Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1996/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 1-2.füzet

Faragó József

A szabófalvi hejgetés emlékei

1. Az Új Magyar Tájszótár talán legtömörebb meghatározása szerint a hejgetés moldvai csángómagyar „újévi népszokás, melynek során a legények vagy gyerekek csapata házról házra járva, furulyálás, dobolás, ostorpattogtatás kíséretében rigmusokkal köszönti az új esztendõt”.[1]

A szokás szócsaládjának a moldvai magyar szókincsben egy fõnévi, egy melléknévi és egy igei alakja van: hejgetés, hejgetõ és hejget, csángó nyelvjárási változatban többnyire hégetés, hégetõ és héget. A szócsalád töve a hej hangutánzó és indulatszó, a hejgetõ énekben a felkiáltás, a zajkeltés eszköze. Noha ez a szó az ének ma ismert három töredékében csak egyszer hangzik el, mély hangú társával, a hajjal váltakozva annál gyakoribb a hejgetés dunántúli, hasonlóan archaikus mûfaji rokonának, a sok változatban összegyûjtött újévköszöntõ regölésnek a refrénjeiben.[2]

Ha a hejnek van egyenértékû mély hangú változata, akkor a hejgetésnek is kell lennie, ez pedig kizárólag a dunántúli regösénekek egyik mûszava hajgat és hajgatás formájában.[3] Eszerint a moldvai hejgetés mintájára a dunántúli regösénekeket hajgatásnak is nevezhetnénk. Archaikus rokonságuk további nyelvi bizonyítékaként a dunántúli hajgatnak kizárólag néhány moldvai csángómagyar népballadában bukkan fel havajgat, havalygat változata.[4]

Miként ismeretes, a magyarság mintegy háromezer évvel ezelõtt vált ki az ugor nyelvközösségbõl; azóta van önálló és megszakítatlan magyar nép, magyar nyelv és magyar kultúra. Ennek ellenére a hejgetés moldvai csángómagyar szócsaládja csak a három évezred legutóbbi évszázadában bukkant fel a tudományos kutatás számára a nyelvészektõl hozzávetõleg egymillióra becsült magyar szókincs tengerébõl[5] – a szócsalád bármelyik tagját ugyanis hiába kerestem összes jelentõs szótárainkban.[6] A népszokás neve nyomtatásban mai ismereteink szerint elsõ ízben 1907-ben jelent meg Wichmann Györgynének az északi csángó Szabófalva népszokásairól közölt tanulmányában: „Mind az ifjak, mind a gyermekek az ablak alatt állanak meg és engedélyt kérnek a hejgetésre.”[7]

Öt év híján fél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a népszokás nevével ismét találkozzunk. 1972-ben Hegedûs Lajosnak a moldvai Somoskáról a Dunántúlra telepedett csángómagyarokkal folytatott néprajzi-nyelvészeti beszélgetéseiben hangzott el a szokás egyszeri említése: „Mikor volt ez? Újév estéjin. Hogy hívták ezt? Hejgetésnek.”[8]

Újabb hat év múlva, 1958-ban, majd további tíz év múlva, 1968-ban közölte Kallós Zoltán azt az 1956-os szabófalvi és 1958-as lujzikalagori gyûjtését, amely a szócsalád több változatát tartalmazta: hejgetés, hégetés, héjgetés, hejgetõ, hégetõ és héget. Ugyancsak 1958-as közleményében olvasható az a szabófalvi hejgetõ énektöredék, amelynek egyik sora szerint „Elyöttek a hejgetõk”.[9]

Ez az a maroknyi adat, amelyet végül 1988-ban az Új Magyar Tájszótár összesített,[10] de kimaradt belõle Bosnyák Sándornak az az 1980-ban megjelent gazdag gyûjteménye, amelyrõl néha a folkloristák is mintha megfeledkeznének. Ebben olvashatjuk Wichmann Györgyné és Kallós Zoltán után a szabófalvi hejgetés újabb leírását, a szabófalvi népköltõ Lakatos Demeter[11] elõadásában. Csak azt a néhány mondatát idézem, amelyben a hejgetés szócsaládja is elõfordul: „A hejgetést már örököljük õsapáinktól. Minden esztendõben, új esztendõ elejin két-három-négy legin, két-három-négy gyerek, szokszor gyülendnek tízen-húszan-harmincan, ahogy megegyeznek és indulnak el hejgetni. [...] Mennek bé a zudvarba, egy hejget az ablaknál. [...] Moszt újabban kezdenek járni ilyen kisz gyerekek kicsi Jézuszkával. Béteszik egy ládába ész inekelnek ilyen ima-énekeket. De a régebbi a hejgetész. [...] Amikor kész a hejgetész, akkor hívják be a házba, tisztelik meg a legineket, ott járnak táncolni, ott mulatoznak isz, sz mennek mász házba.”[12]

Megkíséreltem, hogy az idézett Tájszótár lezárása után eltelt idõszak moldvai gyûjtéseiben újabb adatokat találjak, de ez mindössze két esetben sikerült. Pozsony Ferenc a klézsei Lõrinc Györgyné Hodorog Luca folklórrepertoárját felölelõ személyi monográfiájában idézi 1987-bõl, hogy „újesztendõben jártak hejgetni”,[13] és Péterbencze Anikó 1994-es tanulmányában fedeztem fel ugyancsak egy klézsei lakos egyetlen mondatát: „Hejgették el a régi esztendõt, s örvendték, hogy elmentek bé az új esztendõbe.”[14]

Folytatólag átnéztem a kolozsvári Folklór Archívum kiadatlan moldvai gyûjtéseit, de ott is csak két esetben bukkantam a hejgetés nyomára. Az egyik az 52 éves Kotyorka Antal furulyafelvétele volt fonográfhengeren, Hejgetés (urálás) címmel, Jagamas János klézsei gyûjtése 1950. december 31-én.[15] A másikat magam jegyeztem le 1956. augusztus 6-án a Szabófalvával szomszédos északi csángó Jugánban, ahol az 56 éves Bãlteanu Józiné Antaluc Veronka elmondta, hogy az öregek szerint az újévköszöntõ legények valaha így kértek engedélyt a háziaktól a hejgetésre: „Szabad, hogy hejgesszük, szabad, hogy mondjuk?” – az õ életében azonban a kérdés is, a köszöntés is már kizárólag csak románul folyt.[16]

Az eddigieket összefoglalva mindössze öt olyan moldvai falut ismerünk, ahol a hejgetés szócsaládjára még emlékeznek, éspedig Szabófalva, Somoska, Lujzikalagor, Klézse és Jugán. Az emlékezést azért hangsúlyozom, mert a felsorolt szerzõk közül egyedül Wichmann-né látta élõben és talán utolsónak a kihunyó népszokást, megjegyezve, hogy „legtöbbnyire román nyelvû vallásos ének a hejgetésük (kolinda), de Szabófalván magyar nyelvût is hallottam”.[17] Eszerint a magyar hejgetõ éneket Szabófalván már közel egy évszázaddal ezelõtt román énekkel vagy köszöntõvel cserélték fel, s az elõbb idézett 56 éves jugáni Bãlteanu Józiné is csak a születése elõtti idõbõl hallott a hejgetésrõl. Nem ok nélkül, ugyanis a hejgetést az egész moldvai csángómagyar folklórban több nemzedék óta a környezõ román folklórból átvett urálás váltotta fel, és az új szokás a réginek a nevét is annyira kiszorította, hogy csak a fenti néhány emlékére sikerült rábukkanni – de már ezek is véglegesen alámerülõben vannak a feledés tengerében. Így a hejgetésnek a Kallós Zoltántól 1958-ban és 1968-ban közölt, fönnebb idézett szócsaládja is alighanem nyelvtörténeti múlttá vált, mert Pozsony Ferenc újabb megfigyelése szerint „az 1970-es évek elõtt ebben a faluban a fiatalok is egységesen hejgetésnek nevezték a szokást. Azóta, újabb román eredetû jövevényszóval urálásnak nevezik az újesztendõhöz kapcsolódó köszöntõ jellegû szokást.”[18]

Külön feladat volna az urálás ismertetése,[19] de itt most egy alábbi tanulság kedvéért mindössze annyit hangsúlyozok, hogy ezúttal korántsem csak szócserérõl, hanem szokáscserérõl van szó. A hejgetés meg az urálás a moldvai csángómagyar folklórban az újévköszöntés két azonos funkciója, de tipológiailag önálló-különálló mûfaja, és mindössze annyi kapcsolatuk van egymással, hogy a hejgetést az urálás váltotta fel és szorította ki a hagyományból. A mûfajváltás évtizedeiben néhány faluban néhány adatközlõ néhány esetben az új szokást is a régi névvel illette (és az öt faluból idézett példák jórészt ebbe a kategóriába tartoznak), ezt a kis átmeneti nyelvi zavart azonban nem kívánatos a szakirodalomnak is átvennie.

Folkloristáink ugyanis a két szokást nem mindig különböztetik meg a kötelezõ tudományos szabatossággal: elnevezésüket nem egyszer vagylagosan használják, és közéjük egyenlõségi jelet tesznek, miáltal devalválják a szócsalád páratlan ritkaságát és értékét. Hadd idézzek néhány példát. Kallós Zoltán 1958-as és 1968-as közleményének egyaránt a Hejgetés Moldvában címet adta, holott az elsõben a két szabófalvi hejgetéstöredék elõtt négy lujzikalagori urálás van, mindenik hibásan hejgetésnek címezve, a másodikban pedig ismét három lujzikalagori urálás, minden hejgetés nélkül. Második közleményében úgy általánosított, hogy „Kalugeren [Lujzikalagoron] kívül több csángó-magyar faluban is szokás az újévi hejgetés” – holott mindenütt csak az urálás a szokás. Ezt a hibás terminust vitte tovább nemrég Demény István Pál: „A lujzikalagori hejgetés elemzésére itt nem térünk ki”[20] – írta, holott urálást kellett volna mondania. Kallós az elnevezést a mezõségi cigányok cigány nyelvû újévköszöntõ énekeire is kiterjesztette,[21] ezúttal azonban egyetértünk Deménnyel: „Véleményem szerint ezek nem függenek össze a szabófalvi hejgetéssel, legalábbis nem találtam egyetlen sornyi egyezést sem, és az adatközlõk sem mondották ezeket hejgetésnek.”[22] A Magyar Néprajzi Lexikon II. kötetében a címszó hejgetés, urálás, negyedik sora szerint pedig a hejgetést „urálásnak is nevezik”. Péterbencze Anikó írja, hogy „Szilveszter napján és újévkor járnak a hejgetõk, román nevükön urálók. [...] A hejgetés ma is élõ szokás valamennyi általunk ismert faluban.” Moldvában ma már sehol sem hejgetnek, az urálás ugyanis nem a hejgetés román elnevezése. Az urálást különben szintén „hejgetés szövege Lujzikalagorban” címmel közölte.[23] Gyûjteményében Seres András–Szabó Csaba hasonló módon mindkét urálást hejgetésnek címezte, holott a bevezetõ sorokban a lujzikalagori adatközlõ maga mondotta, hogy „a legények mennek urálni”. Mi több, egy ötsoros kis gyoszényi karácsonyi gyermekmondókát is hejgetésként közöltek, noha második sorából kiderül, hogy „Sokat nem urálok”.[24] Napjainkig jõve, Halász Péter 1994-es kutatástörténeti összefoglalásában szintén úgy fogalmazott, hogy „hejgetés (vagy urálás)”.[25]

2. A hejgetés szócsaládjára tehát mindössze öt faluban emlékeznek, de még ennél is ritkább a hejgetés szövege, az a rituális köszöntõének, amelynek már csak három változata maradt meg egyetlen helységbõl, Szabófalváról. Mivel nevérõl öt faluban tudnak, a szokás és annak keretében a köszöntõének valaha bizonyára elterjedtebb, sõt – mivel újévköszöntés nélkül élni nem lehet – az újabb uráláshoz hasonlóan szintén általános lehetett, de Szabófalván kívül sehonnan sem került elõ egyetlen olyan adat sem, amely néhai élõ voltára utalna.

Mind a három köszöntõének a magyar folklór legarchaikusabb „nyelvemlékei” közé tartozik, és mivel sajnálatos módon töredékesek, egyértelmû és végleges megfejtésük hungarológiai kutatásunk adósságai közé tartozik.

Az elsõt Wichmann Györgyné közölte 1907-ben:

 

Kelyetek fel, bojérok,

Gyújtsátok meg e gyortyákat,

Nyisszátok ki ez ajtókat,

Vesszétek meg e padakat.

Adj Isztennek szent angyala,

Membõl jöttünk, membe menünk,

Lelketeket membe visszük,

Testyeteket földbe tesszük.

Gyiófából koporszó,

Levelibõl borító,

Zágaiból legyezõ,

Gyükeribõl hangyázó.

Puszta pajta fedetlen,

Három beréb hat szemvel:

Ahó...!

 

A szerzõ szómagyarázatai közül csak kettõt idézek: a „vesszétek meg e padakat” értelme: „terítsétek le pokrócokkal”, a „hangyázó” pedig „védelmezõ a hangyák ellen”. E két értelmezésen azonban még töprengeni kellene, ugyanis nemcsak a „védelmezõ a hangyák ellen”, hanem a diófa ágaiból készült „legyezõ” mibenléte is talányos számunkra. Megjegyzem továbbá, hogy az „adj Isztennek szent angyala” helyesen „az Isztennek szent angyali” kellett hogy legyen – vagyis a szöveg nemcsak töredékes, hanem a közösségi használatban itt-ott hibás is lett. Különben maga a szerzõ is bizonyára helyesen jegyezte meg, hogy „ez egy régi karácsonyi misztérium szegényes maradványa”.[26] „Szegényes maradvány”, de a karácsonyhoz aligha van köze.

A második és harmadik változatot Kallós Zoltán gyûjtötte 1956-ban, megjegyezve, hogy „Szabófalván foszlányokat lehet még hallani, azonban nem akadtam olyanra, aki egészen el tudta volna mondani.”

A két töredék a következõ:

 

Kelyetek fel, bojérok,

Sánjátok ki ez ajtukat,

Gyújtsátok meg a fáklyukat,

Tõssétek meg pahárokat,

Vesszétek meg e padakat.

Elyöttek e hejgetõk,

Adjanak, mit akarnak!

Inkább kérünk csuk minkát,

Sz a zutaján nagy kalácst.

Sze mük köszöntjük szjépen,

Ledzsik honnét adzsanak!

Mász idõre gyét elyövünk,

Adjon Ziszten egísszéget!

 

A gyûjtõ szómagyarázataiból: sze: és; gyét: mikor, amikor; minkát: tyúktojást. Az utóbbi esetben szintén szövegromlással van dolgunk, mert a csuk minkát össze kell olvasni, miáltal a helyes formája és értelme tyúkmonykát, vagyis „tyúktojáskát” lesz. Hibás lehet a köszöntjük is; helyesen: köszönjük.

Végül a harmadik töredék ugyanonnan, a szöveg mindenik sora megismétlõdik:

 

Kelyetek fel, bojérok,

Gyússzátok meg gyortyákat,

Nyisszátok ki zajtukat,

Vesszétek meg padakat,

Tõsszétek pahárokat!

Gyiófából koporszó,

Levelibõl borító,

Zágaiból legyezõ,

Gyükeribõl hangyázó.

Puszta pajta fedetlen,

Három beréb hat szemvel,

Árva Bori anyátlan.[27]

 

E három talányos szövegû köszöntõének részleteinek további változatai a magyar népköltészetben a lehetõ legritkábbak. Kriza János klasszikus népköltési gyûjteményének, az 1863-ban megjelent Vadrózsáknak az egyik udvarhelyszéki, közelebbrõl Keresztúr fiúszéki találós kérdése ismétlõdik meg az elsõ és a harmadik szabófalvi ének megfelelõ soraiban:

 

Árva bornyu, anyátlan,

Puszta pajta, födetlen,

Három verébnek hat szöme,

Szenes csutak feteke.[28]

 

E találós kérdés elsõ sora elárulja, hogy az utóbbi szabófalvi hejgetés utolsó sora („Árva Bori anyátlan”) szövegromlás lehet az „árva bornyu, anyátlan”-ból, vagyis a moldvai sor a székelynek a félreértésén alapul. Ezért feltételezhetõ, de nem bizonyítható, hogy a szabófalvi hejgetés három utolsó sora esetleg a Vadrózsák találós kérdésébõl folklorizálódhatott. Egymástól függetlenek is lehetnek, sõt elméletileg a találós kérdés is folklorizálódhatott a hejgetésbõl, ennek azonban aligha van valószínûsége.

A folklorizáció viszont bizonyosra vehetõ a székely találós kérdés néhány, földrajzilag távolabbi változatának esetében. Így Ráduly János kibédi (marosszéki) gyûjteményében a rímtelenné vált harmadik-negyedik sor tanúsítja a folklorizáció negatív eredményét:

 

Árva csikó anyátlan,

Puszta pajta fedetlen,

Három veréb hat szemû,

Szenes csutak fekete.[29]

 

Szendrey Zsigmond–Kodály Zoltán nagyszalontai változata csak egyetlen szóban tér el a Krizáétól, éspedig a „csutak” székely tájszót az összmagyar köznyelvi „tõke” helyettesíti:

 

Árva bornyú anyátlan,

Puszta pajta fedetlen,

Három verébnek hat szeme,

Szenes tõke fekete.[30]

 

A költõ Weöres Sándor a magyar folklórterület nyugati részén szintén ismerte, és Pogány töredék címmel vette fel irodalmi antológiájának élére: „A Dunántúlon, Csöngén hallottam gyermekkoromban. Talán a magyar nyelvterület különféle tájain is megõrzõdött? Vagy az elterjedt Kriza-gyûjteménybõl szállt vissza a nép ajkára, nyomtatványból élõ szóvá? Nem tudom. A csöngei változat majdnem azonos Krizáéval, csak a negyedik sor különbözik kicsit: »A szennyes csutak fekete.«”[31] Itt a folklorizáció ismét negatívan hatott az eredeti szövegre, nyelvünkben ugyanis „szenes csutak” van, de „szennyes csutak” nincs.

A Vadrózsák találós kérdésének megfejtése bizonnyal döntõen hozzájárulna a szabófalvi hejgetés megfelelõ sorainak értelmezéséhez, ha nem olyan szimplán hangzana, hogy abbiza („az bizony”), vagyis mindenik sor semmiféle megfejtést nem kívánó, egymástól független kijelentõ mondat. Másként fogalmazva, az idézett kibédi és nagyszalontai gyûjteményben is ugyanazt a „megfejtést” kapjuk.

Valóban vannak olyan ál-találós kérdéseink, amelyek a megfejtõ tréfás félrevezetését, beugratását szolgálják. Ráduly idézett gyûjteményében Vagy igaz, vagy nem címmel,[32] Fábián Imre bihari gyûjteményében pedig Ál-talányok címmel[33] egész kis sorozatukat olvashatjuk. Népköltészetünkben leggyakoribb, legismertebb közülük talán az a típus, amelynek számos – köztük moldvai[34] – változata közül a nagyszalontai így hangzik:

 

Szarka repül a Tiszán,

Ajtó forog a sarkán,

Hótt ember fekszik a hátán,

Kis kutya ül a farkán.[35]

 

Mi több, a két típus kontaminációja is elõkerült a bihari Papfalváról:

 

Puszta pajta fedetlen,

Árva borjú anyátlan,

Szenestuskó fekete.

Varjú repül a Tiszán,

Szalonna csüng a nyakán,

Kuvasz ül a farkán.[36]

 

Végül a hejgetések meg a találós kérdések után egy harmadik mûfajban, a lakodalmi költészetben is találtam néhány olyan sort, amely a hejgetés szövegével rokonítható. Klézsén lakodalmi poharazgatás, koccintgatás közben hangzott el, miként Seres András 1980-ban gyûjtötte:

 

Adjon Isten jót,

[a]Mint régen vót:

Diófából koporsót,

Levelébõl takarót,

A héjából pohárkát,

Hogy ihassunk pálinkát.[37]

 

3. Vajon a Vadrózsák ál-találós kérdésének, valamint változatainak nem lehetett-e valaha olyan „komoly” megfejtése, amely feledésbe merült, és azért nyert volna tréfás jelleget? E feltételezéstõl sarkallva többen igyekeztek a kérdéses sorok értelmét megfejteni.

Úttörõként 1939–1940-ben Kallós Zsigmond elemezte a szabófalvi hejgetés akkor még egyedül ismert 1907-es változatának szövegét.[38] Terjedelmes tanulmányának lényegét Kovács Sándor Iván tömör összefoglalásából idézve, „Kallós Zsigmond úgy véli, hogy az elsõ hét sor a regösdalok legfontosabb motívumait tartalmazza, az utolsó három pedig – az elõbbiekkel együtt – a cseremiszeknél, saját elnevezésükkel mariknál megõrzõdött temetési szertartásra utal. A Puszta pajta fedetlen arra a szokásra vonatkozhat, hogy egyes cseremisz sírokra épületformát vagy fakerítést ácsoltak, ezzel a fedetlen, puszta pajtával pótolták az elhunyt otthonát, s ráaggatták egykori ruháit is. A Három veréb hat szemmel pedig a lélekmadár-képzet emléke: a cseremiszek (marik) hosszú pózna végére illesztett, fából faragott kakukkmadarat állítottak a sír fölé, a figyelõ madár a halott tájékoztatását és szórakoztatását szolgálta, híven beszámolt az elköltözöttnek a sír körül történtekrõl.”[39] Az utóbbiakról magam is osztom Demény István Pál véleményét: „A tudomány jelenlegi állása szerint ez az összevetés nem látszik igazolhatónak”[40] – de nincs kizárva, hogy keleti nyelvrokonaink és általában a keleti népek õsrégi hiedelmeinek és szokásainak alaposabb ismerete hozzásegíthetne a szabófalvi szöveg közelebbi értelmezéséhez.

A költõ Weöres Sándor 1972-ben nem a hejgetéshez, hanem a Vadrózsák találós kérdéséhez fûzte részben a Kallós Zsigmondéval rokon, részben önálló gondolatait: „Eredetileg talán: a halott anya temetése. Esetleg a mythikus, õsszel meghaló, tavasszal újjászületõ tehén-istenasszonyé (azért marad utána »árva borjú«); esetleg bármely elhunyt családanyáé. »Árva borjú anyátlan”: a halott gyermekei, családja, a gyászoló násznép. »Puszta pajta fedetlen«: a még üres sírverem. »Három veréb hat szemmel«: a jó szellemek segítségül hívása, akik hárman hatfelé tekintve vigyázzanak a megboldogultra a másvilágon. »Szenes csutak fekete«: talán a gonosz szellemek elriasztása, a holttest mosdatása faszén-porral kevert folyadékkal. [...] Persze mindez csak vak sejtelem.”[41]

A halott faszén-poros mosdatásáról a magyar szakirodalomban tudtommal nincs leírás. Feltûnõ viszont, hogy egyik szerzõ sem hivatkozik határozottan az elsõ és harmadik szabófalvi változatban, valamint a klézsei koccintóban a diófa koporsóból kibontott hasonlatokra, amelyek nem jelképesen, hanem közvetlenül temetésre utalnak. Ezt mondják az újabb korok keresztény angyalai is: „Lelketeket membe visszük, / testyeteket földbe tesszük.” Ebben a felfogásban valószínûbb, hogy a „puszta pajta fedetlen” nem a cseremisz sírokra ácsolt épületformát vagy fakerítést jelenti (Kallós Zsigmond), hanem a még üres sírvermet (Weöres Sándor).

A kutatások stafétabotját legutóbb Demény István Pál vette át. Õ nem annyira a szövegeket próbálta értelmezni, mint inkább a mûfaj néhai rituális funkcióját vizsgálta. A szerteágazó szakirodalom tanulságai, valamint saját eredményeinek summája szerint „Annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy a régiségben létezett egy hejgetés~hajgatás kifejezés mint mûfajnév, mint mágikus-rituális ének neve, illetve jelentette a szó az ilyen ének eléneklését. Az obi-ugor (és penuti indián!) analógiák alapján nagy valószínûséggel feltételezhetjük, hogy ez a kifejezés a honfoglalás elõtti samanizmusra megy vissza, és a táltosok (egyik) énekét jelentette. Magát a szöveget nem tudjuk ilyen régre visszavezetni, illetve az ilyen nagy régiségét bizonyítani, sõt a szabófalvi hejgetést még kielégítõen értelmezni sem, mindazonáltal elmondhatjuk, hogy maga a szöveg is nagy régiséget mutat.” A szerzõ külön érdeme, hogy a keleti párhuzamokkal együtt a szabófalvi hejgetést és a dunántúli regölést elsõ ízben közelítette közvetlen szomszédaink: a románok, ukránok, bolgárok kolindái, karácsonyi énekei felé, és közöttük nemegyszer már-már szó szerinti egyezéseket talált. Indokoltan igényli tehát, hogy „a töredékesen fennmaradt rituális énekeinket részletekbe menõen össze kell vetni a kelet-európai népek, elsõsorban a románok, ukránok, bolgárok rituális énekeivel. Így még sok összefüggésre fény derülhet, és talán még a homályos szövegeinket is értelmezni tudjuk majd.”[42]

Befejezésül „homályos szövegeinknek” egy még ismeretlen változatát, illetõleg töredékét közlöm. Lakatos Demeter, a már említett szabófalvi népköltõ Csángu hejgetísz új esztendûnek címû kiadatlan versében,[43] a szokás költõi leírásában idézi a hejgetõ mondóka két sorát, de nem tudhatjuk, hogy ezeket a helyi szóhagyomány töredékeibõl vagy pedig a szokás szakirodalmából merítette-e. Az elsõ föltevés azért valószínûbb, mert a szakirodalom alapján bizonyára szó szerint és több egymással összefüggõ sort idézett volna – így ezt az egymással össze nem függõ két sort tekinthetjük a szabófalvi hejgetés utolsót lobbanó kis emlékének:

 

Megérkezett újesztendû,

Újbul zseng ablaknál csengû,

Újbul hejegetni járunk,

Egísz reggelig urálunk.

Újév hozzon boldogságat,

Virítsand ki minden házat,

Bor és kenér, kívánam,

Legyen mindig asztalan.

 

Háram piszleny hat szemvel,

Puszta pajta fedetlen.

Várják új esztendût, várják,

Leginek a falut járják

Hejegetni leánakhaz,

Haranggal az ablakhaz.

Hul a legszebb leány, ott állnak,

Bort és nogy perecet várnak.

 

Egyik hejeget ablaknál,

Mászik szaprunba csukaknál,

Harmadik a tültészend áll,

A negyedik hordu bornál.

Másikak ökrökkel járnak,

Udvarand zembernek szántnak,

Huncutabb a leányt csukalja

És házban a tortát nyalja.

 

Reggel vetnek, hul szántattak,

Újbul keresik leányakat,

Újbul bor és újbul perec,

Búzát, pujt látsz, ahul keres-sz.

Így kezdûdik újesztendû,

Fû fazakban disznóbendû,

Iszik, táncol a nép, mulat,

Szomorúság ma megfulladt.

 

Egyik másnak jót kívánunk,

Van leginünk vagy leányunk,

Kívánjuk, hogy eladudik,

És legin meghászuludik.

Szép gondokkal évet kezdünk,

Miután nincsenek mezsdük,

Máskar füldbül verekedtek,

Újévkor is nem egyeztek.

 

Néhány szómagyarázat: zseng: cseng; piszleny: kis csirke; szaprunba csukaknál: a sopronban (fészerben, román ºopron) a tyúkoknál; puj: kukorica (román pui). Az utolsó három sor bizonyára úgy értelmezendõ, hogy miután a mezsdük (mezsgyék) a termelõszövetkezetben megszûntek, a füldbül (földért) folyó veszekedések is abbamaradtak.

Íme a hejgetésnek azok az elég sokat, de még mindig nem eleget vizsgált szabófalvi töredékei, amelyeket bizonyára Kovács Sándor Iván értékelt a legtalálóbb szavakkal: „Csak évezredekkel mérhetõ, mióta görgeti és koptatja az idõ ezt a törmelékké töredezett szöveget. Valamennyi változatát anyanyelvi emlékezetünk legféltettebb kincseként kell tehát õriznünk, rögzítenünk és továbbhagyományoznunk.”[44]

Az irodalomtörténész óhajához a folklorista hadd tegye hozzá: gyûjtenünk is. Talán sikerült minden lehetséges forrást felkutatnom, összesen a következõ szerény eredménnyel: egyik legarchaikusabb népszokásunk, a moldvai csángómagyar hejgetés több emberöltõ, talán több mint egy évszázad óta annyira nem él már sehol, hogy nevére is mindössze öt faluban emlékeznek, szövegének pedig mindössze négy töredéke maradt meg egyetlen faluból. A magyar folklórkutatás történetében alighanem elõször adódik, hogy népi kultúránknak egy olyan ritka emlékére találjunk, amelynek összeszámlálására még egyik kezünk ujjai is túlságosan soknak bizonyulnak. Ezért halaszthatatlan kötelességünk volna Szabófalván és a többi északi csángó faluban – emberi számítás szerint bizonyára a tizenkettedik óra után, de az íratlan, szóbeli költészet megmaradásának valamilyen csodájában reménykedve – valamennyi aggastyánt végigkérdezni felõle, mert minden felbukkanó kis szövegfoszlány támpontokat nyújthatna teljesebb szövegének visszaállításához, valamint szimbólumainak megfejtéséhez.


[1]  Új Magyar Tájszótár II. Bp. 1988. 912. (Ezután ÚMTSz.) Vö. még Magyar Néprajzi Lexikon, II. Bp. 1979. 521.

[2]  „Hej (sej, ej) regö (rege, regü) rejtem” stb. több változatban Sebestyén Gyula gyûjteményében: Regös-énekek. (Magyar Népköltési Gyûjtemény, IV.) Bp. 1902.

[3]  Sebestyén Gyula idézett mûvébõl és más forrásokból hejget és hejgetés címszó alatt több adatát összesítette az ÚMTSz. II. 795.

[4]  Veress Sándor: Népzenei gyûjtés a moldvai csángók között. Ethn. XLII(1931). 138: „Szép fehér pekulár magát havajgassa”, Somoska; Faragó József–Jagamas János: Moldvai csángó népdalok és népballadák. Buk. és Bp. 1954. 114: „Szegény árva legény magát havajgassa”, Klézse; Seres András–Szabó Csaba: Csángómagyar daloskönyv. Moldva 1972–1988. Bp. é. n. 327: „Havalygatás” (szöveg nélküli hangszeres zene furulyával), Klézse. Vö. még ÚMTSz. II. 888: havajgat.

[5]  Szabó T. Attila: Hány szó van a magyar nyelvben? (1968) = Nyelv és múlt. Válogatott tanulmányok, cikkek, III. Buk. 1972. 81–89.

[6]  Magyar tájszótár. Buda 1838; Kriza János: Vadrózsák. Székely népköltési gyûjtemény. Kvár 1863. 489–524: Tájszótár; Czuczor Gergely–Fogarasi József: A magyar nyelv szótára, II. Pest 1864; Ballagi Mór: A magyar nyelv teljes szótára, I. Pest 1873; Magyar nyelvtörténeti szótár, II. Bp. 1890; Szinnyei József: Magyar tájszótár, I. Bp. 1893; Szamota István: Magyar oklevél-szótár. Bp. 1906; Bárczi Géza: Magyar szófejtõ szótár. Bp. 1941; A magyar nyelv értelmezõ szótára, III. Bp. 1960; A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, II. Bp. 1970; Lakó György–Rédei Károly: A magyar szókészlet finnugor elemei. Etimológiai szótár, II. Bp. 1971; Magyar értelmezõ kéziszótár. Bp. 1972; Szabó T. Attila: Erdélyi magyar szótörténeti tár, V. Bp.–Buk. 1993; Etymologisches Wörterbuch der Ungarischen, III. Bp. 1993. – Megjegyzendõ, hogy a szócsalád bár nagyon ritka, de a régiségben sem ismeretlen nyelvünkben, anélkül azonban, hogy a földrajzi távolság miatt kapcsolatba lehetne hozni a moldvai hejgetéssel. Így Szabó T. Attila: i.m. V. 15. a háromszéki Kökösrõl idézi az 1765-ben lejegyzett hejegetés szót, „hej-hej kiáltás”-sal értelmezve: „Tudom, hogy egy éjtszakának idején nagy hejegetés, hogatás s szekér tsikorgás volt a hátam megett.” Ennél sokkal régebbi és gyakoribb adat 1438 és 1585 között a Hejgetõ családnév összesen hatszori elõfordulása, ötször hely nélkül, egyszer Biharból Heygethe, Heygethew és Heigheteo változatban, l. Szamota István: i.m. 369. és Kázmér Miklós: Régi magyar családnevek szótára XIV–XVII. század. Bp. 1993. 467. Nem tudni, hogy ugyanazon családközösségrõl van-e szó, és nevük magyarázatára sincsenek támpontjaink. Kázmér föltételezése szerint a mélyhangú Hajgatóval együtt „jajgató, siránkozó, panaszkodó” jellemnév lehet.

[7]  Wichmann Györgyné: A moldvai csángók szokásaiból. (Szabófalváról.) Ethn. XVIII(1907). 289.

[8]  Hegedûs Lajos: Moldvai csángó népmesék és beszélgetések. Népnyelvi szövegek moldvai telepesektõl. Bp. 1952. 134. és Szójegyzék 321.

[9]  Kallós Zoltán: Hejgetés Moldvában. Népr. Közl. III(1958). 1–2. sz. 40–50. és Hejgetés Moldvában. Mûvelõdés XXI(1968). 12. sz. 42–43.

[10]  ÚMTSz. II. 912.

[11]  Lakatos Demeternek három posztumusz kötete jelent meg, bevezetõikben a szerzõ pályájára és költészetére vonatkozó adatokkal: Csángó strófák. (Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok, 26.) Bp. 1968; Csángú strófák. Válogatott versek. Válogatta, a szöveget gondozta és a bevezetõt írta K. Lengyel Zsolt–Szabó T. Ádám–Szász Judit Anna. Bern 1988; Búcsú az ifjúságtól. (...) közreadja és az elõszót írta Domokos Pál Péter. Bp. 1992.

[12]  Bosnyák Sándor: A moldvai magyarok hitvilága. (Folklór Archívum, 12.) Bp. 1980. 133.

[13]  Pozsony Ferenc: Szeret vize martján. Moldvai csángómagyar népköltészet. Kvár 1994. 239.

[14]  Péterbencze Anikó: Közösségi alkalmak és táncok Bákó környékén. Néprajzi Látóhatár (ezután NL.) III(1994). 1–2. sz. 190.

[15]  356. sz. fonográfhenger a kolozsvári Folklór Archívumban.

[16]  0596. sz. ugyanott.

[17]  Wichmann Györgyné: i.m. 289.

[18]  Pozsony Ferenc: Újesztendõhöz kapcsolódó szokások a moldvai csángóknál. NL. III(1994). 1–2. sz. 151.

[19]  Bõvebben Faragó József: A hejgetéstõl az urálásig. Egy archaikus moldvai csángómagyar népszokás elrománosodása és eltûnése. Sajtó alatt a Honismeretben.

[20]  Demény István Pál: A hejgetés meg a sámánének. NL. III(1994). 1–2. sz. 137.

[21]  Kallós Zoltán: Hejgetés az erdélyi cigányok kántáló énekeiben. Népr. Közl. III(1958). 4. sz. 51–58.

[22]  Demény István Pál: i.m. 138.

[23]  Péterbencze Anikó: Táncok és táncos szokások a Bákó környéki falvakban = „Moldovának szíp táiaind születem ...” Magyarországi csángó fesztivál és konferencia. Jászberény 1990. 72–73.

[24]  Seres András–Szabó Csaba: i.m. 68–69, 518–519. és 41.

[25]  Halász Péter: Eredmények és feladatok a moldvai csángók néprajzi kutatásában. NL. III(1994). 1–2. sz. 11.

[26]  Wichmann Györgyné: i.m. uo. Ugyanezt a szöveget közölte nyelvjárási mutatványként, a nyelvtudományban használt diakritikus (vagyis mellék)jelekkel a finn Yrjö Wichmann is északi csángó és hétfalusi csángó szótárában, ez azonban késõn, csak halála után jelent meg: Wörterbuch des ungarischen moldauer nordcsángó- und des hétfaluer Csángódialektes... Herausgegeben von Bálint Csûry und Artturi Kannisto. (Lexica Societatis Fenno-Ugricae, IV.) Helsinki 1936. 212, a hejget, hejgetés címszó uo. 56.

[27]  Kallós Zoltán: i.m. 1958.

[28]  Kriza János: i.m. 348: LXXXIV. sz.

[29]  Ráduly János: Hold elejti, nap felkapja. (Kibédi találós kérdések.) Buk. 1990. 255: 1937. sz.

[30]  Szendrey Zsigmond– Kodály Zoltán: Nagyszalontai gyûjtés. (Magyar Népköltési Gyûjtemény, XIV.) Bp. 1924. 147: 278. sz.

[31]  Weöres Sándor: Három veréb hat szemmel. Antológia a magyar költészet értékeibõl és furcsaságaiból. Bp. 1977. 47.

[32]  Ráduly János: i.m. 254–255: 1930–1937. sz.

[33]  Fábián Imre: Bihari találós mesék, találós kérdések, mesetalányok. Nagyvárad 1994. 134: 1666–1669. sz.

[34]  Pozsony Ferenc: i.m. 158: 213. sz.

[35]  Szendrey Zsigmond– Kodály Zoltán: i.m. 147: 277. sz.

[36]  Fábián Imre: i.m. 134: 1668. sz.

[37]  Seres András: Moldvai magyar lakodalmi szokások. NL. III(1994). 1–2. sz. 111.

[38]  Kallós Zsigmond: Hejgetés. Dunántúli regös emlék és a pogány magyar sírbatétel szertartása egy csángó népdalban. Vasi Szemle VI(1939). 313–321. és Dunántúli Szemle VII(1940). 32–43.

[39]  Kovács Sándor Iván: Egy képzelt irodalomtörténettõl a valóságos rendszerig = Weöres Sándor: i.m. 30–31.

[40]  Demény István Pál: A hejgetés meg a sámánének. NL. III(1994). 1–2. sz. 140.

[41]  Weöres Sándor: i.m. 47.

[42]  Demény István Pál: i.m. 146–147. és 149.

[43]  Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában, Lakatos Demeter rendezés alatt álló, több mint hétszáz versét és leveleit tartalmazó hagyatékában találtam az idézett vers gépiratát, valamint Új esztendõ Hejgetísz címû, hasonló tartalmú kéziratát. Közlésre nemcsak azért választottam a gépiratot, mert a kézirat kibetûzése, némelyik szavának-kifejezésének értelmezése és átírása hosszas nyelvészeti munkát igényel, hanem azért is, mert az olvashatóbb gépirat a szokás mozgalmasabb és terjedelmesebb leírását adja; a hejgetõ mondóka két sora különben mindkettõben azonos. A gépiratról megjegyzendõ, hogy a versszakok élén a nagy kezdõbetûk után sem nagybetûket, sem központozást nem használ; a j, ny és ty betûket a román helyesírás szabályai szerint igyekszik kifejezni; a hosszú magánhangzókat, valamint a mássalhangzók megkettõzését nem ismeri. Mindezeket a zavartalan olvasás végett kijavítottam vagy kiegészítettem, miközben minden nyelvjárási sajátságot megõriztem. – A hagyatékra Tázlói Gábor volt szíves felhívni a figyelmemet, amiért neki ezúttal is köszönetet mondok.

[44]  Kovács Sándor Iván: i.m. 31.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék