Az értékváltás kérdései irodalmunkban

Érték és értékrend az egyetemes magyar irodalomban. Az 1992-es kolozsvári konferencia elõadásai. Szerkesztette Cseke Péter. Hungarológia. Tudományos, oktatásmódszertani és tájékoztató füzetek 5. A Nemzetközi Hungarológiai Központ kiadása. Bp. 1994. 216 lap

1992. szeptember 24-26. között a kolozsvári egyetem Magyar Filológiai Tanszékének szervezésében irodalomtudományi konferencia zajlott le, 27 hazai és határokon túli magyar elõadó és nagyszámú érdeklõdõ közönség részvételével. Az eseményrõl annak idején röviden a sajtó is hírt adott, de most, hogy az ott elhangzott elõadások szövege egybegyűjtve, kötetben is megjelent, jó alkalom kínálkozik arra, hogy visszatérjünk néhány felvetett kérdésre, amelyek ma sem vesztettek idõszerűségükbõl.

"A magyar irodalomtörténet-írás értékszemléletének revíziója elkerülhetetlen" - fogalmazza meg a kötet egybeszerkesztõje elõszavában. Lépten-nyomon szemben találjuk magunkat ezzel az igazsággal, s a konferencián felvetõdött kérdéseket talán azért is idõszerűeknek érezzük, mert az elmúlt két év óta nem sok történt ezen a téren; legföljebb középiskolás magyar irodalom tankönyveink berkeiben mozdult valami.

Melyek voltak azok a kérdések, amelyekre a konferencia elõadói és hozzászólói a feleletet keresték? "Melyek a huszadik századi magyar irodalom értékelésének felülvizsgálatra szoruló problémái?" "Hogyan viszonyul a magyar irodalom sajátos értékrendje az európai irodalom értékeihez?" Milyen problémák merülnek fel az anyaországon kívüli magyar irodalmak értékeinek eddigi megítélésében? Hol a magyar irodalom helye a világirodalomban? Egység és/vagy pluralizmus van-e jelen az értékek szemléletében? "Milyen a kritikai nyelvezet színvonala?"

Az irodalmi értékváltás jelenségkörét tehát a konferencia meglehetõsen átfogóan és sokrétűen ragadta meg. A plenáris üléseken elhangzott két (pontosabban három + kettõ) elõadás (Az értéksematizmustól az értékpluralizmusig - elõadók Veres András, Schulcz Katalin és Varga László - és Érték és értékrend - elõadók Kibédi Varga Áron és Tamás Attila), valamint a három szekcióban (Kritikai értéktudat, Irodalomértelmezési horizontok: XIX. század, Irodalomértelmezési horizontok: XX. század) elhangzott huszonkettõ s az õket követõ viták egy színvonalas, igényes tudományos konferencia légkörét nyújtották. A megújuló magyar tanszéknek minden esélye megvan arra, hogy fórummá nõje ki magát tudományos életünkben.

Bár az irodalmi értékváltás kérdéseirõl erre minálunk csak a 89-es változás óta lehet ilyen konferenciákat tartani, sõt egyáltalán beszélni is, maga a folyamat (méghozzá a mai problémákat is felvetõ formában) irodalmunkban is jó egy évtizedes. A kritika ugyan nem (vagy csak áttételesen) beszélhetett róla (erre - megrovó éllel - céloz is Cs. Gyímesi Éva a konferencia anyaga elõtt közölt Értéktudat és önreflexió c. írásában), de nyilvánosság elé került egy olyan irodalom, amelynek - sajátos dolog! - olvasótábora is toborzódott, pedig maga ez az irodalom jórészt túllépett az író és olvasó közötti hagyományos kommunikációs kapcsolat keretein, sõt olykor kimondottan tagadta az ilyenfajta kapcsolatot, mintegy az alkotás szuverenitását féltve akármilyenfajta közönségigény tudomásulvételétõl. Amikor tehát ma egy irodalomtörténész-konferencia tűzi napirendjére az értékváltás jelenségkomplexusának vizsgálatát, ezt külön is idõszerűnek érezzük: kritikánknak fel kell zárkóznia ehhez az irodalomhoz, kulcsot kell szolgáltatnia megértéséhez, lehetõvé kell tennie, hogy meghatározhatók legyenek ennek az irodalomnak az értékei, leírható legyen saját értékrendje, elválasztható legyen benne a maradandó érték a divathóborttól vagy az akarnok sarlatánságtól.

Az értékrend változásának másik - és nem kevésbé fontos - terepe a közelebbi vagy a távolabbi irodalmi múlt. Tulajdonképpen minden korszakban végbemegy a meg-elõzõ korszak irodalmi hagyatékának újraolvasása, újraértékelése, minden korszak leméri a maga értékrendjét az elõdökén, babérkoszorúkat tépázva meg, "igazságot szolgáltatva" elsüllyedt értékeknek. A mi esetünkben azonban nem csak errõl van szó, hanem egy olyan - a kommunista irodalomirányítás által hol durva és primitív, hol kifinomultabb vagy egyenesen rafinált eszközökkel érvényesített - értékrenddel való szembefordulásról, amelynek meghatározó vonása az irodalmonkívüliség volt. "Európának ebben a részében - mutatott rá elõadásában Kibédi Varga Áron - sokan - jogosan - azt várják el az irodalom szakembereitõl, hogy az eddigi hamis történelemszemléletet helyettesítsék egy igaz történelemszemlélettel, írják át sürgõsen a magyar irodalom történetét úgy, hogy minden irányzat és író az õt valóban megilletõ (magas vagy alacsony) helyre kerüljön" (51).

A távolabbi irodalmi múlttal tulajdonképpen nincs is nagyobb baj, s ezt a jelen kötet is bizonyítja, Kölcsey, Kármán, Erdélyi János, Arany, Petelei, Gárdonyi képe nyilván gazdagabb lesz Gyapay László, Szilágyi Márton, Korompay H. János, Dávidházi Péter, Kozma Dezsõ, Nagy Sándor elhangzott elõadásai nyomán. Ugyanez mondható el a XX. századi "irodalomértelmezési horizont" területén: még Kántor Lajos Székely János-tanulmánya is (amelyben a Mórokat szembesíti Szabédi László életének és művének egyes vonatkozásaival) inkább az értékváltás jelenségén kívül támaszthat vitát. Ez utóbbi elõadás-tömb kapcsán azonban máris jeleznénk egy olyan hiányérzetünket, amely nemcsak (sõt nem is elsõsorban) ezzel a konferenciával, hanem mai kritikai életünk egészével kapcsolatos: a közelmúlt romániai magyar irodalmi értékrendjének mind ez ideig lényegesen el nem kezdõdött érdemi megmérettetését.

Hangsúlyoznunk kell: a romániai magyar irodalomról beszélünk, mert épp ezen a konferencián hangzott el és ebben a kötetben most megjelenik az a három elõadás, amelyeknek szerzõi - egybehangolt kutatómunka eredményeként - végigkísérik az irodalomértékelés kritériumainak változásait a második világháború utáni évtizedek magyarországi irodalmában. Igaz, itt csupán a magyar kritikatörténet egy szeletérõl van szó, hiszen Veres András, Schulcz Katalin és Varga László "mindössze" az 1945 utáni magyar novellairodalom "értékorientációs műelemzését" végzik el, megállapításaik azonban a vizsgált korszak egész értékváltozási folyamatára (mechanizmusára) érvényesek. A szerzõk három szakaszra bontva vizsgálják kiválasztott novellamintáikat, s e vizsgálat eredményeként határozzák meg az 1945-1948-as éveket mint az irodalom politikai irányításának elõjátékát, az 1948-1962-es idõszakot mint politikai irányításának offenzív szakaszát (ezen belül az 1948-1952-es periódust "egy világosan tagolt és szilárdnak képzelt külsõ normarendszer euforikus elfogadásának és interiorizálásának uralkodóvá válása"-ként; az 1953-1956-os éveket "a sematikus szemlélettel való leszámolás" elsõ kísérleteként; az 1957-1962-es éveket pedig ismét a korábbi offenzív irodalomirányítás megnyilvánulásaként), míg a továbbiakban az 1963-1968 közötti szakaszt az irodalom politikai irányítása szinttartó szakaszának nevezik (amelyben - mondják - "a rendszerrel nem ellenséges egyéb irányzatok is szóhoz juthatnak, természetesen marxista használati utasítással. A kísérletezés joga hatályba lép, korlátait a késõbbi három T - a tiltás, tűrés, támogatás - informálisan kitapasztalható működése szabja meg."), végül pedig az 1968-cal kezdõdõ harmadik szakaszt, az irodalom politikai irányításának defenzív szakaszát (amelyben "a meglévõ adminisztratív rendszabályozási reflexek ellenére is egyre inkább érezhetõvé válik a hatalom 'vitaminhiánya'“).

A romániai magyar irodalomban a második világháborút követõ több mint négy évtizedben az egyes szakaszok hatásai nyilván más dátumokra (is) esnek, különösen eltérõ jellegű az utolsó szakasz, amikor nálunk az irodalom politikai irányításának "szinttartó" és új "offenzív" szakaszai váltogatják egymást. A három elõadó által bevezetett fogalmakkal és szemlélettel azonban legközelebbi irodalmi múltunk értékrevíziójának munkájában a mi esetünkben is termékenyen lehetne dolgozni.

Az értékkonferencia résztvevõje és most e tanulmánykötet olvasója örömmel állapíthatta meg, hogy az elõadók között fiatal hazai kutatók egész csapata van jelen. (Szeretnõk remélni, hogy az "öregek" nem szemléleti okok miatt maradtak szinte teljesen távol!) Nem csak a kolozsvári magyar tanszékrõl vagy szerkesztõségekbõl ismert nevekkel találkozunk itt (Józsa T. István, Kereskényi Sándor, Berszán István, Kiss Mihály), hanem vidékiekkel is: a kézdivásárhelyi Borcsa Jánossal, a Szatmár megyei Börvelyben tanító Végh Balázzsal. (Kántor Lajos és Cseke Péter révén a "középnemzedék" van jelen, akárcsak az egész konferencia összehozójával, Cs. Gyímesi Évával.)

Viszont épp azért szembetűnõ, hogy a romániai magyar irodalom értékváltás-problémáinak tárgyalása milyen nagy mértékben érzelmi megközelítésű. Holott - Veres András, Schulcz Katalin és Varga László tanulmánya a bizonyság rá - ezt a közelmúltat, annak jelenségeit csak az irodalmi tények alapos ismeretébõl és vizsgálatából kiindulva lehet hitelesen megközelíteni.

Utaltunk már rá elõbb, hogy a 60-as évek végétõl a romániai magyar irodalom képe más, mint a magyarországi. Itt a "leszámolás" (vagy inkább a leszámolás lehetõségében való reménykedés) igen rövid szakasza után az író igen hamar rájött, hogy õ szorul defenzívába a hatalom "szinttartást" hirdetõ jelszavai mögött kibontakozó új "offenzív" irodalomirányítási gyakorlattal szemben (még ha ez az "offenzíva" a legfelsõbb szinttõl távolodva és fõleg a hetvenes évek végéig, hajlamos volt - a látszatok megõrzésének feltétele mellett - bizonyos toleranciára is). Viszonylag hamar elkülönült a hatalom céljait felvállalók vagy érdekbõl-gyávaságból kiszolgálók (a valóban "udvari költõk" vagy inkább irodalompolitikusok) kis tábora attól a nagyobb írótábortól, amely az olvasókhoz szólás lehetõségéért vállalt ugyan bizonyos kompromisszumokat, de az irodalom politikai irányításának éberségét kijátszva - olykor bizonyos irányítók "cinkos" összekacsintásától kísérve - kereste és nemegyszer meg is találta a szinten maradás, sõt a továbblépés lehetõségét.

Mindebbõl legalábbis két dolog következett: egyik felõl az, hogy az olvasóközönség szemében az irányítás éberségét kijátszó részekbe húzódott meg az érték, hiszen az alkotásként szerves egészében másságot képviselõ művek már el sem jutottak a nyilvánosság elé (vagy nem itthon). Másik felõl az, hogy miközben a "direktben" közösségi mondanivalót közvetítõ művekre az irodalom politikai irányításának tiltása nehezedett, a hatalom megtűrte (tudjuk, csak átmenetileg) azt a kortárs európai irodalomhoz felzárkózott irodalmi közlésmódot, amely egy modernebb írói eszköztárral, sokszorosan áttételesebben lényegében ugyancsak közösségi gondokat-életérzéseket fejezett ki. Általánosító sarkítások helyett, mint például, hogy "'köreinkben' a kisebbségi intézményekre láthatatlan nyomást gyakorló 'magánzók' is cerberkedtek - hol egy pofa sör mellett, hol intézményi folyosók nem éppen atyafiságos légkörében"; hogy ha "valaki a szubjektum, az individuum önmegvalósításának korlátait kezdte feszegetni (s nem átallotta erkölcsileg-esztétikailag elõtérbe helyezni az egyén önmagához való viszonyát), akkor az már a 'kisebbségi közmegegyezés' tiltó gesztusával találkozhatott" - érdemes lenne tárgyszerűen megvizsgálni, hogyan is működött a gyakorlatban az a mechanizmus, amelynek résein például a Kereskényi Sándor által elemzett Egyed Péter nemcsak költõként, prózaíróként vagy esszéíróként lehetett jelen, de egyik - az utóbbi idõben már többszörösen inkriminált - intézményünkben, annak közvetítésével "az individuum önmegvalósításának korlátait" feszegetõ költõk, próza- és esszéírók egész sorát juttatta kötet-nyilvánossághoz. Csak fel kell lapozni a konferencia anyagát közzétevõ kötetben Borcsa János elõadását, s ott a beszédes névsor: Méliusz Józseftõl, Páskándi Gézától és Szilágyi Domokostól Szõcs Gézáig, Markó Béláig, Visky Andrásig és Kovács András Ferencig.

Teljesen elhibázott - mert a hetvenes-nyolcvanas évek romániai magyar irodalmának a tényeivel ellenkezõ - a beállítás, amely szerint ebben az irodalomban a "képviselet- és szolgálat-ideológia" jegyében egyfajta belsõ homogenizációs törekvés működött volna. Különben azt Borcsa János is megállapítja, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján "egy 'közösségközpontú' és szolgálatelvű, illetve sematikus [!] irodalomképrõl (költészeteszményrõl és gyakorlatról) egy személyiség- és 'szabadság-központú' (Cs. Gyímesi Éva kifejezése mindkettõ), illetve létértelmezõ irodalomra történik meg az átváltás..." (79). Hogy is állunk akkor a "védekezõ kollektivitás"-nak azzal a bizonyos "görcsé"-vel, amelynek következtében "a különvélemény már-már közösségellenes bűnnek minõsült" (Cs. Gyímesi Éva)?

Senki sem tagadja, hogy a diktatúra utolsó évtizedeiben - tulajdonképpen errõl a korszakról van szó - kritikai életünkben nem igazán nyílt tér a különbözõ értékkategóriákra építõ kritikusi nézetek nyilvános konfrontációjára. Sõt a "tisztes középszer" sem került a maga helyére, hanem ilyen-amolyan meggondolásokból megkapta a dicséretet is, nemcsak a jóindulatú mellébeszélést. Mindez azonban annak volt a következménye, hogy miközben a hatalom "offenzívája" különös gonddal irányult arra, hogy visszaszorítsa, majd végképp felszámolja a romániai magyar szellemiségnek irodalmában testet öltõ másságát, miközben irodalmunk számára nemzetiségünk léte vagy nemléte volt a tét, másodlagossá vált az, hogy maga a mű, esztétikumában milyen értéket képvisel. A mű, mint esztétikai univerzum által közvetíthetõ érték keretében (igaz, olykor az esztétikum ellenében is) felértékelõdött az a "rejtõzködve védekezõ belteljes és cinkos nyelvhasználat" (Cs. Gyímesi Éva), amely író és közönsége (e közönség bizonyos, a hagyományos irodalmi kommunikációkhoz kötöttebb része) számára az író idõszerű mondanivalóját közvetítette. Csakhogy a homogenizáció elsõdleges célpontjává lett kisebbségi magyar irodalom ebben a helyzetben nem fenntartója volt "a kultúrát átjáró ideológiai ködnek", hanem áldozata.

Ideje lenne végre leegyszerűsített ellen-mítoszoktól mentesen és a tényekbõl kiindulva (bármennyire is kényelmetlen ez azoknak, akik hivalkodva állítják szembe a tényismeretet az értelmezéssel) hozzáfogni egy olyan értékrendszer kimunkálásához és alkalmazásához, amely egyszerre alkalmas arra, hogy napjaink irodalmának termésében eligazítsa az olvasót, s ugyanakkor arra is, hogy hiteles értékszempontok alapján eleget tegyen a Kibédi Varga Árontól fentebb már idézett elvárásnak.

Dávid Gyula