból az is kiviláglik, hogy 1776–1800 között már elõfizettek néhány periodikára is: 1776 novemberében az Erlangenben megjelenõ Gelehrten Ammerkungen und Nachrichten füzeteire a nagyszebeni Barth-könyvkereskedés útján, s azután is félévenként küldötték el a praenumeratio árát e tudományos közleményre; 1779. október 18-án egy bécsi „német novelláért” fizettek félévre 6 ft; 1780 májusában pedig a lipcsei Acta Eruditorum Lipsiensist kívánták járattatni a könyvesház címére, minthogy ennek korábbi köteteit már megszerezték az erdélyi könyvpiacon.[48]

Néhol már kitértünk a megvásárolt könyvek címére, szerzõire, ám ha a Zilahi Sámuel mûködése idején szerzett kötetekrõl közelebbit szeretnénk megtudni, akkor meg kell vizsgálnunk a mûvek sorát, illetve azokat a tudományszakokat, amelyek lényegesen gyarapodtak, s azokról is szólnunk kell, melyeknek beszerzése egyáltalán nem kapott hangsúlyt. Természetesen figyelembe vettük a kínálat minõségét, mennyiségét, a rendelkezésükre álló választék provenienciáját, ill. a Kollégium anyagi erõforrásait is.

A kétszáznyolcvanhat mû 53%-a 18. században került kiadásra, tehát több mint a fele – nagy jóindulattal állíthatjuk – viszonylag friss megjelenés, tekintve, hogy a könyvtárba bekerült kötetek hagyatékokból, azaz lezárt gyûjteményekbõl, korábban szerzett (Erdélybe behozott) könyvekbõl gyarapodtak, s már az eredeti könyvtártulajdonos halálát követõen jutottak a Kollégium tulajdonába. 36%-a ugyanakkor 17. századi kiadás, a többi ún. antikva (16. századi könyv), illetve év nélkül jelent meg. Ám ha a kiadás viszonylagos frissessége kecsegtetõ is, nem szabad ábrándokba ringatnunk magunkat az auktorok kortársi voltával kapcsolatban, ugyanis a 188 szerzõ közül csak 47% tevékenykedett, írt ugyanabban a 18. században, melyben Zilahi is született. A többiek mind korábbiak: a derékhad a 17. században alkotó teológus, hebraista-filológus, matematikus, orvos, filozófus vagy szépíró volt. Meglepõ viszont, milyen csekély számban került a könyvtárba ebben az idõben ókori vagy középkori szerzõ (alig 13%-nyi).

A könyvek kiválasztásánál az iskolai oktatás struktúrája, finalitása szólt közbe a legerélyesebben: nem kísérletezõ, az újat próbálgató tanmenet, -könyv és tanítás a cél (a módszerekrõl nem is beszélve), hanem az engedélyezett, a bevált ismeretek átadása szabta meg a vásárlásokból származó anyag összetételét. Olyan tudást kellett közvetíteni, amely a legrangosabb, hagyományosan a legmegbízhatóbb szerzõk tollából és mûhelyébõl származik: Leibniztõl és Christian Wolftól, Johannes Leusdentõl és Theodor Bezától, Luther Mártontól vagy Petrus Burmanntól. És sorolhatjuk a többieket is: Caspar Barlaeust, Franciscus Buddeust, Johannes Coccejust, Christophor Cellariust, Louis de Dieu-t, Thomas Erpeniust, Uberto Fogliettát, Fénélont, Martin Felmer nevét, Gyöngyösi Istvánt, Daniel Heinsiust, J.H. Hottingert, Athanasius Kirchert, Komáromi Csipkést, Fr. Adolphe Lampét, Petrus Lombardust, Joachim Langot, J.H. Mosheimot, John Miltont, Szenci Molnár Albertet, J. Fr. Osterwaldot, Hieronymus Osoriust, Pápai Páriz Ferencet, Samuel Puffendorfot, Olaus Magnust, Hadrian Relandust, Fr. Spanhemiust, Caspar Schottot, Johann Christoph Sturmot, André Tacquet-t, Jacobus Triglandiust, Johannes Vogtot, Fr. Vigeriust, Isac Vossiust, John Woodwardot, Petrus Zornius mûveit... Lutheránus és kálvinista hittudósok, jezsuita természetbúvárok, német, svájci, francia, holland egyetemek neves tanárai, akiket szinte kivétel nélkül az erdélyiek is hallgattak peregrinációjuk során; kiknek hírét-hírnevét, tudományos hitelét és tekintélyét hazakerülve tovább növelték a volt tanítványok, illetve a tanítványok tanítványai. A könyvállomány, a számadások szerint, gyarapodásában is tükrözi megközelítõen az intézményben folyó tanítást, a tantárgyakba foglalt ismereteket, ezek rangját: 39% teológiai, 16% irodalmi, 6–6% természettudományi, ill. bölcseleti, 12% nyelvtudományi, 17% történelmi, valamint földrajzi, 4% más természetû mû a bekerült könyvek tematikai „szóródása” vagy inkább koncentrációja.

A „külön-különbfélékre tett költség” rovatban szerepel a könyvesház berendezésének felújítása (1776-ban egy cserefa asztal vásárlása, 1777-ben „tsináltattam a' Col[légium] deszkájából a' kis Thécába – azaz a kisebbik könyvtárszobába, jegyzi föl Zilahi – két fejér Thécát”), az ugyanitt mûködõ múzeum és szertár karbantartása (pl. keretbe foglaltatta néhány nemesi címer ezüst pajzsát), illetve fejlesztését célzó befektetések. 1779. július 10-én a távozó Szabó Sámuel professzortól két, egy föld- és egy éggömböt vesz  meg 8 ft 82 dr-ért. Szabó recognitionalisából (elismervényébõl) bõvebbet is megtudhatunk az ügyletrõl: „Az Dnus Thecariustol Zilai Sámuel uramtól vettem az két Terrestris és Coelestis Globusokért a' mellyeket a Collégyom számára hozattam volt Bétsböl már régen, a Geographicum studiumnak jobban valo folyása végett, nem lévén a Collégyomnak egy jo Globusa, és nyoltz Magyar forintot és nyoltzvan két pénzt, i.e. 8 Mfl. és Dr. 82., annyiba kerülvén éppen hozattatások az Gyarmati [Sámuel] Uram specificatioja szerént.”[49]

A könyvek beköttetése is Zilahi feladatai közé tartozott. Molnár Sámuel és Bodor Pál vásárhelyi compactorok dolgoznak ebben az idõben a kollégiumi bibliothéca számára. Ha 1776–1777-ben csak nyolc kötetet adtak beköttetni, akkor a következõ harmadfél esztendõ során már 64 kötetnek készítenek új borítást, Molnár már egyedül javítgatta a könyvek lapjait és kötéstábláit. A kollégium korábban vagy késõbb a kolozsvári könyvkötõkhöz is folyamodott.[50]

A tételekben gyakran visszatérõ frantz, illetve félfrantz kötés egyszerûen a bõr vagy félbõr kötést jelenti.[51]

A Zilahi-féle ratiókból értesülünk arról is, hogy a könyvvásárlások, folyóirat-elõfizetések vagy bármilyen, a könyvtárat érdeklõ ügyben történõ levelezés postaköltségei a könyvesházat terhelték. A levelezés legnagyobb részét azokban az években Kis Miklós külföldön tanuló diákkal folytatta az iskola a Németországban vásárolandó könyvek és azok szállítása dolgában. 1777 januárjában Kis Miklós uramnak 30 birodalmi (császári) aranyat küld Zilahi a könyvtár kasszájából Frankfurtba, ugyanis Kis az elõzõ esztendõ végén három levélben is jelezte, hogy miféle könyvek találhatók a német könyvpiacon. Ezekre a professzorok – Kovásznai, Basa és Szabó Sámuel – rögtön válaszoltak; valószínûleg megírták, melyek azok a mûvek, amelyeket a diák föltétlenül vegyen meg. 1777 augusztusa és 1778 októbere között újabb levélváltás zajlik, Kis újabb összeget kap a könyvek megvételére. Az év végén néhány darabot már el is küld Marosvásárhelyre Máté Pállal.[52] A teljes vásárlás majd csak akkor kerül bele a „fõkönyvbe”, midõn valamennyi Németországban szerzett könyv már a címzett – a kollégium könyvtárának – birtokában van. A szállítmány második részét Szerencsi Nagy István (1728–1789), az ismert gyõri irodalmár-lelkész, Ráday Gedeon odaadó híve személyesen juttatja majd el Bécsbõl a Maros menti városba.[53] Ebben az ügyben – máskülönben – Teleki Sámuel közremûködésére is számít a kollégium, ui. Teleki ekkoriban már guberniumi tanácsos, az erdélyi református iskolaügy nagylelkû támogatója volt.

Nem számíthatott Zilahi mesés jövedelemre az eladott – szükségtelennek ítélt – könyvekbõl. A felsorolt 61 tételért mindössze 25 ft és 18 dr nyereséget számíthatott föl a bibliothecarius. A könyvvásár igazi haszonélvezõi valószínûleg a vevõk voltak, diákok, kispénzû értelmiségiek, akik ily módon viszonylag olcsón néhány fontos és jó könyv birtokába jutottak. (Hasonlítsuk össze az árakat – a teljes és ép példányok árát – azokkal az árakkal, amelyeken Zilahi a hagyatékokból megszerzi a kollégiumi könyvtár köteteit.) Noha ma sajnáljuk, hogy a kótyavetyén eladogatott könyvek között 16. századi antikvák és RMK nyomtatványok is akadnak – akkoriban mindkét könyvészeti fogalom ismeretlen volt –, a professzor urak bölcs egyszerûséggel közlik az utókorral: „ezen könyvek minekünk Professoroknak megegyezett akaratunkbol adattak-el a' Thécábol, mivelhogy szükségtelenek vagy hibások voltak, miröl bizonyságot tettünk mi professorok. Kovásznai Sándor mk. [és] Basa István mk.”

A számadásokban bukkanunk egy érdekes kiadási tételre, mely szerint 1780-ban Zilahi papírt vásárolt többek között a „B[iblio]theca Catalogussi le-irattatására”, és nekilátott a betûrendes címjegyzék összeállításának, amelyet azután 1826-ig az utódok – lépést tartva a gyarapodással – folyamatosan bõvítettek. A katalógus feltüntette a szerzõ nevét, a mûvek rövidített címét és a kiadás esztendejét. Nem mindig maradt következetes a nyomtatás helyének megjelölésében, ugyanakkor a leltári ellenõrzések megkönnyítésére közli a kiadványok terjedelmét, azaz kötetszámát. A XIX. század derekáig nem használtak még semmiféle helyrajzi számot, jelzetet. Külön fejezetet nyitott Zilahi a magyar nyelvû kiadványok feltüntetésére; ezeket is betûrendben vezették be a jegyzék lapjaira.[54]

1780 õszén már eldöntött tény volt, hogy Zilahi Sámuel külföldi egyetemek hallgatója lesz. Erre utal pl. az az 1780. augusztus 3-i nyugta, melyet Nánási István ad a könyvtárnak, jelentve benne, hogy „Tiszteletes Peregrinans Zilahi Sámuel által” kézhez kapta Faber Basilius Thesaurus Linguae Latinae c. mûvének ellenértékét.[55]

Megbízatást nemcsak a kollégiumtól kapott, hanem – mint már korábban utaltunk rá – Teleki Sámuel is hasonló feladattal terhelte, bár érzésünk szerint a könyvszerzés szinte fizikai gyönyört jelentett számára. A Telekihez intézett utrechti levelei elárulják, hogy megbízójától pontos utasításokat kapott, hiszen a bõséges nyugat-európai kínálatból Telekit csak bizonyos kritikai kiadások, szerzõk, kommentált változatok érdeklik, fõleg az ókori klasszikus irodalom esetében.[56]Úgy tûnhet, Zilahinak nem sok szabadság adatott a választáshoz, holott a szoros utasítások ellenére is lehetõsége nyílott arra, hogy a helyszínen döntse el: mit érdemes megvenni, mennyi pénzt áldozhat egy-egy kötetre, mûre a rendelkezésére bocsátott aranyakból. Az általunk látott-olvasott levelekbõl ugyanaz a rendszeretet, könyvtárosi gondoskodás, látásmód tûnik szembe, mint a kollégiumi évek alatt: van a levelekben Perceptum és Erogatum rovat; a megvásárolt könyveket alakjuk szerint csoportosítva sorolja fel, megjelöli a szerzõket, a címeket, a könyvek nyelvét (ha a címbõl egyértelmûen nem derülne ki), jelzi, ha a könyv többnyelvû, illetve ha fordítás, feltünteti a sajtó alá rendezõ, a kommentátorok nevét, s az impresszumadatok után a kötetek számát is közli. Kivetíti az egyes kötetekbe foglalt kolligátumokat minden jellemzõjükkel együtt. Megírja patrónusának, hogy hol, hogyan és kitõl szerezte. Külön gondja van rá, hogy elõnyösen vásároljon. 1783 januárjában például ezt írja: „Rei Venat. Scriptorest ma-is kaphatnék, eddig-is sokszor vehettem volna, várakoztam vélle, hogy oltsotskán juthatnék hozzá.” Másutt meg arról számol be, hogy „Itt [Heidelbergben] a' városonn is vagyon egy könyvel kereskedö Sido, ma minthogy Vasárnap van, nem lehet, de holnap meg keresem nálla, ha mit kaphatnék. Ugy Bertuliusnál-is meg-fogok fordulni Stutgardban, és nálla vagy másutt Ngod parantsolattya 's tettzése szerint valo vagy egy könyvet szerezhetek különös szerentsémnek tartom.” A könyvek megválogatásában hallgat Christoph Saxe professzor, Teleki egykori tanárának tanácsaira. Vállalja, hogy lemásolja a professzor könyvtárának vagy az aukcióknak a katalógusát, ha Teleki ezt kérné tõle. Nem éri be azzal, hogy Utrechtben vagy Heidelbergben méri fel a piaci kínálatot, nem csupán itt vesz könyveket megbízójának, de diáktársaival, ügynökökkel, könyvgyûjtõkkel is nyomoztat kötetek után Leidenben, Groeningenben, Franekerben vagy Kölnben is. Valóságos megszállottja a bibliofiliának, levelei telve vannak lelkesedéssel a könyvtárak, boltok, árverések iránt. Még a nyári szünidõt sem tölti másként: „Néhány napig tartott betegeskedésembõl lett ki‑épülésem utánn – írja 1783. augusztus utóján Teleki Sámuelnek – a' nyárnak nagyobb részét Tiszt. Prof. Saxe uram fedele alatt töltöttem, 's töltem most-is. Méltoztatott meg-hordozni Bibliothécájában-is. Meg-betsülhetetlen boldogságomnak tartom, melly szerint böltsességét mindennap olly közelröl bámulhatom.” Magántanulmányokat is folytatna szívesen, fõleg görög tudását óhajtaná elmélyíteni, de idejét kevésnek találja, kapkod, s egy levelében így kiált fel: „evel a boldogságommal sem élhetek ugy a' mint meg-érdemlené, a' napot a' hány orája van, tsak nem anynyifelé kelletvén szakasztanom.” Egy könyvárus felõl pedig ilyen véleménnyel van: „még otthonn hallottam, melly sok könyvenn kell tapodni az annál az embernél vásárolni akarónak.”[57]

Teleki Sámuel levelei – a Zilahihoz írottak – lappanganak még, ám egy közvetett elismerésérõl, melyet Kovásznainak címez, némi fogalmat alkothatunk arról, miként vélekedik a könyvtáralapító a vásárhelyi peregrinusokról. „Ne gondolkozzék hát Tekintetes Uram is – szól Kovásznaihoz biztatóan – a búcsúzásról, hanem legyen jó kedve, és neveljen még e hazának és az ecclésiának több Nemegyeieket és Zilahiakat.”[58]

A vásárhelyi kollégium szintén könyvek vásárlásával bízta meg Zilahit, Utrechtben tehát ezeknek a rendeléseknek is eleget kellett tennie. Miként Kádár György diákkönyvtáros 1782-es számadásából kivehetõ, a megszerzett kötetek egyik részét Nemegyei János hozta magával, másik felét 1784–85 fordulóján maga Zilahi szállította be. A Kádár György és Nagy István által összeállított két számadás tételei részben átfedik egymást, ui. Nagy Istvánnak számba kellett vennie a Zilahi által külföldön szerzett teljes könyvgyarapodást.

Kovásznai Sándor éppúgy megszabhatta tanítványának, hogy milyen köteteknek eredjen nyomába, mint Teleki. A peregrinusnak biztosított döntési jog, lehetõség mértékét csak az analógia alapján sejteni. Pl. egy Plautus-kiadás kapcsán Zilahi azt válaszolja Teleki kérdezõsködésére: „Ha pedig Tiszt. Péterfi Uram is a Nagyságod parantsolatjára szerzette, ugyan nem vész rajtuk, eladjuk egyiket, azt gondolom a' Vásárhellyi Bibliothéca számára.”[59]

A százhárom kötetbõl csupán tizennyolcat nem ebben, a 18. században jelentetett meg kiadója; igaz, kilenc esetben a könyvtárosok elfelejtették feltüntetni a kiadás idejét. A klasszikus ókori szerzõk kritikai kiadásai feltûnõen eluralkodtak. Ez nagyjában-egészében azonos azzal a témakörrel, melyet Teleki is oly nagyon kedvelt. Alig akad a vásárlásban teológiai mû (E. Simphonis, Limborch, Balius, Rupertus, Silesius, Perizonius munkái – melyek részben már áthajlanak az egyháztörténelembe is), viszont megsokasodtak a modernkori latin költõk: Grotius, Scaliger, P. Francius, Latichius és természetesen a frissiben napvilágot látott kétkötetes Janus Pannonius, melynek születésénél Kovásznai és Zilahi, Saxe és mindenekelõtt Teleki Sámuel bábáskodott.

Az 1789-es tanári pályakezdésével egy idõben ruházzák Zilahira a könyvtár felügyeletét Kovásznai Sándor mellett (helyett?), ugyanis Ráday Gedeonnak április ötödikérõl kelt levelében arról számol be, hogy „a' Kollégyumunk' Bibliothécájára-valo különösebb Inspectio reám bizattatván” s emellett még néhány irodalomtörténeti órát is kapott.[60] Kéri Rádayt, hogy engedélyezze könyvtárának katalógusait lemásoltatni egy Pesten tanuló vásárhelyi medikus, Filep Mihály által. Zilahit különösen a Ráday-könyvtár hungarikái érdeklik. Afelõl is tudakozódik, hogy pesti könyvárusoknál meglelni-e vajon Montfaucon paleográfiai kézikönyvét, melyet meghozatna a kollégiumi könyvtár számára.[61] Erõfeszítéseket tesz, hogy a fõiskolára testált Szilágyi–Székely-hagyaték kéziratai is Vásárhelyre kerüljenek.[62]

Aláírása elõször 1789. október 16-án olvasható egy számadás végén: ekkor hitelesíti tanártársaival együtt Galatzi János könyvtáros pénzügyi jelentését a könyvtár gazdálkodásáról.[63] Ettõl kezdve mint felügyelõ minden alkalommal részt vesz a könyvesház ellenõrzésében. Antal János (1767–1854), a jövendõ teológiai professzor, majd erdélyi református püspök diákkönyvtárosi számadásának tanári kontroll-záradékát már teljes egészében Zilahi fogalmazza meg 1791. július 12-én, de csak utolsónak kanyarítja nevét az okmány aljára, ui. ekkor még csak segédtanára a kollégiumnak.[64] Az utolsó számadás, mely még Zilahi kézjegyét viseli, kilenc esztendõvel késõbbrõl, 1800. április 2-ról kelt.[65]

Tényleges könyvtárfelügyelõi teendõirõl képet alkothatunk a kolozsvári Református Kollégium könyvtári szabályzata alapján. A 18. századból nem találtunk egyetlen erdélyi iskolai könyvtárreglamát sem, az 1810 körül készített kolozsvári – véleményünk szerint – a protestáns iskolákban kialakult gyakorlatot rögzítette írásban. A felügyelõ tanárnak mindenre gondot kell viselnie, ami a könyvtárat illeti: ismernie kell a gyûjteményt és számon tartania az állomány épségét, növekedését, csökkenését. A kulcsok egyike mindig nála található, a másikat a bibliothecarius õrizte. A tanár feladata volt megszabni a könyvbeszerzés nagyságát, mely a théca anyagi lehetõségeitõl függ. Elõírták, hogy oly módon történjék a vásárlás, hogy az az oktatás szempontjait részesítse elõnyben. Különösen a görög és latin auktorok élvezzenek elsõbbséget; ha lehet, többféle kiadásban és kommentárral illendõ megvásárolni ezeket; más szakokból csak a legkitûnõbbeket, melyeket a tanári munkában mindvégig használni lehet. A magyar könyvek se maradjanak ki a gyûjtésbõl, ám ezek közül csak az arra érdemesebbeket és derekasabbakat kell beszerezni. Ha a kollégium saját nyomdával is rendelkezik, a könyvtár kötelespéldányra is igényt tarthat. Ugyanakkor a helyi nyomtatványokból lehetõleg rendelkezzen az iskola teljes sorral. A felügyelõ professzornak gondja legyen rá, hogy a könyveket olcsón, elõnyösen vásárolják meg; fõleg a hagyatéki árverések kecsegtetnek efféle lehetõséggel. A kollégium legátusok útján gyûjtsön pénzt a könyvtárfejlesztésre, az ily módon beérkezett adományokat vegye át és kezelje a felügyelõ, társaival együtt döntsön a felhasználásuk mikéntjérõl. Évente jelentést kér a rektor a könyvtár bevételeirõl és kiadásairól. A könyvtárat évente egyszer minden szempontból alaposan át kell vizsgálni.[66]

Zilahi, mint láttuk, valóban évente ellenõrizte a reá bízott könyv- és szertárat. Fogadta az adományokat, amelyek közül a legjelentõsebb a század utolsó éveiben az 1790-es, Baczó István ótordai református lelkész 164 kötetbõl álló donációja.[67] A vásárlások 1789–1800 között sem szünetelnek, bár a könyvek száma az elõzõ esztendõkhöz viszonyítva csökken; ez részben a pénzromlással függ össze. Ennek ellenére az iskola részesedni kívánt az 1792-es, 94-es, 95-ös és a 97-es marosvásárhelyi aukciók kínálatából; Zilahi utasítására megbízottja jelen van Nagyenyeden, ahol az 1789-ben elhunyt Szabó Sámuel, a vásárhelyi kollégium volt professzorának hagyatékából 54 darabot válogatnak össze és vásárolnak meg.[68] Ezután Kolozsváron bukkannak fel vásárlóként Zilahi megbízottjai, mikor albisi Csomós Mihály (†1796), a statisztika és a jogtudomány elõadójának gyûjteményébõl szereznek meg 36 kötetet.[69] Említettük már, hogy a legjelentõsebb vásárlás kétségkívül a Kovásznai-hagyaték megszerzése volt 1793-ban.[70] Nemegyei János, Zilahi régi barátja az iskola felkérésére Nagyenyeden Baricz János néhai lelkész licitációra vetett kötetei közül szerez meg néhány darabot Vásárhely számára. Ezek között van Apáczai Csere János Utrechtben kiadott disszertációja is, az Oratio de Studio Sapientiae.[71] 1790-ben Zilahi személyesen is részt vesz egy vásárhelyi kótyavetyén, ekkor Jancsó Tamás elhunyt egyházi személy könyvtárából 19 kötetet – teológiai és nyelvészeti-irodalmi mûveket – vett. A vételárat a könyvtár kasszájából csak 1791 júniusában kapja vissza, melyet saját zsebébõl elõlegezett meg.

Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelõ Társaság munkálataiba bekapcsolódva, Zilahi folytatta azt a törekvést, melyet már mestere, Kovásznai elkezdett: az erdélyi és magyarországi emlék-írók, krónikások mûveinek felkutatását, lemásolását, s nem kizárt, hogy mindketten gondoltak e történetírók újrakiadására vagy elsõ sajtó alá rendezésére is. A munkálkodás e téren a számadásokban is követhetõ, ui. a könyvtár elég gyakran másoltat diákokkal kéziratokat.[72] Rádayval folytatott levelezéseibõl tudjuk, hogy nemcsak kért és kapott könyveket a péceli kastély-könyvtár tulajdonosától, hanem maga is szerzett 1792-ig néhány históriás könyvet a kiváló bibliofilnek.[73] Könyv- és folyóirat-terjesztõként vállalja az új magyar tudományos és szépirodalom terjesztését. Ráday Gedeon maga ajánlkozott a kassai Magyar Múzeum erdélyi és kivált székelyföldi népszerûsítõjének, s több-kevesebb sikerrel, olykor panaszkodva, máskor dicsérve a lapot és bírálva a fogyatékosságokat, de eleget tett vállalt feladatának: a lap eljutott az olvasókhoz, a vásárhelyi Kollégium könyvtáráról nem is szólva.[74]

Személyi könyvtárának nyomaira is rábukkantunk. Intze Simeon 1801. június 4-i dátummal három olyan címet sorol fel számadásában, melyek „a' Tiszteletes Professor Zilahi Sámuel Uram' Testamentuma szerént jöttek a' Bthéca birtokában”: Ch. Saxe: Onomasticon litterarium I–IV. (Utrecht 1775), J. Chr. Biel: Novus Thesaurus Philologicus I–III. (Haga 1779) és H. Hoogeeven: Doctrina partientiarium linguae Graecae I–II. (H.n. 1769).[75] Egy negyedik mû a Teleki Tékába került; valószínûleg Zilahi özvegye adhatta el, mikor pénzzé tette férje hagyatékát. Ez a könyv az ismert Bongarsius-féle Rerum Hungaricarum Scriptores Varii (Frankfurt am Main 1600) c. gyûjtemény, melynek külön értékét az is emeli, hogy elsõ ismert tulajdonosa Apáczai Csere János volt.[76]

Hagyatékában számos kötet maradt, melyeket a Kollégium könyvtárán keresztül kellett volna eladogatnia. Nem volt ez valami szokatlan ügylet, ugyanis a számadásokból egyértelmûen kiderül, hogy minden tanár, sõt városi értelmiségiek is vállaltak könyvárusítást, a könyvesház pedig a bolt szerepét is betöltötte. Az 1804-es, ifj. Csernátoni Vajda Sámuel bibliothecarius által összeállított jegyzék szerint nem kevesebb mint 588 kötet várt még gazdára. Közöttük a legnagyobb példányszámban Kovásznai Tóth Sándor mûvei, a debreceni magyar nyelvtankönyv, Decsi Sámuel Osmanographiája stb.[77]

Zilahi Sámuel az erdélyi magyar felvilágosodás szorgalmas munkása volt, kinek neve, sajnos, hamar feledésbe merült, holott nélküle szegényebb lett volna a marosvásárhelyi kultúrkör, a Nyelvmívelõ Társaság tevékenysége. Könyvtárosi és könyvtárépítõi munkássága a folytonosságot éppen úgy képviseli, mint a megújulást, az öröklött állapotok meghaladását. Kapcsolatban állott a kor jelentõs egyéniségeivel: Teleki Sámuellel, Ráday Gedeonnal, Aranka Györggyel és Dániellel, Gyarmathi Sámuellel, Mátyus Istvánnal, a Tudós Társaság vonzáskörébe került személyiségekkel.

Ismerve a marosvásárhelyi könyvesház belsõ életét és mûveltségterjesztõ szerepét, Kovásznai és Zilahi Sámuel könyvtárosi és bibliofil munkáját, nem tûnik magányos lépésnek Teleki Sámuel könyvtáralapítása e székelyföldi kisvárosban a 19. század küszöbén. S ha korábban a Teleki József-féle gyûjtemény, akkor 1802 után a Teleki Sámuel tékája és a Református Kollégium könyvtára szerencsésen egészítették ki egymást, önzetlenül szolgálták a közmûvelõdést. És ebben nem kis érdemet tudhatott magáénak Zilahi Sámuel is.

[1] * Jelen tanulmány, a benne feldolgozott Mellékletekkel bõvített formában az Erdélyi Tudományos Füzetekben is megjelenik. A hivatkozások e kiadásban megjelenõ dokumentumokra vonatkoznak.

[2] Koncz József: A marosvásárhelyi Evang. Reform. Kollégium története. Marosvásárhelyt 1896. 233–237. (A továbbiakban: Koncz, 1896.)

[3] Ladányi Sándor: Zrinyi Török Áfiuma és Gyöngyösi verseinek XVIII. század végi kiadástörténeti problémáiról. Zilahi Sámuel levelei Ráday Gedeonhoz (1787–1792). Itk. LXXIX (1975) 482–498. (A továbbiakban: Ladányi.)

[4] Fogarasi Sámuel: Marosvásárhely és Göttinga. Önéletírás (1770–1799). Bevezetõ tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Juhász István. Buk. 1974. 293–295. (A továbbiakban: Fogarasi.)

[5] Spielmann Mihály: Dãrile de seamã ale bibliotecarilor ºcolari din Tg. Mureº între anii 1765–1800. Biblioteca ºi Cercetarea, X. Cluj-Napoca 1986. 327–344. Uõ: Evidenþe vechi de bibliotecã ºcolarã din secolele XVIII–XIX. Biblioteca ºi Cercetarea, VI. Cluj-Napoca 1982. 183–191. Csak érintik a könyvtári diákszámadásokat a Kollégium könyvtárát bemutató dolgozatok, mint Koncz József: A maros-vásárhelyi helv. hitv. fõtanodai könyvtár ismertetése. MKsz. IV (1879). 215–233, 313–332. (A továbbiakban: Koncz, 1879.). Farczády Elek: A marosvásárhelyi Bolyai Tudományos Könyvtár = Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. Bukarest–Kolozsvár 1957. 265–278. Ennek román változata Farczády Alexa–Székely Margareta: Istoricul ºi situaþia actualã a Bibliotecii Documentare „Bolyai” din Târgu Mureº. Studii ºi Cercetãri de Bibliologie, II. Buc. 1957. 241–254.

[6] Fogarasi, 293.

[7] Koncz, 1896. 233.

[8] A marosvásárhelyi Református Kollégium diáksága 1653–1848. Bevezetéssel közzéteszi Tonk Sándor. Szeged 1994. 93: 2568. tétel.

[9] A marosvásárhelyi Református Kollégium könyvtárának levéltára. Teleki–Bolyai Könyvtár. Marosvásárhely. Iratcsomó: CB III. 144 a-c. (A továbbiakban: CB III. stb.)

[10] „Samuel Zilahi Tr.” Vö. Verzeichniss der Studenten aus Ungarn und Siebenbürgen an der Universität Utrecht in den Jahren 1643–1885. Archiv des Vereines für Siebenbürgische Landeskunde. NF. XXII(1889). 88.

[11] Koncz, 1896. 233.

[12] Ladányi, 484.

[13] Uo. Kovásznai Sándor: Carmina exequialia (Utrecht 1782) és Oratio ad inaugurandum auditorium (Utrecht 1783).

[14] Uo. 486, 490, 492.

[15] 1784. június 5-én és 6-án két levelet is küld Heidelbergbõl: egyiket öccsének (vö. Koncz, 1896. 233), a másikat Teleki Sámuelnek (MOL. Teleki Sámuel osztály. Régi jelzete P 661/2174). A még kiadatlan Zilahi Sámuel-leveleket fénymásolatban Deé Nagy Anikó bocsátotta rendelkezésemre, melyért itt is köszönetemet fejezem ki.

[16] CB III.146/a.

[17] Uo.

[18] CB III. 146/b.

[19] Fogarasi, 283.

[20] Zoványi Jenõ: Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. 3. kiad. Bp. 1977. 218. L. még Benkõ Samu: A helyzettudat változásai. Buk. 1977. 73 skk.

[21] Ladányi, 485.

[22] Uo. 490.

[23] Kovásznai Sándor: Az ész igaz útján. Válogatott írások. Sajtó alá rendezte, a bevezetõ tanulmányt és a jegyzeteket írta Kócziány László. Buk. 1970. 151–155, 284. Fogarasi, 74.

[24] Koncz, 1896. 234.

[25] Ladányi, 486. Kovásznai : i.m. 17 skk.

[26] Teleki Sámuel és a Teleki-téka. A leveleket válogatta, bevezetõvel és jegyzetekkel ellátta Deé Nagy Anikó. Buk. 1976. 47, 163–169.

[27] Idézi Ladányi, 484. a levéltári lelõhely feltüntetése nélkül.

[28] Koncz József: Janus Pannonius utolsó kiadása. Figyelõ XX (1886). 42. Uggyanitt mondja Kovásznai: „Akartam valami verseket írni Kedrõl [ti. Zilahihoz], hogy annyit fáradozott körülötte [vagyis Janus Pannonius kiadásával]; meg is érdemlette volna Ked, de a gróf [Teleki] semmiképpen sem fogná megengedni. Azért elhagyám ezen szándékomat. Közös lónak túros a háta, csak úgy van az ember, mikor a más szekerin akar szekerezni.[...] Legalább olyan editioja Janusnak soha sem volt több.[...] És így a gróf életre hozta Janust, de mi is amint lehetett segítettünk in obstetricando.”

[29] Koncz, 1896. 233.

[30] Ladányi, 497. Zilahi jelzi 1792. április 22-i levelében Rádaynak, hogy „Professor Kovásznai Uram halálával a' szállásomat változtatnom kellett”.

[31]  Uo. 486.

[32] Koncz, 1896. 233–234.

[33] Jancsó Elemér: Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelõ Társaság iratai. Buk. 1955. 155, 168, 171, 351–352. A jegyzõkönyv szerint 1794. március 28-án vesz részt elõször az összejöveteleken.

[34] Koncz, 1896. 235, 254–255.

[35] Csekme István: A marosvásárhelyi református temetõ 1988-ban. I. Marosvásárhely 1994. 57 M. Az utolsó évszám olvasata hibás. Talán 1802.

[36] Fogarasi, 140.

[37] Uo. 295.

[38] V. Windisch Éva: Fejezetek a könyvtárosi pálya magyarországi kialakulásának történetébõl. Bp. 1957. 3.

[39] I.m. 3–4.

[40] Koncz, 1896. 325.

[41] Simon János bibliothecarius számadásában olvassuk: „In Anno 1776 circa finem Januarij Zilai Sámuel Uram betegségem alatt a' Szebenben vásárolt könyvekre vett fel a' Tkts Perceptor Urtol 127 Mfl. 60 den.” Valószínûnek látszik tehát, hogy Zilahi Szebenben a Köleséri Sámuel könyvtárának árverezésekor járt, õ válogatott a kollégium számára, ui. az általa felvett summa 12 dénár híján egyezik azzal a summával, amelyet 1776 júniusában fizettek az 54 kötetért, vagyis a Vásárhelyre kerül Köleséri-hagyatékért. CB III. 143/c.

[42] Szabó György: A Dunántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára (Pápa) története = Adalékok a 16–20. századi magyar mûvelõdés történetéhez. Szerk. Bálint János István. Bp. 1987. 77.

[43] Török István: A kolozsvári ev. ref. Collégium története, III. Kolozsvár 1905. 310. 1761–81 között külön kötetben rendezték a vásárlási számadásokat.

[44] Uo.

[45] Jakó Zsigmond: Írás, könyv, értelmiség. Tanulmányok Erdély történelméhez. Buk. 1976. 223.

[46] Kovásznai, 1970. 194–195, 203–204.

[47] Koncz, 1879. 221. A vásárlás 1793-ban történt.

[48] CB III. 142/a–b.

[49] CB III. 144/b. P. melléklet. Hogy valóban az ismert orvos-nyelvészrõl van szó, azt korábbról egy másik elismervény is bizonyítja: „A[nn]o 1777 Die 18-va Jan. Ifjabb Tsiki Mártonnak adtam által 31 ~ harmintz egy Tsászár 9 ~ kilentz Körmetz Bányai és két fél soufrin arannyakat, hogy szolgáltassa D. Gyarmati Sámuel kezébe, a'ki most Bétsbe Medicinát tanul. Zilahi Sámuel mk... Ezen fellyebb irt Arannyak között egy a' Tiszt. Szabo [Sámuel] Uramé, a' többi a' Collégiumé volt.” CB III. 144/a melléklete.

[50] Vö. közleményünkel: Dãrile de seamã ale bibliotecarilor ºcolari din Tg. Mures între anii 1765–1800. Biblioteca ºi Cercetarea, X. Cluj-Napoca 1986. 337–339.

[51] Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár IV. 404. csak 1801-bõl jelzi a szó elsõ erdélyi elõfordulását, míg a marosvásárhelyi diákszámadásokban már 1769-ben felbukkan, használata mindennapos. CB III. 142/a.

[52] Petri Márton Mezõzáhról értesíti Zilahit 1778. december 9-én, hogy Máthé Pál megérkezett öt könyvcsomaggal, itt „egy szártalan [zár nélküli] ládába rakván, most ezen szekerektöl le küldöttem [Vásárhelyre]. A könyvek vecturájára és harmintzad (a mint Tiszt. Máthé uram mondja) minden font könyven dr. 18 esett. Ezeketis megfontolván fontot húznak, és így kell érette Fl. 3. dr. 24., mellyeket ha meg küldi jo, ha nem én magamra vállaltam, hogy meg fizetem.” CB III. 144/b melléklete.

[53] 1780 utolsó hónapjaiban kellett megérkeznie a Kis-féle egész könyvszállítmánynak. Kádár György bibliothecarius ui. az Erogatum elsõ tételeként jegyzi fel ezt, pontos dátum nélkül, 1780. szeptember és 1781. augusztus között ugyanis nem készült számadás, valószínûleg azért, mert az iskola könyvtára nem mûködött: ekkor költöztették át az állományt az újonnan épült könyvtárterembe. Vö. Farczádi: i.m. 274. Kádárnál ennyi olvasható: „Tiszt. Kis Miklos Uram által Berlinbe és más hellyeken vásárolt Tiszt. Szerentsi István Uram által pedig MVásárhellyre le-hozott könyvek vecturájára tett költség, mellyek is meg mérettetvén találtattak 194 fontnak, fontyára esett dr. 19, melly is lészen in summa 36 Ft 86 den.” A vásárolt könyvek 1541 és 1776 között jelentek meg, 94 kötet (62 mû), témájukat tekintve hasonlóak az elõbbi vásárlásokhoz. CB III. 145/a.

[54] Marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár. BMs 468. L. még Koncz, 1879. 229. Spielmann, M.: Evidenþe vechi de bibliotecã ºcolarã din sec. XVIII–XIX. Biblioteca ºi cercetarea, VI. Cluj-Napoca 1982. 186–187.

[55] CB III. 144/b. O. melléklet.

[56] Teleki Sámuel és a Teleki Téka, 163 skk. Zilahi és Teleki kapcsolata régebbi keletû, mint az utrechti tanulmányút. Kovásznai Sándor még 1777 januárjában Telekit udvarló egyik levelében azt írja: „El vettük a pénzt, én 82 forintot, Zilahi 16 forintot, aki Nagyságod Grátiáját nagy alázatossággal köszöni.” Valószínûleg Kovásznai és Zilahi néhány könyvet hajtott fel Telekinek, melyekért a fõúri gyûjtõ 98 forintot fizetett kettejüknek. Uo. 162.

[57] MOL. Teleki Sámuel osztály. Régi jelzetük P 661.

[58] Teleki Sámuel és a Teleki Téka, 83. Nemegyei János (1751–1837) Marosvásárhelyen járt iskolába, Utrechtben egyetemre, utóbb a nagyenyedi kollégium nyelvtanára.

[59] Uo. 165.

[60] Ladányi, 491.

[61] Uo. 491–492. Kesõbb a paleográfia tankönyvet Bécsben keresteti. (Uo.)

[62] Uo. 493.

[63] CB III. 147/c.

[64] CB III. 148/a.

[65] CB III. 148/b – 151.

[66] Török, i.m. 316.

[67] Koncz, 1896. 717.

[68] CB III. 147/c, 148/a, 150, 151.

[69] CB III. 148/a.

[70] CB III. 150.

[71] Lásd a 46. jegyzetet.

[72] CB III. 150.

[73] Koncz, 1896. 716. A kéziratok másolására 1769-tõl kezdve bukkanunk a számadásokban. Bethlen Farkas, Kemény János, Bojthi Veres Gáspár, Apor Péter, Szalárdi János, Rozsnyai Dávid mûveit másoltatták diákokkal. Vö. CB III. 142/a, 142/b, 146/b, 147/c, 148/a.

[74] Ladányi, 489.

[75] Uo.

[76] CB III. 152/a.

[77]Sebestyén Mihály: Adalékok Apáczai Csere János könyvtárának rekonstruálásához. MKSZ. CVII(1991). 382–383.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék