1. Boros István: A Kalocsai Fõegyházmegyei Könyvtár. Balassi Kiadó. Bp. 1994. 79 lap + 15 színes tábla. 2. György Lajos: A Kolozsvári Római Katolikus Lyceum-könyvtár története 1579-1948. Argumentum. Bp. 1994. 204 lap

Az a több mint embernyomnyi idõ, amelyet könyvszeretõ emberként könyvtárak polcai között tölthettem el, arra is rádöbbentett, miszerint az unos-untalan idézett szállóigét sokkal tágabb értelemben kell értelmezni; nemcsak a könyveknek és azok íróinak, hanem az õket õrzõ könyvesházaknak is megvan a maguk sorsa. Pályakezdésemet híres nagyváradi könyvtárak pusztulása árnyékolta be; ezeket úgy hordták szét a szemem láttára, hogy gyakorlatilag semmit sem tehettem a megmentésükre. Éveket dolgoztam Nagyenyeden a Bethlen Dokumentációs Könyvtárban, amelyet 1944 vészterhes napjaiban a szó szoros értelmében egyetlen könyvszeretõ ember, nevezetesen dr. Musnai László rektor-professzor bátor kiállása mentett meg az 1849. január 9-én bekövetkezett pusztításnál is végzetesebb fordulattól. Mindezt azért kellett elõrebocsátanom, hogy némiképp megindokoljam, miért kerültem annyira az önmagukban is lebilincselõ két könyvtártörténetet átszövõ személyes reminiszcenciák hatása alá.

1. A Kalocsai Fõegyházmegyei Könyvtárról szóló példamutatóan tömör ismertetés tulajdonképpen két nagy fejezetbõl áll csupán: az egyik a Könyvtár története (9-45. lap), a másik a Könyvtár jelenlegi állományának az ismertetése (47-76). Jóllehet a Duna menti Kalocsa térben viszonylag távolabb esik tõlünk, a gyűjtemény hányatott sorsa és állománya mégis sok szállal kapcsolódik a mi tájegységünkhöz.

A középkori könyvtár magvát a Szent István-alapítású Székeskáptalan gyűjteménye alkotta. Ez a gazdag könyvtár, amely a XVI. század küszöbén már 300-400 kötetet számlált, a mohácsi vészt követõ évtizedekben annyira szétszóródott, hogy mindmáig csak két õsnyomtatvány került vissza eredeti helyére belõle. Ennek dacára a különbözõ oklevelekbõl, valamint jelentõsebb európai könyvtárakba került kalocsai eredetű kódexekben olvasható possessor-bejegyzésekbõl fogalmat alkothatunk az alapítása óta virágzó egyházi és művelõdési központ lüktetõ szellemi életérõl a nyugati és a keleti - bizánci - kultúra találkozási vonalán. Egyébiránt ezek az adatok nézetem szerint közvetett támpontot kínálnak Gellért püspök egykori marosvári iskolájának jellegére vonatkozóan is, amely iránt újabban a román művelõdéstörténet nem minden célzattól mentes érdeklõdést tanúsít. Hasonlóképpen rendkívül tanulságos mindaz, amit Boros István a kalocsai kanonokok és érsekek könyvszeretetérõl (bibliofilia) érvként felsorol. Többek között azt is megemlíti, hogy a szegény családból származó Váradi Péter, aki Vitéz János támogatásával komoly humanista műveltséget szerzett és huszonegy évig volt Kalocsa érseke, hatalmas könyvtárat hordott össze, s ennek egyik kötete, Nicolaus de Lyra 1481-ben Nürnbergben kiadott bibliamagyarázata jelenleg a Román Akadémia kolozsvári Könyvtárának a birtokában van (14. l. és Jakó Zsigmond: MKvSz. 1958. 345-350).

A Könyvtár újabbkori történetében elhatároló jelentõségű mozzanatot jelentett, hogy br. Patachich Ádám - aki 1776-ban foglalta el Kalocsán az érseki széket -, miután az új érseki palota kifejezetten könyvtári célokra épített keleti szárnyában 1780-ban elhelyezte az eredetileg Nagyváradról elköltöztetett magánkönyvtárát, ezt 1784. június 18-án kelt ajándékozó levelében egyesítette a már meglévõ Kalocsai Káptalani Könyvtárral. A régi erdélyi könyvesházak történetének megismerése szempontjából külön nyereség, hogy Boros István az ismertetõ szűkre szabott keretéhez viszonyítva tág teret szentel az ún. Bibliotheca Patachichiana-nak. Nagy elõdje alapvetését a szintén Nagyváradról jött Kollonitz László tetézte be. Az õ elévülhetetlen érdeme az, hogy a II. József által megszüntetett szerzetesrendek könyvtáraiból jelentõs mennyiséget mentett meg, úgy hogy a possessorbejegyzések "segítenek körvonalazni a XVIII. századi szerzetesrendek könyvtárának állományát" (34). Patachich Ádám és Kollonitz László tervszerű gyűjtõtevékenysége (ez utóbbinak a tudós Katona István történész is a segítségére volt) döntõ mód meghatározta a Kalocsai Fõszékesegyházi Könyvtár enciklopédikus jellegét és a gyűjtemény mindmáig maradandónak bizonyult dokumentáris értékét.

A XIX. század küszöbétõl fogva ez a Könyvtár is osztozott a közép-európai fõpapi könyvtárak sorsában, amelyek állományuk dinamikus fejlesztésében már nem képesek lépést tartani a világi (akadémiai, egyetemi stb.) közgyűjtemények gyarapodási ütemével. E tagadhatatlan lépéshátrány ellenére könyvtárosai áldozatos kitartása és nagyralátó érsekeinek gondoskodása folytán a könyvtár továbbra is elevenen ható kultúrtényezõ maradt. Werner Vencel könyvtáros (†1824) négy évtizeden át gondozta (ti. egy személyben könyvkötõ is volt) és szakszerűen katalogizálta a könyveket. Az õ példáját követte - hogy legalább még egy nevet említsünk meg - a XX. században Winkler Pál tudós könyvtáros, aki a Nemzeti Múzeum osztályozási tervezete alapján az addigiaknál modernebb szempontú szakkatalógust fektetett fel. A könyvtárlátogató azt is megnyugvással veszi tudomásul, hogy 1990-tõl állami költségvetési támogatás segíti a könyvtár rendeltetés szerinti működését.

A könyvtártörténet e bármennyire is felületes ismertetésébõl sem maradhat ki a szaktudósként is számottevõ Haynald Lajos érsek szerepének a méltatása, aki némi római kerülõvel került Erdély püspöki székébõl Kalocsára, ti. az õáltala kezdeményezett könyvtárrendezésnek köszönhetõen "a könyvtár állománya egységesebbé és áttekinthetõbbé vált", s csupán a pénzhiány akadályozta meg abban, hogy a hagyatékokból való spontán gyarapodást egy tudományosan átgondolt szakfejlesztési program váltsa fel (38).

Az állomány ismertetése címet viselõ fejezet már jellegénél fogva is csak a tájékoztatás igényével készülhetett. A felsorolt kézirati ritkaságok között a mi szempontunkból hasznos lett volna az utóbbi évtizedekben ismételten vitatott szerzõségű Kalocsai román nyelvtant is megemlíteni, viszont csak hálásak lehetünk azért, hogy Boros István külön kitér az Erdély történetére vonatkozó kéziratokra, valamint az érdekes szatmárnémeti vonatkozású iskolatörténeti adalékokra (Csausz István jegyzetei, 1810-es évekbõl származó vizsgatételek stb.).

A nyomtatványokról szóló információk között szemelgetve a mi számunkra fõként az alábbiakat érdemes számon tartani: Patachich Ádám és Kollonitz László érsek sok szerzetesi könyvtárból származó õsnyomtatványt vásárolt össze; a Fõszékesegyházi Könyvtár birtokában harmincat meghaladó nyelven nyomtatott Biblia van, s bizonyára akad közöttük néhány érdekes possessor-beírású román kiadás is; a 722 kötetbõl álló térképgyűjtemény legrégibb darabja a zsebatlasz, amelyet Johannes Honterus 1558-ban adott ki Zürichben; a schematizmus-gyűjtemény 4000 kötetbõl áll;  a mi közgyűjteményeinkben bosszantóan foghíjas 18-20. századi naptárgyűjteményük pedig 237 sorozatot számlál. Az utóbbi két gyűjtemény izgatóan érdekes helytörténeti adatokat rejtegethet számunkra is.

2. György Lajos posztumusz könyvtártörténeti munkája már borítólapjával megdobogtatja a mai könyvszeretõ ember szívét, hisz az elmúlt közel félszázad leforgása alatt hány és hány magyar egyetemi hallgató, hazai vagy külföldi tudományos kutató töltekezhetett tudással abban a meghitt környezetben, amelyet az 1889-90-es években Csatt Sándor asztalosmester párját ritkító szakértelme és Zachér János könyvtárõr önzetlen ügyszeretete teremtett a II. emeletrõl akkortájt leköltöztetett Római Katolikus lyceumi könyvtár, majd pedig 1929-tõl Lyceum-könyvtár, végül pedig az I. számú Akadémiai Fiókkönyvtár nagy olvasótermében. György Lajos e könyvtárnak nemcsak tudós kutatója, hanem kerek két évtizeden keresztül "harcos" õrzõje volt. Rendkívüli rendszerezõ erejével még a könyvállománynak a Román Akadémia Kolozsvári Könyvtárába történt 1975 utáni beolvasztása után is könnyen nyomon követhetõ módon rajta hagyta keze nyomát a gyűjteményen.

Könyvtártörténetének megejtõ hitelességéhez azonban az a körülmény is hozzájárult, hogy dr. Sándor István (1907-1994) - a kiváló Jókai-kutató, irodalomtörténész és néprajztudós, aki a monográfiának ezt a végleges változatát is sajtó alá rendezte - egy emberöltõn keresztül féltõ szeretettel gondozta sógorának ezt a kéziratát is. A budapesti Egyetemi Könyvtárban letétbe helyezett gépirati bevezetõjében elmondja, hogy György Lajos éveken keresztül magánlevelekben küldözgette el neki az egyes fejezettöredékeket, s õ a magyar fõváros ostromát követõ válságos hónapokban mintegy üdülésképp rakta össze e töredékekbõl a kötetet abban a reményben, hogy így sikerülni fog megmentenie az elkallódástól. Feltehetõleg György Lajos is készített munkája véglegesítése elõtt egy effajta "mozaikváltozatot", amely akár a kézirati hagyatéka java részével került be a Gyulafehérvári Fõegyházmegye Levéltárába, akár a férje kiadatlan kéziratait féltõ szeretettel õrzõ Margit néni személyesen adott volt át megõrzésre Jakó Zsigmondnak. Innen adódnak azok a szövegkihagyások, ill. apró változtatások is, amelyeket a Művelõdéstörténeti tanulmányok II. kötetében (Buk. 1980) közölt fejezettöredékekben dr. Sándor István sérelmezett.

Nos, a monográfia végleges formája a könyvtártörténet megírásának parancsoló szükségességét megindokló és az erre irányuló addigi szórványos próbálkozásokat áttekintõ Bevezetést követõen két nagy fejezetet tartalmaz: Jezsuita korszak (1579-1773), Piarista korszak (1776-1948). A szerzõ természetesen mind a két részben világosan rendszerezett alfejezetekre osztotta mondanivalóját.

Rögtön az elsõ alfejezet fontos adalékokkal szolgál, amennyiben a manapság már zömben hozzáférhetetlenné vált dokumentációval támasztja alá Jakó Klára Az elsõ kolozsvári egyetemi könyvtár története és állományának rekonstrukciója 1579-1604 (Szeged 1991) című kiadványát. Mindkettõjük dicséretére legyen mondva, feldolgozásuk olyannyira kiegészíti egymást, hogy a könyvtárnak ezzel a már-már végpusztulásba torkollott fejlõdési szakaszával kapcsolatosan legfeljebb csak részletpontosításokat remélhetünk a jövõben. Alapvetõ voltára jellemzõ, hogy György Lajos meggyõzõ érvekkel vonja kétségbe dr. Baráth Bélának azt a feltételezését, miszerint a kolozsvári Református Kollégium Könyvtárában õrzött Catalogus Bibliotecae Universitatis a Collegio Societ. Jesu Servatus... című kéziratot a kolozsvári elsõ jezsuita egyetem könyvtárának lajstromával lehetne azonosítani. Jóllehet a szerzõ már 1941-ben megjelent tanulmányában megfogalmazta fenntartásait, a Román Akadémia Kolozsvári Könyvtárának egyik túlbuzgó munkatársa egy nemzetközi kongresszuson bizonygatta a kérdéses katalógus hitelességét. A meddõ vita végére Jakó Klára tett végképp pontot (vö. i.m. 32. és köv.).

Egyébiránt a három alfejezet adatbõségét lehetetlen matrózvizit módjára vázolni. Ha mégsem válik átrághatatlan kásaheggyé az egész, az kizárólag annak köszönhetõ, hogy György Lajos lépten-nyomon be tudja vonni olvasóját a könyvtárosi munka rejtett szépségeibe. Példának okáért midõn a kolozsmonostori jezsuita könyvtár (1604-1693) állagának eredetét igyekszik a könyvtáblákba ragasztott ex librisek alapján tisztázni, a régi possessorok megnevezéséhez a következõ megjegyzést fűzi: "Nehéz valamennyi ex librist felsorolni, de annak sejtetésére, hogy egy-egy ilyen régi gyűjteményben mi minden verõdött össze kiszámíthatatlan helyekrõl, részletezés nélkül megemlítjük..." (51-52) Az effajta elejtett megjegyzések önkéntelenül Anatole France-i reminiszcenciákat keltenek bennünk, s arról gyõznek meg, hogy az íróként világhírűvé vált francia antikvárius György Lajosnál az európai műveltség veszélyeztetettségét mélységesen átélõ kortársainak életérzése volt az elmúlt száz esztendõben.

Az elsõ olvasásra talán pozitivista tudós szenvtelenséggel egymás alá rótt sorok mögül lankadatlan kutatói elhivatottság heve csap felénk: az évek során a polcok sűrűjébõl kereken 95 õsnyomtatványt sikerült egy záros szekrénybe összehordania; irányítása alatt egyetemista munkatársaival 132 darab régi magyar könyvet (1711 elõtti kiadást) azonosított és java részüket szakszerűen restauráltatta; ezek közül 10 darab unicum, 14 pedig egyetlen teljes példány.

Hasonlóképpen az õ fáradhatatlan könyvtárrendezõi munkájának köszönhetõen válhatott ennyire okadatolttá a Piarista korszak című rész is, amely idõszak alatt a volt kolozsvári jezsuita Akadémia könyvtárának ismét eléggé hányatott sors jutott osztályrészül, már csak azért is, mivel némelykor egyszerre több gazdája is volt. 1940. július 26-i évi jelentésében írta: "Rendezés közben nem rég az egyik szekrény alján egy halom latin és német nyelvű iratra bukkantam [...] a lyceumi könyvtár múltjára és működésére vonatkozó fontos régi ügyiratok, melyek a bécsi udvari kancellária, az erdélyi kir. fõkormányszék, a cs. kir. közoktatásügyi minisztérium, az erdélyi cs. kir. helytartóság és az erdélyi püspök egykorú intézkedéseit tartalmazzák 1775-tõl 1870-ig" (148-149). (Az 1850-es évekbõl származó püspöki rendelkezések a bécsi hatóságokkal szemben intranzigens Haynald Lajos könyvtártudományi szakszerűségét dicsérik - a mi megjegyzésünk.) Ezek szerint némileg módosításra szorul Jakó Zsigmondnak a könyvtártörténet forrásaira vonatkozó jegyzete, s ugyanakkor jogos szorongással vetõdik fel a kérdés, vajon ez az immár a maga nemében nélkülözhetetlen okmányköteg az államosítás után bekerült-e a Román Akadémia Kolozsvári Fiókjának Történeti Levéltárába?

Szemelgessünk néhány kevésbé ismert mozzanatot ebbõl a fejezetbõl is. A könyvtár idõnként privilegizált helyzetet élvezett, ugyanis 1828-tól egyike lett a birodalom kötelespéldányok gyűjtésére kijelölt könyvtárainak. Tanulságos tény, hogy a nyomdák akadozó beszolgáltatási kötelezettségének a gyarapodási naplók tanúsága szerint a balázsfalvi görög katolikus, illetve a nagyszebeni görögkeleti érseki nyomdák évtizedekig hűségesen eleget tettek. Ez a magyarázata annak, hogy miért van ma is viszonylag olyan sok román nyomtatvány a XIX. század közepérõl a könyvtár birtokában. Beszédes tény az is, hogy az 1860 és 1880 közötti években - amikor átmenetileg az ún. "könyvtárszolga (famulus)" szerepét jó tanulmányi elõmenetelű, de szegény sorsú gimnáziumi diákokkal töltötték be - a teljes tanulmányi ösztöndíjjal felérõ javadalmazást biztosító tisztet felváltva viselték magyar és román fiúk.

Az 1827-ben a Lyceum-könyvtár megõrzésére bízott, de az idõk folyamán nyoma veszett Erdélyi Magyar Nyelvmívelõ Társaság irományai utáni sikeres nyomozás is intõ példa arra vonatkozóan, hogy mennyire szigorúan tiszteletben kell tartani a könyvtárak mindenkori belsõ szabályzatát.

Szívszorító végigolvasni a Lyceum-könyvtár (1929-1948) című kötetzáró alfejezetet, hisz világosan kirajzolódik belõle, miszerint az 1948. augusztus 3-án az államosítás egy széles ívű modern tudományos könyvtár, az erdélyi művelõdés mindenkor könnyen hozzáférhetõ kincsesházának kiteljesítési munkálatait törte derékba. Éppen ezért az 1949. január 15. és április 3. között véglegesített monográfiára aligha lehet anélkül ráhajtani a fedelet, hogy az annyi emberi korlátoltságot és hivatali packázást átvészelt könyvgyűjtemény további sorsát illetõen az akkor már halálos beteg György Lajos szellemében az olvasó ne a zsoltáros évezredek mélyérõl átcsengõ üzenetébõl próbálna vigaszt meríteni: "Mit dicsekedsz gazságoddal,/ te hatalom embere?/ ... Ezért megsemmisít és örökre eltaszít az Isten./ ... Én azonban, mint zöldellõ olajfa,/ olyan vagyok Istenem hajlékában, / s mindig reménykedem Isten irgalmában." (Zsolt. 52(51) 3, 7, 10.)

Köllõ Károly