Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1995/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 57. kötet, 1995. 1-2.füzet
Egyesületi közlemények

Benkõ Samu záróbeszéde
az EME 1994. március 19-i közgyűlésen

Ha a Párkák szorgalmasabbak lettek volna, és úgy pörgetik a történelem guzsalyáról azt a rengeteg szöszt, amit az évtizedek rátekertek, hogy 1956-ban ismét munkához láthatott volna az Erdélyi Múzeum-Egyesület, akkor nyilvánvalóan egyhangú szavazattal Kelemen Lajost választjuk elnöknek. Õ akkor nyolcvanéves volt, de még bírta a munkát, és olyan abszolút tekintélye volt az erdélyi magyar tudományosságban, hogy nem lett volna kétséges: zászlóként magunk elé õt állítjuk. Egyebet nem tehettünk, mint emlékkönyvben tisztelegtünk akkor a nyolcvanéves Kelemen Lajos elõtt.

Tizenkét év múlva, a prágai tavasz idején, ha ugyancsak szorgalmasabbak a Párkák, és akkor következik be ama közép-kelet-európai történelmi dominójelenség, természetesen Szabó T. Attila lesz az EME elnöke. Hogy miért, azt az életművével bizonyította.

1989 decemberében, amikor betegágyánál felkerestük Jakó Zsigmondot, a kezdeményezõk egyhangú véleményével õt kértük meg: legyen elnöke az újrainduló Múzeum-Egyesületnek. Hogy miért, azt a most elmondott elnöki beszédébõl mindnyájan hallhattuk és négyéves munkájából bõven megtapasztalhattuk.

Éppen ezért, mivel az Alapszabályunk úgy intézkedik, hogy az EME tiszteleti tagsággal tünteti ki mindazokat az erdélyi tudósokat, írókat és művészeket, akik különleges teljesítménnyel gyarapították az erdélyi magyar kultúrát, és mi mindeddig ennek az elõírásnak még nem tettünk eleget, sõt még ügyrendjét sem dolgoztuk ki annak, hogy tiszteleti tagságot a szakosztályok alapján közgyűlési szavazással kell megerõsítenünk – ezért az új választmánynak azt javasolom, hogy már elsõ értekezletén tűzze napirendre ezt a kérdést, és a következõ közgyűlésünkön elsõként válasszuk Jakó Zsigmondot az Egyesület tiszteleti tagjává.

Engem — akik ismernek — nem tartanak túlságosan álszerény embernek, de — bevallom — zavarban vagyok, hogy az elsorolt jeles elõdök után Önök most a szavazatukat rám adták. Összehasonlíthatatlanul kisebb az én tudományos teljesítményem annál, mint amilyent a röviden jellemzett elõttem járók magukénak mondhatnak.

Egyet tudok, hogy talán a hűségüket megtanultam, és ebben követni tudom õket.

Még egy kérdésrõl szeretnék ezen a helyen és ezen alkalommal beszélni. A Múzeum-Egyesületnek, amikor vállalta hagyományai folytatását, számolnia kellett azzal, hogy csak nagyon nehéz, hosszadalmas és kemény harc árán szerezheti vissza azt a vagyont, amit nemzedékeken keresztül gyűjtöttek össze eleink. Mi tapintatból ezt a kérdést mostanáig nem vittük a nyilvánosság elé. Tökéletesen egyetértek volt elnökünkkel, amikor — válaszolva bizonyos napisajtóbeli kijelentések, megnyilatkozások megcáfolását sürgetõ kívánalmakra — azt mondta, hogy levéltári altisztekkel nem fogunk vitatkozni történelmi kérdésekrõl. De miután a jelenkori román történelemtudomány egyik legjelentõsebb személyisége, a nemrég elhunyt David Prodan emlékiratával maga a román tudományosság lépett a nyilvánosság elé az erdélyi magyar intézmények ügyében, és hogy ezt a könyvet a kolozsvári akadémiai Történelemtudományi Intézet mai napig funkcióban levõ igazgatója tette közzé, illetve rendezte sajtó alá, tovább nem hallgathatunk.

Engedjék meg, hogy ebbõl a tudományos igénnyel írt és a testamentárius által bizonyára megfontoltan most publikált könyvbõl néhány sort felolvassak, mindenekelõtt azért, mivel véleményem szerint a most megválasztott vezetõségnek, a romániai magyar társadalmi szervezetekkel együttműködve, ezzel a problémával mint gyakorlati jogi kérdéssel és mint tudományos kérdéssel egyidejűleg kell szembenéznie. A következõket olvashatjuk ebben a kiadványban, David Prodan akadémikus Memorii című könyvében:

„Igen. Elõttünk áll egy nagyszerű kultúra, híres felsõfokú tanintézetek, teológiák, európai arculatú könyvtárak, a Nyugat fényeit különösen élvezõ értelmiség.

Igen, az építmények, amelyekre hivatkoztok, nagyszerűek. De hol könyvelõdik el az az óriási munka, századokig tartó szenvedés, mely ezeket felemelte? Igen, a gyulafehérvári Batthyány Könyvtár lenyűgözõ. Csakhogy ez nem a ti kultúrátoknak a műve, az egészet külföldrõl szereztétek be, és készen hoztátok hajón. Az uradalom pedig, amelyre felépült az egész püspökség, a környezõ román jobbágyfalvakból állott. Lenyűgözõ a marosvásárhelyi Teleki Téka is, de ez mindenekelõtt a fõúri Teleki család nagy uradalmainak a tükre, amely kiterjedt egészen a román Kõvár uradalmáig. Lenyűgözõ az Erdélyi Múzeum művelõdési építménye is, mikor úgy tesz, mintha maga testesítené meg az erdélyi kultúrát. De alapjául mindenekelõtt az erdélyi arisztokrácia dús gazdagsága szolgált. Van ennek egy rendkívül gazdag történeti levéltára is. De nemcsak ennek az arisztokráciának az erényeit õrzi, hanem a mi végtelen sok szolgáltatásunkat és munkánkat. Végül is az a kérdés: Vajon az a kultúra, amellyel büszkélkedtek, csak a ti hozományotok? Hol számoljuk el a mi századokon keresztül végzett iszonyatos mennyiségű munkánkat, végeláthatatlan terheinket, amelyekkel mindez felépült? Jobbágyok révén, akiknek közel háromnegyede román volt.

Ezeknek a kulturális javaknak az államosítása éppen annyira igazságtalan volt, hogy ti riadót fújjatok? Hogy minket ismét kizárjatok belõle? Az államosítás nem csausizmus, hanem nagy történelmi jóvátétel.” (Naþionalizarea nu-i ceauºizm, e o mare reparaþie istoricã.)

Ezeket a szavakat David Prodan, a kiváló román tudós írta 1990. január közepén, amikor a leghűségesebb tanítványait Bukarestbe küldte, hogy Iliescu elnököt felvilágosítsák arról, hogy a román kultúrát milyen veszedelem fenyegeti Erdélyben.

És fura módon, az itt felsorolt érvek majdnem szóról szóra ismétlik azokat a szavakat, amelyeket a 40-es évek közepén Daicoviciu professzor mondott Nagy Gézának, az EME akkori fõtitkárának. Emlékeztetem Önöket, hogy Prodan ebben a könyvében nem éppen a tisztelet hangján szól Constantin Daicoviciuról, és nem úgy jellemzi, mint a legnagyobb jellemet.

Nem ez a helye annak, hogy itt most bírálat tárgyává tegyem mindazt, ami román tudományos oldalról az EME-rõl elhangzott. Csak egy-két megjegyzést fűznék hozzá:

A kiváló tudós, David Prodan, biztos, hogy kegyelmi ajándékban részesült: sokat dolgozott, szerette népét, nem tört hatalomra. Az örökkévalóságban — kiránduló ember lévén — valószínűleg hét végén találkozik hasonló járókelõ emberekkel, például botjukra támaszkodó, peregrináló erdélyi magyar diákokkal, és benézhet útizsákjukba; megláthatja bennük azokat a könyveket, amelyeket azért hoznak, mert elmenetelükkor írásbeli kötelezvényt adtak iskolájuknak, hogy egy aranyat érõ könyvvel jönnek haza, és azt majd átadják annak a könyvtárnak, amelyet 1948-ban a román állam elvett. De találkozhatik égi tájakon egy 90 éven túli férfiúval is, aki az elíziumi mezõkön botanikusként éppen növényt vagy csigát gyűjt. Holnap lesz halála 100. évfordulója. Történészként a professzor könnyen felismerheti: Kossuth Lajos a neve a botanizáló öregúrnak. Az õ révén szabadultak fel az akadémikus õsei Csorján 1848-ban két évtizeddel hamarabb, mint a Kárpátok koszorúján kívüli román jobbágyok. Emlékeztetni szeretnénk arra is, hogy a növényt gyűjtõ Kossuth Lajos elküldte az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek néhány maga gyűjtötte növényét és néhány tengeri csigáját. S ehhez az ajándékhoz nem tapadt egy csepp verítéke a csorjai jobbágyoknak. De égi kirándulásán találkozhatik a román tudós más természet- és kultúraszeretõ személyiségekkel is: például két püspökkel: Batthyány Ignáccal és Majláth Gusztávval, akik Erdélyen kívüli, dunántúli vagyonukat építették be azokba az erdélyi intézményekbe, amelyeket Batthyaneumnak vagy Majláth Gimnáziumnak neveztek. Mind a kettõbõl román állami vagyon lett a „történelmi reparáció” rendjén.

A romániai magyarság nemzeti jellegű közvagyona hiteles, jogszerű eredetét elvitató megállapításokkal szemben nekünk igenis nagyon tárgyilagosan, higgadtan, de most már a tudomány eszközeivel, érveink hűvös felsorakoztatásával kell vitába szállnunk, és nem lehet nyugtunk addig, amíg az egyházakkal és a többi magyar művelõdési intézménnyel együtt, törvényes úton nem vesszük ismét birtokunkba azokat az intézményeket, amelyeket sajátunknak tekintünk, és amelyekrõl soha le nem mondunk. Álláspontunk az, hogy visszaszerzendõ intézményeinkbõl senkit kirekeszteni nem akarunk. Mi az erdélyi románokkal, megmaradt szászokkal, azzal a néhány zsidóval, örménnyel, akik még vállalták az erdélyi sorsot, együtt élünk, igenis együtt akarjuk használni örökségeinket, csak tisztázni akarjuk a tulajdonjogot, mert a tulajdonviszonyok rendezése alapkérdése minden demokratikusan berendezkedõ társadalomnak.

Errõl ennyit szerettem volna mondani.

Ami további munkánkat illeti, én azt hiszem, hogy semmi programmódosításra az új vezetõségnek nincs szüksége. Az a programbeszéd, amely négy esztendõvel ezelõtt Jakó Zsigmond professzor szájából elhangzott ezen a helyen, ma is érvényes. Az a mérleg pedig, amelyet ma itt ismertetett, és amelyet Önök jóváhagyólag tudomásul vettek, ugyancsak hiteles és érvényes. Ki van jelölve a tér, ahol munkálkodhatunk. Én nagyon bízom abban, hogy a mostanában tanulmányaikat végzõ fiatalok, azok, akik most írják elsõ dolgozataikat, elõbb-utóbb elérkeznek hozzánk. Természetesen mi is meg kell hogy tegyük a lépéseket feléjük: nyitott szívvel, sajnos, üres zsebbel megyünk eléjük. Tõlünk telhetõen támogatjuk õket új utakat keresõ kísérletezõ kedvükben. Bízunk benne, hogy az erdélyi magyar írásbeliség legjobb hagyományait vállalva, fiataljaink nyomába lépnek azoknak, akiknek munkája meghatározó jellegű volt az erdélyi magyar kultúrában.

Ezeket a kérdéseket szerettem volna Önök elé tárni, jelezvén, hogy ebben az új szakaszban most már eljött az ideje annak, hogy bátorítva önmagunkat is, emelt fõvel merjük vállalni múltunkat, jelenünket, jövõnket.

Megköszönve jelenlétüket, az új vezetõségbe vetett bizalmukat, ez évi rendes közgyűlésünket berekesztem.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék