Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1995/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 57. kötet, 1995. 1-2.füzet
Az ausztriai magyarokról

Szépfalusi István: Lássátok, halljátok egymást! Mai magyarok Ausztriában. Magvetõ Könyvkiadó.
Budapest [1992]. 468 lap

Szépfalusi István könyvérõl nem tudunk úgy írni, hogy ne emlékeztessem önmagamat és az olvasót írójának ama missziós munkájára, melyet a Nyugatra szakadt magyarok között teljesít. De ezzel sem pontos a mondandóm, mert õ és az általa igazgatott bécsi Bornemisza Péter Társaság a szó veretes értelmében nemzetragasztó: a nyugati, erdélyi és magyarországi magyarság igazi összetartója, s feladatát a legnehezebb idõben is el tudta végezni. Aligha van olyan erdélyi, aki Nyugaton járva-kelve ne talált volna Szépfalusiék házában otthonra.

Mindez dicséretes, de most a könyvérõl kell írnom; arról az alkotásról, melynek a maga nemében nemigen van párja: az ausztriai magyarság szociográfiája.

Műhelymunka, mégpedig nem megszokott értelemben, mert olyan hely, ahol dolgoznak, sok van mindenfele, de nem Németh László-i értelemben, mert nincs olyan sors, helyzet, melyet a kísérletezéshez szokott elme ne tudna műhellyé emelni. Szépfalusi István azonban nem gályapadból, hanem hivatása teljesítésébõl csinált laboratóriumot.

Még 1969 õszén fogalmazódott meg, hogy az alkalomszerű lelkészi családlátogatások során országos felmérést kellene végezni az ausztriai magyar hívek körében; ez nemcsak a jobb tájékozódást segítheti, hanem az Ausztriába szakadt magyar nemzettest helyzetének jobb megismerését is, mert ahogy Bornemisza Péter mondotta - Szépfalusi is idézi -: a bennünk levõ romlásunkban "ez több szörnyűségek között, hogy nem tudjuk, mi elég s mi nem az ételben is, az italban is, mint egyéb dolgainkban is, házunk, ruhánk csináltatásában, pénzgyűjtésben". A könyvben Szépfalusi István a 709 ausztriai magyar család életét nem pusztán az empirikus adatgyűjtés és statisztikai összegezés eszközeivel vizsgálta, hanem azokat kiegészítette a klasszikus magyar hagyomány szociográfiai leírásával.

A könyvben lényegében két hagyományt - mondhatom úgy is, hogy kutatási módszert - ötvöz egybe: az empirikus adatelemzést a szépirodalmi szociográfiával. Ez több, mint tudomány: már-már ars. Mindenik fejezet két részre tagolódik: az elsõ a családokhoz való bekopogtatások utáni beszélgetések szépirodalmi megjelenítése, a második a gyűjtött adatok statisztikai összefoglalása. Ezzel sikerült a szerzõnek elérnie, hogy az olvasó a lebilincselõen érdekes beszélgetések, némelykor viták után, a tapasztalatokról a példaszerűen összeállított statisztikai összefoglalókból is meggyõzõdjön az ausztriai magyar nemzettest helyzetérõl. Ehhez hasonló, a szépirodalmi szociográfiát és az empíria egzaktságát ötvözõ vállalkozásra nemigen van példa.

Mennyi magyar élhet Ausztriában? Feltételesen írom, mert a nemzetiségi statisztikában még az olyan demokratikus és toleráns országban is, mint Ausztria - nem lehetünk biztosak. A lélekszám nagyságrendjére ezúttal a "köznyelv" alapján következtethetünk. Ez természetesen nem nyújthat megbízható adatokat, mert könnyűszerrel manipulálható. Elég arra hivatkozni, hogy például sok menekült vagy vendégmunkás az osztrák állampolgárság elnyerése után kizárólag a németet választja "köznyelvnek".

Az 1981. évi ausztriai népszámlálás adatai szerint a magyar "köznyelvűek" száma tíz esztendõ alatt 19 117-rõl (1971) 15 875-re csökkent. Ugyanakkor ebben az idõszakban 7003 magyar kért menedékjogot, s ezek közül 3448 vándorolt más országba. Õszintén szólva ilyen kusza népszámlálási kritériumoktól akadályoztatva e kitűnõ könyv adatai ellenére sem tudom, hogy hányan vagyunk Ausztriában.

Pedig Ausztria az egykori Monarchia utódterületei közül a legalkalmasabb az adatszerzésre: ott teljesen ismeretlen a nemzeti kisebbségek felszámolásáért működtetett állandó terror, amely a román vagy a szlávok politizálását megérdemelten oly hírhedtté teszi. Az ausztriai magyarság két jól elhatárolható részre osztható: burgenlandi õslakókra (akiket elvitt Trianon) és a bevándorlókra. Az öregebbek között olyanok is vannak, akiket az egykori hivatalszolgálat vagy a megélhetés szólított a trón örökös tartományaiba. Szépfalusi István helyzetrajza a toleráns, demokratikus viszonyok között élõ magyar nemzetrész monográfiája. Éppen ezért, ha elkészülne mindenik kiszakított nemzetrészrõl a hasonló szociográfia, a Lássátok, halljátok egymást! jó viszonyítási alapot szolgáltatna a kutatóknak és érdeklõdõknek.

Milyen az ausztriai magyar? Mennyire ragaszkodik nemzetiségi hovatartozásához? A könyv beszélgetéseibõl és adataiból kirajzolódó kép nem egyértelműen biztató, de nem is elkeserítõ. Szépfalusi István - érdeméül legyen mondva - kellõ távolságtartással nem definiálja a magyart; a régi szabadelvű eljárás szerint az egyénre bízza, hogy ki-ki maga döntse el hovatartozását, lelkiségének és érzéseinek milyenségét. Ezt a követelményt töretlenül õrizte kutatómunkájában.

Kérdésünkre a feleletet nem annyira a statisztikai adatokból próbálom kihámozni, hanem a sokkal életszerűbb szociográfiai részbõl, melyet egyébként a számadatok is megerõsítenek.

Még a toleráns demokratikus környezetben sem vállalja mindenki magyarságát. Voltak, akik a kopogtatások során félreérthetetlenül kijelentették, nem éppen goethei németséggel: nem tartozunk a magyarokhoz; magyarok voltunk ugyan, de osztrákok lettünk. Mások meg arra hivatkoztak, hogy az osztrák állampolgárság megszerzése révén a magyarsággal minden kapcsolatot elvágtak. Az olyan szentencia is gyakorta elhangzott, hogy aki osztrák állampolgár, beszéljen németül, pedig a józanabbak szerint, akik önmagukat nem részegítik fikciókkal, az állampolgárság nem a lélekcserére jó, hanem arra, hogy megszerzõik öröklakást vásároljanak, külföldre szabadon utazgassanak és más ilyen egyszerű elõnyökre.

Szinte meglepõ, hogy némelykor azok a régi németek ragaszkodnak a magyarsághoz, az óhazához, akiket az országból a kommunista rendszer kiűzött, de ezek között természetesen olyanok is akadnak - s ez érthetõ -, akik tartózkodnak néhai honfitársaiktól.

Az ausztriai magyarság többségét a kétszínű alkalmazkodás jellemzi: kifele osztrák szeretne lenni, hogy különféle akadályok ne álljanak érvényesülésének útjában; befelé, ha családjának teljesen nem is, de legalább önmagának megõrizze magyarságát. E kétszínűség miatt - bizonyos értelemben ez az egész kisebbségi létre kiterjeszthetõ - nem lehet a kisebbségi lét erkölcsileg teljes értékű emberi élet. Természetesen a kétszínűség demokratikus társadalomban önként vállalt, nem a külsõ kényszerűség erõlteti az emberre. Ez nagy különbség, de a lényegen semmit nem változtat: nem lehet hiteles élet.

Nem lennénk tárgyilagosak, ha tagadnók a társadalmi, politikai környezet befolyásoló, olykor meghatározó erejét a különféle nemzetiségekre, miként Szépfalusi szociográfiájából is kiderül. Nem mindenütt gondolkodnak és viselkednek úgy, mint az a családapa, aki vegyesházasságában olyan jól megtanult magyarul, hogy õ tanítja gyermekeit anyanyelvükre. Pedig az osztrák-magyar vegyesházasságban élõk között a tapasztalatok szerint leginkább a nyelvi különbségbõl adódnak a nézeteltérések. Ez a szokások és az életmód nagyfokú azonosságából is következik, ezért a nyelv okozza a viszálykodást.

Természetesen nem hiányoznak a dolgok természetes rendjétõl eltérõ nyelvi viselkedési formák sem. Így a családban kizárólag németül beszélnek, a szülõk anyanyelve a gyermekek elõtti titkolódzás tolvajnyelvévé vált. A statisztikai adatok szerint, ha mindkét szülõ magyar, a gyermekeknek több mint kétharmada beszél magyarul, de ezek közül is feltűnõen kevesen olvasnak és írnak anyanyelvükön. A burgenlandiak közül sokan szégyellik magyar nyelvtudásukat. Szépfalusi egy bírósági tárgyalást említ: a tanú olyan rosszul beszélt németül, hogy a bíró kénytelen volt felfüggeszteni a tárgyalást és a tanú miatt tolmácsot hívatni a következõ tárgyalásra. Általában a városi gyermekek közül többen beszélnek magyarul. "Összegezésül megállapíthatjuk, hogy az ausztriai tiszta magyar, ill. vegyes magyar szülõk gyermekeibõl 40% beszél vagy ért magyarul, 60% pedig nem beszél vagy alig ért magyarul. Ahol mindkét szülõ magyar, vagy a nem magyar fél megtanult magyarul, ott gyermekeik átlag 85%-a beszél, 15%-a pedig nem beszél vagy alig ért magyarul."

A gyermekek az iskolában is tanulhatnának magyarul, csakhogy errõl nem akarnak tudni, pedig az osztrák törvények szerint a szabadon választott második idegen nyelvként a világon bármely ma beszélt és az osztrák egyetemeken tanított nyelvbõl lehet érettségizni.

A helyes névírás (vezeték és utónév) az identitás vállalásának egyik legkifejezõbb formája. Az ausztriai magyarok között nagyon gyakori különösen az utónevek németes használata, fõleg a kereskedelmi alkalmazottak és tisztviselõk között. A burgenlandi magyar õslakók majdnem teljesen felhagytak utónevük eredeti írásmódjával.

A magyarok nagyon jól beilleszkednek az osztrák társadalomba. Ennek alapvetõ oka valószínűleg az egyéni és családi célkitűzések kielégítõ megvalósulása. A magyarok ritka, jelentéktelen bűnözésének oka, hogy az osztrák társadalom aránylag hamar teljes jogú tagként fogadja be õket; a szokásokban amúgy sincsenek lényeges eltérések. A családi és baráti kapcsolatok is gyorsan létrejönnek. A házasfelek között a válások száma viszonylag alacsony.

Szépfalusi István könyvébõl kiolvasható egy alig érintett, de nagyon fontos tanulság. A bécsi kancellária népcsoporttörvénye csak a burgenlandi magyarokra vonatkozik; ezzel nolens-volens megakadályozza az ausztriai összmagyarság képviseleti rendszerének létrehozását, miáltal a közösségi jogok elõnytelen helyzete alakul ki. Az ilyen képviseletre még egy olyan demokratikus politikai rendszerben is szüksége van egy népközösségnek, amilyen az osztrák demokrácia és államrend.

Fábián Ernõ

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék