Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1995/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 57. kötet, 1995. 1-2.füzet

Nagy György

Egy ideológiai–politikai fikció csapdájában

Adalékok az „államnemzet” és a „nemzetállam”
kelet-európai aporetikájához

Az Erdély-részi magyar századforduló lidérces fényű krónikájában, Bánffy Miklós nagy regénytrilógiájának Megszámláltattál... című elsõ kötetében egy fölöttébb érdekes és számunkra, romániai magyarok számára, máiglan sokatmondó beszélgetés leírását találjuk. A regény fõhõse, Abády Bálint gróf egy alkalommal, Lélbányára utaztában, a Kolozsvárról Székelykocsárd felé tartó vonaton összetalálkozott az erdélyi román politikai élet egyik jeles személyiségével, az 1894-es Memorandum-pör egyik védõügyvédjével, dr.Timişan Aurellal. Mint általában minden alkalmi útitárs, Abády és Timişan is, igyekezvén valahogy elütni az üres idõt, beszédbe elegyedett egymással. S minthogy a beszélgetésük fõleg politikai kérdések körül tekergõdzött, az 1867 utáni magyar kormányok nemzetiségi politikája is szükségképpen szóba került közöttük. A rokonszenvvel ábrázolt, ámbár a regényben inkább csak epizódszereplõként megjelenõ román ügyvéd óvatos körültekintéssel rakosgatta egymás mellé a szavait és tapintatosan fogalmazta meg a mondatait, de egyáltalán nem rejtette véka alá a véleményét. Idézzük a regényt: „Beszélt [Timişan] a nemzetiségi törvényrõl, annak hiányairól, végrehajtásának fogyatékosságáról. Beszélt [...] arról is, milyen esztelenség, hogy a magyar és a román egymással szemben állnak, mikor pedig a szláv tenger által körülölelve, mennyire egymásra volnának utalva.” „Alig visszafojtott dühvel” emlegette Rákosi Jenõt és soviniszta politikai elvbarátait. „Rákosit nagyon gyűlölte. – Ki az a Rákosi? – mondta... Egy szepességi német... Kremsernek hívták, ötven krajcárért vett egy magyar nevet, és most õ tanít mindenkit a magyarkodásra. Minket pedig elkeresztelt román nyelvű magyaroknak, a csángókat Moldvában meg magyar nyelvű románoknak hívja. Hát így lehet csereberélni a legfontosabb fogalmakat? És ez után indul a magyarok közvéleménye, ilyen légbõl kapott terminológia után? Mi románok vagyunk és nem leszünk mások soha!”[i]

Ma már igen nehéz, csaknem lehetetlen pontosan megállapítani, hogy a „feltűnõen világoskék szemű, széles, kövéres, idõs úr”, dr.Timişan Aurel alakját Bánffy Miklós kirõl mintázta. Az 1894-es Memorandum-pör védõi között hasonló nevű ügyvédet természetesen hiába kerestünk. Több dolog is arra utal, hogy Abády gróf utastársában, aki Kolozsváron – mily jellemzõ a századelõ viszonyaira! – a Budapesti Hírlappal és az osztrák keresztényszocialisták, Karl Luegerék újságjával, a bécsi Reichsposttal a kezében szállt föl a Székelykocsárd felé induló vonatra, a brassói Gazeta Transilvaniei ügyvédi gyakorlatot is folytató egykori szerkesztõjét, Aurel Mureşianut kell látnunk. A Memorandum-pörben Dimitrie Comşa, szebeni tanárnak volt a védõje, s e minõségben tán  mindenki másnál határozottabban követelte az anyanyelv szabad használatát a jogszolgáltatásban.[ii] De akár igaz a föltételezésünk, akár nem, ennek itt most nincs különösebb jelentõsége. E helyütt minket elsõdlegesen az idézett regénybeli beszélgetés kisebbségpolitikai tartalma, közelebbrõl pedig Timişan Aurel nemzetelméleti kifakadásának napjainkig hullámzó tanulsága érdekel.

Nem kétséges, hogy a fiatal Abády és az õsz hajú Timişan vonatbeli párbeszédét Bánffy Miklós az életbõl leste el. Amiként a Megszámláltattál... lapjait általában is a hitelesség atmoszférája, a megjelenített „békebeli” világ és a kárvallott utókor ítélete alá vont régi életforma, az 1914 elõtti erdélyi magyar arisztokrácia és politikai elit tapintásközeli ismeretének a légköre lengi be, azonképpen az Abády és Timişan közötti eszmecsere is avatott írói szellemérõl tanúskodik. Timişan Aurel indulattól feszülõ szavaiban a dualizmus kori Magyar-ország nemzetiségeinek egyik legfõbb alkotmányjogi sérelme tárulkozik fel. Látszólag csak egy apró-cseprõ terminológiai dolog miatt háborog az idõs román ügyvéd, ám valójában amit mond, abban a mindenkori nemzeti kisebbségek egyik legsajgóbb problémájával szembesülünk. Mert amióta a modern nemzet s vele együtt a nemzeti kisebbség mint etnikai-történelmi közösségforma kialakult, azóta csaknem minden kisebbségi küzdelemnek, bármerre viharzott is föl a világon, az volt az egyik leglényegesebb tétje és követelése, hogy a nemzeti kisebbség is önálló kollektív entitásként és a többségi nemzettel azonos rangú politikai alanyként ismertessék el. Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia kisebbségei is ezért küzdöttek. A századforduló Magyarországán úgyszólván egyetlen kisebbségi politikus sem volt hajlandó elfogadni azt a közjogi-politikai princípiumot, amely az 1868. évi XLIV. törvénycikk, az úgynevezett nemzetiségi törvény bevezetõjében így fogalmazódott meg: „Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint és politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan, egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármily nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja.”[iii] Számos egykori román politikust idézhetnénk, akik a magyar képviselõházban, valamint a korszak erdélyi román sajtójában újra meg újra szót emeltek a populus Werbõczyanus és a natio Hungarica középkori eszméjéhez kötõdõ, de a polgári forradalmak nyomán megszületett nyugat-európai állammodellekhez is igazodó Eötvös- és Deák-féle nemzetkoncepció ellen.[iv] Az egységes magyar politikai nemzet gondolata elleni tiltakozás az erdélyi románság nevében elõterjesztett 1892-es Memorandumban is központi helyet foglalt el. A Memorandum, miután eredeti megszövegezésében, azaz magyar nyelven is idézte, majd románra is lefordította az 1868:XLIV. törvénycikk preambulumának a politikai magyar nemzet egységét és oszthatatlanságát kimondó tételét, ekképpen folytatta: „Szóval valahány emberi lény, aki Magyarországon van, legyen bár román, német, szláv stb., egyazon nemzethez, a magyarhoz tartozik. Magától értetõdik hát, hogy a bevezetõt mi leplezetlen merényletnek tartjuk a magunk és a többi nem-magyar polgártársunk nemzeti élete ellen.”[v]

A dualizmus kori magyar közjog nemzetértelmezését nemcsak az 1892. évi Memorandum megfogalmazói s általában az erdélyi románság egykori szellemi vezetõi és politikai irányítói utasították el; állandó céltáblája volt az a Kárpátokon túli társadalomtudománynak és közügyi publicisztikának is. Nemigen találunk a századforduló idején olyan román történészt vagy jogtudóst, aki tollhegyre tűzvén a magyar politikai nemzetegység gondolatát, ne úgy vélekedett volna róla, hogy az durva támadást jelent a Magyarországon élõ nemzetiségek etnikai identitása és közösségi összeforrottsága ellen. A.D.Xenopol, a korszak kiváló román historikusa például az aradi Tribuna 1911. november 15-i számában majdhogynem ótestamentumi átkot szórt a magyar közjog nemzetfölfogására.[vi] A Naþiune si naþionalitate dupã concepþia maghiarã (Nemzet és nemzetiség – magyar fölfogás szerint) címmel közölt indulatteli írását, amely több más, hasonló jellegű politikai pamfletjével együtt a Românii şi Austro-Ungaria című, 1914-ben, Iaşi-ban kiadott gyűjteményes kötetében is megjelent, idézettel kezdte: „Art.1 din Constituþia Ungariei spune c㠝toþi cetãþenii, aparþinã eioricãrei naþionalitãþi (pe ungureşte: az állam polgárai, bármily nemzetiség kötelékébe tartozzanak is), alcãtuiesc împreunã naþia (pe ungureşte: együttesen alkotják a nemzetet) politicã maghiarã...” Nem tudjuk, hogy Xenopol honnan vette ezt az idézetet, hisz Magyarországnak 1918 elõtt nem volt a szó mai, közkeletű értelmében vett írott alaptörvénye, úgynevezett kartális alkotmánya, de sok helyrõl vehette, mert a politikai nemzetegység tétele a kiegyezés évtizedeiben az egész magyar közjog egyik sarokkövét jelentette. Itt igazából nincs is jelentõsége annak, hogy a deresre vont csonka mondatot honnan, miféle szövegbõl emelte ki a román historikus. Ennél jóval fontosabb az, amit az idézethez értékelésként hozzáfűzött. Egyebek között ezt írta: „Mit képvisel egy ilyen felfogás? A hódításnak az eszméjét, a hódítóktól leigázottak kizsákmányolásának az eszméjét, azt a barbár eszmét, hogy a hatalom az alávetettek javaival és vérével való rendelkezésre is jogot ad.”[vii]

A román történettudomány és történeti-politikai publicisztika az Osztrák–Magyar Monarchia kisebbségi viszonyairól, jelesül az erdélyi románság 1918 elõtti „jogfosztottságáról” és nemzeti-nemzetiségi küzdelmeirõl értekezvén, a két világháború között is újra meg újra elõvette és kárhoztató módon meglobogtatta az 1868. évi XLIV. törvénycikk preambulumát. S valahányszor a dualizmus kori Magyarország nemzetiségi politikájával foglalkozik, napjaink román történetírása sem mulasztja el soha, hogy pálcát törjön a magyar politikai nemzetegység Eötvös- és Deák-féle koncepciója fölött.

Az 1918 utáni román historiográfiának és történeti-politikai publicisztikának a magyar közjog hajdani nemzetértelmezésével kapcsolatos álláspontját érzékeltetendõ, itt csupán egyetlen egykori szerzõtõl, Zenovie Pâclişanutól idézünk néhány jellegzetes megállapítást. Mint alább majd látni fogjuk, egyáltalán nem véletlen, hogy éppen az õ egyik, 1936-ban közreadott tanulmányát szemeltük ki illusztratív példaként.

Zenovie Pâclişanu neve a mai művelt román olvasó számára sem mond sokat. A magyar olvasó nyilván még kevesebbet tudhat róla. Pedig nem akárki volt õ: modellszerű képviselõje annak a század elején induló s 1918-ban hirtelen-váratlanul történelmi szerephez jutó erdélyi román értelmiségi rétegnek, amely egész tevékenységét, akár teológiai ügyekkel foglalkozott, akár tudományos kérdésekkel veszõdött, a nemzetteremtés nagy közösségi feladatának rendelte alá. Aki a romániai magyarság kisebbségi kálváriájának elsõ két évtizedét a részletekre is odafigyelõ elmélyültséggel tanulmányozta, az feltétlenül találkozott vele. De aki a múltbeli dolgokról szívesebben olvas szépirodalmi feldolgozásokat, mint száraz akadémiai értekezéseket vagy töredezõ-porlepte dokumentumokat, az is megismerkedhetett már Pâclişanu alakjával: színre lép egy helyütt Cseres Tibor Õseink kertje, Erdély című kulcsregényében; itt a neve – miként nemegyszer a régi újságokban is – Zenobie Pâcleşeanu változatban jelenik meg.[viii] Noha nem tartozott se a román szellemi kultúra élvonalába, se a román politikai osztály kiválóságai közé, 1918-ban õ is ott sürgött-forgott a gyulafehérvári Nemzeti Nagygyűlés vezérkarában, s a húszas-harmincas években ugyancsak mindig volt valamilyen kormányzati tisztsége vagy megbízatása. Általában a végrehajtó szerepét osztották ki rá: egyike volt azoknak a fõtisztviselõknek, akik gyakorlatba ültették Bukarest kisebbségi politikáját. Õ volt például az a kultuszminisztériumi vezérigazgató, akit 1926-ban – miután az Erdélyi Múzeum-Egyesület hosszú esztendõkön át hiába instanciázott a maga közületi státusának a tisztázása és a kolozsvári román egyetem használatába került múzeumi gyűjtemények jogi helyzetének a rendezése érdekében – a bukaresti kormányzat kiküldött, hogy kezdjen tárgyalásokat az Egyesülettel. Az 1929-ig önálló minisztériumként működõ vallásügyi minisztérium keretében õ irányította annak az igazgatóságnak a munkáját, amely a kisebbségi egyházakkal foglalkozott, s késõbb is sokáig õ volt a vezetõje a hol miniszterelnökségi, hol más kormányzati alárendeltségben dolgozó kisebbségi hivatalnak. A Szentszékkel kötött 1927-es konkordátumot is jobbára õ ütötte nyélbe, s az 1938-as Kisebbségi Statútumot nagyrészt ugyancsak õ dolgozta ki.[ix]

Tekintélyes kiadványban, a királyi alapítványok folyóiratának (Revista Fundaþiilor Regale) 1936. áprilisi számában jelent meg az a jogtörténeti-jogpolitikai tanulmánya, amelyet itt helyénvalónak tartunk fölidézni.[x] A tanulmány címe (Legea maghiarã pentru egala îndreptãþire a naþionalitãþilor – 1868) a nevezetes XLIV. törvénycikk átfogó bemutatását ígérte, ám valójában csak a törvénycikk bevezetõ mondatával s az abban található közjogi nemzetértelmezés gyakorlati-politikai kihatásaival foglalkozott. Az egész tanulmány, az elsõ sorától az utolsóig, az egységes és oszthatatlan magyar politikai nemzet gondolatát ostorozta. E gondolatban vélte fölfedezni – s voltaképpen csak ezért tűzte tollhegyre – a legfõbb bizonyítékát annak, hogy a budapesti országgyűlés által elfogadott 1868-as nemzetiségi törvény nem az egykori Magyarország területén élõ nemzetiségek jogegyenlõségét, hanem azok egyenrangú jogfosztottságát és egyöntetű fölszámolását volt hivatva biztosítani.[xi] Több olyan esetet sorolt elõ a századforduló idejébõl, amikor megyei fõispánok vagy más magas rangú közigazgatási hivatalnokok az 1868:XLIV. törvénycikk preambulumára, illetve a magyar politikai nemzetegység princípiumára hivatkozva nemzetiségi rendezvényeket tiltottak be vagy akadályoztak meg. Befejezésképpen a következõket írta: „Azért említettem föl ezeket az eseteket, hogy érzékeltessem velük: a tárgyalt törvény preambuluma, amely Magyarországon csak egyetlen egységes és oszthatatlan nemzetet ismert el, a magyar nemzetet, nem egyszerű frázis volt csupán, hanem a magyar kormányzatok koncepcióját fejezte ki, eszmény volt, amelyet aztán elképesztõ következetességgel és makacssággal igyekeztek érvényre juttatni. És minthogy jog szerint Magyarországon csak egyetlen nemzet s ennél fogva csak egyetlen nemzetpolitika létezett, ezért a kisebbségek nemzeti politikai mozgalmait honelleneseknek tartották.”[xii]

Ha az 1868. évi XLIV. törvénycikket a maga egészében akarnók értékelni, históriai pironkodásra egyáltalán nem lenne okunk miatta, hisz minden fogyatékossága ellenére e törvénycikk az egykori európai liberalizmus kimagasló alkotása volt.[xiii] A nemzetiségi nyelvek használatát például olyan nemes nagyvonalúsággal szabályozta, hogy az sok tekintetben még a mai Strasbourg álombeli Európájának is becsületére válhatna. Nem hiába sóhajtott föl 1936-ban Jakabffy Elemér, a jeles kisebbségi politikus, mondván, mily nagyszerű lenne, ha a román parlament is csak egy olyan nemzetiségi törvényt fogadna el, amilyen az 1868-as magyar nemzetiségi törvény volt. Mi nem tiltakoznánk és nem agitálnánk ellene külföldön, miként a múlt század végén és századunk elején az erdélyi románság politikai vezetõi tették – jegyezte meg kissé ironikusan a Magyar Kisebbség szerkesztõje –, ellenkezõleg, õszinte elismeréssel fogadnók azt s elismerésünket a nagyvilág elõtt is készséggel kifejezésre juttatnánk.[xiv]

De ha az 1868:XLIV. törvénycikk  általános értékelése helyett csak annak általános elvi bevezetõjével, a magyar politikai nemzetegység gondolatával foglalkoznánk behatóan, annak is sok mindent fölhozhatnánk a mentségére. Hivatkozhatnánk például e gondolat eszmetörténeti beágyazottságára, mindenekelõtt arra, hogy két jellegzetesen XIX. századi szemléleti magatartásforma húzódott meg mögötte: az egyén központú szabadelvű társadalomképzet és a szociális szerkezetek elméleti leegyszerűsítésére törekvõ pozitivista világlátás. Megemlíthetnénk továbbá, hogy az Eötvös- és Deák-féle nemzetkoncepcióban végsõ soron az a nyugat-európai fogantatású, a polgári éra hajnalán kialakult társadalmi-közéleti eszmény tükrözõdött vissza, amely a nemzeti felemelkedés álmát megpróbálta összekapcsolni a személyi szuverenitás és az individuumig terjedõ politikai egyenlõség igényével. Az „államnemzet” francia modelljéhez, ahhoz az – eredendõen antifeudális töltetű – jakobinus-patrióta fölfogáshoz igazodott, mely szerint a nemzet nem egyéb, mint egy ország azonos polgári és politikai jogokkal rendelkezõ állampolgárainak az összessége.[xv]

Ismételjük: ha úgy hinnénk, hogy a dualizmus kori magyar közjog nemzetértelmezése száz esztendõ múltán is megérdemel egy védõbeszédet, a történetiség elve alapján, amely minden komoly históriai vizsgálodás egyik legfontosabb módszertani princípiumát jelenti, jócskán volna mit magyarázatként fölhoznunk mellette. A prókátori szerepet azonban ez esetben nem tudjuk vállalni. A történetiség elve ugyanis nézetünk szerint nem arra való, hogy segítségével minden múltbéli kormányzati ballépésre, szellemi szédületre vagy mentalitásbeli butaságra fölmentést adjon a megbocsátó utókor. Bármennyire mélyen gyökerezett is a magyar közjog sokszázados fejlõdésébe, jelesül a natio Hungarica középkori hagyományába, s bármily szorosan kötõdött is a liberális Európa társadalmi látásmódjához, a magyar politikai nemzetegység gondolata lényegében ideológiai fikció volt csupán: a tényszerű adottságok fedezete, az országlakó népek közösségi egybeforrottságának hitelesítõ ereje úgyszólván teljesen hiányzott mögüle. „A politikai nemzet fogalma már akkor fából vaskarika volt, amikor kitalálták” – mondotta mintegy harmadfél évvel ezelõtt, egy vele folytatott beszélgetés során Kosáry Domokos, a kiváló magyar történész,[xvi] s úgy hisszük, messzemenõen igazat kell adnunk neki.

Ami az egykori magyarországi kisebbségeknek az 1868. évi XLIV. törvénycikk preambulumában megfogalmazott nemzetkoncepcióhoz való viszonyulását illeti, ne kerteljünk, mondjuk ki nyíltan: nagyon is megalapozottan féltek tõle. Kétségkívül igazuk volt, amikor nem akartak belenyugodni abba, hogy – miként a budapesti országgyűlés 1865. február 23-i ülésén Miletics Szvetozár, a Bács megyei óbecsei kerület szerb képviselõje mondotta – „az országban lakó valamennyi nemzet egyetlen nemzetnek a nevével neveztessék”.[xvii] Nem követendõ, hanem riasztó példaként állott elõttük Nyugat-Európa, kiváltképpen pedig a francia nemzetfejlõdés XIX. századi tapasztalata. Látták és egyszer s mindenkorra megjegyezték maguknak, hogy a „politikai nemzet” gondolata a kontinens nyugati térfelén is hamar átváltott az „államnemzet” gondolatába, ez utóbbi pedig a „nemzetállam” eszméjébe, illetve abba a – roppant társadalmi tragédiáktól terhes – elképzelésbe, mely szerint a vegyes etnikumú államok névadó nemzete egyszersmind uralkodó nemzet is, az adott országon belül minden hatalomnak egyedül õ a birtokosa, minden dicséret csupán csak neki szólhat, minden dicsõség kizárólag csak õt illeti meg, s az országban található többi etnikai közösségnek is az õ kezébe tétetett le a sorsa. Hozzá, az õ kulturális értékpreferenciáihoz kell igazodnia, az õ népi karaktervonásait kell magára öltenie és az õ lelki-szellemi megnyilvánulásformáit kell magába építenie mindenkinek, aki nem akarja, hogy az állammal szembeni hűtlenség gyanújába keveredjen.[xviii] A „nemzetállamok” megteremtésének és az „államnemzetek” uralmi kizárólagosságának „jakobinus” gyakorlata, a „kívánatostól elütõ” etnikai partikularitások fölszámolásának, az „ellenséges nyelvek” elpusztításának és a patois kiirtásának liberális sallangokkal fölcicomázott francia programja elháríthatatlan árnyékként vetült rá az 1868. évi XLIV. törvénycikk bevezetõ soraira, s a távolról-közelrõl fölsötétlõ árnyékban a „magyar politikai nemzetegység” teóriája a kisebbségek számára még akkor is nacionalista fondorlatként hatott volna, ha a kigondolóit makulátlan társadalmi szándék vezérli.

Az arisztotelészi formállogika rendszerezésében a szillogizmus elsõ alakzata köztudomásúlag így néz ki: ha M – P és S – M, akkor S – P. Ha az „egységes és oszthatatlan magyar politikai nemzet” dualizmus kori koncepcióját ideológiai  csinálmánynak tartjuk és nacionalista hatalmi szándékot-eshetõséget vélünk kiolvasni belõle, s ha azt nagyjából így ítéli meg a román történetírás és történeti-politikai publicisztika is, akkor az Analytica priora két és fél ezer esztendõs szabályai szerint ebbõl az következhetnék, hogy mi magunk is a román történetírás és történeti-politikai publicisztika álláspontjára helyezkedünk. Ennél fogva azt kellene itt mondanunk, hogy egyetértünk néhai Zenovie Pâclişanuval, s helyeseljük mindazoknak a régebbi és újabb román tollforgatóknak a kritikai indulatát, akik az elmúlt hetven és egynéhány esztendõ alatt annyiszor törtek pálcát az 1868. évi XLIV. törvénycikk nemzetértelmezése fölött.

Igen, a Sztageiritész szerint ezt kellene mondanunk. Csakhogy...

Csakhogy van itt egy nagy elméleti-episztemológiai vagy ha úgy tetszik: erkölcsi-politikai bökkenõ, minek folytán ilyesmit sajnos nem mondhatunk.

Nem mondhatunk ilyesmit, mert a „politikai nemzetegység” közjogi principiumához, illetve az „államnemzet” és a „nemzetállam” kérdéséhez való viszonyulás tekintetében a hangadó román közügyi szellemiséget, kiváltképpen pedig a román történetírást, történeti-politikai publicisztikát és úgynevezett „nemzetpedagógiai” irodalmat 1918 óta olyan, félig-meddig tudatos s épp ezért tisztességtelen „kognitív disszonancia” jellemzi – a Leon Festinger-féle társadalompszichológiai kifejezést itt kissé más értelemben használva, mint a megalkotója[xix] –, amit mi elfogadni nem tudunk. Az elsõ világháború után megszületett Nagy-Románia alkotmányjogi rendszere lényegében ugyanolyan etatisztikus-potesztáris nemzetfelfogást szentesített, mint amilyen az 1868. évi XLIV. törvénycikk preambulumában megfogalmazódott, s azóta a román történeti-politikai gondolkodás folytonos szkizofréniában él: míg egyfelõl hevesen bírálja a dualizmus kori hivatalos magyar nemzetértelmezést, amely nem vette tekintetbe, hogy az állam és a nemzet a társadalmi-intézményi szervezõdések két különbözõ szintjén helyezkedik el, s így az egybekötésük – akár a nemzet, akár az állam oldaláról történik – csakis önkényes lehet, addig másfelõl Romániára vonatkoztatva õ maga is a Cuius regio, eius natio elvét hirdeti. Olyanszerű torzító, még az egyébként esetleg helytálló megállapításokat is hiteltelenné nyomorító gerenda–szálka mechanizmus dolgozik az okfejtéseiben, amilyenrõl Gordon W.Allport a nemzeti gyűlölködés pszichológiai gyökérzete és az etnikai elõítéletek megnyilvánulásformái kapcsán beszélt.[xx]

Csak a társadalmi élet tömeglélektani mélyrétegeinek alapos elemzése, a partikuláris érdekeket részint erkölcsi érzéketlenséggé, részint ideológiai önigazolássá szublimáló pszichés folyamatok beható tanulmányozása révén lehetne valamelyest megérteni azt a gondtalan-tüntetõ természetességet, amellyel a román értelmiségiek zöme a nemzeti-nemzetiségi problematika kapcsán 1918 után vállalni tudta s vállalja mindmáig a szemléleti következetlenséget. A Janus-arcú gondolkodás olyan hányaveti-derűs megnyilvánulásáról, a történeti-politikai ügyek kétskálájú mércével való mérésének olyan kirívó gyakorlatáról van itt szó, amelyet – ha bizonyos balkáni hagyományoktól eltekintünk – józan ésszel fölérni nehezen lehet.

S itt ismét visszakanyarodunk Zenovie Pâclişanuhoz.

Ugyanaz az ember, aki a királyi alapítványok idézett folyóiratában rendkívül éles hangon bírálta az 1868:XLIV. törvénycikk preambulumába beépített extenzív-etatisztikus nemzetértelmezést, s szikrázó indulattal szegezte vele szembe az 1892-es Memorandumnak a „magyar politikai nemzet” fogalmát elutasító mondatait, Nagy-Romániára s annak országlakóira vonatkoztatva maga is hasonló fölfogást hirdetett. Újságcikkek garmadáját írta, amelyekben újra meg újra síkraszállt a „román politikai nemzetegység” és az „egységes román nemzeti állam” gondolata mellett. S ne higgye senki, hogy az õ esete rendhagyó volt, vagy hogy a „split personality” önkéntes teherviselõjeként egymagában lézengett az egykori román írástudók körében. Ellenkezõleg: a jellegzeteset képviselte. Nemcsak a dualizmus kori Magyarország nemzetiségtörténeti kérdéseihez, hanem az újonnan létrejött Nagy-Románia kisebbségi problémáihoz is az egykori birtokszerzõ román nacionalizmus álláspontjáról közeledett.

De legyünk tárgyszerűbbek, mert különben nemcsak a megfontolt politikai rosszakarat vagy a szellemi-történeti tájékozatlanság, hanem az álomhüvelyezõ neoutopizmus is könnyen ránk sütheti, hogy mondvacsinált dolgokról beszélünk. Vegyük elõ hát Pâclişanu szövegeit.

Lapozzuk fel például az 1924 novemberében indított Cuvântul című bukaresti hírlapot, amelynek „Chestiuni minoritare” fejléc alatt futó rovatában Pâclişanu is több cikket közölt. A lap, amelynek állandó munkatársai között olyan jeles szerzõket találunk, mint Cezar Petrescu, Pamfil ªeicaru vagy Nichifor Crainic, függetlennek mondotta ugyan magát, ám valójában az az Octavian Goga köré tömörülõ erdélyi román politikuscsoport állott mögötte, amely a Nemzeti Párt regionalista törekvései ellenében az ország tűzzel-vassal megvalósítandó egyneműsítését, a társadalmi élet minden területére kiterjedõ „romanizálást” szorgalmazta.

Zenovie Pâclişanu a lap 1924. november 24-i számában jelentkezett elõször kisebbségpolitikai írással, s cikke, melyet csak nevének kezdõbetűivel jelzett, a lapot vezérlõ közügyi magatartás és ideológiai-politikai eszmény normatív alapdokumentumaként is fölfogható.[xxi] Eszmefuttatását ekképpen indította: „Románia kétségkívül nemzeti állam; a román elem évszázados erõfeszítése, megszámlálhatatlan és kimondhatatlan áldozata révén jött létre, s a román elem nemzeti élete ölt magasrendű valóságot benne.” E patetikus-lendületes intonáció után Pâclişanu hangja legott panaszkodóvá válik, s hosszas lamentálásba kezd arról, hogy „Románia mint nemzeti állam veszélyben forog”, mert „a városok, a sajtó, az ipar meg a kereskedelem, vagyis hát minden, ami egy modern államban a civilizációt jelenti” – „idegen”. Bizonyítandó e megállapítását, Pâclişanu mintegy két hasábon át sorolja a „botrányosabbnál botrányosabb” statisztikai adatokat, mondván például, hogy az Ókirályságban a kisebbségiek az összlakosságnak csak 6,5 százalékát teszik ki, viszont a városok lakosságán belül 40 százalékos az arányuk, vagy hogy Erdélyben a románságnak az összlakosságon belül 59,7, a városi lakosságon belül ellenben csak 21 százaléknyi a súlya, vagy hogy Besszarábiában 2024 vállalat közül, amennyi 1921-ben összesen létezett, csak 585 volt román kézben. Még sok ilyen adatot gereblyél össze Pâclişanu, hogy aztán levonja a figyelmeztetõ-komor következtetést: „Tehát a kisebbségi kérdésnek számunkra nem pusztán doktrinális jelentõsége van, s az nem csupán humanitárius okok miatt kell hogy foglalkoztasson minket, hanem politikai okok miatt is.” Mert – s itt különösen hasznos lesz, ha jól megnyitjuk a történeti tudatunkat Pâclişanu fejtegetéseire – „meggyõzõdésünk szerint egy nemzeti államban, amelynek kisebbségei vannak, mindaddig létezni fog a kisebbségi kérdés, amíg maguk a kisebbségek is létezni fognak. Nem olyan kérdés az, amelyet egyszer s mindenkorra meg lehetne oldani, hanem olyan, amely folytonos és kitartó odafigyelést igényel. A kisebbségek ugyanis nyilvánvalóan és szükségképpen belsõ expanzióra törekszenek, vagyis arra, hogy az állam életébõl (ipar, kereskedelem, pénzügy, sajtó, politika, kultúra stb.) egyre nagyobb részt elhódítsanak, ám ugyanez a magától értetõdõ tendencia jellemzi és kell hogy jellemezze az uralkodó elemet is, amely a közélet valamennyi formájának minél erõteljesebben és egyre lenyűgözõbben nemzeti jelleget igyekszik adni. Állandó lesz hát valamennyi területen a vetélkedés és állandó a harc is, amit mi [mindazonáltal] szeretnénk törvényes és civilizált keretek között tartani.”[xxii]

Idézett cikkének közlése után mintegy két héttel, a Cuvântul 1924. december 11-i számában Pâclişanu újra visszatért a Nagy-Románia nemzeti államként való meghatározásának kérdésére.[xxiii] Ez újabb cikkében, melyet most már neve kezdõbetűivel sem jelzett – egy minisztériumi fõtisztviselõhöz nem mindig illik a militáns közügyi szereplés –, de amelyrõl minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy õ a szerzõje, keményen elmarasztalta a kisebbségi magyar és német sajtót, mert az – úgymond – nem képes fölfogni, hogy Románia, amelynek az összlakossága – ezt persze mi jegyezzük itt meg közbevetõleg, némi módszertani lazaságot is vállalva – az 1930-as népszámlálás hivatalos adatai szerint 18 052 896 fõ volt, s ebbõl több mint 5 000 000 (28,1%) a kisebbségi népcsoportokhoz tartozott, s amely ez idõben két olyan területi-történeti provinciával is rendelkezett, ahol a románok részaránya még az 50%-ot sem érte el, ti. Dobrudzsában 44,2%, Bukovinában 44,5% volt a románok aránya,[xxiv] szóval egy ilyen ország mitõl és miért nemzeti állam?

És Pâclişanu megpróbálta a csökönyös értetlenkedõknek elmagyarázni, méghozzá eléggé erélyes-ingerült hangon, hogy mitõl és miért.

Egyebek között ezeket írta: államunk román nemzeti jellegérõl „nem mondunk le, mert nem mondhatunk le róla semminemű ábránd és semmiféle ideológia kedvéért, legyen az bár mégoly szép és csábító is. Az állami élet valamennyi formájának vérbelien román jelleget akarunk kölcsönözni, mert erõteljes és termékeny nemzeti életet kívánunk maradéktalanul élni.” Azt persze tudjuk – pördül egyet Pâclişanu okfejtése –, hogy most még koránt sincs minden rendben e téren, ellenkezõleg, nemzeti jellegét tekintve Románia egyelõre „mély és súlyos sebekbõl vérzik”. „Fatális történelmi körülmények folytán [...] bántó és egyszersmind roppant nagy nemzeti veszedelmet jelentõ egyensúlyzavar támadt a között, amit a szervezett társadalmi élet megnyilvánulásformáiból birtokolunk, és a között, amit birtokolnunk kellene. Románia városait, iparát, kereskedelmét, pénzügyét és sajtóját, vagyis a modern állam civilizációs alkotóelemeinek csaknem mindenikét nem-románok uralják. Mi csak a szántóföldeknek meg a kaszárnyáknak maradtunk birtokában.”[xxv]De a méltatlan helyzeten változtatni fognak. „Úgy hisszük, senki se veheti rossz néven tõlünk, ha minden erõvel arra törekszünk, hogy az elveszített poziciókat államunk közéletében visszaszerezzük. És vissza kell szereznünk õket, mert különben az állam nemzeti jellege üres illuzió marad csupán. Ezért hát minden erõvel azon kell lenni és minden energiát arra kell fordítani, hogy románosítsuk a városokat, persze nem úgy, hogy elüldözzük a más fajtákhoz tartozókat, hanem úgy, hogy mi is betelepszünk azokba, arra, hogy románosítsuk az ország iparát, pénzügyét, kereskedelmét [...], minden kisebbségi vállalkozás mellett négyszer annyi román vállalkozást hozván létre.”[xxvi]

...Még sok hasonló megfogalmazást idézhetnénk Zenovie Pâclişanutól. Más egykori vagy éppenséggel mai román szerzõtõl „különb” megfogalmazásokat is bemutathatnánk. Ám úgy gondoljuk, ennyi is bõven elég lesz ahhoz, hogy megérthesse az olvasó: miért nem tudjuk elfogadni a román történetírásnak és történeti-politikai publicisztikának a dualizmus kori magyar nemzetkoncepcióval kapcsolatos kritikáját, ámbár a lényeget illetõen nagyjából egyetértünk vele. Amit itt elengedhetetlenül fontosnak tartunk még jelezni, az az, hogy megtagadván a hétköznapi logikát és szembeszegülvén a Sztageiritész parancsaival, egyszersmind bízunk benne, hisz mi mást tehetnénk: szövetségesül azok mégiscsak mellénk szegõdnek. Mert kimondatlanul ugyan, de az Analytica priora szabályrendszerében az az elõírás is benne foglaltatik, hogy az „államnemzet” elméletérõl és a „nemzetállam” gyakorlatáról morálisan is megalapozottan senki embernek fia nem ítélkezhetik addig, amíg õ maga is az „államnemzet” és a „nemzetállam” kategóriáiban gondolkodik és cselekszik. A homo duplex álláspontja soha, semmilyen körülmények között nem lehet tisztességes.

 


[i]Bánffy Miklós: A fali írás elsõ szava: Megszámláltattál... Kolozsvár 1934. 344–345.

[ii] Aurel Mureşianuról l. Un simbol. Þara Bârsei VI(1934). 291–294.

[iii] Vö. Kemény G.Gábor: A magyar nemzetiségi kérdés története. I. rész. A nemzetiségi kérdés a törvények és tervezetek tükrében. Bp. 1946. 107.

[iv] Az egykori magyar országgyűlésben helyet foglaló nemzetiségi képviselõknek az 1868:XLIV. törvénycikk elõkészítõ vitája során kifejtett álláspontját illetõen l. Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Kolozsvár 1944. 108–164, 184–243. és Kemény G.Gábor: i.m. 70–106.

[v] Eredeti szövegezésben, román nyelven az idézett mondatok így hangzottak: „Va sã zicã toatã fãptura omeneascã ce existã în Ungaria, fie român, german, slav etc., face parte din o singurã naþiune, din cea maghiarã. E deci lucru firesc cã noi considerãm întroducerea aceasta drept un atentat fãþiş contra vieþii naþionale a noastre şi celorlalþi concetãþeni nemaghiari ai noştri.” Vö. Procesul Memorandului românilor din Transilvania. Acte şi date. Cluj [1932]. 22–23. és Românii din Transilvania împotriva dualismului austro-ungar (1865–1900). Cluj-Napoca 1978. 250–251.

[vi] Xenopol, A.D.: Naþiune şi naþionalitate dupã concepþia maghiarã. Tribuna (Arad), XV(1911). 240.sz.(2/15 nov.) Nem lesz érdektelen megjegyeznünk, hogy a lap, amely A.D.Xenopolnak a magyar közjogi nemzetfelfogással kapcsolatos éles kritikai fejtegetéseit közölte, Magyarország fennhatósága alatt álló területen jelent meg.

[vii] Uo., valamint tõle: Românii şi Austro-Ungaria. Iaşi 1914. 18–21. Az idézett mondatok eredeti, román nyelvű változata: „Ce reprezintã o astfel de concepþie? Ideea de cucerire, ideea de exploatare a supuşilor de cãtre cuceritori, ideea cea barbarã cã puterea dã dreptul de a se folosi de averea şi de sângele celor suprimaþi de ea.”

[viii] Cseres Tibor: Õseink kertje, Erdély. Bp. 1990. 174–175. Itt jegyezzük meg, hogy miként 1918 elõtt és után annyi más erdélyi román értelmiségi, Zenovie Pâclişanu is hol ilyen, hol olyan alakban használta a nevét. Volt Pâclişan és Pâclişanu, de Pâcleşeanu is, Zenovie, Zenobie, sõt Zeno is. A század elsõ évtizedének Kolozsváron kiadott román irodalmi-kulturális szemléje, a Rãvaşul több írását is Iustin Volburã név alatt jelentette meg. Vö. például Volburã, Iustin: Biserica şi românismul. Rãvaşul VIII(1910). 131–139, 222–246, 263–270.

[ix] Zenovie Pâclişanunak az erdélyi magyar kisebbség ügyeit érintõ politikai-kormánytisztviselõi tevékenységérõl: A romániai kisebbségi hivatal. Magyar Lapok 1938. május 22.; Magyar Kisebbség XVII(1938). 233–236.; Sulyok István– Fritz László (szerk.): Erdélyi Magyar Évkönyv. 1918–1929. 218–220.; Buday Árpád: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, Magyar Szemle X(1930). 1.sz. 115–116.

[x] Z.Pâclişanu a Revista Fundaþiilor Regale címen 1934-ben indított közéleti-kulturális szemlének kezdettõl fogva állandó munkatársa volt. Bár igazából nem volt történész, írásaiban csaknem kizárólag történeti kérdésekkel foglalkozott, alapvetõen a román nemzeti felemelkedés szemszögébõl ítélve meg a múlt minden eseményét.

[xi] Pâclişanu, Z.: Legea maghiarã pentru egala îndreptãþire a naþionalitãþilor (1868). Revista Fundaþiilor Regale III(1936). 4.sz. 116–117.

[xii] Az idézett szövegrész eredeti, román nyelvű változata: „Am citat aceste fapte pentru a arãta cã preambulul legii amintite, care recunoaşte în Ungaria o singurã naþiune, unicã şi indivizibilã, naþiunea maghiarã, nu era o simplã frazã, ci exprima concepþia guvernelor maghiare şi idealul a cãrui realizare au urmãrit-o cu o uimitoare statornicie şi tenacitate. ªi cum din punct de vedere legal exista în Ungaria o singurã naþiune, deci o singurã politicã naþionalã, mişcãrile naþionale ale minoritãþilor erau socotite antipatriotice...”

[xiii] Kovács Endre: Szemben a történelemmel. A nemzetiségi kérdés a régi Magyarországon. Bp. 1977. 461–470.

[xiv] Jakabffy Elemér: Mit hajtottak végre és mit nem a magyar nemzetiségi törvénybõl? Magyar Kisebbség, XV(1936). 9–10.sz. 229–239.

[xv] Joó Tibor: A magyar nemzeteszme. Szeged 1990 (reprint), 5–25, 158–167.; Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. 172–178.; Gergely András: A 19. századi magyar nemzetfelfogások. Mozgó Világ IX(1983). 3.sz. 120–128.

[xvi] Kosáry Domokos: Emberi óhaj és odatartozás érzése teszi a magyart (Interjú a Magyar Tudományos Akadémia elnökével). Magyar Hírlap 1992. aug.19.

[xvii] Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. 114, 201–204.

[xviii] Weill, Georges: L'Europe du XIX e siècle et l'idée de nationalité. Paris 1938; Gáll Ernõ: Betiltott nemzetek –  Nyugaton = Tegnapi és mai önismeret. Buk. 1975. 64–73.; Joó Rudolf: Nemzetiségek és nemzeti kérdés Nyugat-Európában. Bp. 1977; Karsai László: Nemzetiségi kérdés Franciaországban. Bp. 1983; Dioszegi István: Az államnemzet-koncepció belsõ problematikája a XIX. század utolsó harmadában és a századfordulón. Magyar Filozófiai Szemle XXVIII(1984). 1–2. sz. 1–24.

[xix] Festinger, Leon: A Theory of Cognitive Dissonance. Stanford 1957; Elliot Aronson: A társas lény. Bp. 1978. 109. és köv.

[xx] Allport, Gordon W.: Az elõítélet. Bp. 1977. 533–534.

[xxi] Z.P. [Zenovie Pâclişanu]: Problema minoritarã în România. Cuvântul I(1924). 17.sz. (nov.24.)

[xxii] Ez utóbbi idézetünk eredeti, román nyelvű szövegezésben így hangzik: „Convingerea noastrã este cã într-un stat naþional, care are minoritãþi, problema minoritarã va exista atâta timp cât vor exista minoritãþile însãşi[!]. Ea nu e o problemã care ar putea fi soluþionatã o datã pentru totdeauna, ci reclamã o continuã şi statornicã solicitudine. Minoritãþile vor nãzui în mod firesc şi fatal spre o expansiune în interior, adicã spre cucerirea unei pãrþi cât mai mari din viaþa statului (industrie, comerþ, finanþe, presã, politicã, culturã etc.) şi aşi tendinþã fireascã o are şi trebuie s-o aibã şi elementul dominant, care vrea sã imprime tuturor formelor vieþii publice un caracter naþional cât mai puternic şi cât mai copleşitor. Va fi deci o permanentã emulaþie şi o permanentã luptã pe toate terenele [!] şi cu toate armele, pe cari le-am dori pur legaşi civilizate.”

[xxiii] Lãmuriri presei minoritare. Cuvântul I(1924). 31.sz.(dec.11.)

[xxiv]  Vö. Manuilã, Sabin – Georgescu, D.C.: Populaþia României. Buc. 1938. 49–70.

[xxv] Eredeti, román nyelvű szövegezésben: „Din acest punct de vedere statul nostru sângerã de rãni adânci şi grele. Fatale împrejurãri istorice [...] au creat un dezechilibru profund jicnitor [!] care constituie în acelaşi timp o enormã primejdie naþionalã, între ceea ce posedãm şi ceea ce ar trebui sã posedãm din formele de manifestare ale vieþii publice organizate. Oraşele, industria, comerþul, finanþele şi presa României, adicã aproape toate elementele de civilizaþie ale unui stat modern, sunt covârşite de elemente neroşti. Noi am rãmas stãpâni pe ogoare şi cazãrmi.”

[xxvi]Uo.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék