Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1996/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 1-2.füzet

Benkõ Loránd

Ezeréves küzdelem a magyar nyelvért*

1. A nyelvek sorsa a történelem játékszere. Minden egyes önálló nyelv élete függvénye annak, hogyan alakul ama társadalom története, amely a kérdéses nyelvet anyanyelvként beszéli. Elsõdleges kritériumokként: hogy milyenek voltak, illetve hogyan változtak az adott nyelvközösség gazdasági, társadalmi, mûvelõdési, politikai viszonyai, milyen volt mindenkori geopolitikai helyzete; másodlagos kritériumokként, az elõbbiek függvényében is: hogyan alakult lélekszáma, milyen volt az idegen hatásokkal szemben egyfelõl a felvevõ, másfelõl az ellenálló képessége, milyen volt népi, majd nemzeti összetartozási tudata, hogyan alakult irodalma, miként mûködött nyelvéért való cselekvõképessége stb. stb. Efféle tényezõk tették a nyelveket történeti kategóriákká, a kialakulás, a fölfelé fejlõdés és virágzás, valamint a hanyatlás vagy éppen az elhalás viszonylataiban.

Ennek megfelelõen minden nyelv életében voltak, vannak, lesznek kritikus idõszakok akár negatív, akár pozitív értelemben, amelyeket a nyelv vagy átvészel, vagy nem, illetõleg amelyek vagy továbblendítik a fejlõdés útján, vagy visszavetik abban. Hogy a nyelvek sorsa mennyire kritikus, azt jelezheti, hogy a világnak a mát megért több ezer nyelvénél nyilvánvalóan sokkalta nagyobb az elpusztult nyelvek száma; de például Európa ismert történetében vagy legalábbis nyelvészetileg megismerhetõ történetében is nyelvek hosszú sora tûnt el nyomtalanul vagy „kedvezõ” esetben is csak írásos emlékekben fennmaradva. Ám a jelenben, szemünk láttára is halnak ki nyelvek. Nem nehéz ilyeneket megjelölni akár rokon nyelveink között is: a finnugor eredetû vepsze, vót, izsór, lív nyelvet már csak nagyon-nagyon kevesen és egyre felejtve beszélik; de erre halad legközelebbi rokon nyelveink közül is a vogul, sõt egyre inkább az osztják; hogy a távolabbi rokon nyelveink, a kis szamojéd nyelvek egész sorának a gyors pusztulásáról ne is beszéljünk; némelyiküket már csak néhány tucat idõs ember ismeri.

Bizony szinte azt lehet mondani, hogy szerencsés történelmi körülményeknek kellett érvényesülniük, s nemegyszer kritikus helyzetek sorát is átvészelniük, hogy nyelvek máig fennmaradjanak, sõt a jelenben is életerõvel érvényesüljenek. A mi nyelvünk föltétlenül azok közé tartozik, amelyek nagyon nehéz történeti helyzetek sorozatán mentek át mai létükig. Anyanyelvünk kritikus életszakaszai természetesen nem voltak egyforma  jellegûek: nem hordoztak mind azonos mérvû veszélyeket, változatos okok, körülmények idézték fel fenyegetettségüket, túlélésük lehetõségei is más-más tényezõktõl függtek. Egyben azonban azonos láncolatra fûzõdnek: mai magyar nyelvünk léte mindenkori legyõzésük eredménye.

Anyanyelvünknek e sorsalakító szakaszairól szeretnék a következõkben a rendelkezésre álló idõ kereteiben valamiféle átnézeti képsort felvillantani, bízva abban, hogy e kurta szemle sem lesz talán tanulság nélküli a jelen számára.

2. Már honfoglalásunk is jó nagy idõtávolságra van a mától, de a magyar nyelv élete ennél sokkal hosszabb idõt fog át. Hangsúlyozom, hogy a magyaré, hiszen nyelvünk a honfoglalás elõtt már jó másfél ezer, de inkább kétezer évvel azelõtt elvált legközelebbi nyelvrokonainktól is, s azóta éli a maga külön, önálló (tehát már nem finnugor nyelvközösségi) életét, saját, magyar nyelvi jelleggel, saját belsõ nyelvi törvények szerint továbbalakulva. Ennek a nyelvrokonainktól való igen régi elszakadásnak a következménye, hogy a honfoglaló magyarság a megértés egyetlen tényezõjét tekintve sem tudott volna már érintkezni akár legközelebbi nyelvrokonainkkal sem. Ez persze csak elvi síkon értendõ, hiszen ekkorra már régen megszûnt az ilyen érintkezésnek a földrajzi és történelmi lehetõsége.

Ugyancsak ennek a nagyon régi önállósulásnak a következménye, hogy a magyar nyelv a maga mintegy három évezredes múltjával régebbi idõ óta éli külön életét, mint a legtöbb európai nyelv, beleértve minden mai minket környezõ nyelvet is. Ha anyanyelvünk nem is olyan „õsnyelv” típusú nyelv, mint – mondjuk – a baszk, a grúz, az ír stb., idõbeli európai párjait körülbelül az örmény, a latin, a görög, az albán körében kell keresni.

A már önálló magyar nyelv honfoglalás elõtti idõszakának korábbi, hosszabb, mintegy másfél évezredes szakaszáról a mögötte levõ történeti körülmények részleteit tekintve vajmi keveset tudunk. Annyit azonban valószínûsíthetünk, hogy a magyarság valahol az Urál déli vidékein nyelvileg sem lehetett valami nyugalmi helyzetben, tekintve annak a területnek a közelségét, ahol a steppei népek vándorútjai és a kelet–nyugati kereskedelem fõ útvonalai vezettek, s ahol nyelvi környezetét már merõben idegen nyelvek tették ki. Nyelvi történetünk elsõ nagy vívmányának tekinthetõ, hogy ezt az irdatlan nagy idõt népünk – ma már beláthatatlan megpróbáltatások közepette is – eredeti nyelvének teljes megtartásával volt képes áthidalni.

A honfoglalás elõtti néhány évszázadról már biztosabban tudjuk, hogy a magyarság részben iráni, de fõként török nyelvû népek közvetlen környezetébe került, és nem maradhatott érintetlen azok kulturális és társadalmi-politikai és ezekkel szorosan együtt járó nyelvi befolyásától. S mint tudjuk, a magyarságról ekkor le is váltak saját nyelvi néprészlegek, s csatlakoztak is hozzá idegen nyelvûek (pl. a valószínûleg török nyelvû kabarok). Az olyan nagy kultúraváltások és századokon át erõsen ható nyelvi érintkezések, mint amilyeneken a magyarság ez idõszakban átment, gyakran alapjaiban rendítik meg a nyelvi viszonyokat. A népvándorlás számos népének nyelve el is tûnt ekkor itt, a pontusi térségben. A magyar nyelvvel nemcsak hogy ez nem történt meg, hanem eredeti mivoltát szinte érintetlenül megõrizte továbbra is, a viszonylag erõs török szókincshatás nyelvünk alapszerkezetét nem érintette. Azok a régi nézetek, amelyek ez idõszakban népünk magyar–török kétnyelvûségérõl szóltak, hibás értelmezéseken alapulnak, a mai nyelvtudomány tükrében egyáltalán nem tarthatók.

A honfoglalással a nyelvi krízisnek új lehetõségei álltak elõ. Nem nehéz megállapítani, hogy a nomád-félnomád kultúra huzamosabb fenntartásával, a korábbi társadalmi-szervezeti viszonyok továbbvitelével a magyarság nyelvileg is ugyanarra a sorsra jutott volna, mint mindegyik nomád nép, amely elõtte (pl. hunok, avarok, bolgár-törökök) vagy utána (pl. besenyõk, úzok, kunok) e régiókba költözött. De az államszervezet kiépítése, a kereszténység felvétele, a nyugati kultúrkörbe valón fokozatos bekapcsolódás számunkra nemcsak a nyelvi megmaradás szempontjából jelentett válaszutat, hanem nyelvünk továbbfejlõdési iránya, jellege tekintetében is. E viszonylatban döntõ jelentõségûnek kell tartanunk a nyugati, római kereszténységhez és nem a bizáncihoz való csatlakozásunkat, ami nyelvünk szorosabb értelemben vett európaiságának, továbbá írásbeliségünknek az alakulását is alapvetõen meghatározta.

A honfoglalással kemény próba elé került nyelvünk egy másik vonatkozásban is. A létszámban inkább negyed-, mint félmillióra tehetõ magyarság e beköltözéskor nem tudta kitölteni a Kárpát-medencét, s amellett megszállt területein is szinte mindenütt idegen, fõként szláv nyelvû lakosságra települt rá. Ennek a népünk létszámához képest meghatározhatatlan, de a helynevek tanúsága alapján összességében tetemes mennyiségû, egyes vidékeken ritkább, másutt sûrûbb szlávságnak a nyelvi felszívása a magyarok megszállta területeken aránylag hamar, egy-másfél évszázad alatt megtörtént. Ez sem volt kis nyelvi teljesítmény, sõt kimenetele akár másként is eldõlhetett volna, fõként ha arra gondolunk, hogy némileg hasonló helyzetben a balkáni szlávságra rátelepült hódító, török nyelvû bolgár-török népesség maga olvadt bele a szláv nyelvi szubsztrátumba, igaz, hogy ott e folyamatot a szlávsághoz kapcsolódó korai bizánci kereszténység is befolyásolta.

A tatárjárás a Kárpát-medencében földrajzi és gazdasági-politikai helyzeténél fogva éppen a magyar nyelvû népességnek óriási vérveszteséget okozott. Ez azonban nyelvi katasztrófával kevésbé fenyegetett, a középkori erõs magyar állam e nyelvileg is ható csapást viszonylag könnyen kiheverte. Sõt tulajdonképpen a középkorban szilárdult véglegessé és maradt fenn népnyelvi-nyelvjárási szinten egészen napjainkig az a magyar nyelvi egység, amely nyelvünket a hasonlóan nagy területen beszélt más nyelvekhez képest szinte egyedülállóvá teszi Európában: a magyar közösségbõl kulturálisan és nyelvileg is jó ideje kiszakadt csángó kivételével a legtávolabb esõ magyar nyelvjárások beszélõi is mindig tökéletesen megértették és megértik ma is egymást, a csekély szótani különbségek e tekintetben nem lényegesek.

A XVI. századtól fõként írott, irodalmi nyelvünkben kialakulni kezdõ magyar sztenderd számára a török hódoltsággal, illetõleg az ország három részre szakadtával éppen ezen a nyelvi szinten, az egységes magyar nyelviség dolgában keletkezett fenyegetõ veszély, mégpedig két oldalról is: egyfelõl a hódoltsági terület magasabb igényû nyelvi fejlõdése lemaradásának, másfelõl az önállósodó Erdély magyar nyelve távolodásának lehetõségével. De ezt a fenyegetést is áthidaltuk: több szerencsés tényezõ vált ugyanis a negatív hatások érvényesülésének akadályává. Az akkori magyar értelmiség, az úgynevezett magyar deákság népi összetartozás-tudatával, illetõleg ebben az anyanyelv meghatározó szerepének felismerésével nagyon következetesen törekedett egységes magyar írásgyakorlat kialakítására. Ezt a törekvést a magyar reformációnak az anyanyelvet egyházi-iskolai-irodalmi szinten elõtérbe állító szerepe (a Károli-biblia nagy nyelvi hatása, a református kollégiumok hathatós mûködése stb.) és az erdélyi magyar protestantizmusnak a magyar protestantizmus egészéhez nyelvileg is szoros kapcsolódása más oldalról támogatta. És ennek az egységes magyar nyelvi norma, az egységes magyar nyelvi ideál felé való tudatos haladásnak az ellenreformáció nemhogy nem állt nyelvileg útjában, hanem mindenekelõtt a magyarság összetartozását annyira szívén viselõ Pázmány Péter érdemébõl a pozitív folyamatot tovább segítette, erõsítette. Hogy a magyarság tudatába milyen erõsen és huzamosan ivódott bele a nyelvi összetartozás fontossága, azt jól jelzi, hogy még a XVIII. század végén is a megalakuló Erdélyi Magyar Nyelvmívelõ Társaság programtervezete kiemelten írta elõ az afölött való õrködést: az erdélyi magyar nyelv el ne távolodjon a közmagyar nyelvi használattól.

Mindezen múlhatatlan érdemû igyekezetek mellett is a XVII. és fõként a XVIII. század a magyar nyelvvel szemben új nyelvi kihívások idõszakát hozta el. Azokon a nyelvi színtereken, amelyeken a megszilárduló közélet országos jelleggel folyt (politikai és társasági élet, közigazgatás, tudomány, magasabb szintû oktatás stb.), részben a latin, részben a német nyelv foglalta el állásait egészen odáig menõen, hogy közszíntéren hovatovább magyar nyelven boldogulni már egyáltalán nem is lehetett. Ennek nemcsak az lett az ára, hogy a magyar nyelv némelyek szépirodalmi anyanyelvi buzgólkodásán kívül jórészt a mezõvárosok, falvak, tanyák szintjére szorult, hanem anyanyelvünk a különféle közéleti szerepek betöltési képességében a kifejezõkészség, a frazeológia, a stilaritás tekintetében is egyre hátrább maradt. II. József  hírhedt nyelvrendeletei már csak a jogi pecsétet tették rá erre a helyzetre. És ekkor a magyarság ügye iránti elkötelezettségrõl ismét a kor szellemi legjobbjai tettek fényes bizonyságot. A mellett a politikai harc mellett, amely a jozefinizmus után a magyar nyelv jogaiért megindult és több évtizeden át váltakozó erõvel és eredményességgel Széchenyi és Kossuth idejéig és személyes részvételéig eltartott, elsõsorban a magyar írók és grammatikusok fellépésének lett eldöntõ nyelvi jelentõsége (ez idõben író és grammatikus sem személyekben, sem mûködési jellegben nem vált úgy szét, mint késõbb). A kor nagy haladó szellemi eszmeáramlatának, a felvilágosodásnak a nyelvi törekvéseit olyan, a nyelv dolgait mélyen értõ és az anyanyelv ügyéért cselekedni kész és tudó személyiségek, mint Kazinczy, Révai, Verseghy úgy vitték át az elvi alapozás és a gyakorlati megvalósulás hazai területére, hogy a kor akkori magyarországi viszonyaihoz képest csodálatos szervezettségû, együttmunkálkodású, hatásfokú nyelvfejlesztõ mozgalmat bontakoztattak ki. A reformkor mindezt szervesen és töretlenül vitte tovább.

A közismerten nyelvújításnak nevezett mozgalom sokkal több volt a szókincs, a frazeológia gyarapításánál: az akkori mûvelt európai nyelvek szintjére emelte anyanyelvünket, a magyar nyelvi sztenderd fejlõdésében lényegében teljesen megszilárdította az irodalmi nyelvi normát és nyelvi eszményt, és megindította egy egységes magyar társalgási nyelv kialakulásának folyamatát. Ez a korábbi állapothoz képest viszonylag rövid idõ alatt óriási mérvû nyelvi átformálást, megújulást hozó magyar nyelvi-irodalmi-társadalmi mozgalom szinte párját ritkítja Európában, intenzitásban és hatásfokban talán csak a kor német és cseh nyelvi mozgalmai mérhetõk valamennyire hozzá. Nyelvi ébredésünknek e gyönyörû korszakai: a felvilágosodás kora és a reformkor nemcsak a magyar nyelv fejlõdésének a korábbinál sokkal magasabb szintjét hozták el, hanem ami talán még ennél is fontosabb volt: új életre keltették a magyarság már szunnyadni kezdõ nyelvi öntudatát. A felvilágosodás korának és a reformkornak ez a krízisbõl virágzást hozó nyelvi fordulata alapozott meg minden további magyar nyelvi fejlõdést, benne elsõsorban és legnagyobb értékûen azt a betetõzést, mellyel múlt századi klasszikusaink, Vörösmarty, Petõfi és Arany anyanyelvünket azóta is felülmúlhatatlan esztétikai szintre, csodálatos magasságokba emelték.

A millenniumi idõkben úgy látszott, hogy a magyar nyelv a külsõ és belsõ nyelvi viszonylatokat tekintve egyaránt fejlõdésének egyenes, kedvezõ szakaszába jutott. A további idõk azonban nem egészen ezt igazolták: nyelvünkre újabb és legújabb életszakaszaiban új veszélyek súlya nehezedett és nehezedik.

Horderejét és magában rejtõ következményeit tekintve a trianoni békeszerzõdést, majd ennek a második világháború utáni megismétlését kell itt mindenekelõtt számba venni. A Monarchia utódállamaiba szakadt többmilliós magyarság sokrendbeli politikai-kulturális hátrányain belül nyelvileg is a szó szoros értelmében kisebbségi helyzetbe került, kiszolgáltatva az új államok lényegében egyívású, azonos törekvésû, visszaszorító szándékú mûvelõdési-nyelvi politikájának. Ennek a napjainkig tartó, sõt az újabb idõkben jól érezhetõen még szigorodó nyelvpolitikának következményeként a szülõföldjét ugyan el nem hagyó, de határainkon kívül rekedt magyarság már helyzeténél fogva is egyre inkább háttérbe kerül a nyelvi közéletben, amit nagymértékben súlyosbít anyanyelvi mûvelõdése kulturális lehetõségeinek szûkülése, fõként pedig az anyanyelvi iskolázásban való fokozatos térvesztése. A többrendbelileg hátrányos nyelvi helyzet, a korlátozott nyelvi használati lehetõségek, a familiáris szintre szoruló anyanyelvi gyakorlat a szükségszerû és önmagában természetesen kommunikációs értéket képviselhetõ kétnyelvûségen át törvényszerûen visznek a nyelvi önbizalom csökkenése, a nyelvi asszimiláció, az anyanyelvvesztés felé, mindenekelõtt a jövõ nemzedékek, a fiatalság körében.

Itt is van azonban egy olyan mozzanat, amely ezeknek az anyanyelvünk egésze számára is egyértelmûen kedvezõtlen folyamatoknak a sodrában a pozitív oldalt képviseli. Ez pedig az, hogy az egységes magyar köz- és irodalmi nyelvi norma, a magyar nyelvi sztenderd mint nyelvi eszmény ma is töretlenül él a határokon kívüli magyarság tudatában és érvényesül nyelvi gyakorlatában, akadályaként a külön államokba szorult magyar nyelvûek számára potenciális veszélyként fentálló nyelvi eltávolodásnak, különfejlõdésnek. Olyan tényezõk hatása mellett, mint a turizmus, a rádió, a televízió stb., ebben meghatározó érdeme van annak a magyar értelmiségnek, amely a magyar nyelvi egység tudatos õrzését, az ahhoz való következetes ragaszkodást minden környezõ államban feladatának tekintette, és egységes magyar nyelvi normákhoz igazodó nyelvmûvelõ munkával, egységes magyar írásgyakorlat elfogadásával hathatósan támogatta. Az erdélyi magyar értelmiségnek, melyre a Magyarország mai határain kívüli legnagyobb magyar nyelvû népcsoport nyelvi oltalmazásának és vezérlésének a szerepe hárul, különösen kiemelkedõ fontosságú, Erdélyen messze túlsugárzó értékû feladata az összmagyar nyelvi egység ügyének az istápolása. A nyelvtörténész jólesõ érzéssel állapíthatja meg, hogy az erdélyi magyar értelmiség ezt a feladatát eddig múlhatatlan történelmi érdemmel, példamutató felelõsségérzettel látta el, s bizonyára ezt teszi a jövõben is.

Legújabban szórványosan tapasztalhatók Magyarország határain belül és kívül is olyan, sajnálatosan a nyelvtudomány köntösébe bújtatott kísérletek, amelyek a magyar nyelv egysége országok szerinti, határok szabdalta szétesésének az elméletét próbálják hirdetni. Mindnyájunk közös ügye, hogy ezek a szándékok sem a magyar nyelvtudományon belül, sem a szélesebb magyar beszélõ közösség körében ne kaphassanak erõre, s az egy és oszthatatlan magyar nyelvet és az azt õrzõ, ápoló nyelvi magatartást ne veszélyeztethessék.

A magyar nyelv mai és eljövendõ sorsának alakulásában magától értetõdõen „belföldi” nyelvhasználatunk a legdöntõbb tényezõ, annál is inkább, mivel a mai magyarországi nyelvi jelenségek természetes mintául szolgálnak a határokon kívüli magyar beszélõk számára is.

Sajnos, ez a minta több mint problematikussá látszik alakulni. Egyfelõl a nyelvhasználatot is erõsen befolyásoló világjelenségek elõl mi sem tudunk kitérni: a humán mûveltség és fogékonyság visszaszorulása, a durvaság eluralkodása, a modern élet rohanó, hajszoló sodra és megannyi más külsõ hatás mind-mind lecsapódik a mi nyelvünkben is. Sõt a kis népek nyelvének e tekintetben fokozott védtelenségét nyelvi ellenálló képességük jól érzékelhetõ gyöngesége még tetézi is, pedig a mi nem indoeurópai eredetû nyelvi rendszerünk különösen kevéssé alkalmas válogatás, idomulás nélkül beözönlõ idegen nyelvelemek fogadására. Az orosz nyelv hatása ellen még csak védelmezett bennünket e nyelvnek enyhén szólva nem nagy társadalmi népszerûsége, az angol nyelvi hatás azonban mára már a külföldmajmolás, sznobizmus révén is gátat szakított: a közbeszéd jelenségein kívül elegendõ Budapest utcáin végignézni, a cégtáblák, feliratok, hirdetmények errõl önmaguk vallanak. Másfelõl társadalmunk zavarodottsága, dekadenciája külön is kedvez a nemtörõdöm, hevenyészett, odavetett nyelvhasználatnak, nemkülönben az ízléstelenségnek, durvaságnak, trágárságnak, melyek az alacsonyabb rendû közhasználatnak ma már igen széles mezejérõl mind magasabb nyelvi szintekre is beszüremkednek. Nyelvmûvelõink minden dicséretes munkálkodása, igyekezete is kevés ezek ellensúlyozására, mivel e nyelvi tünetek mélyén a nyelvtudomány hatókörét messze túlhaladó társadalmi jelenségek húzódnak meg. A nyelvésznek persze kötelessége, hogy figyeljen és kendõzés nélkül figyelmeztessen arra: nyelvünk élete egy veszélyes szakaszának újra részesei vagyunk.

3. Anyanyelvünk története legfontosabb fordulóinak e rövid szemléje nemcsak azt tanúsítja, hogy a magyar nyelv sorsa mindenkor szoros függvénye volt népünk és nemzetünk történeti körülményei alakulásának, hanem bizonysága annak is, hogy az a mindenkori tudati és érzelmi viszony, amely nemzetünket anyanyelvéhez kötötte, maga is alakító tényezõje volt és marad történelmünknek. Ennek az a jól ismert, egyszerû oka, hogy a nép és a nemzet összetartozásának, sorsközösségének egyik legalapvetõbb kifejezõje, egyúttal biztosítéka és fenntartója az anyanyelv közössége. Pontosabban az a tudat, élmény és érzelem, amelyet az anyanyelvünkhöz való kapcsolat, anyanyelvünk öröklése, birtoklása, használata, hasznossága, nélkülözhetetlensége fejleszt ki bennünk, amely ugyan legegyénibb tulajdonunk, de ugyanakkor egy közösséghez is a legszorosabban fûz bennünket. Magyar nyelvünkhöz fûzõdõ viszonyunkban áttételesen benne van kötõdésünk szülõföldünkhöz, családunkhoz, a közös sorsunkban osztozókhoz és azt vállalókhoz, anyanyelvünk közvetíti közös mûveltségünket, hozzákapcsol közös múltunkhoz és hagyományainkhoz.

Mint láttuk, az a tudati-érzelmi kapcsolat, amellyel a magyar nép, majd nemzet anyanyelvéhez mindenkor ragaszkodott, amellyel féltette, ápolta, fejlesztette, ahogyan a bajban legjobbjait harcba küldve mindig kiállt és cselekedett érdekei védelmében, óvta meg nyelvünket annyiszor és annyi különbözõ formában felbukkanó veszedelmeitõl. Ez a sokszoros történelmi tanulság adhat okot és alapot arra, hogy anyanyelvünk ügyére továbbra is ne csupán bizakodva tekintsünk, hanem érte – ki-ki a maga területén és lehetõségei szerint – tegyünk is. Ahhoz persze, hogy anyanyelvi tudatunk és hozzá kötõdõ érzelemvilágunk nemzettudatunknak szerves része és ezáltal nemzeti létünknek, fennmaradásunknak fontos tényezõje lehessen, ismerni kell nyelvünknek azt a történeti szerepét, amelyet a magyarság életében eddig betöltött és betöltésére a jelenben és a jövõben is hivatott. Ha ehhez a történeti megismeréshez elõadásom valamivel is hozzájárult, már nem volt hiábavaló.


* Elhangzott a Romániai Magyar Népfõiskolai Társaság, az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület és az Ormos Zsigmond Közmûvelõdési Társaság rendezésében Temesvárott, 1996. május 30.–június 1-jén Történelmünk a Duna-medencében címmel megtartott, a honfoglalás 1100. évfordulójára emlékezõ történelemszemináriumon.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék