Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1995/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 57. kötet, 1995. 1-2.füzet

Marton József

A Szentszék és Románia konkordátuma 1927-ben

A katolikus egyházat és az államot érintõ ügyek kétoldalú szerzõdési rendezését konkordátumnak, pactumnak, magyarul megegyezésnek nevezzük. Az Egyház a konkordátumkötéssel azt akarja elérni, hogy az adott országban az Evangélium szabadságát, az egyházi vagyon szabad kezelését, az oktatás és iskolafenntartás jogát, intézményeinek működését biztosítsa a maga számára.[1] Az illetékes államok képviselõivel a megegyezést a pápa köti, de nem mint a vatikáni állam feje, hanem mint egyházfõ.

A konkordátumkötés „szükségállapotban” jön létre. Általa egy feszült helyzet oldódik meg az egyház és az állam között. A közös érdekeltségű ügyben, fõleg a felvilágosodás utáni századokban az Egyház kerül lépéshátrányba. Ezért a Szentszék a tárgyalásokban már eleve megtépázott félként indul, mégis egy-egy országhatáron belül próbálja védeni azokat a létbizonytalansággal fenyegetett intézményeit, amelyek nélkül történelmi tapasztalata szerint híveinek személyi és a közösségben kibontakozó vallási életét elképzelni nem tudja. Ilyenkor a nagyobb cél érdekében – még ha engedmények árán is – a részegyházban élõ tagjainak az egyezménnyel biztosítja azt a keretet, amelyben megélhetik hitüket és azzal szoros összefüggésben kulturális életüket is. Természetesen a megegyezés sohasem tökéletes. A modern korszak konkordátumaiban valójában egy-egy liberális kormány „térfoglaló” akarata, a megállapodásig az egyházi teendõkkel szemben végbevitt vagy végbeviendõ tette szentesítõdött. Mégis értékelendõk, mert a bizonytalan helyzetbe sodródott részegyházakon segítettek.

Az állam és az egyház közötti viszony akkor lenne ideális, ha nem volna szükség konkordátumra. Ezt nevezhetnõk az igazi demokráciának, amirõl sajnos csak álmodhatunk az áteredendõ bűn óta. A Szentszéknek Romániával kötött 1927-es paktuma a történészek számára immár 60 év távlatából is a kritika tárgyát képezi. Egyesek egyoldalúan az engedményeket, mások az elért eredményeket emelik ki. Mindenképpen kényes témával állunk szemben. Korrekt megítélés szempontjából szükségesnek tartom, hogy egy rövid eszmefuttatásban az állam–egyház kapcsolatot és ezzel együtt a konkordátum-történetet vázoljam.

Az Egyház a társadalomban létezik, amit tagjai mindig tudomásul vettek, beilleszkedtek az állami keretbe, kinyilvánították, hogy lojálisak vele szemben. „A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni a többi embertõl” – olvashatjuk egy III. század eleji szerzõ levelébõl.[2] Az egyház hívei a kezdeti években a pogány rómaiak türelmét élvezték, ami azonban a keresztények számbeli növekedésekor megszűnt. A császárok adminisztratíven is központosított birodalmat óhajtottak létrehozni. Politikájuknak támaszát az államvallásban látták. A kereszténység ebben a látszólagos egységben zavaró és szétforgácsoló kovászként jelent meg, ami türelmetlenséget, majd egyházüldözést váltott ki.[3] Három évszázadon keresztül nehéz körülmények közé kerültek a császárkultuszt megtagadó keresztények. Szorongatott helyzetükben továbbra is a társadalom tagjai maradtak, de politikai befolyás nélkül. Nem véletlen, hogy léthelyzetüket a platonikus szemléletű test–lélek hasonlattal jellemzik: „Ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban... Láthatatlan a lélek, melyet a látható test börtönöz be.”[4]

Nagy Konstantinnal az Egyház életében 180 fokos fordulat állt be. Megkezdõdik a birodalmi egyház kiépülése, az állami és egyházi ténykedések összekeverése. Császári érdekbõl az állami törvények keresztény jellegűek lesznek. A lelkipásztori ténykedéseken túl a püspökök részt kapnak a városok politikai irányításában is. A császárok viszont nem tudnak határt vonni az Egyházat érintõ külsõ ügyek és az Egyház belügyei között. Kaisareai Eusebius történetíró már a magát 13. apostolnak képzelõ Nagy Konstantint is „episcopus in externis” (külsõ dolgokban püspöknek) nevezi.[5] Ez a cezaropapizmus néven ismert gyakorlat valóságos rendszerré fejlõdött. A püspökök társadalmi tevékenysége a lehetõségeknek megfelelõen kiszélesedett, viszont személy szerint a császárok játékszerei lettek. Így az alig elnyert szabadság mindjárt az állami mindenhatóság szolgaságába gyűrte az egyházat.[6]

A cezaropapizmusi eszme a Római Birodalom kettéválása után tovább fejlõdött: Keleten fokozottabb léptekkel a bizantizmus, Nyugaton lassabban a római jog érvényesülésével a konkordátumkötések fogják jellemezni az állam és az Egyház közti viszonyt. A konstantini korszakhoz viszonyítva inkább az Egyház kárára történt változás. Megfigyelhetjük azt is, hogy a Bizánc missziós- és kultúrkisugárzását befogadó keleti és balkáni országok egészen magukévá teszik az állam–egyház szoros kapcsolatot, államvallássá minõsítve az ortodoxiát. Évszázadok múlva létrejött nemzeti autokefál egyházak elõjogokat élvezve ugyan, de államot kiszolgáló alárendelt szerephez jutnak. Zsolnay Imre még azt a merésznek mondható állítást is hosszasan bizonyítja, hogy az oroszok bizánci szellemi fogantatásában van a cárizmus, a forradalom és bolsevizmus csírája.[7]

A Birodalom nyugati felét összeroppantó nagy népvándorlás nemcsak összeomlást hozott, hanem a mai Nyugat-Európa létrejöttét is. Az egyházban a germán népek krisztianizálódásával bármennyire is elõretört az elgermanizálódás s ezzel együtt a nemzeti egyházjelleg (pl. a frank egyházban), mégis a római jog inkább érvényesült. Nyugaton is létrejött a vándornépek felülrõl irányított gyors megtérésével az államegyháziság, az állam és egyház egybefonódása. A társadalomban szolgálatot teljesítõ püspököket az uralkodók adományaikkal halmozták el, ami jogos függõ viszonyt eredményezett. Ezzel szemben az ezredfordulón a gregoriánus reformmal elkezdõdött invesztitura-harc az egyházat és az egyházi vezetõ embereket igyekezett kiszabadítani a világi hatalom gyámsága alól. A küzdelemben az egyház kiépítette azt a jogrendszerét, aminek látványos eredménye a császárság és pápaság ütközésében megoldást hozó elsõ konkordátum.[8] 1122. szeptember 23-án Wormsban kötötte meg II. Kalixtus pápa és V. Henrik császár. A konkordátumkötés virágkorának a XIX. századot tekinthetjük.[9] A liberalizmus szellemében született új nemzeti államok az egyház és állam teljes szétválasztására törekedtek. A szétválasztásban a felvilágosult polgári vezetõk minden erejükkel megpróbálták csökkenteni az egyház szabadságát és tevékenységi területét, azonban a teljes szétválasztás nem történhetett meg mindenütt. Az Egyház a lehetõségek szerint konkordátumokkal próbálta kivédeni a nagy támadást (pl. Latin-Amerikában).[10] Ezeknek egy része gyarmatosított terület volt, spanyol és portugál patronátusi rendszerrel kiépítve. A szentszéki diplomáciának nagyon oda kellett figyelnie. Latin-Amerikában és Távol-Keleten túl kellett lépnie a patronátusi joggal rendelkezõ spanyol és portugál kormányok nemzeti érdekein. Már nem Spanyolországgal és Portugáliával, hanem az új, polgárilag független államok kormányaival kötött egyezséget. Így a Szentszék is elismerte a konkordátumkötéssel az új állam önállóságát, s emelte nemzetközi tekintélyét, ami nem volt közömbös a vallásilag nem egészen pozitívan liberális kormányzat szemében. Tehát a konkordátumkötést egy-egy új nemzeti állam szemszögébõl presztízskérdésnek is tekinthetjük.

Nagyon szövevényes, nehezen áttekinthetõ, szinte kisebb-nagyobb megszakításokkal egy évtizedet felölelõ tárgyalások szüleménye a Szentszéknek Romániával kötött konkordátuma. A Vatikán és a román kormány között már 1919-ben létrejött a diplomáciai kapcsolat. (Bukarest elsõ apostoli nunciusa Francesco Marmaggi érsek lett.) Mind a Szentszéknek, mind a román államnak érdekévé vált a katolikus egyház helyzetének rendezése, mivel a trianoni békével nagyszámú latin és görög szertartású katolikus hívõ került román impérium alá. A tárgyalások fõ kezdeményezõi a görög katolikusok voltak; nem véletlenül, hiszen megszervezésüktõl egyfajta versenyhelyzetbe kerültek az ortodoxiával, amely magát a kizárólagos román nemzeti egyháznak tekintette. Ennek az lett a következménye, hogy a görög katolikus hierarchia önigazolásból is messzemenõ szerepet vállalt a román nemzeti mozgalmakban. 1918 után még inkább kellett bizonyítania „nemzeti” jellegét, hiszen ekkor hivatalosan is az ortodox lett az államvallás.[11] A görög katolikus püspökök a magyar püspököknek 1941-ben küldött Kiegészítõ hozzászólásukban bevallják, hogy „A közelmúltban sok kellemetlenségnek voltunk kitéve azért, mert katolikusok voltunk”.[12] Radu Dumitru nagyváradi görög katolikus püspök szorgalmazására már 1920-ban megindultak az egyezkedések a konkordátum megkötése érdekében.[13]

A román kormány túlzó követeléseket tartalmazó konkordátum-tervezetét Vasile Lucaciu görög katolikus pap és közéleti személyiség 1920 elején nyújtotta át a rendkívüli ügyeket intézõ Kongregációnak. Ebben és a következõben a legsúlyosabb kormányigény a két erdélyi római katolikus püspökség (a nagyváradi és szatmári) teljes felszámolása volt.[14] A nagyváradi egyházmegyét a csanádiból alakítandó temesváriba, a szatmárit pedig az erdélyibe akarták beolvasztani, s e megmaradt kettõt a bukaresti érseknek alárendelni. Emellett kívánták a román király fõkegyúri s ezzel püspök-kinevezési jogának elismerését is. Az egyházmegyéket egymásba olvasztó kormány-tervezet a magyar külügyminisztériumon keresztül az erdélyi püspökök tudomására jutott. Róma felé valóságos versenyfutássá alakult a görög katolikus püspökök és a római katolikus püspökök küzdelme. Mivel õsi, 900 éves egyházszervezet felbontásáról volt szó, Csernoch János esztergomi bíboros-hercegprímás is megtette észrevételeit és a kisebbségi helyzetbe került római katolikusok kívánalmainak megfelelõen a tárgyalásoknak minél továbbra halasztását óhajtotta. Glattfelder Gyula csanádi püspök memorandumot írt, Majláth Gusztáv Károly személyesen utazott Rómába, hogy a reális helyzetet feltárja. A latin rítusú fõpásztoraink aggodalmaival szemben a görög katolikus püspökök abban reménykedtek, hogy a konkordátummal a görögkeleti hívekben kedvezõ hangulatot keltenek a katolikus egyház kebelébe való visszatérés (az unió) érdekében.[15] Ezt a reménységet sikerült Rómában is felkelteniök és a pápai diplomácia körében elhitetniök. A Szentszék részérõl ebben a reménységben íródtak az elsõ konkordátum-tervezetek.

A román kormány által elõterjesztett elsõ konkordátum-tervezetet hamarosan követte Vasile Lucaciu Rómában folytatott tárgyalásai után a második. Ebben az volt új, hogy az erdélyi és csanádi püspökök nem a bukaresti érseknek, hanem egyenesen a pápának lettek volna alárendelve. A latin püspökök 1921. febr.10-i püspökkari értekezletükön tárgyalták meg az újabb változatot. Különösen Széchenyi Miklós nagyváradi püspök fájlalta, hogy a Szentszék a görög klérus javára elõzékenyebben viselkedett, a latin szertartású magyar katolikusok érdekeinek rovására. Kifakadását a keserűség szülte: „...a készült konkordátum-tervezet elkeseríti a magyar lelket. Eltörlik Szent László egyházát és a szatmári püspökséget is, s a mindenkori magyar püspököket úgy állítják oda, mint Románia ellenségeit. Futnak az unió illúziója után Rómába. Itt az ideje, hogy a magyar püspöki kar többé nem a hódolat letompított hangján, hanem nyílt és sértett önérzettel beszéljen a Szentszékkel s figyelmeztesse eddigi politikája veszélyeire. A püspöki karnak körömszakadtáig védenie kell a magyar katolikus egyház történeti jogait és hierarchikus berendezését. Semmiféle egyházmegyei új berendezésbe ne menjünk bele. Tartsuk fenn minden egyes egyházmegyénket, bármily kicsiny is lesz, avval a szívóssággal, amint a török idõben történt.”[16] Szavának hatására a püspöki kar határozottabb lett, észrevételeit és aggodalmait nyíltan megfogalmazva terjesztette fel Rómába, s bizonyára ennek tudható be, hogy a Szentszék ellenállt a váradi és szatmári egyházmegyék megszüntetésére vanatkozó kormány-kívánalomnak.

1922-ben uralomra került a Brãtianu liberalis kormány. Banu Constantin vallásügyi miniszter Rómába ment a tárgyalások folytatására, amelyek újból elakadtak. Áthidalhatatlan volt az eltérés a román kormány és a Szentszék álláspontja között a püspöki székek betöltése, a szatmári és nagyváradi püspökségek, a katolikus iskolák, valamint az ún. Patrimonium Sacrum (egyházi közpénztár) kérdésében. A Patrimonium Sacrum ekkor javasolt formája a latin és a görög szertartású egyház minden számottevõ ingó és ingatlan vagyonának egybeolvasztását jelentette volna (tehát az erdélyi katolikusság fellegvárának, a Státusnak a vagyonát is, – így nagyobbrészt római katolikus vagyon tette volna ki a Patrimonium Sacrumot) a latin–görög püspökök tanácsának vezetése alatt.[17] Ehhez a latin püspökök, mivel számbelileg hátrányba kerültek volna a nagyobbrészt latin egyház vagyonának igazgatásában, nem járulhattak hozzá. A szóvivõ és a magyar püspököket összefogó püspök Glattfelder Gyula volt, aki megjegyzéseit írásban küldte meg a Brãtianu-kormány tervezetére Francesco Marmaggi bukaresti nunciusnak. Sajnos, Glattfelder püspöknek ezután ki kellett kapcsolódnia a további tárgyalásokból: 1923-ban kénytelen volt elhagyni az országot, mert a román kormány nem volt hajlandó tűrni jelenlétét Temesvárt, s egyházmegyéje magyarországi részébe távozott. Ekkor a tárgyalások teljes holtpontra jutottak. A Szentszék megüzente a román kormánynak, hogy amennyiben valóban szándékozna konkordátumot kötni, õ a maga részérõl az egész addigi munkát semmisnek tekinti és azt teljesen elölrõl kell kezdeni.

Angelo Dolci, az új bukaresti nuncius 1924-ben elkészített egy újabb, nem éppen szerencsés tervezetet, amelynek  értelmében az összes latin szertartású püspökséget a bukaresti érsekség alá rendelte; mint megmásíthatatlan tényeket vette tudomásul a földreform következtében történt kisajátításokat; jelentékeny befolyást biztosított az államnak az említett Patrimonium Sacrum révén az egyházi vagyon kezelésében, de garantálta volna az egyházi iskolák továbbműködését. Sok engedményt kínált fel az iskolák védelmében. Majláth püspök a maga jóhiszeműségében ekkor vélekedett annyira pesszimista módon, hogy jobb egy konkordátum nélküli status quo egy olyan konkordátumnál, amely rosszabb helyzetet teremt.

Az újból megindult tárgyalások Bukarestben hamar elakadtak, s ebben az ortodox egyház hozzáállása is közrejátszott. Romániában az ortodoxok tekintették magukat a románság igazi képviselõinek, az unióban nemzeti szerencsétlenséget, a görög szertartású katolikusokban kisebb értékű románokat, a latin szertartásúakban egyenesen ellenséget láttak, s így ellenezték a konkordátum megkötését, mely a katolikusok jogi helyzetét volt hivatva megszilárdítani. Püspökeik ezért gyűléseket tartattak ellene. Ezek egy részét a kormány támogatásával szervezték, hogy Róma felé igazolhassák, mily nagy nehézségeik vannak miatta a lakosság körében. A bukaresti Egyházi Társulat (Ajutorul) és a Teológiai Hallgatók Egyesülete már 1921-ben konkordátum-ellenes gyűléseket rendezett a fõvárosban és az egyetemi központokban, s a vallásügyi miniszter elé terjesztett egyik (1921. febr. 7.) határozatukban ez áll: „A Vatikán által a román kormánynak küldött konkordátum-javaslat jogos méltatlankodást váltott ki a papi rendbõl és az ortodox egyház híveibõl a román ortodox egyházat és az államot sértõ kéréseivel... A Vatikánnal konkordátumot kötni se nem idõszerű, se nem lehetséges.” Az Ajutorul gondoskodott arról, hogy idõnként a népgyűlések szónoklataiban vagy a lapokban és számtalan röpiratban a nép hiszékenységének kihasználására olyan cikkek lássanak napvilágot és olyan beszédek hangozzanak el, melyek izgatólag hatnak a népre s amelyek a paktum-tárgyalásokban is ütõkártyát képezzenek.[18]Így joggal hivatkozhattak a görög szertartású katolikusok az ortodoxiával szembeni nehéz helyzetükre, s hangoztathatták, hogy a katolicizmus jövõje Romániában attól függ, sikerül-e nekik kellõképpen a nemzeti érdeket képviselni és elõmozdítani.[19] A görög katolikusok azonban állandóan, de hiába bizonyították, hogy õk is jó románok, mert az ortodox lapok (fõleg a nagyszebeniek Telegraful Român című lapja) rácáfoltak erre. A parlamenti viták is végsõkig ajzották a kedélyeket, a legélesebb kifejezésekkel illették a katolikus vallást, rosszabbnak minõsítve a kommunizmusnál. Iuliu Hossu püspököt, 1918. december 1-nek egyik fõszereplõjét, aki a határozatokban kimondott csatolási okiratot Bukarestbe vitte, a szónokok Magyarországra utasították, és a Julianus-naptárt helyettesítõ ún. Gergely-naptár bevezetését Órománia területén Rómához való közeledésnek minõsítették. E manõverezéseket politikai kortesfogásoknak is tekinthetjük, ugyanakkor a tárgyalások alkalmával bármelyik percre idõzített jó érvnek is.

A valós helyzetet pontosabb megfogalmazások és következtetések nélkül is érezzük. A túlnyomó részében ortodox állam a katolikusok (magyar, román, örmény, rutén, lengyel, német, horvát stb.) szabadsága és védelme ellenében a nyelvi és faji kisebbségben lévõ magyar latin szertartású katolikusok terhére igyekezett a Szentszéktõl a konkordátumban engedményeket elérni. Az állam törekvéseivel szemben a Szentszéknek viszont garanciákat kellett keresnie a katolikusok védelmére, s ha engedményeket tett vallásgyakorlatuk biztosítása érdekében, ezt azért tette, mert nem akarta híveit nemzetközi biztosítékok nélkül a mindenkori román kormány kényére-kedvére bízni. A keresztényi szereteten túl, politikai szempontból ezekkel a körülményekkel magyarázható például a kolozsvári minorita templom átadása 1924 nyarán a görög katolikusok részére. E templomot ekkor vasár- és ünnepnapokon a görög katolikusok használták, a rendházzal együtt meg is akarták venni. A konkordátum-tárgyalások sikere érdekében a nuncius közvetítésével a minorita rend elöljárója tagjait áthelyezte a marosvásárhelyi rendházba s a kolozsvári rendházat templomával együtt a pápa rendelkezésére bocsátotta, aki viszont tulajdonjogának fenntartása mellett örök használatra a görög katolikusoknak engedte át. Az eseményt – a szabadelvű sajtónk vészharangozására – az erdélyi katolikusok és más keresztény testvéreink fájdalmasan és elkeseredetten fogadták.

A holtpontról elmozdított tárgyalásokkal volt összefüggésben a kolozsvári Kálvária-dombi templom átadása is a görög katolikus egyház használatába. A Státus 1898-ban építette az õsi templom romjain azzal a szándékkal, hogy ott plébánia is létesül, ez azonban elmaradt. 1922-ben átadták a ferenceseknek, akik nehézségeik miatt az adományt nem tudták elfogadni. Ilyen elõzmények után kérik a görög katolikusok. 1924-ben 25 évi használatra engedte át nekik a római katolikus egyház.

A konkordátum-tárgyalásoknak személyi áldozatai is voltak. Glattfelder Gyula temesvári püspök után hasonlóképpen igazságos érzelmének esett áldozatul a svájci német származású Netzhammer Raimund Albin bukaresti érsek is. Rómából jött felszólításra 1924. július 3-án kénytelen lemondását aláírni. Lemondatása elsõsorban azzal a kormányi óhajjal függött össze, hogy Románia összes latin püspökségeit a bukaresti érsekség alá rendeljék és a Székelyföld egy részét a bukaresti egyházmegyéhez csatolják. Netzhammer a kormány terveinek bizonyos fokig útjában állott s ezért kellett távoznia. Utóda a cseh származású, de Bukarestben született Alexandru Cisar lett (elõbb iaºi-i püspök).[20]

A tárgyalások megszakítása után Majláth püspök levelet írt XI. Pius pápának és Gasparri Pietro államtitkárnak. Levelében kifejtette, hogy bár nem szívesen, de mégis belenyugodnék az erdélyi egyházmegyéknek a bukaresti érsekség alá rendelésébe, ám csakis azzal a feltétellel, ha ez áldozat árán mind a négyet (erdélyi, csanádi, váradi, szatmári) fenn lehet tartani. Semmi esetre sem járulhat azonban hozzá ahhoz a tervhez, hogy saját egyházmegyéje egy részét a bukaresti egyházmegyéhez csatolják át.[21] Mivel pedig Gyulafehérvárt görög katolikus püspökség felállítását is tervezik, ragaszkodik egyházmegyéjének „erdélyi püspökség” hivatalos címe megtartásához.

Majláth levele után a tárgyalások tovább szüneteltek, megbeszélések azonban állandóan folytak. E célból Bukarestben idõzött Románia szentszéki követe, Pennescu Dimitrie, s élénk kapcsolatot tartott fenn Dolci nunciussal. Ekkor a két fõ nehézség a szatmári és váradi püspökségek egyesítése, valamint a Patrimonium Sacrum ügye, ami a latin egyházat hátrányos helyzetbe hozta volna a jóval kevesebb vagyonú görög szertartású egyházzal szemben. Román részrõl a tárgyalások elõrehaladásában akadálynak számított Majláth püspök tekintélye is. Ezért megindították a vádaskodásokat Majláth személye ellen, azzal a szándékkal, hogy helyzetét megingassák.[22] A vádaskodások nem érték el céljukat, de bizonyos bizalmatlanságot keltettek vele szemben. Rómában járva nem engedtek betekintést a konkordátum-tervezetbe s csak annyit mondtak neki, hogy a román kormány kérésére a két latin püspökség (Szatmár és Várad) egyesítésében némi engedményeket kell tenniük. A Vatikánban azt is felrótták neki, hogy a többi erdélyi magyar egyház fõpapjaival közösen vallási kisebbségek érdekében feliratot intéztek a Népszövetséghez.

1926 januárjában Pennescu követ bukaresti utasítások alapján megindította a tárgyalásokat. A reményt keltõ indulás a kormány akadékoskodásai miatt hamar megszakadt, mivel Bukarestben megerõsödött az antikonkordisták tábora és a szabadkõművesek befolyása. Több mint egy esztendõnek kellett elmúlnia, amíg az Averescu-kormány kultuszminisztere, Vasile Goldiº – az ortodoxok heves tiltakozásai ellenére – kezébe vette a dolgot. Õ 1927. április végén Rómába utazott, s megállapodott a Szentszékkel a konkordátum szövegében. A Patrimonium  Sacrum e tervezetben egészen mást jelent, mint az elõzõekben. Most az összes, mindkét szertartású romániai püspökök közös kezelésében csak az agrártörvény értelmében kisajátított birtokokért adott értékpapírokból áll, s az egyes egyházjogi személyek egyéb tulajdona saját kezelésükben marad. A tervezetben az állt, hogy a szerzetesi iskolák is a püspökök fennhatósága alá kerülnek, s ennek értelmében szabadon állapíthatják meg a tanítás nyelvét. Ez nagyszerű megoldás lett volna, mert a román kormány az iskolatörvények értelmében a szerzetesi iskolákat nem tekintette felekezeti iskoláknak, s ennek következtében a tanítási nyelvüknek románnak kellett volna lennie. A konkordátum szövegébe bekerült sikeres változás sajnos nem bizonyult idõtállónak: a ratifikáláskor megtörtént a visszarendezõdés.

Goldiº miniszternek a konkordátum-tervezet elfogadásához sikerült kormánya hozzájárulását is megnyernie. Május 10-én teljesen csendben, minden ünnepélyesség nélkül írta alá XI. Pius pápa nevében Gasparri Pietro bíboros és Ferdinánd király nevében Vasile Goldiº miniszter.[23] Az ortodoxok támadásának leszerelése érdekében egyelõre titokban akarták tartani, sajtóközleményt sem adtak ki róla. A görögkeleti egyház részérõl tovább tartottak a támadások a konkordátum ellen, s mivel személy szerint Goldiºt is támadták, ezért 1928. márc. 1-én védekezõ röpiratban közzétette a konkordátum szövegét, s igyekezett megnyugtatni az ortodoxokat, hogy mindent megtett a román érdekek  megvédésére.[24]

Reálisan tekintve, adott viszonyok között, a magyar nyelvű latin egyház szempontjából jobb konkordátumot nem lehetett várni. Zöld szemüvegen keresztül szemlélve értékeit is észrevehetjük. Emellett nem elhanyagolható érv az sem, hogy az elért eredményekkel a román kormány sem volt megelégedve. Becikkelyezését – a Szentszék többszöri sürgetõ fellépésére – sem valósította meg. Az ortodoxok a román nemzet és kultúra számára egyenesen végzetesnek ítélték meg. Nemcsak akkor, hanem ma is, 50 év távlatában jogtalan privilégiumnak minõsítik egyházuk kárára.[25] Nekünk, akik a konkordátumot a hívekben bizalmatlanságot keltõ magyar sajtó megvilágításában – túlzásaiban – ismerjük, nem szabad felednünk, hogy az egyezmény megkötésénél a Szentszéknek védenie kellett nemcsak a magyar, hanem a román római, román görög és más nemzetiségű katolikusokat is, s így benne nem lehetett kiélezni egyiknek sem az elõnyeit. „Görög katolikus szempontból annyiban is lehet jelentõsége – olvashatjuk A Hirnökben –, hogy akik eddig vallási sérelmeikkel nem mehettek semmiféle külsõ tekintélyhez orvoslásért, azoknak szabad útjuk lenne Rómába. Amit a görög katolikusok megtehetnek a konkordátum szellemében, ahhoz ugyanaz a konkordátum a többi vallású kisebbségeknek is jogot biztosít.”[26]

Mindenképpen sikernek könyvelhetjük el, hogy biztosította a püspökök  szabad érintkezését a hívekkel és a Szentszékkel. Elismerte a katolikus egyház jogi személyiségét,[27] viszont vagyonjogi alapját csak szervezeteinek és intézményeinek vette tudomásul (püspökségek, érsekségek, plébániák, káptalanok, prépostságok, apátságok, kolostorok, esperességek, többi kánonjogilag elismert szervezetek). Elismerte a katolikus kisebbségi iskolák nyilvánossági jogát, a törvényes elõírások szerint. A szerzetesi iskolák a megyés fõpásztor felügyelete alá kerülnek és meghatározhatják a tanítás nyelvét. Az egyháznak joga van, hogy mindenfajta állami iskolában diákjait hitoktatásban részesítse, éspedig anyanyelvükön. Lelkigondozásban részesítheti a katonákat, a kórházi betegeket, árvaházban, büntetõintézetekben, börtönökben levõket. Az iskolákra vonatkozó megállapításban Nicolae Titulescu külügyminiszter 1928. július 28-án arra kérte Dolci nunciust, eszközölje ki a Szentszéknél, hogy a konkordátumban szereplõ formulát („a szerzetesrendek iskolái az illetékes püspök fennhatósága alá helyeztetnek, tehát élvezik az elõadási nyelv megállapítási jogát”), úgy kell értelmezni, hogy „kivéve azon iskolákat, amelyekben jelen pillanatban román az elõadási nyelv”. Ezt azért kérte a kormány, mert a konkordátum hatálytalanította az 1925. évi magánoktatási törvény 37. §-át, amely a szerzetesi iskolák nyelvéül a románt tette. A másik sajátos kérés a IX. szakasz módosítására vonatkozott. Annak kijelentését kívánták, hogy a konkordátumban felsoroltakon kívül nem fog más katolikus szervezet jogi személyiséget élvezni, amit a bukaresti nunciatura 1928. október 22-én kelt iratában tudomásul vett.[28] E megszorítással az erdélyi Katolikus Státust akarta a kormány a jogi személyiségek sorából kiiktatni. A Szentszéktõl kicsikart két újabb megszorítást a ratifikálással hozták összefüggésbe. Rómában úgy ítélték meg a helyzetet, hogy ha hamarosan nem ratifikálják a konkordátumot, akkor az erdélyi kisebbségi tanintézetek és iskolák nagyobb része veszélybe fog kerülni, s ezért teljesítették a kormány kívánságát.[29]

A ratifikálásra 1929. május 29-én eléggé váratlanul került sor. A mozgalmasnak ígérkezõ és mégis gyorsan célra törõ parlamenti nap meghozta az eredményt. Törvényjavaslatra Iuliu Hossu szamosújvári görög katolikus püspököt ajánlották. Az ortodox püspökök tiltakozásuk jeléül már a tárgyalások elõtt elhagyták a termet. Szenátoraink és képviselõink is ellene szavaztak. Gyárfás Elemér szenátusi, Jósika János kamarai beszédeikben foglalták össze a közös aggályaikat és az elõre látható hátrányokat. Habár egyházi szempontból másodrendű kérdésnek tekinthetjük a sérelmes pontok felhánytorgatását, történelmi szempontokat is figyelembe véve mégis tanulságos felsorakoztatnunk azon megjegyzésünk mellett, hogy az egyezség nem azért jött létre, hogy a Vatikán ezekrõl a jogainkról lemondjon, hanem a jogok biztosításáért.

1. A konkordátum leggyengébb oldala a Patrimonium Sacrum. A püspöki kar igazgatása alatt az állami értékpapírokból létesített egyházi vagyonról van szó, melybõl az egyházi intézményeket ellátnák és a személyeket fizetnék. Az egyezmény XV., valamint a kultusztörvény 38. artikulusa viszont megszünteti mind az állami, mind a magán kegyuraságot. E javak jogi rendezése a kultusztörvény értelmében nem fedi a konkordátum XV. szakaszát. A kultusztörvény szerint ugyanis ha a kegyúri javak a patrónusé voltak, visszamennek a patrónus tulajdonába, s ha e javaknak a kegyura az állam volt, az állam szabadon rendelkezhetik e javak fölött. A Státus 1929. június 14-i ülésén vezetõink jól látták, hogy a kultusztörvénynek e tág értelmű szövege rosszindulattal kihasználható a státusi javak ellen.[30] Sajnos, a félelem nem volt alaptalan. Ezt csak elõsegítette a ratifikálást megelõzõ kívánságoknál a Státusra vonatkozó beszúrás.

2. Sérelmesnek tekinthetjük azt, hogy a konkordátum nem védte meg püspökeink szenátusi tagságát. Az 1923. évi Alkotmány jog szerinti szenátoroknak az ortodox és görög katolikus püspököket ismerte el, más bevett felekezeteknek csak egy-egy képviselõjét, tehát a konkordátum nélkül sem volnának magyar püspökeink a szenátusnak hivatalból tagjai. „A konkordátum csak azt tartalmazza, hogy a római katolikus egyháznak ezen képviselõje, a római Szentszék kívánsága szerint, a mindenkori bukaresti Érsek lesz”, válaszolja Vasile Goldiş a szenátorságát elveszítõ Majláth Gusztáv Károly püspöknek.[31]

3. A konkordátum a latin szertartású egyházmegyéket egy egyháztartományba egyesítette Bukarest érseki székhellyel. Fájó, hogy akkor a 375 000 hívõt számláló õsi erdélyi püspökség helyett a csak 70 000 hívõjű, 1883-ban alapított bukaresti címzetes érsekséget emelte metropoliává a konkordátum. Utóbb az új beosztás és az egyházmegyék határainak rendezésekor a Szentszék 1932. március 22‑i Decretuma az erdélyi püspökség nevét „gyulafehérvári”-ra, a csanádiét „temesvári”-ra változtatta. A latin hierarchia ilyenfajtájú rendezése (beleértve a nagyvárad–szatmári egyházmegyék egyesítését is) a katolikus egyház joggyakorlata (CIC. 274.c.) szerint a gyakorlatban csak presztízskérdésnek minõsül. Az érseki joghatóság a szuffraganeus püspökökkel szemben akkor is és ma is elenyészõ. (Érseki területen 100 napi búcsú engedélyezése – ez megszűnt. Széküresedés esetén, ha a káptalan vagy a tanácsadó testület nem választ helynököt, akkor azt az érsek nevezi ki, õrködik az egyházfegyelem fölött, peres ügyekben második fórum.)

4. Sajátosan ítélendõ meg az örmény hierarchia felállítása. Amíg a nagyváradi és szatmári püspökséget 70–70 000 hívõvel nem hagyta meg önálló egyházmegyének, hanem „aeque principaliter” (egyenrangúan) egyesítette, addig a kb. 2000 örmény szertartású katolikus részére, akik az erdélyi püspökséghez tartoztak, külön egyházmegyét – szamosújvári apostoli kormányzóságot – szervezett. Viszont azt sem hallgathatjuk el, hogy az örmények régóta küzdöttek ezért; igaz, nem etnikai, hanem rítusi megfontolásból. Lukácsi Kristóf 1867-ben a következõket írja: „Állíttassék vissza akár a megyés püspökség, akár az apostoli helynökség, mi a napot, melyen ez történik, mint nemzeti és egyházi újjászületésünk napját örömlelkesedéssel fogjuk üdvözleni.”[32] Örmény paptestvérünk óhaja megvalósult, bár egészen más szempontok szerint, az öröm és az újjászületés nélkül.

A törvénybe iktatás után a ratifikációs okmányok kicserélése napján, 1929. július 7-én lépett életbe a konkordátum, s érvényben volt 1948 július 17-ig, amikor is a román kormány egyoldalúan felmondatta. Idõtartama nem volt hosszú. Tartalmilag is kifogásolható, mégis a biztosított keret egyházunk legfontosabb intézményeinek működését szavatolta. Az már csak meddõ filozofálgató kérdés, hogy hogyan lett volna, ha 1948-ban nem mondják fel a meg-egyezést és erõszakkal nem olvasztják be a görög katolikus egyházat. Biztos, hogy a totalitárius rendszerben nagyon sokat vesztettünk volna az eleve kiagyalt ütközõ területeken. Viszont éppen az 1948-ban stabilizálódott kommunista vezetés szemében a konkordátumban lerögzített jogi helyzetünk volt az izgató szálka. Elvileg a katolikus egyházat továbbra is kénytelenek jogi személynek tekinteni, mert fõ vezetõje országhatáron kívül van; ezért próbálkoztak a Rómától elszakított nemzeti-helyi egyház létrehozásával. Törekvéseikben és cselekvéseikben szemük elõtt mindig ott lebegett, ha nem is nagy hatással, a nemzetközi visszhangot kiváltható „külföldi szócsõ = a vatikán hangja” megnyilatkozásának lehetõsége. Szerény védõburok volt ugyan, de annyira elégséges, hogy legalább visszafogja, részben csökkentse a belsõ gátlástalan cselekedeteket. Olyan hivatkozási alapot jelentett, ami izgatta és elbizonytalanította az agresszort, s ezzel egyházunk vezetõit megmentette a kommunisták szekértolásától.

Egyet engedjenek meg végsõ konklúzióként levonnom: küzdelmünk tiszta szándéka bármennyire is homályosnak tűnt, legjobb akaratunk és cselekedetünk, ha látszólag elítélendõ is, elhamarkodottan ne vessünk követ egymásra. Érdeklõdjünk többet és figyeljünk jobban oda egyházi dolgainkra, mert azok erõsítenek öntudatunkban és összetartásunkban. Belsõ ügyeinket, problémáinkat semmilyen pactum nem fogja megoldani, azoknak próbáljunk mi a megoldói lenni. Hozzáállásunkat Boros Fortunát ferences történész Madáchot idézõ biztatásával fejezném ki: „Bátran állíthatom, hogy az erdélyi ember útja két határkõ között mozog. Az elsõ azzal kecsegtet: ember, küzdj, a második azzal noszogat: bízva bízzál!”[33]

 

[1] Magyar történelmi fogalomtár, I. Szerk. Bán Péter, Bp. 1989. 264.

[2] Levél Diognétoszhoz. Apostoli atyák. Szerk. Vanyó László, Bp. 1980. 369.

[3] Hamman, A.: Így éltek az elsõ keresztények. Bp. 1987. 88–105.

[4] Apostoli atyák. 372.

[5] Eusebius: Vita Const. = Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve, München 1975. 65.

[6] Uo.

[7] Zsolnay Imre: Bizánctól a bolsevizmusig. Bp. 1993.

[8] Adriányi Gábor, i.m. 122–124.

[9] Míg a XVIII. századig 6 konkordátumot kötöttek, a XVIII. században 15-öt, a XIX. században mintegy 30 jelesebbet. = Katolikus Lexikon, III. Szerk. Bangha Béla, Bp. 1932. 103.

[10] Vö. Szántó Konrád: A katolikus egyház története, II. Bp. 1984. 321–322.

[11]Gergely Jenõ: Az Észak-erdélyi görög katolikus egyházmegyék jogállása és sérelmei 1940–1944. Magyar Egyháztörténeti vázlatok. 5.évf. 3–4.sz. 84–85.

[12]Dokumentum, uo. 91.

[13]Vö. Balázs András: A román uralom évei = Az Erdélyi katolicizmus múltja és jelene. Dicsõszentmárton 1925. 337–338.

[14]Boros Fortunát: A Konkordátum.A Hírnõk XXVI(1929). 220.

[15]Salacz Gábor: A magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt. München 1975.

[16]Salacz Gábor, i.m. 69.

[17]Balázs András, i.m. 338.

[18] Boros Fortunát, i.m. 227–228.

[19] Salacz Gábor, i.m. 71.

[20] Marton József: Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története. Gyulafehérvár 1994. Jegyzet, 159–160.

[21] Gyárfás Elemér státusi elnök-szenátor is azt tanácsolta, hogy: „A bukaresti érsekség alá tartozásba csak úgy egyezzék bele – bár a bukaresti érsekség sokkal fiatalabb –, ha az összes latin egyházmegyék fenntartatnak.” Érseki Levéltár 3052/1928.sz.

[22] Karácsonyi János tanulmányt írt a püspök származására vonatkozólag: Gróf Majláth Gusztáv erdélyi püspök származása. Cluj-Kolozsvár 1925.

[23] Kultusztörvény, Konkordátum és Római egyezmény. Cluj 1937. 3.

[24] Salacz Gábor, i.m. 74–75.

[25] Anania Valeriu: Pro Memoria – acþiunea catolicismului în România interbelicã. Buc. 1992.

[26] Boros Fortunát, i.m. 299.

[27] Tusa Gábor: A romániai magyar egyházak és az állam közötti viszony. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Sepsiszentgyörgyön 1933. aug. 27–29. napján tartott XIX. vándorgyűlésének Emlékkönyve. Szerk. György Lajos. Cluj-Kvár 1934. 172–180. – Mellékesen megjegyezhetjük, hogy az 1928-as francia–latin közösség elveit magáévá tevõ kultusztörvény sem az ortodox egyház, sem a protestáns egyházak egyetemének jogi személyiségét nem ismerte el.

[28] Endes Miklós: Erdély három nemzete és négy vallása autonómiájának története. Bp. 1935. 500.

[29] Salacz Gábor, i.m. 76.

[30] Érseki Levéltár, I. csomó. 2841/1929. jún. 19.

[31] A levél teljes, betűhív szövege:

Cluj 14/III 928

Méltóságos Uram,

Köszönettel vettem becses sorait. Magas engedelmével azonban azok bizonyos helyreigazításra szorulnak. Méltóságod azt állítja, hogy nekem sikerült eltörölnöm a római-katholikus püspököknek õsi jogát, hogy a senátusnak jogszerinti tagjai lehessenek. Bocsánatot kérek, de tévedni méltóztatik. A római-katholikus püspököknek ezt a jogát nem én töröltem el, hanem az 1923-ik évi román alkotmány, a mely kimondottan megállapítja, hogy a senátusnak jogszerinti tagjai az összes román ortodox és görög-katholikus megyés püspökök, valamint minden más bevett felekezetnek egy–egy képviselõje. A Konkordátum csak azt tartalmazza, hogy a római-katholikus egyháznak ezen képviselõje, a római szentszék kívánsága szerint a mindenkori bukaresti római-katholikus Érsek lesz. Ezért jegyzem én meg emlékiratom 23-ik oldalán: „Astfel, cum este clar, cã biserica romano-catholicã va fi reprezentatã în Senat prin Archiepiscopul romano-catholic din Bucureşti, iar ceilalþi episcopi romano-catolici nu sunt senatori de drept, câtã vreme rãmâne în vigoare Constituþiunea de acum.” Tehát: „a meddig a mostani alkotmány érvényben marad”.

Még csak azt kívánom megjegyezni Méltóságod felvilágosítására, hogy a Konkordátumnak az emlékirathoz csatolt szövege nem elõ-tervezet, hanem annak végleges aláírt szövege.

Fogadja Méltóságod kiváló tiszteletemnek és õszinte nagyrabecsülésemnek õszinte kifejezését.

Goldiş László

A levél lelõhelye: Érseki Levéltár.1 csomó. 1928. március 14.

A Goldiş-levélben említett „emlékirat”: Vasile Goldiş: Concordatul. Arad[1927], Tip. Diecezanã. 42. lap.

[32] Lukácsi Kristóf: Adalékok az erdélyi örmények történetéhez. Kvár 1868. 73.

[33] Boros Fortunát: Visszaemlékezés. A Hírnök XXVI(1929).12. sz. 273.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék