Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1995/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 57. kötet, 1995. 1-2.füzet
II. Pius pápa önéletrajza

Pius II: Commentarii, I. Textus. II. Apparatus. Balassi Kiadó.  Bp. 1993, 1994. 646  + 233 lap

A Balassi Kiadó jóvoltából értékes, a mintaszerű nyomdatechnika miatt is figyelmet érdemlõ kiadvánnyal gyarapodott a filológia: II. Pius pápa - humanista nevén Aeneas Silvius Piccolomini - önéletrajzával (Commentarii), második kötetében a kritikai apparátussal. Mindjárt elöljáróban szögezzük le: a kiadvány gondozói, Bellus Ibolya és Boronkai Iván példás munkát végeztek mind a hiteles szövegnek a különbözõ kéziratokból való megállapítása, mind pedig a jegyzetek tekintetében. A kiadványt forgatva, e sorok írójának szemei elõtt az idõ ködébõl felbukkant a lipcsei B.G.Teubner cég kiadásában megjelent sok-sok nagyszerű kötet, amelyet boldogult ifjúkorában, a klasszika-filológia diákjaként a román Naum és Bezdechi, majd 1940-tõl Förster és Ivánka professzor útmutatásával forgatott.

II. Pius pápa (1405. október 18.-1464. augusztus 15.) nem tartozik az egykönyvű írók közé. Önéletrajzán, levelein és szónoki beszédein kívül könyvet írt II. Frigyes császárról (Historia Frederici imperatoris), a bázeli zsinatról (Libri III de concilio Basiliensi), Csehország történetérõl (Historia Bohemiae) - ebben bõven a huszitizmusról -, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Sõt, mielõtt a pápai tisztséget elnyerte volna, "világibb" témák is foglalkoztatták, például Euryalus és Lucretia szerelmi históriája, amely Zsigmond királyunk kancellárjának sienai kalandját foglalta versbe, s amelyet a Pataki Névtelen (Balassi?) már 1577-ben magyarra fordított. Késõbb azonban ezt és a hasonlókat mint pápa megtagadta, mondván: "Eneam reicite, Pium recipite" (Aeneast dobjátok félre, Piust fogadjátok be).

Az önéletírást, amelyhez a kiadvány gondozói csatolták Iacobus Ammannatus püspök szövegét II. Pius utolsó napjairól és haláláról, a késõbbi pápa származásának bemutatásával kezdi; anyjának tizennyolc gyermeke közül csak õ és két lánytestvére maradt életben. Többször forgott halálos veszedelemben: háromévesen egy magas falról leesve, fejét egy sziklába verte, nyolcévesen egy ökör felöklelte, sõt, amikor pestisben megbetegedett, már az utolsó kenetet is feladták neki. Orvosának hat aranyat adott a sikeres gyógyításért, amit az nem akart elfogadni (ez ritka az orvosoknál, jegyzi meg a szerzõ), de végül is azzal az ígérettel vette el a honoráriumot, hogy e pénzért hat szegényt ingyen fog kezelni.

Pályafutásának jelentõs állomása volt a titkári tisztség, amelyet egy ideig Frigyes császár, továbbá három pápa (V. Félix, V. Miklós, III. Calixtus) mellett töltött be. A császár korán megjósolta, hogy Aeneast Szent Péter trónusa várja. Kiemelendõnek tartjuk bíráló megjegyzéseit akkor, amikor Calixtus pápa új bíborosokat nevezett ki (kettõ közülük unokaöccse volt): az új bíborosok olyan fiatalok, hogy hárman alig teszik ki azt a kort, amellyel általában bírnia kell valakinek e fontos egyházi méltóság elfoglalásakor. Le is szögezi, mint hibát, hogy általában a méltóságot ajándékozzák az embernek, nem pedig a méltóságnak az embert.

Történelmi-irodalmi műveltségének többször tanújelét adja; az ókori írók nyomán emlegeti Hannibal római hadjáratát; Federico da Montefeltro kérésére összehasonlítja Homérosz és Vergilius fegyver-leírásait s ugyanakkor Ptolemaiosz, Sztrabón, Plinius, Curtius Rufus és mások adatai alapján beszél Kis-Ázsiáról. Sallustriustól idézi az ismert szállóigét az egyetértésrõl ("Concordia parvae res crescunt, discordia maximae dilabuntur": Az egyetértésben a kis dolgok gyarapodnak, széthúzásban a legnagyobbak is széthullanak). De nemcsak az ókor nagyságairól ír: Firenze hírességeként említi Dantét (dicséri fõművét, de elítéli azt, hogy politikusként - szerinte - téves úton járt); említi Petrarcát (nála azt kifogásolja, amit mi a javára írunk: hogy olaszul írt), Boccacciót pedig megrója pajzánságáért. Firenze más hírességei közt szóba hozza Coluccio Salutatit, Leonardo Brunit, Poggio Bracciolinit, továbbá a nálunk "Ozorai" elõnévvel ismert Pipót (Filippo Scolari).

Szép vonása II. Piusnak szüleihez való ragaszkodása. Haláluk után remek síremléket állított nekik, melynek latin nyelvű disztikhónban írt szövege magyarul - megtartva az eredeti versmértéket - így hangzik: "Silvius itt nyugszik, Viktória véle, a párja, / Márvány sírjukat ím, rakta a pápa, Pius."

Az önéletrajzból az is kiderül, hogy a pápasága elõtt, de azután is rengeteget utazott bel- és külföldön egyaránt. Túl azon, hogy mindent elkövetett az egyházi fegyelem megszilárdítása, a hitélet tisztasága, a hittételek megvilágosítása érdekében, mindenütt nyitott szemmel járt, s ahol valami érdekeset, a szóban forgó népre jellemzõt talált, azt belefoglalta önéletrajzába. Nápolyban járva ír a Vezúvról s annak emlékezetes kitörésérõl 79-ben, amikor is az idõsebb Plinius, a természetbúvár kíváncsiságától vezérelve, közelebbrõl akarta tanulmányozni a vulkáni jelenséget s a kéngõz megölte. Egyik útján egy pásztor megfejte tehenét és egy zsíros, fekete tálba felajánlotta a pápának, aki "a szegény parasztember buzgalmát és tiszteletadását nem akarva lebecsülni, hiszen azt ajánlotta fel, ami a legdrágább volt neki" (409), a tálat megcsókolta s továbbadta a bíborosoknak, hogy igyanak belõle.

A skótokról feljegyzi, hogy mindig örvendenek, ha valaki szidja elõttük Angliát. A Sarentana-völgyet majdnem egész évben hó borítja; ha télen hal meg valaki, tetemét félreteszik, nyáron jön a plébános, és egyszerre temet el mindenkit. Ugyanitt nagy a szerelmi szabadosság: nincs lány, aki a házasságig szűz maradna. Az angol-francia háborúskodásokról szólva, lejegyzi Jeanne d'Arc történetét (300-305). Angliában járva szemléletes leírást készít a Szent Pál katedrálisról, de az itáliai templomok, paloták szépsége mellett sem megy el szó nélkül.

Bennünket természetesen közelebbrõl azok a részek érdekelnek, ahol rólunk esik szó.

Mátyás király és Frigyes császár békekötése alkalmat kínál arra, hogy bõvebben szóljon a magyarságról. A Hungaria nevet egyesek a Hunariaval hozzák összefüggésbe, utalva arra, hogy a magyarok a hunok ivadékai. A pápa úgy tudja, hogy a Donon túl most is élnek népek, amelyek a Hungari névre hallgatnak. Magyarország hatalma idõvel Lengyelországtól Dalmáciáig és az Adriai-tengerig, Ausztriától a Fekete-tengerig terjedt. Hét ország és nép tartozott hozzá: a horvátok, dalmátok, bosnyákok, szerbek, rácok, bolgárok - ezekrõl megemlíti, hogy szláv nyelven beszélnek -, továbbá a románok, akiknek a nyelve elferdült olasz, míg az erdélyiek németül szólnak.

Külön ír a székelyekrõl, akikrõl azt mondják, hogy õk az igazi magyarok; õseik elsõkként indultak el az óhazából; egyedül magukat tartják nemeseknek a magyarok közül; adót nem fizetnek, csak koronázáskor, amikor is ahány családapa, annyi ökröt ad a királynak.

A magyar királyok közül említi Bélát, Andrást és Lajost. Külön kiemeli István királyt, akinek a pápa drágakövekkel ékes koronát küldött, s a magyarok csak azt tisztelik királyukként, akit ezzel megkoronáztak. Hallunk még Hunyadi János és Kapisztrán János gyõzelmeirõl, Hunyadi László megöletésérõl, Mátyás királlyá választásáról, amiben nagy szerep jutott Szilágyi Mihálynak.

A magyarokkal kapcsolatban, de tõlük függetlenül is, sok szó esik a török elõretörésrõl, amely a nikápolyi ütközet (1396) és fõleg Konstantinápoly eleste (1453) után vált fenyegetõvé. Hiába tartottak ki a magyarok immár nyolcvan éve: ha egész Európa, úgymond, nem egyesül, a félholdnak nem lehet útját állani. (Jogász barátaim diákkoromban meséltek Csekey István jogászprofesszor egyik eszmefuttatásáról, miszerint ha a magyarság nem vállalja el a "nyugat védõbástyája" szerepét, akkor most az oxfordi és a cambridge-i egyetemen a Koránt magyaráznák.) Általában a pápa nemcsak akkor, amikor magyar követekkel tárgyalt, hanem sok más alkalommal is mindenre felemelte szavát a fenyegetõ török veszedelem ellen, s több esetben nemcsak ígért, hanem adott is támogatást.

A románokról a Drakulának szentelt fejezetben hallunk bõvebben. Érdemes idéznünk a szóban forgó részt: "A valachok a Dunán túl laknak, a Fekete-tenger és azon vidék között, amelyet ma Erdõntúlinak neveznek (regiones Transilvanas), ahol hét német nyelvű város van. A valachok nagyon kezdetleges és romlott olasz nyelvet beszélnek. Vannak, akik szerint az egykor azon földet lakó dákok ellen odaküldött római légiók [utódai]; a légiók élén egy bizonyos Flaccus állott, innen flaccusoknak, majd valachusoknak nevezték õket a hangzók megváltoztatásával. Leszármazottaik a barbároknál is barbárabbak lettek. Élükön korunkban az állhatatlan és változékony jellemű Drakula [a szövegben Dragula - Sz.Gy.] állott, akit az Ige megtestesülésének 1456. évében Hunyadi János, azért, mert átállott a törökökhöz, háborúban legyõzve és elfogva, egyik fiával együtt átadott kivégzés végett egy László nevű helyettesének" (532).

Következnek Drakula kegyetlenkedései: "Betörve a szebeni tartományba, számos népes falut felégetett; igen sok bilincsbe vert, Valachiába hurcolt férfit karóba húzatott; a közbiztonsággal csalogatott és Valachián értékes árukkal átutazó kereskedõket megölte és javaikat elrabolta; Vurtiából [Barcaság - Sz.Gy.] 400 gyermeket magához hozatott a valach nyelv tanulása céljából; ezeket egy sütõkemencébe zárva tűzzel hamvasztotta el: saját fajtájából az elõkelõbbeket és hozzá közelállókat gyerekeikkel és feleségükkel megölte; udvaroncai közül némelyeket derékig a földbe ásatott és lenyilazott; egyeseknek lenyúzta a bõrét; [...] a székelyek és erdélyiek 53 hozzá menesztett követét bilincsbe verte s földjeiket megtámadva tűzzel-vassal elpusztította. [...] egy Zeganust [cigányt? - Sz.Gy.], mivel egy elfogott tolvajt vonakodott saját kezűleg fel-akasztani, egy nagy medencében megsütötte s embereivel megetette. [...] Mondják, hogy ily módon harmincezer embernél többet irtott ki" (532-533).

Az író további részleteket is közöl a kegyetlenkedésekrõl, a fejezet végén pedig megjegyzi, hogy "nagy termetű és tisztességes kinézésű volt, hatalomra méltó külsõvel: gyakran ennyire eltér az ember külseje lelkületétõl" (533).

II. Pius könyvébõl a szerzõ profilja is kirajzolódik az olvasó számára. Túl az õszinte vallásos hiten és mindazon, ami az egyházfõ személyéhez kapcsolódik, elõttünk áll egy igazi humanista, felvértezve az antik írók iránti tisztelettel, általános műveltséggel, egy olyan ember, aki magas tisztsége ellenére sem távolodott el népétõl. Józanul gondolkodó, világosfejű ember és író volt Aeneas Silvius Piccolomini, könyve értékes forrásanyag a XV. század megismeréséhez, ezért becsüljük íróját és dicsérjük a kiadvány gondozóit.

Szabó György

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék