Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1995/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 57. kötet, 1995. 1-2.füzet

Egyed Emese

A megelevenedõ költõ
Eredmény és titok a Barcsay-kutatásban

„Jutván a titkoknak álnok pitvarában”

(Barcsay Ábrahám)

(Hivatásos olvasó vagyok. Napjaimat szövegek értelmezése tölti ki, ebbõl gyakran születik a késztetés: játszani a betűvel, titkokat megfejteni, rálelni eltűntnek nyilvánított művekre, feltámasztani halottakat.

Nem elszólás ez; az irodalommal való foglalatosság olyan elmerülést jelent nyelv, idõ, tapasztalat és képzelet láperdeiben, amely elõbb-utóbb vagy a megfogalmazható kudarchoz, vagy a csoda élményéhez vezet. Személyes életünkben legalábbis; de idõnként ez az út – ez az eredmény nyilvánossá is tehetõ.)

Valami mást kerestem, amikor emlékeim felfrissítése céljából újraolvastam Barcsay Ábrahám, a testõríró költeményeit egy antológiából. A versek valósággal megszólítottak; finom jelképiségű képek, néhol a hanyagságig alkalomszerű közvetlenség, az élõbeszéd lendülete: ezek voltak a kihívás elemei, a késztetõ kíváncsiságéi, amelyek nyomán egyszer csak vágyni kezdtem arra, hogy legyen a versek mögött életműnyi költészet, értelmezhetõ életű költõ-ember.

Még jóformán át sem tekintettem a vonatkozó irodalmat, már reméltem, hogy vár rám itt-ott adat, amivel kiegészíthetem Barcsay életrajzát; levél, amelyet írt vagy kapott, és amelyet még nem közölt senki; és mindennél fontosabb volt, hogy találjak lappangó verskéziratokat.

Ha mindebbõl nem valósult volna meg semmi, úgy is emlékezetes szellemi kaland lett volna a néhány évnyi búvárkodás, hiszen figyeltem, felismertem, megfogalmaztam, egybevetettem és rendszerezni próbáltam. Kérdeztem.

Szövegek párbeszédével foglalkozik legszívesebben a mai irodalomtudomány. Azokkal a nyelvi, biológiai, politikai és egyéb határokat nem ismerõ szellemi, formai, műfaji alakzatokkal, amelyek egy változatos, de szervesen eggyé lett európai kultúra részei.

Mi tagadás, nem sikerült csupán a versszövegekre összpontosítanom. Képtelen voltam eltekinteni attól, hogy megvan a név, de nem kapcsolódik hozzá tagolható vagy érdemleges jelentés. Adott volt a valamikori hírnév és a mostani említés; e két véglet mint határpont közötti történés nem más, mint a Barcsay-kultusz, tulajdonképpen a felejtés története.

Szövegek párbeszédének hermészi meghallása helyett – még inkább azok elõtt – az emberi hang színe, mulandóságból elõhívható zöngéje vezetett az ember és körülményei hiányának megsejtéséhez; e hiány érzékelése lett maga a hipotézis. Megállapítom, hogy Barcsay volt. Ettõl kezdve könnyebb a dolgom.

Igen, csakhogy (egyre többek által posztmodernnek nevezett) korunk leszámolt a helyreállítás (rekonstruálható életmű vagy életközeg) illúziójával. Másképpen kérdezünk, de ezáltal szerkezetet is adunk a tudásnak.[1] Ilyesmi indokolhatja egy olyan kutatás újrakezdését, amely 1806, Barcsay halála óta többször elkezdõdött és mindannyiszor elakadt.

A Barcsay-szövegek sorsa

Ami Barcsay Ábrahámról az életeseményeken kívül legegyértelműbben kideríthetõ, az a szövegkiadások (és kéziratok) története.

A költõ halála után az irodalmi hagyatékok morbid tökélye iránt gyakran lelkesedõ Kazinczy[2] Sipos Páltól, a Barcsay család pártfogoltjától és jeles filozófustól várta a kéziratban maradt versek összegyűjtését és kiadását.[3] Sipos azonban mindössze egy emelkedett hangvételű verses búcsúztatóval adózott a néhai nemes támogatónak, az elegáns erudíció formai követelményei szerint latin és magyar változatban.[4]

Ekkor hárította át a feladatot Kazinczy Cserey Farkasra, akinek apját, az Erdélyi Kancellária referendáriusát levelekkel, versekkel is megszentelt hosszú barátság fűzte Barcsayhoz.[5] Cserey a költõ gyanakvó és a nemzeti kultúráért hozott áldozatokra képtelen özvegyét tette felelõssé az ügyben; tény, hogy a fiókban maradt versek kiadásából ismét nem lett semmi.

A játék sugara szélesedik; bizonyára az Erdélybe került Döbrentei is Kazinczytól vette az ötletet, hogy Erdélyi Múzeuma reprezentatív elsõ kötetébe a közelmúlt eszményítésre alkalmas személyiségei közül éppen Barcsayt válassza, és ehhez addig kiadatlan szövegekért folyamodjék az özvegyhez, gróf Bethlen Zsuzsannához. Az eredmény ez alkalommal hat vers volt, néha szinte ki sem dolgozott vers-ötletek. A kérdésrõl immár nemcsak Kazinczy vált levelet valamelyik erdélyi írástudóval; õk is leveleznek egymással errõl, jó példa erre Cserey Farkas levélbeli tanácskozása Döbrenteivel.[6]

Itt jegyezzük meg, hogy az elsõ szignált Barcsay-vers 1777-ben jelent meg Bécsben, A Bessenyei György Társasága című kiadványban. (Az itt közölt kilenc Barcsay-levélrészlet legtöbbje versbetétes.) Barcsay életében önálló verskötetet nem adott ki, de némi húzódozás után ráállt, hogy Orczy költeményeivel együtt Révai Miklós az övéit is kinyomassa. A kötet mint a Révai tervezte Magyar Költeményes Gyűjteménynek a jelen nagyságait felmutató darabja Két nagyságos elmének költeményes szüleményei címmel jelent meg 1789-ben Pozsonyban.

Utána 1933-ban Barcsay Ábrahám költeményei címmel jelent meg a máig egyetlen Barcsay-verseskönyv a Vajthó László szerkesztette Magyar Irodalmi Ritkaságok sorozatban, a válogató Szira Béla bevallása szerint egy Orczy-verskötet helyett, amelynek összeállítására nem voltak kedvezõek a feltételek.

Kutatásaim itt többek között a kéziratok kiadvánnyá változásának filológiai és művelõdéstörténeti kérdéseire vonatkoztak. Itt kár lett volna a pozitív adatgyűjtés módszerét lebecsülnünk. Döbrentein kívül különösen Kazinczyra és a XX. századból Kristóf Györgyre figyeltem, mint akiknek a kezében járt Barcsay-verskézirat. Idõközben nem remélt pontosításokra is lehetõség nyílt, ezeket immár mint a forrásfeltáró aprómunka részeredményeit fogalmazhatom meg:

1. Barcsay eddig legkorábbról datálható verse az 1771. május 16-án írott János-napi köszöntõ: Valamint a kulacs, János is kétféle.[7]

2. Nyomtatásban megjelent elsõ verse (szignálatlan) 1775-ben a Báróczy Sándor kötete (Marmontel Erkölcsi meséi) élén álló A fordítóhoz.[8]

3. Többek, de különösen a kéziratgyűjtõ Kazinczy kezén tűntek el Barcsay-versek, mint amilyen egy gróf Széchényi Ferencnek írt költemény és három (esetleg két) id. Cserey Farkashoz írott episztola.[9]

4. A Révai-féle kötet (amelyet Szira is alapul vesz) további kiegészítésre, helyesbítésre szorul, mert egyes versei az azóta elõkerült kézirathoz képest töredékesek, mások szerzõsége (Orczy, ill. Barcsay) kérdésessé vált.

Az esedékes, eddig soha el nem készült szövegkritikai kiadás nemcsak óriási szorgalmat (eredeti helyesírás, szövegrekonstrukció, datálás), hanem megalkuvások sorát is követeli, hiszen több esetben az eredeti kézirat nem áll rendelkezésünkre, márpedig az utánközlés a romlott szövegváltozat végleges elismerése. A versek alkalomhoz kötöttsége pedig a puszta versszöveg kéziratánál is többet követelne rögzített formában egy letűnt, már csak újraálmodható korból.

Kéziratok értelmezése? Filológia és hermeneutika találkozása.

Felértékelõdõ levelek

Nemcsak azért, mert eredeti elõfordulási helyük a levél mint egész, hanem azért is, mert a prózai szövegrésszel együtt jelentenek valamit: vissza kell illesztenünk, ahol lehet, a verseket oda, ahonnan Révai és az õ nyomán Döbrentei, majd a pozitivisták antológia-gyártó buzgalma kiszakította: a levélbe. Így maguk a levelek is tudatosabb poétikai szerkesztménynek tűnnek, a könnyed váltás pedig egyik stílusnemrõl a másikra valósággal hangsúlyozza a kommunikáció konvencionális természetét, az író-magatartást mint a cselekvési szabadság formáját.

Elõfordul, hogy egy eredetileg Bessenyei Sándornak, a Milton-fordító testõrnek írott verset küld Barcsay Orczynak – a tervezett közös kötetbe –; és így maga fedi fel az alkotás átvihetõségét egyik helyzetrõl a másikra; maga végzi el az alkalmiság poézissé alakítását.

Máshol a pajzán közlendõ nyelvváltást tesz szükségessé, sõt idézethasználatot; latin versrészlet fejezheti ki (mint közös irodalmi nyelvi referencia) Barcsay helyzetértékelését és barátjának szóló üzenetét; máskor a testõr franciára fordítja a szót, fõleg politikai közlendõi esetén, vagy – ritkán – németre, ha közös bürokrata ismerõsökre utal. Barcsay Ábrahámnak Danczkayhoz, testõrtársához és erdélyi barátjához írott leveleiben román nyelvű mondatok is vannak; ezek konspiratív jellegűek, és a névmetaforákkal együtt az irodalmi rejtéstechnika részei; a felségsértési perben azonban a vád valóságos kiindulópontjai.

Nos, a nyelv. A nyelv az elvontság és a helyzeti érték olyan megnyilvánulása, ahol a filológus és a biográfus, a forrásfeltáró művelõdéstörténész és a költészet modelljét építgetõ teoretikus szándéka találkozik. Barcsay: végsõ soron XVIII. századi „nyelvemlékekben” élõ érzékeny poéta.

Barcsaynak mintegy háromszáz levele maradt ránk, ebbõl eddig 127-et publikáltak. Legtöbb, 41 címzettje Barcsay Ábrahámné gróf Bethlen Zsuzsanna; a többieké: Radvánszky János (23), ennek felesége, Prónay Éva (4), gr. Széchényi Ferenc (19), Danczkay József (17), Ányos Pál (14), Károlyi Antal (4), felesége, Harruckern Jozefa (2), Jenits bécsi katonatiszt (1), Born Ignác (1), Orczy Lõrinc (1) – de tudomásunk van Bánffy Györgyné Palm Jozefához, Vass Sámuelné Bethlen Rózához és Berzenczeyné Barcsay Erzsébethez írott leveleirõl is.[10]

Rendkívüli értéket képvisel mintegy 150 Orczy Lõrinchez írott levele a politikai és irodalmi adalékok, versbetétek, az elegáns magyar nyelvűség okán; 1771-tõl a költõtárs haláláig, 1789-ig jelentik Barcsay Ábrahám folyamatos magyar nyelvi és reflexiós foglalatosságát.

A hiányzó levelek nyugtalanító valósága nemcsak feloldja a kutatás idõbeli határvonalát, hanem az egész kérdés újra- meg újragondolására ösztönöz. Másolatban vannak meg az Ányos Pálhoz írott versek és levelek. Mikor, ki, miért semmisítette meg az eredetieket? Tudjuk, van (volt) olyan is, amelynek eddig még másolata sem került elõ.[11] Hol vannak legjobb és legkorábbi testõrtársához, elsõ irodalmi eszmetársához, Bessenyei Sándorhoz írott levelei? Hát azok, amelyeket hazaküldött Erdélybe, például rokonának és atyai pártfogójának, Bánffy György gubernátornak? Vagy titkai és lakáskulcsa õrzõjének, a szintén erdélyi Báróczynak?

Felségsértési pöre kapcsán Danczkaynál levõ leveleit lefoglalták mint bűnjeleket; de elkobozták azokat is, amelyeket Egger Mária grófnõvel (Gálos Rezsõ szerint szerelmével) váltott. Ez utóbbiakat visszaadták a vádlottnak; bizonyára azonnal megsemmisítette mindet. Bécsben a Hadtörténeti Levéltárban [12] pontos adatokat találtunk arról, milyen leveleket nem tudtak már neki a laibachi garnizonban kézbesíteni szökése miatt; ezek is elvesztek, de van köztük Aranka-levél is és egy Széchényiné Festetich Juliannától...

A levelezés értelmiségi társasjáték volt az 1770–1790-es években a Habsburg Birodalom területén; egyszerre gyakorlati hasznú és irodalmi jellegű kommunikációs forma. Olyan lehetõségeket kínált a hírek és értékek cseréjére, amelyek ámulattal tölthetik el a ma szerzõ-kiadó-piac személytelenné lett modellben gondolkodó íróembert. Ugyanakkor szinte kötelezõvé tette a nyelvi rejtés módozatainak ismeretét, szinte azt mondhatnók: irodalomértõvé nevelt a levélírás, -olvasás révén.[13]

Verslevél: vers vagy levél?

A verslevél szót maga Barcsay használja egy Orczy Lõrincnek címzett prózai episztolájában; alkalmasnak látszik egy a XVIII. században elterjedt és sajátos szépirodalmi műfaj jelölésére. 1772-ben vallott így (szintén Orczynak) a már némi költõi hírnévvel rendelkezõ Barcsay, tulajdonképpen Horányi Elek adatgyűjtõ buzgalmára reflektálva: „munkáim nem egyébbõl állanak, hanem csak Barátaimhoz írt levelekbõl, kik között a M. úr elsõ, egyebekrõl pedig nem is álmodozom”.[14]

A Barcsay-versek állandója ez a beszélgetõtársra irányuló figyelem, az úgynevezett levélíró attitűd. Az sem mellékes szempont, hogy a versek tetemes hányada mint prózai levelek betétje vált szöveggé; és kockázatos vállalkozás egyiknek lefejtése a másikról egy idõn kívülinek tekintett szépirodalmiság jegyében. A korszak irodalomfogalma amúgy is igen tág, leginkább az írásbeliség, az ihletett erudíció, az ars jelentésmezejének közös területe vonatkoztatható rá.[15] Esetünkben (A Radvánszkyakhoz, Bessenyei Györgyhöz, Orczyhoz címzett leveleiben feltétlen) érvényes alkalmiság és irodalmi szándék együttese: prózai és verses levélrész egymást értelmezi.

(Alkalomhoz kötöttség és attól független szépség éles szembeállítása valami – nem is elõfeltevés nélküli – értékítélet céljából a századforduló akadémizmusának nyomait õrzi. A szinkrón szövegközpontúságnak ugyan megfelel, de végeredménye a művészet kánon-keresõ és -gyártó értelmezése: valójában az idõbeliségben rejlõ jelentéstöbblet megszüntetése, kizárása.) A szövegfejtés nehezebb bizonyos történeti szempontok figyelembe vételével; esetenként kell majd meghatároznunk az irodalmi érték mibenlétét, megkülönböztetnünk az alkalmi szövegeket azoktól, amelyekben az alkalom poétikus kifejezést nyer.

A meg nem valósult monográfia

A többszöri próbálkozás egy Barcsay-monográfia megírására – kudarcok sorozata.

A költõt francia nyelven búcsúztatta a bécsi és erdélyi „szolemnitás”-okban jártas fõnemes, Haller Gábor. Utóbb ugyan Kazinczy Barcsay egész pályaképének felvázolására kérte fel, amikor (Döbrentei Erdélyi Múzeuma számára) a búcsúztató magyarításába kezdett, de erre Haller nem érezte magát illetékesnek.

Döbrentei volt az elsõ, aki (igaz, kissé egyoldalú) Barcsay-életrajzot és -líraértelmezést adott. Nagylelkű (lovagias és patrióta) katonának és árnyalt versmodorú katonaköltõnek állítja be Barcsayt, az értékelés sablonjait Révaitól, Horányitól, Hallertõl, Kazinczytól veszi.

Csodálkozhatunk ugyan azon, mi az oka, hogy a reformkorban Barcsay alakja és költészete is feledésbe merült, de ha figyelembe vesszük a költõ elhallgatását (valójában a megalázott ember elvonulását Erdély hegyei közé), ha hozzátesszük azt a mentalitás- és ízlésbeli változást, amely a közelmúlt irodalmi hagyatékához való viszonyulást irányitotta: érthetõbbé válik a Barcsayt eltemetõ érdektelenség. A rá vonatkozó kijelentéseket egybevetve, van már fogalmunk arról, hogyan foszlott szét a Barcsay magyarságához (költészetéhez), illetve alakjához (a független és Erdéllyel egyesült Magyarország megvalósításán fáradozó katonatiszthez) fűzött mítosz.

Az egyik „romboló” maga az egykor Barcsay-párti Kazinczy Ferenc volt. A reformkor egyre inkább ellenzéki légkörében a császár katonája, a császár hitére áttért, majd összeesküvõként kegyvesztetté lett erdélyi nemes egy idõ után már nem számított eszményíthetõ figurának. Tübingai pályairatában még értékeli Kazinczy dionüszoszi-árkádikus verse, a Bacchus s a tokaji bor eredete kapcsán, de a 10-es évek után már minden Barcsayval kapcsolatos irodalmi ambíciója alábbhagy.[16]

Barcsayról eddig az egyetlen elmarasztaló kritikát – igaz, közvetve, Orczyról készített íróportréjában – Arany János írta. Ítélete azonban tekintélye révén annál hatásosabb és hosszabb életű volt: Barcsayt – szerinte – „a francia philosophia szellõje már megkapta kissé” (szemben Orczyval, aki „igazi typusa a korabeli magyar nemesnek”); „szabadelvűbb”, „egy homályos allegoriában nyugatra utalja a magyart”, „költészetében tanultabb, simább, szabályosabb, de Orczyban több a genialitás”. „Barcsai, franciás iskolánk modorában, szeret egy csomó, leginkább újkori francia nevet és eseményt összehordani” stb.[17]

A romantikus ellentétpárban való bemutatás nem kedvez Barcsaynak, érezhetõ az irónia az értékítélet negativitását tartalmazó kifejezésekben (homályos, filozófia szellõje megkapta kissé, összehordani). Orczy alkatilag volt rokonszenvesebb a vidéki életet eszményítõ, a rendi ellenzékiséget a patriarkális értékõrzéssel azonosító Arany számára. Barcsayban az eredetiséget nélkülözõ imitatív, sõt nem is igazán honi eredetű szabályosság jegyeit véli fölfedezni. Fenntartása azzal is magyarázható, hogy Barcsay tulajdonképpeni politizálásának már az emléke sem maradt Arany nemzedékére.

Nagy tervekkel kezdett a Barcsay-kutatásba Ferenczy Sándor,[18] és ugyanott, a szászvárosi Kuun Kollégium könyvtárában kapott kedvet a témához Kristóf György is. Ez utóbbi levelezése õrzi egy Barcsay-monográfia tervének, a versek egy kritikai kiadásának nyomait; innen derül ki az is, hogy Kristófban Dézsi Lajos, majd Császár Elemér is szinte vetélytársat látott a békeidõben divatba jött testõríró kutatását illetõen.

Kristóf már 1907-ben felajánlotta az általa megírt monográfiát Dézsi Lajosnak, akkor a Történeti Életrajzok szerkesztõjének.[19] És hadd álljon itt egy 1911-es lap szövege: a feladó Heinrich Gusztáv, a címzett Kristóf: „Ajánlatát (Barcsay) köszönettel veszem és részemrõl el is fogadom. De figyelmeztetem, hogy a kézirat elfogadásáról, szakszerű bírálat alapján maga az irodalomtörténeti bizottság dönt. Szíveskedjék tehát a kiadást az életrajzzal együtt elkészíteni és a M.T. Akadémia címére beküldeni.”[20]

Barcsayról a Szira-féle rövid életrajzot megelõzõen Sombori Izidor János készített adatgazdag, monografikus igényű tanulmányt. Az övénél azonban a források rendszeresebb feltárásából készültek Gálos Rezsõ életrajzi vonatkozású tanulmányai. A vonatkozó irodalom számbavételére pedig – mintegy az irodalmi örökség feldolgozását, koncepciózus értelmezését sürgetve – Császár Elemér vállalkozott. Monográfia helyett és nyilvánvalóan egyre inkább az életrajzi adatok bűvkörébe kerülve az antológiákban fényét vesztett Barcsay-líra közelébõl.[21]

Életrajz? Az elhallgatás poézise

Meg lehetne írni Barcsay Ábrahám élete történetét, mint egy az Udvarnál lassan öntudatra ébredõ, patrióta magyar nemesúrét, akit esküje ideköt és magyar szíve amoda húz; és ennek az életrajznak igen meggondolkodtató és jelképessé tehetõ adatai lennének. Például olyan, hogy az Unióra voksoló 1790–91-es erdélyi diéta a tervezett magyar nemzeti hadsereg vezényletére Bethlen Elek után éppen Barcsayt jelölte.[22] Barcsay neve ott van a Révai-féle magyar tudós társaság meghívott tagjainak sorában, de az Aranka György kezdeményezte Erdélyi Kézírások Társasága illusztris alapítói között is.

Ezek ellenére sem lett Barcsay nemzeti hõs, de még mítosszá lényegíthetõ áldozat sem. Kis híja volt, hogy a Martinovicsék kivégzését követõ belpolitikai tisztogatás meg nem fosztotta az élettõl; így is sok levelébe, utánjárásába, pénzébe került, hogy végre a császári rendõrhivatal, majd a katonai bíróság felfüggesztette az ellene indított eljárást. Kinevezése a távoli garnizon élére – Laibachba –, nyugdíjaztatásának érvénytelenítése az ártalmatlanná tétel gesztusa volt. Ma már érthetõ: Barcsaynak nem volt más választása, mint politikusként teljesen visszavonulni; s mert költészetének igen fontos motívuma a közvetett, de folyamatos politizálás: költõi ihlete is megcsappant.

Számot vetve az íróbiográfiák változott megítélésével, amely csak a klasszikus filológiai-szöveggenetikai vizsgálódásban tulajdonít jelentõséget ennek vagy amannak a szerzõi élet-eseménynek, továbbá a szerzõ fogalmának jelentéstani átértékelõdését,[23] hadd nevezzük meg mégis Barcsay Ábrahám írással kísért életének néhány, a pozitív, bár nem öncélú forrásfeltárás révén összefüggést nyert mozzanatát.

Érdemleges adatok bukkantak fel a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchiv gyűjteményeiben Barcsay szabadkõművességérõl: 1782. okt.1-jén vették fel a Zur Gekrönten Hoffnung elnevezésű páholyba Rédey Péterrel. Néhány év múlva Brüsszelbõl az ajánlólevelek átadását, az ottani rendtagok barátságos viselkedését jelentette mesterének – szabadkõműves testvérének, a természettudós Ignaz Bornnak küldött (láthatólag a hatóság által el is kobozott) levelében.[24] 1795-ben felségsértés gyanúja miatti lefoglalt iratanyaga is azt bizonyítja, hogy a testõríró ilyen természetű kötöttsége a páholyok hatósági betiltása után is megmaradt. Hihetõ, hogy rangos ismeretségei, mecénásai jó része szabadkõművességének köszönhetõ. Az, hogy ez erdélyi tekintélyét vagy konfliktusait mennyiben befolyásolta, jószerével még kiderítetlen.[25]

Most már bizonyos, hogy poétai kísérleteinek társát, az aulikus, de egyre kurucosabb érzelmű fõnemest, Orczy Lõrincet Bécsben ismerte meg 1771-ben. Kevésen múlott, hogy nem váltak rokonokká is: ha jól értjük Barcsay célzásait, annak az Orczy Zsuzsannának (a költõ leányának) a kezére pályázott – igaz, rövid ideig –, akit aztán még ugyanabban az évben báró Splényi vett feleségül. Az sem érdektelen, hogy – bár nem ismerjük ismeretségük történetét – Barcsay még 1799-ben is levelezõ viszonyban állt Batsányi Jánossal, a bonapartista költõvel, s ami ennél több: úgy tűnik, egymásnak eszmetársai is maradtak.

Barcsay 1795 õszén került Laibachba és a következõ év elején szinte öngyilkos merészséggel engedelem nélkül távozott a garnizonból. Letartóztatására nem volt mód, mert Kolozsváron a gubernátor családja adott neki mint szállíthatatlan betegnek hónapokon keresztül menedéket. Haláláig még tíz erdélyi esztendõ volt hátra, ezekrõl keveset tudunk, bár valószínű, hogy a családi birtokpörökön és számadáskönyveken kívül is lappang még e tíz évrõl érdemleges tudnivaló.

Mint amilyen francia nyelvű verse és levele cegei Wass Sámuelné Bethlen Rózához.[26] Kései vagy régi szerelméhez? Van, ahol mítoszrombolás a magánélet titkainak megfejtése. A kutatás erkölcse...nos?

Régi és új versek

Szira Béla (a Barcsay-szakértõ hírében álló Kristóf Györggyel való konzultáció után) 73 Barcsay-verset közölt már idézett kiadványában 1933-ban. Ez után látott napvilágot Sándor István közleménye az Irodalomtörténet 1947-es számában három „elfelejtett” költeménnyel.

Kutatásaim során ez a gyűjtemény tovább gazdagodott, így pillanatnyilag 99 magyar nyelvű és 5 francia vers jelenti Barcsay lírai hagyatékát. Kritikai kiadásukra mindenképpen szükség lenne, tekintve, hogy a versek egy része még az irodalomtörténészek számára is nehezen kutatható.

Értelmezésükhöz nem elegendõ minden esetben az episztola műfajából kiindulnunk (lásd az elõzõekben a verslevél kifejezést). Megállapíthatjuk mintegy munkahipotézisként, hogy a XVIII. század végén irodalomnak tekintett lírai szövegtípusok majd mindegyike megtalálható e gyűjteményben.

Az elégia műfajában vannak Barcsaynak klasszikus propozíciós versei. Nem látványos újító; megjelölt targyai a boldogság, a békesség, a szerelem, a halál, a vitézség, a szabadság, a társadalmi egyenlõség ábrándja, a megelégedés (témaválasztásában leginkább Faludi Ferenc, Csokonai, Földi, Berzsenyi és persze Orczy Lõrinc rokonának tűnik). A propozíció élménnyé alakulásával elégiái gyakran változnak ódává; hangvétele azonban még az ódaszerű versekben is a zárlatban indulatmentes, visszafogott.

Alkalmi tárgyhoz kapcsolódó versei három szerkezeti egység köré rendezõdnek, ezek valamelyike válik indító elemmé mint ihletõnek tekintett fõélmény. E három:

1. az én helyzetészlelése (a katonaköltõ pihenõje, búcsúja, indulása, érkezése);

2. a levélesemény (valamilyen hír: halál, utazás, fürdõzés, szüret, farsang, névnap, méhészkedés, olvasás, írás);

3. valamilyen közügy (pontosabban a közügyi téma értelmezõ-értékelõ vizsgálata: a nagyhatalmak hadüzenete vagy békeszerzõdése, az egyetem költözése, kórházavatás, vízszabályozás).

Mind a propozíciós, mind az alkalmi versek besorolhatók valamelyik ismert és a korszak poétikái által szabályozott verstípusba. Írt virágéneket és latrikánus gajdot, epitáfiumot, epigrammát, pásztoridillt, névnapi köszöntõt, allegóriát, példázatot és enigmát, paszkvillust, búcsúverset és ódát.

A fentebb megkockáztatott rendszerezési kísérlet ellenére nem a politika, a társasági vagy magánélet fordulata, az idõjárás vagy éppen a baráti jel: a levél kézbevevése a legihletõbb-legállandóbb élménye a költõ Barcsay Ábrahámnak, hanem az emberi kultúrával való meg-megismétlõdõ találkozás és az értelmezõ tudat szabadságának érzése.

Elsõ Orczynak írott levelét úgy írja alá: magyar Young. És valóban: érzékeny találkozása a kultúrával a folyamatos olvasásban valósul meg; erre utalnak mind versei, mind prózai levelei, vallomásai; ebben társa és kovásza volt emberi környezetének: Bessenyeiéknek, Báróczynak, Orczynak, Ányosnak, Révainak.

Alkalmazott irodalom: így is nevezhetnõk közöttük az olvasmányok beépülését egyéni és csoportos tudásvilágukba. Barcsaynak az olvasott szerzõk személyes – és baráti körével is közös – ismerõseivé válnak; életmozzanataik, gesztusaik mintaként hatnak az imitációs esztétikák korában. Ha csak egyre utalunk a Barcsay-versek közül (most a Társ! látom tégedet a Múzsák szeretnek kezdetűre), akkor is imponáló jegyzéket kapunk a közösen (Orczyval) olvasott vagy legalább megbeszélt olvasmányokról; itt szerepel Milton Elveszett paradicsoma, Vergilius pásztorköltészete, az Aeneis, az Új-, majd az Ószövetség, a görög filozófusok és történetírók, vallás- és művelõdéstörténet (nemcsak európai), földrajz, nyelvhasonlítás, régi magyar történelem. A magyar nagyságok közül Orczy Szilágyi Mihályra, Mátyás királyra, Bánk bánra, Zrínyire hivatkozik – de mindezek már reflektálásnak foghatók fel Barcsay szövegeire.

(Egy Triesztbõl keltezett levelében vall például Barcsay a magyar õstörténet nagyjaival való találkozásáról. Szerinte a végzet állította le a magyarság honfoglalással kezdõdõ sikereit. Nosztalgiája, történelemértelmezõ sztoicizmusa az emberi akarat végességének felismerésébõl származik. Az élmény ilyen típusú tudatosítása Byron, Goethe, a magyarok között Kazinczy vallomásaiból ismerõs.

„Elpusztult Aquileiának még fenn álló egy darab tsonka tornyát több porba fekvõ vároknak és kastélyoknak szomorú omlásával keserves szemmel tekintettem. Atilát 's akkori eleinknek vitéz árnyékait meg szolitottam --. De ugy találtam hogy nem sokára hasonló változások fognak fõld színire elõ kerülni.”)[27]

De versben is gyakori a tárgyi és szellemi kultúra elemeinek egy világértelmezés céljából való felidézése. Dicsõség és pusztulás egymást követik: a tárgyi műveltség mulandósága ennek a történelemszemléletnek állandója. Az elmélkedés és az ítélet narratív elemmé változik; formája: utazás.

„Futtassuk elménket Trójának hamvain,

Szerencsétlen Didó puszta kõfalain,

Menjünk elbámulni Herkul oszlopain

S istenfélõ Numa gazdag bálványain.”[28]

 

A képzeletbeli utazás tér- és idõkorlátokat nem ismerõ valóságos szellemi tett. A felvilágosodás nagy felfedezése volt a voyage pittoresque, a szokatlan életvitelű, társadalmi berendezésű, mentalitású vidékek felkeresése. Ennek egyik változata a voyage raisonné, az elemzõ, értelmezõ-elsajátító „tanutazás”.

Ilyesmire a Barcsayéhoz hasonló származású erdélyi ifjak gyakran vállalkoztak valóságosan is; Teleki József, Domokos és Sámuel, Kemény Simon és mások. Barcsaynak erre sem családi háttere, sem anyagi fedezete nem lett volna. Képzeletbeli utazásaiban azonban a kor ízlésvilágának legjobbjaiból ihletõdött; az Aeneisbõl és a bestsellernek számító Telemachus utazásaiból vagy az Anacharsisból.[29]

Tapasztalati és képzeleti világ határán jött létre epikus és lírai elemeket ötvözõ, az alkalmi és az általánosító mozzanatot egyaránt tartalmazó költészete.Végtére is a költészet révén érezhette átjárhatónak a másnemű világok közötti határsávot: a titkokét.

Õsformák, transzponálás, allegória

„Az embernek adott a kegyes természet

Kettõs ajándékot, mellyekkel érezhet:

Elméjével eget s jövendõt vizsgálhat,

Testivel termesztvén maradhat 's fenn állhat,

Azzal égig mehet, mert Isten magában,

Ezzel tenyészhetik csekély hámorában.”[30]

 

Az egyéni műveltség lassanként létrehozza alapképleteit, õsformáit; esetünkben a poétikus gondolkodás mintáit.

Barcsay olvasmányai is poétikus mitológiává egyszerűsödtek, ahol minden ellentétpárokba rendezhetõ: áttekinthetõ õstársadalommá, õstermészetté, amelyben a beavatottak otthonosan mozognak. Az elõbb utaztató képzelet valójában mindenféle metamorfózisra képessé tesz; így megvalósulhat mindenhatósága a nyelvben is; és Barcsay szerint a magyar tökéletes nyelv.

A nyelv azonban énünk „lefordítását” követeli. A XVIII. századi gondolkodás elveti a teljesen szabálytalan embertípus lehetõségét; mindenki csak meglevõ mintákból válogathat szerepet.

A nõ legfeljebb Éva lehet, nimfa vagy pásztorlány, farsangok kéjsóvár Agrippinája vagy – öregen – Baucis, illetve Lucretia.

A férfi transzponálhatja magát a remete, a harcos, a bölcs, a lovag, a pásztor, az utazó, a király szerepkörébe. No meg a békés szántóvetõébe, de ez gyakran a pásztoréval egybemosódik.

Mindezek a szerepkörök meg is jelennek az ízlésesen imitatív Barcsay-lírában. Ezt nevezte volna Kazinczy elegáns poézisnek?

Hát a költõ? Milyen szerepek várják a versírásra-kontemplációra és világértelmezésre vetemedõt?

„Apollóval írta gyönyörű verseit,

Márssal mátkájának fúlt pihegéseit.”

 

Barcsay Vettem Piladesem Múzsádnak zsengéjét kezdetű versében vázolja elképzelését a költõi magatartástípusokról. Itt mindennél fontosabbnak tartja a magyarnyelvűség vállalását és költõi gyakorlását. Ennek eddig legtökéletesebb megvalósítóját Gyöngyösi Istvánban ismeri fel, õ volna tehát a költõeszmény, fõleg ott, ahol „szabadosan folytatta meséjét”.

A vitézi versek formai kötöttségük miatt nehezebbek, mégis érdemesnek tartja megpróbálkozni velük, fõleg olyan mestereket követve, mint Homérosz, Vergilius és Tasso (A megszabadított Jeruzsálem miatt).

Barcsay szerint legkönnyebb a szerelmes versek írása; itt Petrarca, a Florinda című kalandregény szerzõje (magyarítója), Lázár János és a pásztorköltõk egyaránt szolgálhatnak mintául.

A költõ tehát (és most már mindegy, Apolló ódaköltõ tanítványa-e vagy a pajzánabb múzsáé) a részleteket valamelyik õsformával azonosítja (átkereszteli), aztán az élmény egészét transzponálja ebbe a közvetettségében is otthonos világba. Utána, ha ahhoz van kedve (és a poétalendület Barcsay szerint isteni ajándék, erõszaknak nem enged), az allegorikus világ berendezése után következhetik egy megfejtõ mozzanat; didaktikus felhangú maxima vagy akár fáradt visszakanyarodás a költõi alaphelyzethez:

 

„Tsak boldogságunkat ne kövesse ínség,”...

„S el ne felejtsd, kérlek, régi barátodat.”...

„Tudom! de, Barátom! Inségre születtünk,

Istentõl jót, rosszal elegyesen vettünk.”[31]

Barcsay emblémája

Ebben az allegorikus világszínházban, amely azonban mindig a műviségen innen marad (hiszen mindannyiszor tanúi lehetünk a transzponálás műveletének, és ez a játék hitelességét csak erõsíti), ebben a csupa látvány közegben éli meg a poéta nagy szellemi kísérleteit.

A szövegek többsége rövidre zárt eposzkezdemény, ahol a hõs maga a hõsénekszerzõ. Megkettõzi énjét; él (szenved és hat), illetve szemléli önmagát. Így nincs szüksége társra: önmaga társa.

Az én legjellemzõbb, legárnyaltabban bemutatott alakváltozata az evezõ, vagyis a sajkás: a csónak irányítója:

Érted az egeknek gyakron esedezem,

S Csolnakomot ujjra vizekre eresztem.”[32]

 

Szentimentálisnak már nem is nevezhetõ ez a kép; a romantikusoknál is megjelenik a nem-én tengerén hajózó én mint a sorsbavetettség élményének kifejezõje.[33] De nem is egyszerűen retorikai fogás a sajkás gyakori szerepeltetése; minden elõfordulása valamiképpen egyedi jelentésű is, legalább egy jelentésösszetevõ erejéig. Így a kereskedõ allegóriájává alakítja Barcsay szatirikus-önironikus hajlama ezt a csónakost a Midõn havas Kárpát jeges fellegein kezdetű versben:

„Lássátok, majd én is Hátzeg' vidékérõl,

A' zuhogó Sztrigynek galótzás vizérõl,

Meg rakván sajkámat szilva pálinkával,

Szegednél fel váltom Mokkának babjával.”[34]

Másutt személyessé teszi a történelem fogalmát, úgy, hogy ugyanazon sajka emblémájával jelöli a múlt honkeresõ küzdelmeit és a jövõ beláthatatlan, de akaratot, cselekvést igénylõ távlatát. Kollektív jelentésű emblémával van tehát dolgunk. Az álmos Ipolyon

 

„Kettõ ott a révész, el ne felejtsétek (...)

Egyiknek valamint fényes a' ruhája,

Ugy rudjával együtt aranyos sajkája,

A másnak tsak fából vagyon hajótskája,

Öreg, s fejét födi sásból font sapkája.”[35]

 

Ez a révész indult el Álmos szavára a meotisi ingoványok közül a Duna torkolata, mint a tervezett haza határa felé. Valóságos nemzeti szellemként viselkedik ez a sajkás a történelmi idõ eseményeiben, de a végzet meghiúsítja nagy terveit:

 

„Nem messze juthatott követed sajkája

Hogy habokba borúlt kisded vitorlája”,[36]

 

és marad a birodalmi ambíciók helyett a szerény kis szerep: a révészkedés a Duna mellékfolyóin, a beilleszkedés a nagyhatalmak erõszak-szövetségeként felfogott Európába.

A végzetterhes történelem mint lecke nem is szülhetett mást, mint borúlátó jövõképet. Nemcsak a herderi eszmék szívós terjedésének költõi leképezése ez, hanem egy felelõsen gondolkodó politikus szorongásainak, legõszintébb nemzetféltésének kifejezése is:

 

„Nézem nemzetemnek süllyedõ sajkáját,

Hova hajtyák szelek bágyott vitorláját,

Szememmel kísérem csonka árbotz fáját

S minden kötél nélkül lévõ vasmatskáját.”[37]

 

Személyes létérdek és nemzeti érdek egy ilyen képben valóban egységet képez. Ez erõsíti meg azt a feltételezésünket, hogy Barcsay helye elképzelhetõ a magyar irodalomtörténetben a harcos-szerelmes patrióta személyiségek között; Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Kisfaludy Sándor, Vajda János és Petõfi Sándor közelében. Magyar elfogultságát nem nemesi rendi gõg táplálja (államnacionalizmusa gyakorlati politikai meglátásból született a közép-európai nemzeti ébredések idején), mint az Orczyét, hanem egy igen tudatosan megformált és követett magyarságeszmény. Ebben a titokzatos és érdemként felfogott idegenség (jövevény-voltunk Európában) keleti erényekkel párosul, például békességre törekvéssel, egyszerű életmóddal, szelídséggel.

Nem csoda, ha más nemzetek sajkáit a hódítás, az erõszakos vagyonszerzés, az idegen civilizáció elpusztítása eszközeinek tekinti, a Kolumbusz Kristóféval kezdve!

Konklúzió helyett: ars és módszer

A XVIII. század irodalomképzetébe, mondottuk már, művészi és tudományos igényű írásművek egyaránt beletartoznak. Szükségesnek mutatkozik a kutatási módszert legalább részben összhangba hozni az irodalom ilyen felfogásával.

Ez indokolhatja kérdezõ módszerünk sokféleségét és látszólagos következetlenségét. A forrásfeltáró irodalomkutatás adatgyűjtést, fordítást, grafológiát, művelõdés- és politikatörténeti kutatást egyaránt megkövetel; a személyiségkép valamilyen újrateremtésére, személyközi viszonyok rekonstrukciójára, a szövegek keletkezéstörténeti vonatkozásaira a művészi alkotó módszerekhez szinte hasonló fantáziaprojekció kívántatik. Régi és új család- és politikatörténeti adatok, újonnan meglelt Barcsay-szövegek birtokában vállalkoztunk a kutatásra, amelynek középpontjában Barcsay költészete áll, és remélhetõ, hogy ez az áttekinthetõ, de jelentésekben gazdag szövegvilág a vele való foglalatosság közben az irodalomtudomány nem egy ágában új felismeréshez vezet majd.

A költõi eljárások közül kiemeltük a transzponálást mint az allegóriaképzést megelõzõ mozzanatot. Ezzel arra is utaltunk, hogy Barcsay költõi szerepei közül legszívesebben a pásztorét játssza. Ez klasszicista hajlamaira is utal (Vergilius imitálásával), de modern érzés- és politikai gondolatvilágára is, fogékonyságára az árkádikus eszmények iránt. Ez utóbbi révén Pálóczi Horváth Ádámnak, Baróti Szabó Dávidnak, Csokonainak és Virág Benedeknek rokona; távolról pedig Horatiusnak és Metastasiónak.

A sajkás-allegóriát önarckép-jellege miatt és azért emeltük ki e látványokban, metaforákban csöppet sem szűkölködõ lírából, mert többszöri elõfordulása, az egészre utaló állandósult, bár árnyalatokban egyéni jelentése emblémává teszi a mű egészén belül.

Az elemzés további fázisai a Barcsay-lírának a magyar irodalmi gyakorlathoz való (szinkrón és diakrón) viszonyítását, stilisztikai-retorikai értelmezését jelenthetik. Közben kialakul a versek technikai leírásának, rendszerezésének: egy lehetséges Barcsay szövegkritikai kiadásnak az eszköztára is. Másképpen ismeretlenségben marad továbbra is az idegenben született Barcsay-jóslat, amely így kezdõdik (200 év után most hangzik el elõször):

 

„Itt mondom Barátom Terka udvarába

Mint régen Isisnek babonás házában

Jutván a titkoknak álnok pitvarában,

Tekintek hazámnak jövendõ sorsában...”[38]

 


[1] Az irodalomtudomány mostanában leghatásosabb szerzõinek, Jaussnak, Gadamernek, Derridának egyaránt meggyõzõdése, hogy az interpretáció megválasztott szempontja dönti el a kutatás eredményeként létrejövõ jelentésalakzatot. Maga ez a szempont nem egy erõszakosan érvényesített elvárás a vizsgált tárgy iránt, hanem Vattimo kifejezésével élve a „gyönge gondolkodás”, tulajdonképpen a képlékeny figyelem folyamatossága.

[2] Kazinczy Ferenc Dayka Gábor felfedezésével ízlelte meg az irodalomtörténet létrehozásának sikerélményét. Ismeretes, ahogyan Csokonai síremléke kapcsán mozgalmas vitát indított.

[3] L. többek között Kazinczy levelezését (a továbbiakban: Kaz. Lev.) 12.k.83. (Tordos, 1814. szept.8.)

[4]Sipos Pál verse különlenyomatként Bécsben látott napvilágot latin és (a recto oldalakon) magyar nyelven. Magyar változatát l. Felsõ Magyar Országi Minerva 1826. 849–852.

[5] L. Kaz.Lev. 12.k.130. (Döbrentei Kazinczynak. Kolozsvár, 1814. okt.16.) A kérdésrõl részletesebb tanulmány a szerzõ tollából az ItK-ban. Megjelenés elõtt: Barcsay Ábrahám két verse Cserey Farkashoz.

[6]L. Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára (a továbbiakban: MTAKK), Magyar Írók Levelei. Döbrentei levelei, p. 66–81.

[7] Barcsay igen kevés versét látta el címmel. Révai ötletszerűen címkézte a szövegeket, Szira Béla pedig (Barcsay Ábrahám költeményei. Kiadta és bevezette Szira Béla. Bp. [1933] Magyar Irodalmi Ritkaságok 25, a továbbiakban: Szira) a késõbb felbukkant verseknek szintén címet adott, saját ötleteit zárójelben különböztette meg a többitõl. Az egységes szövegkezelés megkönnyítése érdekében a versek elsõ sorát tekintjük a továbbiakban címnek.

[8] A verset korábban hol Báróczy, hol Bessenyei munkájának tartották. Az Orczy-gyűjteménybõl egyértelmű Barcsay szerzõsége.

[9] „Még azok a versek is, kedves Csereym, a mellyeket Barcsay a Te nagylelkű atyádhoz imádandó nénéd házassága iránt írt volt, és amelyeket te velem olvastattál, midõn Nálad valék, ezt a gáncsot érdemlik.” Kaz.Lev. 4. p. 132–133. (Kazinczy levele Csereynek 1806. ápr. 29-én.) Hol van ez a vers? És hol vannak azok, amelyeket Cserey Döbrenteinek küldött levelében felsorol? Az egyik talán azonos azzal, amelyet másolatban a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár Kézirattára õriz (Ms 775), l. a közlésre váró tanulmámyt (5. jegyzet). „Eredeti valoságba küldök három darab episztolát – eggy édesatyámé – a hátán Barcsay Ábrahám obester irása vagyon Gr. Széchenyi Ferenczhez – kinél asztot hagyta volt mikor a Török háboruba ment – én nékem ez elött nehány esztendökkel Barcsay ajándékozta – a más kettö a Barcsay Oberster episztolái az Atyámhoz – mellynek eggyikére valo felelet az atyámé. Ezen három episztola – a Barcsayébul a prosak ki maradván ugy gondolom be mehetnek a Museumba.” MTAKK. Magyar Irók Levelei. Döbrentei levelei, p.67. (Kraszna, 1813.jan.25.)

[10] A Bánffy családnak írott leveleirõl l. a szerzõ tanulmányát NyIrK 1994 (megjelenés elõtt).

[11] L. a 9. sz. jegyzetet.

[12] Többek között l. AVA Polizeihofstelle. Pergen Akten. XXII/17. csomó.

[13] A levél művelõdéstörténeti és irodalomtörténeti szerepérõl a korban l. többek között Mezei Márta: A levél műfaj és a Kazinczy levelezés az 1810-es években. = Klasszika és romantika között. Bp. 1990. 35–58, illetve Szajbély Mihály: Íme általküldöm elmém futtatását. Ányos Pál levelezése = Árnyos Pál.  Összeállítás. Veszprém, 1994. 2. 7–9.

[14] L. Nagybányai Levéltár Orczy-gyűjteménye, 2. csomó.

[15] A kérdés kimerítõ, rendkívül adatgazdag megközelítése olvasható Marino, Adrian: Biografia ideii de literaturã. Cluj-Napoca 1992. II. különösen a Secolul luminilor című fejezetben, 11–111. L. továbbá Szili József: Irodalomképzetek és irodalomfogalmak: „irodalom” szavunk és a modern magyar irodalmiság kezdete. ItK. XC (1986). 347–358.

[16] Kazinczy Ferenc Tübingai pályaműve a magyar nyelvrõl (1808). Bp. 1916. 174.

[17] Arany János munkái. Sajtó alá rendezte Riedl Frigyes. VI. Prózai dolgozatok. Bp. 1907. 199–202. Orczy Lõrinc.

[18] Ezt írja Ferenczy Sándor Kristófnak Kolozsvárról 1912. szept. 20-án: „Az én szándékom nem valami ifjúi szalmatűz akar lenni, s úgy számítottam, hogy egyelõre legalább 5–6 évig, ha pedig ez nem elég, kétszer annyi ideig kutatom a levéltárakat Sepsiszentgyörgytõl el tova Wienig, vagy amerre a kutatás közben észlelt jelenségek elvezetnek.” Kolozsvári Állami Levéltár, Fond personal Kristóf György 133/1. L. még uõ: Újabb adatok Barcsay Ábrahám életéhez. EM. XXXII (1915). 127–131.

[19] Dézsi Lajos levelét l. az idézett Kristóf-gyűjteményben, 133/16.

[20] Uo. 133. (Budapest 1911. március 22.)

[21] Császár Elemér: Barcsay Ábrahám. ItK. XXVI (1916). 403–440.

[22] A kérdés dokumentálására l. Benda Kálmán: A magyar jakobinusok iratai, 3. Naplók, följegyzések, röpiratok. Bp. 1952.

[23] Szerzõ helyett a „szerzõ-funkció” kifejezést, sõt vizsgálódási szempontot javasolja Michel Foucault Mi a szerzõ? c. tanulmányában, szakítva a klasszikus szerzõ–mű–olvasó hármas modellel: Világosság 1981 júliusi melléklet, 26–35.

[24]  A bécsi Hadtörténeti Levéltár õrzi a Barcsaytól elkobzott iratanyagot. Itt található Blumauer szabadkõműves kiadványa, amelyben a Vor der Arbeit – Nach der Arbeit verspár is olvasható. Új bizonyítékot hoz Barcsay szabadkõművességére Szilágyi Márton: Adalékok egy magyar testõr bécsi kapcsolataihoz = Magyarok Bécsben – Bécsrõl (Tanulmányok az osztrák–magyar művelõdési kapcsolatok körébõl). Szerk. Fried István. Szeged 1993. 26–53.

[25] Itt jegyezzük meg, hogy sajnos nem tanulmányozható minden létezõ anyag sem; a Kolozsvári Állami Levéltár Aranka-gyűjteményét és a Bánffy Gyűjteményt többszöri kérésemre sem láthattam. Az elutasítás indoka két év óta az, hogy a kért anyag „rendezés alatt” áll.

[26] MTAKK Mikrofilmtára. Barcsay-dokumentumok, III. 729/B.

[27] Nagybányai Orczy-gyűjtemény 2, p. 166. (Laibach, 1787. jún. 14.)

[28] Barcsay olvasmányaira levelezésébõl következtethetünk; a kortársi világirodalomból Voltaire és Young volt a kedvence; de sok jel utal arra is, hogy valami lexikon-jellegű egyetemes történetet is gyakran forgatott.

[29] A korabeli olvasói preferenciákra l. Köpeczi Béla: A Télémaque Közép- és Kelet-Európában = Sorsotok elõre nézzétek. A francia felvilágosodás és a magyar kultúra. Tanulmányok. Szerk. Köpeczi Béla és Sziklay László. Bp. 1975. 8–25.

[30] A neoplatonizmus ilyen továbbélésére Bessenyeinél és Barcsaynál is bõven találunk példát. L. Sándor István: Barcsay Ábrahám elfelejtett versei It. XXXVII (1947). 91.

[31] A versidézeteket lásd: Szira, 40, 57, 105.

[32] Nagybányai Orczy-gyűjtemény, 2. csomó 35.

[33] Ezt kutatja többek között Szegedy-Maszák Mihály Berzsenyi képeit vizsgálva: A magyar költészet fõbb típusai a kései XVIII. és korai XIX. században = Világkép és stílus. Történeti-poétikai tanulmányok. Bp. 1980. 37–74.

[34] L. Szira, 85.

[35] L. Szira, 88.

[36] L. Szira, 90. a Musák! az árnyékos Zobor tetejérõl kezdetű Barcsay-verset. Szira, 88.

[37] Nagybányai Orczy-gyűjtemény, 2. csomó 35. verso.

[38] Uo.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék