Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1995/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 57. kötet, 1995. 1-2.füzet

Vita Zsigmond

A Virágkosár, egy reformkori nagyenyedi ifjúsági zsebkönyv

1818-ban megszűnt Döbrentei Gábor folyóirata, az Erdélyi Múzéum és a következõ évtizedekben Metternich elnyomó rendszere nehezedett az egész Habsburg Birodalomra. A sajtónak hallgatnia kellett. Az erdélyi értelmiséget, amely az új gondolatokat mindig terjesztette, igyekeztek elzárni az európai kitekintéstõl, nehogy tudomást szerezzen a szellemi élet megmozdulásairól, az elnyomott népek szabadságtörekvéseirõl.

Erdélyt légmentesen mégsem lehetett elzárni a külvilágtól, és a külföldrõl becsempészett politikai hírek sokszor veszedelmesebbek voltak, mint az újságokból kapott értesülések.

Egy évtizednyi szünet után megindult a kolozsvári magyar, majd a román sajtó, és lendületet vett a könyvkiadás is. 1827. január 1-én Pethe Ferenc megindította a Hazai Híradót, amely 1828-tól kezdve Erdélyi Híradó címmel jelent meg. Mellette, ugyancsak Pethe szerkesztésében, 1830-ban feltűnt Nemzeti Társalkodó címmel egy társadalmi, kulturális és gazdasági kérdésekkel foglalkozó folyóirat, 1833-ban pedig Brassai Sámuelt felkérték a Vasárnapi Újság szerkesztésére; ennek a népnevelés volt a központi kérdése, számon tartotta a jobb népiskolák és az olvasókörök tevékenységét. Ezt követte a román sajtó megindulása is Brassóban: a Foaia Duminicii (1837) és a Gazeta de Transilvania (1838), George Bariþiu szerkesztésében.

Ugyanerre az idõszakra esik a városi kaszinók, olvasótársaságok, ifjúsági „olvasólakok”, olvasóegyesületek megszervezése[1] is Kolozsvárt, Nagyenyeden, Désen, Marosvásárhelyt stb., de megindult a könyvkiadás is. Ezeknek egyik elsõ kezdeményezõje Bölöni Farkas Sándor volt Kolozsvárt 1828-ban. A kolozsvári unitárius ifjúság nemsokára Széchenyi, Szász Károly és Bölöni Farkas Sándor munkáit – ez utóbbinak Utazás Észak-Amerikában (1834) című, az amerikai demokráciát az erdélyi magyarság számára felfedezõ és akkoriban szenzációként ható könyvét – olvashatta.

Nem maradhatott mögöttük a Kolozsvári Református Kollégium és az enyedi Kollégium ifjúsága sem. A nemzeti ébredés kezdetben magyar versek írásával, majd ifjúsági zsebkönyvek, antológiák kiadásával jelentkezett.

Az enyedi ifjúság 1822-ben a Szász Károly személyében olyan fiatal professzort nyert, aki a demokrácia eszméinek lelkes híve volt. Már székfoglaló beszédében azt az ifjú embert állította az ifjúság elé, aki „a tirannus elõtt egyenesen megáll”, aki „azokat a válaszfalakat, amelyeket az emberiség könnyeibõl gyúrt agyagból” építenek, „lerontotta”, vagyis a társadalmi egyenlõségért harcol. Mindezekhez tegyük hozzá, hogy Szász Károly fellépésének, tanításának személyes varázsa is volt. Vele megszűnt az a professzori gõg, amelyrõl a régebbi emlékiratok oly sokat írtak; õ közel engedte magához az ifjúságot, felvitte magával még az akkoriban (1833) megnyílt kaszinóba is, ahol megvitatták a legújabb társadalmi, politikai kérdéseket. Mellette, a haladó szellemű professzorok sorában, ott állott Köteles Sámuel is.

Az enyedi ifjúságot akkoriban a lengyelországi események izgatták, mert 1831-ben lengyel foglyokat vittek keresztül a városon. A lengyel szabadságharc áldozataival az ifjúság természetesen együtt érzett. 1833-ban olvasó egyesület engedélyezését kérte. Az „olvasólak” megnyitását engedélyezték is, de késõbb, mivel ott politikai vitatkozások is folytak, bezáratták. Az ifjúsági olvasóegylet szervezkedése azonban ezzel nem szűnt meg, legfennebb más formában folytatódott tovább és kereste a megnyilatkozás módját. Egypár évbe telt, amíg azután az ifjúság „Ébredõk Társasága” néven tovább folytathatta szervezkedését, és hozzájutott ahhoz, hogy eredeti munkáit a Virágkosár című zsebkönyvben kiadja. Erre már volt példa Erdélyben: a kolozsvári ifjúság 1829-ben és a következõ években Aglája címmel közölte irodalmi munkáit.

Enyeden a kolozsvári példát követhették, és erre a 1830-as években már megvolt a lehetõség, miután Vízi István felállította nyomdáját és megindította a nyomdai munkát. Õ 1822-ben subscribált az enyedi kollégiumban, 3 évvel Barabás Miklós elõtt,[2] akivel 1825-ben versenyzett egy kollégiumi rajzversenyen, és azt meg is nyerte. Barabás Miklós emlékirata szerint[3] Bethlen Ferenc 50 váltóforintot tűzött ki a rajzpályázatra. A versenyen ketten vettek részt, s a döntés szerint ebbõl 30 váltóforintot Vízinek, 20-at pedig Barabás Miklósnak kellett volna kifizetni. Barabás Miklós azonban semmit sem kapott: az egész összeggel – Bethlen Ferenc kívánsága szerint – Vízi Istvánt jutalmazták meg.

Így tűnt fel ekkor egyszerre két rajztehetség a Kollégiumban: Vízi Bécsben megtanulta a litografiát és nyomdász, Barabás Miklós pedig további tanulmányokat folytatva kiváló festõ lett.

Vízinek azonban nemcsak művészi, hanem könyvkiadói és írói ambíciói is voltak. Az évtizedek óta szünetelõ kollégiumi nyomda 1828-ban az õ munkájával kezdte el ismét működését. 1829-ben kiadta Bethlen Imre II. Rákóczy György ideje című történelmi munkáját, és ezután folyamatosan adott ki történelmi tanulmányokat, irodalmi kísérletezgetéseket. A terjesztést is vállalnia kellett, hiszen önálló könyvkiadó még nem volt Erdélyben. 1835-ban adta ki elsõ ízben a nagyenyedi Virágkosár című zsebkönyvet,[4] amelyet a következõ két évben a kollégiumi ifjúság írásai tettek vonzóbbá, színesebbé.

Az elsõ kötetet ugyanis nagyobbrészt Vízi versei és fordításai töltik meg; mellette névtelenül vagy csak kezdõbetűvel valószínűleg kollégiumi diákok is szerepelnek. Különösebb költõi tehetséget nem árulnak el ezek a versek, de kifejezték a kor hangulatát, az ifjúság hazafias lelkesedését, szabadságszeretetét; az ész, az értelem hatalmát, az általános művelõdés és a kölcsönös megértés vágyát hirdették.

Vízi legtöbbet Pfeffel Konrádtól (1736–1809), a kolmari nevelési intézet tanítójától fordított: már akkoriban is eléggé elavult tanítómeséket. Ezeknél többet ért, hogy nálunk pl. a Bolyai Farkas által szintén különösen megbecsült és kedvelt Schillertõl[5] is fordított egypár balladát, éspedig A kezességet, A búvárt, A kesztyűt. Vízi fordításairól az irodalomtörténet eddig nem vett tudomást. Schiller költeményeinek idillista, fennkölt felfogása, az erkölcsi erõ magasztalása méltán hatott magyar kortársaira, és mindjárt hozzá is fogtak verseinek lefordításához. Az eredeti versek között alig van egy-kettõ, amelyben a gondolat megkap. Ilyen például A tudós egér utazása, amelyet H. S. szignált. A vers fõgondolata a kortársaknak, sõt általában a nemzeti életnek is szól:

 

 

Ne harcoljunk csak nyelvvel,

A szó ellenséget nem ver,

Erõ ellen erõ kell.

 

Még jellemzõbb a korabeli ifjúság lelkes jövõre készülésére Vízi Istvánnak Az újonnan épített N. Enyedi Fõ Oskola vitorlájának feltételekor című verse. Ez az épület a Kollégium kelet-nyugati szárnya, amely fõként bennlakásra, de emellett osztályok elhelyezésére épült. Mit vár ettõl, vagyis a kor ifjúságától a fiatal költõ?

 

Szolgálj tanúságul sok századok alatt,

Hogy egy szép ifjúság csak úgy virágozhat,

Ha virtusra épít az észnek világa,

Mellyel együtt jár a szívnek tisztasága.

 

Midõn köszöntöd a világ négy sarkait,

Találj mindenfelé oly haza fiait,

Kik itt nevekedvén használnak hazánknak,

S rád visszagondolván sok idõt óhajtnak!

 

Nincs semmi nemzeti elzárkózás a Vízi verseiben, az egész világhoz szól, az ifjúságtól pedig azt várja, hogy együtt legyen benne az erkölcsi erõ, a virtus a szellemi műveltséggel és az érzelmek tisztaságával. Így lehet igazán a hazát építeni. A Csokonaitól és Berzsenyitõl egyaránt dicsõített virtus szabja meg igazán az ifjúság, a Kollégium, a haza jövõjét.

Ezek a Virágkosárnak, a Vízi Istvánnal együtt érzõ ifjúságnak a fõ gondolatai. Vízi ugyanis nem állhatott egyedül ebben a munkában. Volt olyan fiatal társa, aki egy Serkentõ című versben ébresztette a magyarságot, mert eljött „a közlelkesedés hajnala”, és ideje most már a nemzeti nyelvet művelni. A kis könyv végén ott olvashatjuk az erdélyi művelõdési mozgalmakból ismert enyedi diákok nevét: ott van köztük Bruz Lajos, Gáspár János és Mány József, a késõbbi balázsfalvi tanár is.

A Virágkosár 1. kötete csak kezdet volt, még két kötet követte 1836-ban és 1837-ben. A 2. kötet jellegzetes biedermeier képpel kezdõdik („A kertészlányka”), a 3. kötet elején pedig Vízi István sokáig népszerű litográfiáját láthatjuk Bethlen Gáborról. Ebbe a kötetbe Vízi id. Zeyk Jánost, az akkoriban ismert idõs poétát is megnyerte munkatársul. A németbõl fordított költõk között a Schiller neve után feltűnik a Kleisté, a Gellerté, a Lessingé. A német irodalom hatása letagadhatatlan, de jelentõs ifjú magyar tehetség még nem jelentkezett ekkor Erdélyben, máshol sem. Ezért természetes a Vízi kérése a bírálóhoz:

 

Ne bánts senkit ártatlanul,

Mert egy helytelen bírálat

Érdemednek örök sírt ás.

 

Egyelõre tehát biztatni kell még azt az írással próbálkozó ifjúságot, amely a magyar vers ízeit csak most kóstolgatja, és professzorai inkább azt követelik, hogy ismerje jól a latin költészet szabályait.

A Virágkosár nem kapott kedvezõ bírálatot. A 3. kötetében már a kollégiumi ifjúság olvasótársaságának tagjai szerepelnek, leginkább álnévvel; nincs meg tehát bennük az egyéni feltűnés vágya, a nép- és hazaszeretet serkenti õket munkára.

A jó gazdáját köszöntõ tavaszi fecske visszhangjában ezt olvassuk:

 

Mert ámbár oktalanoknak

Tartnak is az okosabbak,

Mégis oda, hol születtünk,

Leginkább vágyik kebelünk.

 

Ez már Gáspár János olvasótársaságának hangja, amely a következõ években erõsödik és válik fokozatosan népiessé. A szülõföld szeretete készíti itt elõ azt az új erdélyi, népies költészetet, amely Kriza János és Szentiváni Mihály verseivel hódította meg az olvasókat és a tekintélyes kritikusokat is (Remény, 1839–1841).

A Virágkosár jelentõsége tehát az, hogy hidat képez az Aglája klasszicista és a Remény népies költészete között.

1836-ban a Virágkosár 2. kötete is megjelent. Ezt is Vízi István szerkesztette. A 115 lapnyi kis zsebkönyv id. Zeyk János, Székely Gyula, V.I. (Vízi István), B.K. (Békevölgyi), F.L., P.L. és más névtelenek verseit közölte. Hogy a névtelenek közül volt-e valaki az ifjúság körébõl, arra nézve nincsenek adataink, annyi azonban a kötet összeállításából is látszik, hogy a vállalkozásnak Vízi volt a kezdeményezõje és valószínűleg id. Zeyk János legfõbb támogatója. Maga Vízi egy ajánló verset, Schiller- és Kleist- fordításokat és egynéhány allegorikus biedermeier stílusú verset, tanítómesét adott ki; könnyen lehet, hogy a névtelenül megjelent munkák egy részét is õ írta. Mellette id. Zeyk János szerepel a legtöbb költeménnyel. A már idõs költõ, úgy látszik, megragadta az alkalmat a megnyilatkozásra, mert, mint írja, már tíz évvel ezelõtt megpróbálta „néhány derék társakkal” Nagyenyeden egy zsebkönyv kiadását. Az akkor meghiúsult tervet most valószínűleg a fiatalabb nemzedék segítségével akarta megvalósítani. Nehézkesen döcögõ verseiben már megszólalnak a reformkor eszméi. A Virágkosárhoz című versében az új kor szellemérõl, a haladás koráról ír, amelyben az emberi jogokért és a közös nemzeti ügyekért küzdenek a kortársak. Széchenyi magával ragadta a derék kutyfalvi földbirtokost, és õ ujjongva látta, hogy „ma nem magyarítni akar csak, de teremteni már a Magyar”. A Virágkosár eszerint a nemzeti szellemi kertet, a magyar művelõdést készíti elõ. A fordítások, a klasszikus stílusú vagy pedig Kisfaludy Sándor modorát utánzó versek mellett még A jó gazdáját köszöntõ tavaszi fecske visszhangja című vers érdemli meg figyelmünket. Itt is találkozhatunk a kor eszméivel; ebben közvetlenebb, egyszerűbb stílusforma könnyíti meg az olvasást. A fecske hazatér idegen országból és búsan mondja el, hogy mit látott. Varsóra vérzõ szívvel emlékezik, az olasz föld felett borús fellegeket látott, az idõ lelke panaszol, mert nem haladhat. A Himalája tájékán ismerõsre akadt (Kõrösi Csoma Sándor), akit hazája régóta vár haza. Pesten boldogan hallotta a magyar szót. Majd így folytatja: „Elhoztam mint édes terhet,/ Hogy tagjának kinevezett,/ Hazánk dicsõ Társasága,/ Melyben minden boldogsága/ Egyesítve két hazának.” A fenti sorok Szász Károlyra vonatkoznak, akit az Akadémia 1834. november 10-én választott meg rendes tagjának. A vers szerzõje, aki Szász Károlynak egyik lelkes híve, valószínűleg maga a szerkesztõ, Vízi István lehetett, jellemzõen tolmácsolta a kor eszméit. A nemzetek szabadsága nyugtalanítja és a haladás gondolata lelkesíti. A vers arról is tanúskodik, hogy a Kollégium kiváló diákjának, Kõrösi Csoma Sándornak az alakja már ekkor is elevenen élt az enyedi lelkekben. A nemzeti irodalom művelése így válik a Virágkosár íróinak szemében kötelességgé. Ezzel a kollégiumi ifjúságnak is buzdító példát adtak.

Ha a 2. Virágkosárnak még nem is voltak diákmunkatársai, mégis kétségtelen, hogy elsõsorban a diákság támogatta a zsebkönyvet. A könyv utolsó lapjain „a kilentz classzisokból aláírtak nevei”-t olvashatjuk. Az elsõ elõfizetõk tehát a diákság soraiból kerültek ki – több mint 60-an –, ott vált elõször népszerűvé az irodalmi vállalkozás.

Annál keményebb, az enyediek szerint rosszindulatú bírálatot kapott a zsebkönyv Pesten  a Figyelmezõtõl. A Figyelmezõ 1838. évi 12. számában terjedelmes bírálat jelent meg a Virágkosárról. A cikk különösen id. Zeyk János Berzsenyirõl írt versét támadta meg. A Virágkosár munkatársai, az enyedi írók természetesen megsértõdtek és Válasz címen – névtelenül – hosszú feleletet jelentettek meg. A Válaszban a megbántott vidéki, erdélyi hang szólalt meg: elégedetlen a Figyelmezõvel, az Akadémiával, végül a felelet szerzõje azt írja: a Virágkosárnak legalább annyi haszna lesz, hogy általa többen belekezdenek az írásba, olvasásba.

A Válasz hangja jellemzõ a meginduló erdélyi irodalmi próbálkozásokra. Jól tudják, hogy nem képesek irodalmi remekműveket alkotni, de a magyar irodalom számára mégis meg akarják hódítani az erdélyi közönséget, az irodalmi élettõl távol élõ, egyszerűbb műveltségű olvasókat is. A vidék tudását akarják kifejteni, amely szerényebb ugyan, mint a fõvárosé, de a hazai társadalom művelõdését, olvasási kedvének fejlesztését mégis szolgálhatja. A fejlõdõ irodalmi életben a vidék hiába akar a maga központjai által szóhoz jutni: hamarosan letorkolják. Így aztán nemsokára minden Pesten összpontosul. A 30-as, 40-es években politikai és közművelõdési szempontból Enyed is vezetõ vidéki várossá fejlõdött, és ezért az irodalomban is hallatni akarta szavát, erõsebb tehetségek nélkül azonban természetesen nem alakíthatott ki irodalmi életet. Csak a Kollégium belsõ életében erõsödik meg az ifjúság irodalmi mozgalma.

Idõközben Gáspár János társaival Ébredõk címmel kéziratos lapot szerkesztett. Munkáikat 1837-ben, amikor már egy vaskos kötetet írtak össze, a Virágkosár 3. kötetében jelentették meg. Ezúttal az elõzõknél valamivel díszesebb kiállítású és terjedelmesebb (168 lapnyi) könyvet adott ki Vízi István. Külön mellékletként hozta Bethlen Gábor kõnyomatos képét, azután következik a könyv címe: Virágkosár. Szerkeszi [!] és kiadja Vízi István, N. Enyeden 1837. Az eddigi évfolyamok munkatársai közül most is szerepel id. Zeyk János négy költeménnyel, köztük a Rigómezõ című költõi elbeszéléssel. Vízi Istvánnak ezúttal egy elbeszélését olvashatjuk, Békevölgyinek pedig három versét. Ezen kívül Petke Károly ügyésznek egy hosszabb versét közlik. A többi munkatárs mind álnévvel írt; ezek lehettek az ifjúsági önképzõ társaság tagjai.

Már az álneveken is meglátszik a romanticizmus hatása, az ifjúság fellengzõ lelkülete és a meginduló népiesség. Történelmi vagy földrajzi nevek között, mint Und, Kund, Zoránd, romantikus szóalkotásokkal (Hábor, Sajdár, Füllegi, Gerlefi), egy népszerű hõs nevével (Csongor) és az új demokratikus felfogást jelzõ Népfivel találkozunk. Kik lehettek az álneves munkatársak? A rendelkezésemre álló példányba egynéhány álnév után ceruzával be vannak írva a nevek. Ezek a következõk: Békevölgyi: Fábián; Csongor: Gáspár János; Gerlefi: Faragó; Hábor: Gáspár; Népfi: Gáspár. A többiekrõl semmit sem tudunk. A fenti neveket esetleg még Gáspár Jánosnak valamelyik leszármazottja, talán dr. Farnos Dezsõ írta be a könyvbe. Az kétségtelen, hogy az egész kötetnek legjelentõsebb munkatársa és az egész mozgalom lelke Gáspár János volt. Õ az 1834–35. iskolai évben subscribált és a következõ években fõiskolai tanulmányait végezte. Diákkorában az irodalomért lelkesedett és ifjúságának éveibõl gazdag irodalmi hagyatéka maradt hátra.[6] Fiókja tele volt versekkel, novellákkal, tanulmányokkal; romantikusaink és Széchenyi példája lelkesítette. Csak az 1840-es években kezdett pedagógiai tanulmányokkal foglalkozni; ez készítette elõ számára a nagyenyedi tanítóképzõ igazgatói székét. Ekkoriban még romantikus írói láz hevítette, különbözõ irodalmi próbálkozásokkal foglalkozott.

A kötet legnagyobb részben verseket tartalmaz, csak Gáspár Jánostól (Csongor) és Vízi Istvántól közöl egy-egy novellát, Zorándtól pedig Gondolat-szikrákat. A versekben egyetlen eredeti, önálló költõi tehetség sem tűnik fel. Csak magának a verselésnek biztonsága, sokszor könnyedsége és a vers eleven, friss színei emelik a könyv hangját az eddigi hasonló kiadványok fölé. Az elõzõ évi Virágkosárhoz képest lényeges a haladás. Még észrevehetõbb a stílusváltozás, ha a Virágkosárt a néhány évvel azelõtt Kolozsvárt megjelent Aglájához hasonlítjuk. A klasszikus hatás most már egészen megszűnt, és e helyett a romantikus áramlat ragadta magával az ifjúságot. Az alig néhány év múlva megjelenõ Remény című zsebkönyvhöz viszonyítva azonban még csak ifjúsági kísérletezés ez a zsebkönyv; ezért nem is kelthetett feltűnést.

A Virágkosár verseiben végigkísérhetjük a XIX. század elsõ évtizedeinek stílusváltozásait. Ez azt jelenti, hogy a Bethlen-kollégiumi ifjúság már fölszabadult klasszikus tanulmányainak nyomása alól, hozzáfogott az önálló olvasáshoz és tájékozódott a kor irodalmi törekvéseiben. Az erdélyi fiatalság most érik hozzá a magyar irodalom fejlõdéséhez; így válik hamarosan jelentõs olvasó és alkotó réteggé.

A szentimentális stílus legjellegzetesebb képviselõje Föllegi. E stílus jegyeit, Bajza hatását ezen kívül helyenként fölismerhetjük Gerlefi, Sajdár és Virányi verseiben is. Föllegi búsan eped, „örömtelenül, komoran” jár a „rideg éj komor árnyaiban”, a homályban bolyong, „hõ könnyeket önt”, a magára maradt árva panaszait mondja el, az elmúlt tavaszt siratja és végül azt akarja, hogy a „szende hold” gyászoljon, „mert minden ébred, csak honom nem!”

A szerelmi sóhajtozásokba, nyögdécselésekbe helyenként belevegyül a haza gondja és bánata is. A lágy, szentimentális stílus így megy át egy-egy versben a mélyebb, kavargóbb, fájdalmasabb hangba, a romantikus stílusba. Egy-egy költeményben Kisfaludy Károly és Vörösmarty nyelvének, képeinek hatását érezzük, máskor pedig a történelmi tárgy, a költõk hazafias aggodalma, a nemzeti haladás dicsérete emlékeztet a romantikusokra. Virányinak Cselepataka című verse a testvérharcoktól feldúlt haza képét idézi fel. A romantikus természetszemlélet zordon, borzalmas képeket lát meg, és hogy a hatást fokozza, az éj „hollószárnyát” lebegteti a völgy és a mezõ „csöndessége” fölött. A legromantikusabb költõi egyéniség Gáspár János, ki Hábor álnéven egy Vérmenyegzõrõl ír. Hat jelenetben pereg le elõttünk egy gyilkosság, majd fia meggyilkoltatása után az õsz após nõül veszi menyét, végül pedig a gyilkos haramja bosszúja mindkettõjüket börtönbe juttatja. Az érzések festése és a belsõ indokolás hiányos, de a költeményben van valami feszült, villamossággal telített drámai levegõ, ami tehetséges íróra mutat. Ugyancsak Gáspár János írta A honért című költeményt is (Csongor álnéven). A hazafiasság „szent érzelmei” szólalnak itt meg, amikor a külföldrõl hazatért költõ nemzete haladásában gyönyörködik. Itt találkozik legtisztábban romantikus költõinknek és Széchenyinek a hatása. Ez az utóbbi hatás még egészen friss, de a meginduló nemzeti munka már lelkesíti az ifjúságot és a szebb nemzeti jövõt látja maga elõtt. „Az õsz Dunán le gõzös hasít, / Iparforrások fakadnak itt” – írja Gáspár. És az új eszmék, célkitűzések? Az egység, a szorgalom, a béke; ezek együttesen viszik a nemzetet a boldogság felé.

Gáspár János Széchenyinek egyik legszorgalmasabb tanítványa lehetett, versének hangulata érdekesen jellemzi az egész társaság törekvéseit. A demokratikus követelések még távol állanak ettõl az ifjúságtól. A társadalom életét Gáspár még nem ismeri, csak rendes szorgalommal készül a jövendõ nemzeti munkára. A nemzeti élet, az alkotmány megértése vagy eltiprása ugyan természetesen föllobbantja a szabadság érzését is, de azt még nem próbálja a nép életével kapcsolatba hozni. A népi élet kérdéseit még nem veszi észre.

Pedig a közvetlenebb, frissebben lejtõ népies hang már gyakran belopózik költészetükbe, igaz ugyan, hogy többnyire csak valami finomkodó, szelíd biedermeier árnyalattal. A szentimentalizmusból legkönnyebb ebbe a hangba átmenni, és ifjaink valóban szívesen írnak gyöngéd, kecses szerelmi dalokat, néha-néha már népies formában. A tavaszi természetet, a virágos rétet, az ibolyát kedvelik, ringató habok között egy sajkán találkoznak a lánnyal és a „csalogány szelíd lantját” hallgatják. A habok között fürdõ és a keblére virágot tűzõ lányka e stílus kedves képe. Életfelfogásukra jellemzõ, hogy egy lánykával elvonulva, a boldogságot a völgyben, a „zárt vidéken” szalmafödél alatt és durva öltönybe öltözve akarják megtalálni. Ez a biedermeier életforma tehát a harcokat kerülve, a magány békéjében, az egyszerű, igénytelen életben és a csendes családi együttlétben keresi a boldogságot.

Az egyszerű élet vágya a borzalmas képektõl természetszerűleg a közvetlenebb hanghoz és a valósághoz közeledõ életlátáshoz visz. Ez a természetszemlélet, habár még kényesen válogat, de azért sokszor finom érzékkel látja meg és érzi a mezõ színeit, illatát, a patak csobogását, a nap sugárzását és az este hangulatát. Az érzések már határozottabbak: frissen, természetesen találnak egymásra és a verseket pattogóbbá, elevenebbé teszi a magyaros ritmus.

A népiesség szele már megérintette a Bethlen-kollégiumi diákokat is. Ez elsõsorban az egyszerűbb nyelvezetben és a magyaros formára való törekvésben tűnik ki.

A népiesség hatása több ifjú költõ verseiben feltűnik, és így bátran mondhatjuk, hogy már az egész ifjúság irodalmi törekvéseibe behatolt a népies stílus és a falusi élet felé való fordulás. Ez a faluszemlélet most még idillikus, de hamarosan mégis meglesznek az eredményei. Hiszen egynéhány év múlva, németországi útja után, Gáspár János népdalokat és tájszókat gyűjt, egy egész gyűjteményt irat össze diáktársaival. Népies dalokkal azonban már jóval elõbb próbálkozott, s így nem csodálkozhatunk azon, ha a Népfi név alatt õ rejtõzik. Mellette még fõképpen Sz. Ödön és Und dalaiban érezzük a népies jellegű, könnyed és közvetlenebb kifejezésformát.

Gáspár János továbbmegy náluk. Négy dalból egy kis népdalsorozatot állít össze. Ezekben a falusi legény hangján akar megszólalni, de verseibõl hiányzik az az ösztönös közvetlenség, amelyben valóban népies ízt érezhetnénk. A dalokban elképzelt helyzetek elég egyszerűek, de a dalok nyelvezete sokszor zsúfolt, nehézkes és a versszakok összeillesztésében van valami mesterkéltség. Az igazi dalszerűség is hiányzik Gáspár verseibõl; legtöbbször valami kiagyaltság érzik ki belõlük.

Az egyik dalban kedvese szépségét a tavasz rózsáival kapcsolja össze. „Olly igézõ szép termeted – mondja –, Hogy halni is mennék veled.” Az aratásra vár: „Hogy már egyszer a fársánggal / Paphoz menjek a rózsával.” A második még inkább műdalszerű. A természet változásainak és érzéseinek összekapcsolása nagyon kiszámítottan hat. A harmadik egységesebben van megszerkesztve. A legény a viharban is átvágtat „szép Julcsá”-jához, az „hõ csókjaival” fölmelegíti. Reggel el kell válni: „De semmi az! haza megyek./ Dolgozom, hogy övé legyek” – így kiált fel a munkásember öntudatával. Az utolsó dal hangulata már egy kissé szentimentális. A „hold ragyog a kék egen”, amikor együtt ül a lánykával. Végül pedig „A hajnal hűs biborán / Andalg egy kis szög leány.”

Mindez még elég távol áll a népdal hangjától és nyelvezetétõl, verseiben ezért inkább csak az igyekezetet dicsérhetjük, mintsem költõi tehetségét. A diákság körében ez az elsõ határozott lépés a szentimentalizmusból való kiemelkedés és a népiesség felé.

Néhány elég ügyesen, csípõsen megszerkesztett epigramma mellett még meg kell említenünk a kötet novelláit. Csongornak Helvila című novellája romantikus borzalmakkal van tele, a Vízi Istváné (V.I.) valamivel egyszerűbb, természetesebb hangú. Végül egynéhány jellemzõ gondolatot találunk még Zoránd Gondolat-szikrái között. Kigúnyolja „az érdem nélküli uracsokat”, a haszonlesõ tisztviselõket, az elõítéletekhez való ragaszkodást, a „hatalmasok pártfogását”, az önzést; szemérmes magatartásra tanítja az ifjúságot és az érdem felragyogó fényével biztat. Milyen közel érezhetjük magunkat Wesselényi gondolatvilágához!

A Virágkosár nem adott igazi tehetségeket irodalmunknak, és még a kortársak sem méltatták figyelemre. Az idézetten kívül egyetlen kritikát, ismertetést sem olvashattunk róla. Mégis megvan a jelentõsége mint ifjúsági, irodalmi próbálkozásnak. Azt mutatja, hogy a nemzeti irodalom szeretete erõsödött a Bethlen Kollégium ifjúságában, ízlése fejlõdött és megérezte az új, népies stílus terjedését. Ezt az ifjúságot már Széchenyi eszméi nevelik, komoly szorgalommal készül a nemzeti kötelesség vállalására és mestereit követve szembe akar szállni a társadalmi elõítéletekkel, a kényelmes, pöffeszkedõ, nagyképű életmóddal. Most szólal meg elõször a munkás élet dicsérete és ezzel egy új életfelfogás van kialakulóban.


[1] Az ifjúsági olvasó körökbõl Vita Zsigmond: Erdélyi ifjúsági olvasó társaságok a reformkorban = Művelõdés és népszolgálat Buk. 1984. 114–118. Trócsányi Zsolt: A nagyenyedi kollégium történetéhez (1831–1841) Bp. 1957.

[2] Jakó Zsigmond–Juhász István: Nagyenyedi diákok 1662–1848. Buk. 1984. 224. Gáspárról l. még: Vita Zsigmond: Tudománnyal és cselekedettel. Buk. 1968. 243–265.

[3] Barabás Miklós, Márkosfalvi: Önéletrajz. Bevezetéssel ellátta Biró Béla. Kvár 1944. 30. Vö. Registrum piarum fundationum. Ms 195. a nagyenyedi Bethlen Könyvtárban.

[4] Teljes címe: N. Enyedi virágos kosár, szerkeszti és kiadja: Vízi István. 1835. Elsõ év, N. Enyeden. A.N. Ref. Kolégyom Könyvnyomtató Intézetében. 96 1.

[5] Bolyai Farkas elfelejtett Schiller fordításai = Vita Zsigmond: Tudománnyal és cselekedettel, 208–217. Vízi István fordításai nincsenek benne a magyar Schiller fordítások bibliográfiájában: Schiller Magyarországon. Bp. 1959.

[6] Berde Mária: Gáspár János hagyatékából. Bp. Szemle 1917. 171. k. 207–226. Szabó T. Attila: Gáspár János tájszógyűjteménye 1838–1845 (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, 107.) Bp. 1964. Ezen kívül még sok tanügyi vonatkozású munkája van a Bethlen Könyvtárban. Ezekre vonatkozik A Kolozsvári Nevelõi Kör története című dolgozatom is: ÉM. XLIV (1940). 285–99.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék