Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1995/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 57. kötet, 1995. 1-2.füzet

Katolikus misszionáriusok jelentései

Relationes missionariorum de Hungaria et Transilvania (1627-1707). Edidit: István György Tóth. Roma-Budapest 1994. 459. lap. Bibliotheca Hungariae in Roma. Fontes 1.

Tóth István György jól ismert név a magyar értelmiségi és egyháztörténeti kutatások területérõl. Az MTA Történettudományi Intézetének munkatársaként Benda Kálmán, Jászay Gabriella és Kenéz Gyõzõ társaságában összegyűjtötte és sajtó alá rendezte a Moldvai csángó-magyar okmánytár (1467-1706) két vaskos kötetét. A mostani könyve elé írt emléksorok ("Verba docent, exempla trahunt. In memoriam Colomani Benda") jelzik, hogy mesterének példája mélyen gyökeret vert lelkében, a história, a tudomány iránti elkötelezettség jegyében.

Bevezetõjének tanúsága szerint Benda Kálmán hívta fel figyelmét a Hitterjesztés Szent Kongregációja (Sacra Congregatio de Propaganda Fide) levéltári anyagaira, ugyanakkor egész munkája során élvezte a Rómában dolgozó magyar és nem-magyar levéltárosok-kutatók támogatását. Forráskiadványa sem jelenhetett volna meg az olasz kormány és az Alexander von Humboldt (Bonn) ösztöndíj nélkül. A dolgok természetébõl adódik, hogy - a Római Magyar Akadémia és a Ráday Gyűjtemény mellett - az MTA Történettudományi Intézete biztosította a megjelenést, de patrónusai közt szerepel a "Kulturális és történelmi emlékek feltárása, nyilvántartása és kiadása" program is.

Mindenesetre értelmes célra és érdemes kutatóra fordult a támogatás: ezt a gondolatot ébreszti bennünk, ha tanulmányozzuk Tóth István György újabb könyvét. Úgy érezzük, hogy jól megtanulta mesterétõl "a forráskiadás szabályait". Benyomásunk megalapozottságát igazolja az a kötetbe foglalt 27 magyarországi és 39 erdélyi jelentés a XVII. századból, amelyet római katolikus misszionáriusok készítettek.

Indulásképpen idézzük a szerzõt: "A misszionárius a 20. században elsõsorban távolból érkezett papot jelent, aki négerek vagy indiánok között terjeszti a katolikus hitet. A 17. században azonban a katolikus egyház nemcsak távoli földrészeken tartott fent missziókat, hanem Európa számos országában is térítettek misszionáriusok: a protestáns Angliában és Hollandiában éppúgy működtek, mint a török birodalomban vagy akár Itáliában, az ott élõ albánok és görögök között. A 17. században Magyarország is elsõrendű missziós területnek számított." (A helytálló megállapításban csupán a "misszionárius" fogalom jelenkori leszűkítését kifogásolhatjuk, hiszen századunkban nem-katolikus hittérítõk is dolgoznak, így például a református Babos Sándor Mandzsúriában, de sokan mások is.)

A mű forrásanyagával betekintést nyújt a reformációtól és ellenreformációtól visszhangzó 17. század katolikus misszionáriusainak munkájába, s így szervesen illeszkedik történelmünk és egyháztörténelmünk folyamatába. Abból mi itt elsõsorban az erdélyi vonatkozásokat érintjük.

Kétségtelen, hogy akkoriban, a reformáció nyomában, a lutheránus, református és unitárius vallás elterjedésével a katolikus egyház pozíciói erõsen meggyengültek Erdélyben. Ahogyan az erdélyi piarista professzor, Biró Vencel írta: "Kevés volt a pásztor, szerteszéledt a nyáj..." A katolikus egyház javait szekularizálták, püspöksége megszűnt, templomainak java részét elvették, a jezsuitákat ismételten elüldözték, alig voltak iskoláik, erõsen leszűkült a papképzés, a kiadási lehetõségek összeomlottak, a katolikusság száma erõsen összezsugorodott, a hívek sokhelyütt nem bérmáltak, nem gyóntak, nem volt, aki a gyermekeket keresztelje, sok templom nem volt felszentelve. Sok bajt okozott, hogy az egyházszervezet kereteinek gyengülésével az egyháziak erkölcsei is erõsen megromlottak: többen botrányos életet folytattak, elhatalmasodott az iszákosság, kocsmatartás, anyagiaskodás, egyházi javak eltulajdonítása, terjedt a papi nõtlenség semmibevétele. Ilyen körülmények között nem volt meglepõ, hogy a világiak között eluralkodott a válás és újraházasodás, s ha ezzel az egyházi vezetõk szembefordultak, a megtévedtek más hitre tértek át.

Noha valamennyire stabilizálódott, a katolikus egyház helyzete a XVII. század közepén sem volt rózsás Erdélyben. Ügyeit Bethlen Gábor óta vikárius, püspöki helynök vezette, templomai egy részét visszakapta, iskoláinak száma lassan növekedett, a papok mellett szerzetesek is dolgoztak a térítésen-visszatérítésen, de még nagyon sok volt a gond. A helyzet megváltoztatásában fontos szerepe volt a XV. Gergely által alapított Hitterjesztés Szent Kongregációjának. Irányításával misszionáriusok érkeztek Magyarországra és Erdélybe, és mentették, ami még menthetõ volt.

Elsõrendű fontosságú feladatuknak az egyházszervezõi munkát tekintették. Ennek rendjén az érkezõk "õrségeket" alakítottak, számba vették a híveket, és kolostorokat alapítottak. A ferencesek a régebbi csíksomlyói mellett Mikházán, Szárhegyen, Tövisen és Fehéregyházán létesítettek kolostort, míg a jezsuiták Kolozsmonostoron újjászervezték rendházukat, s valamennyien azon voltak, hogy orvosolják a plébániák paphiányát és erõsítsék a hívek lelki gondozását. Erre annál nagyobb szükség volt, mert Erdélyben olyan katolikusokat is találtak, akik 70-80 éves koruk ellenére sohasem gyóntak és sok volt a meg nem keresztelt gyermek, sõt felnõtt is. A hagyományos katolikus vidékek (Csík, Gyergyó, Kászon) még jobban megszilárdultak, másutt erõsödött egyházuk befolyása (Udvarhelyszék, Kolozs vármegye stb.). Történt ez annak ellenére, hogy az ide küldött bosnyák, olasz és dalmát ferencesek - mint az csángó földön is történt - komoly villongásokba keveredtek erdélyi magyar társaikkal. Az idegenbõl érkezett misszionáriusok szerepe nem volt jelentéktelen a katolikus egyház életében, de számos hátránnyal járt: nem ismerték az itteni viszonyokat, a nép nyelvét és szokásait, ami munkájukat nagyon hátráltatta. Azért meggondolkoztató, amit Lippay György esztergomi érsek 1665-ben az idegen hittérítõk erdélyi kártevésérõl ír. Noha õ már csak hatásköri okokból sem lelkesedett a Kongregáció által küldött misszionáriusokért, jelentésében vitathatatlanul munkájuk számos fogyatékosságára világított rá. Nagyon jó gondolat volt a Függelékben (Appendix) lévõ kérdõpontok közlése: azért, hogy a szerzetesek jelentései minél konkrétebbek legyenek, a Kongregáció 90 kérdõpontra adandó válaszra kötelezte õket.

De nemcsak egyháztörténeti szempontból jelentõs a kiadvány: számos művelõdéstörténeti adatot is szolgáltat, különösen az iskolázás területérõl. A katolicizmus erdélyi hanyatlása idején különösen fontos volt, hogy a jezsuiták újjáépítették és szervezték hagyományos iskoláikat, így például a kolozsmonostorit. A ferencesek régebbi és újonnan alapított iskoláiban szintén folyt oktatómunka, éppúgy, mint a plébániai iskolákban. Érdekes a ferences Francesco Leone de Modica számbavétele az erdélyi katolikus iskolákról. Szerinte 1638-ban Kolozsmonostoron 140, Gyulafehérváron és Karánsebesen kb. 50-50, Kisfenesen pedig 20 diák tanult, de minden fõúri udvarban és székelyföldi plébánián működött alsófokú iskola 15-20 tanulóval. A tanulók létszáma a 17. századi Erdélyben növekedõben lehetett, mert Modesto a Róma olasz ferences 1651-1652 körül három kolozsvári katolikus iskolamester keze alatt 50-60 diákról beszél, Gyulafehérváron közel 100-ról, Csíksomlyón 80-ról, Mikházán pedig 40 tanulóról. Ha nem is olyan sokan, mint a protestánsok esetében, de az erdélyi katolikusok közül is mentek diákok külföldi peregrinációra. Az egyházi központok mellett kisebb-nagyobb könyvtárak működtek. Figyelemreméltó az idegen szerzetesek megfigyelése a latin nyelv erdélyi elterjedésérõl: eszerint a latint nemcsak a papok, szerzetesek, értelmiségiek ismerték, hanem a nemesek és katonák is érintkezési eszközként használták.

A katolikus vallás Erdélyben recepta religio volt ugyan, de a protestáns fejedelmi abszolutizmus rendszere eléggé mellõzte, adott esetben elnyomta azt. Az erdélyi katolikus püspök nem volt ugyan az országban, de Bethlen Gábor kora óta működõ vikárius igyekezett az egyházszervezetet vezetni és összetartani. Egyébként a forrásokból kitetszõen az erdélyi fejedelmek a XVII. században néha türelemmel, máskor türelmetlenséggel viseltettek a katolikusság iránt.

A hozzánk érkezett misszionáriusok számba vették a rájuk bízott nyájat, a hívek számát, máskor a provincia általános leírását is nyújtják, egyes vidékekrõl-városokról közölnek adatokat. Számbavételükkel számunkra fontos sztatisztikai, demográfiai adatokat szolgáltatnak, így mikor Damokos Kázmér ferences 1657-ben azt írja, hogy Erdély lakosságának egyharmada szász, egyharmada román és egyharmada magyar (a székelyekrõl külön nem beszél). A katolikusok arányát az egész magyar népesség negyedére teszi, Csíkban pedig 20 000 katolikust emleget. Megjegyzendõ azonban, hogy mindez becslés és nem összeírás eredménye. Igen fontos, hogy 1668-ból és 1670-bõl a székely székek plébániáiban élõ hívekrõl pontos adatokat közölnek. A jelentések alapján Tóth István György bevezetõjében összesítõ táblázatokban számol be a székely székek vizsgálatának eredményeirõl, a katolikusok számának alakulásáról. Táblázatai nemcsak egyháztörténeti szempontból fontosak, hanem általános történeti szempontból is, mert még egyszer érzékeltetik az 1658-1662 közötti idegen dúlások áldatlan demográfiai következményeit, a székelyföldi katolikusság számának visszaesését, amibõl következtetni lehet a magyar lakosság súlyos pusztulására.

De a jól informált szerzõ nemcsak a számok világában, hanem egész bevezetõjében kitűnõen eligazít Erdély változatos vallási világában. Minden lényeges kérdést felvet és tárgyal, egyben értékel, és segít, hogy forrásai beépüljenek az általános és sajátos fejlõdésvonalakba. Művének használhatóságát növeli, hogy a latin és olasz nyelvű jelentéseket magyar és német tartalmi összefoglaló elõzi meg és bõséges jegyzetanyag kíséri. Hátul Index (hely-, név- és tárgymutató) található (ami egyébként helynevek tekintetében még bõvíthetõ volna). Van bõséges bibliográfiája és helynévazonosítója (Concordantia nominum locorum). Nemzetközi kitekintését biztosítja, hogy a könyvet nemcsak magyar, hanem német és olasz tartalomjegyzék zárja.

Mindent összevéve: Tóth István György forráskiadványa a történettudomány nyeresége.

Csetri Elek

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék