Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1996/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 1-2.füzet

Páll Árpád

Két bibliográfiai kötet, avagy tanúvallomás
könyvkiadásunk brosúrakorszakáról

A szerkesztõi kívánság úgy szólt, hogy tanulmányozzam át az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában megjelent két bibliográfiai kötetet (Romániai Magyar Könyvkiadás 1944–1949. Összeállította: Tóth Kálmán és Gábor Dénes, Kolozsvár 1992, 152 lap; Romániai Magyar Könyvkiadás 1950–1953. Összeállította: Szigethy Rudolf és Újvári Mária, Kolozsvár 1995, 132 lap). Nézegessem, forgassam ezt a két kiadványt, mely újjáéleszti a két világháború közötti idõszakban György Lajos által elkezdett, majd Valentiny Antal, Monoki István és Vita Zsigmond által folytatott tevékenységet, az erdélyi magyar könyvkiadás rendszeres figyelését és számontartását, mely mindaddig tartott, míg az EME-t 1948-ban hatalmi szóval meg nem szüntették. Nézegessem, forgassam a két kötetet s a benne foglalt anyagot vessem össze saját tapasztalataimmal, lévén, hogy már érettségi elõtt a Móricz Zsigmond Kollégium kiadója és a Méhkas körül sürögtem-forogtam, 1948-ban pedig huszonegy éves ifjúként magam is az Állami Könyvkiadó bukaresti magyar szerkesztõségében dolgoztam. Amint az anyagot tanulmányozni kezdtem, mind határozottabban éreztem, hogy ezúttal nem élhetek a recenziók, könyvismertetések szokásos módszereivel, nem ragadhatom meg a két kiadvány valamilyen központi kérdését, hogy összehasonlítsam más mûvek, rokon kiadványok tartalmi és formai jellegzetességeivel, s ezekhez fûzzem megjegyzéseimet és fejtegetéseimet. Nem vagyok bibliográfus, illetéktelenül szólnék hozzá az anyaggyûjtés és összeállítás módszeréhez, az adatok prezentálásához és más hasonlókhoz. Különben is milyen központi kérdés hámozható ki több ezer különbözõ jellegû, mûfajú és terjedelmû könyv és nyomtatvány egymás alá sorakoztatott címeibõl? Valamiféle központi kérdés itt nem az adathalmazban, hanem esetleg az adathalmaz mögött keresendõ. Ott, abban ragadható meg esetleg valamilyen általános jellegzetesség. Másrészt hiába idézõdtek fel emlékezetemben egyik-másik cím olvastán olyan élmények, emlékek, amelyek a korszakra igen-igen jellemzõek, s amelyek ma már hol meggondolkoztató, újraértékelendõ formában, hol meg egyenesen ironikus színekben jelennek meg az emlékezet képernyõjén, ezeknek ecsetelése, vázolása emlékiratba vagy más hosszabb írásba kívánkoznék, semmiképpen nem egy röpke recenzióba.

Régi szokásom, hogy az elõszót vagy az utószót akkor olvasom el, amikor már belekóstoltam a könyvbe, amikor van már némi összehasonlítási, viszonyítási alapom. És talán soha annyi hasznát nem vettem a berögzõdött szokásnak, mint most, amikor elolvastam Gábor Dénes emlékezését Tóth Kálmánról és romániai magyar könyvészetérõl, valamint Dávid Gyula tanulmányát a korszak magyar könyvtermésérõl. Ez utóbbiból fõként a következõ két-három mondat rímelt addigi tûnõdéseimmel, s lendítette egyben tovább gondolatmenetemet: „A király eltávolításával, a köztársaság kikiáltásával (1947. dec. 30.) meglódult eseménysorozat a magyarság legszélesebb rétegeit is döntõ módon érintette. Az állami és pártszervek tehát fontosnak tartották, hogy ezeket a tömegeket s az átalakításban szerepet játszó aktivistákat megfelelõ politikai és ideológiai irodalommal lássák el. Ez a magyarázata a »brosúra-könyvkiadás« hirtelen elõretörésének és a romániai magyar könyvtermés tematikai egyoldalúságának is.” Ez az! – örvendeztem – a „brosúra-könyvkiadás” lehet a központi fogalom, ami a két kiadványban tükrözõdõ korszak jellegzetességét, sajátosságát kifejezi. Ennek a körüljárásával érzékeltethetõ egyúttal azoknak a jelenségeknek egyike-másika is, amelyeknek tanulmányozásához a kiadványok alapot, segítséget, útmutatást nyújthatnak.

A brosúra fogalmának, jelentésének eredetileg nincs meg az a hangsúlyos politikai tartalma, töltete, amivel az itt tárgyalt összefüggésben rendelkezik. A múlt század végi, e század eleji Ujváry Béla-féle francia–magyar zsebszótár szerint a brochure jelentése: füzet, röpirat; a budapesti Akadémiai Könyvkiadónál 1987-ben megjelent, Eckhardt Sándor szerkesztette kéziszótárban ez olvasható: brosúra, füzet; a Kriterion Könyvkiadónál 1979-ben nyomdafestéket látott Idegen Szavak Szótára ismét kettõs értelmet tulajdonít a szónak: 1) néhány nyomtatott ívre terjedõ fûzött könyvecske, 2) röplap, röpirat. Bárhogyan is szerepel azonban, akkor is, ha csupán a terjedelmet jelzi, és akkor is, ha a terjedelem mellett mûfaji vagy mûnemi jellegzetességekre is utal, fogalmában a politikai vonatkozások egyik esetben sem elsõrendûek, nem meghatározó fontosságúak. Ezzel a hangsúllyal, ezzel a töltettel a fogalom az itt tárgyalt idõszakban telítõdött.

Csak megerõsít a felismerésben az, amit Gábor Dénes írása tudatosít: György Lajos, az erdélyi magyar irodalom elsõ bibliográfiájának összeállítója 1926-ban megjelent munkájában az „irodalom” szót a legtágabb értelemben használta, minden önálló kiadványként megjelent nyomdai termékre vonatkoztatta. Ezzel mintegy hagyományt teremtett a késõbbi bibliográfiák számára, akár maga állította össze õket, akár mások. A számba vett anyagnak bizonyára akkor is tetemes részét tették ki a 15–30 vagy 30–60 lap terjedelmû nyomtatványok, s közöttük akadhattak röpiratok, még politikai tartalmúak is, mégsem nevezte õket senki brosúrának. Füzetekként emlegették és emlegetjük õket mind a mai napig. Mert a brosúra fogalmához – hadd ismételjem meg és húzzam alá – ma már nem is csak a politikai tartalom tartozik hozzá, úgy általában, hanem egy bizonyos meghatározott magatartás, hozzáállás és az ezzel összhangban lévõ politikai tartalom. A maga lényegi és formai sajátosságaival.

Dávid Gyula megállapítását, miszerint a társadalmi-politikai változások magyarázzák a brosúra-könyvkiadás 1948-as elõretörését és dominánssá válását, a nem politikai vagy nem közvetlenül politikai jellegû kiadványok háttérbe szorulása pedig külön is kiemeli a termés szembeötlõ tematikai egyoldalúságát – a tanulmányba foglalt számos táblázat bizonyítja. Mind az elsõ kötet bevezetõ tanulmánya, mind a másodiké híven és meggyõzõen ábrázolja az adott korszak könyvkiadásának és könyvnyomtatásának jellemzõ vonásait: az egyre erõteljesebben jelentkezõ központosítást, az egész ágazat állami irányításának és ellenõrzésének kialakulását, a kisebb vidéki központok leépülését és megszûnését s ezzel egyúttal a színesség, változatosság, a kezdeményezõkészség elapadását. A táblázatok nemcsak érvként szolgálnak a megállapítások alátámasztására, de érzékletes képet is nyújtanak róluk. Álljon itt szemléltetésül mindjárt egyik elsõ táblázat néhány adata: a kommunista párt kiadásában 1944 és 1948 között 269 kiadvány jelent meg magyar nyelven, míg a hagyományos magyar intézmények összesen 106-ot adtak ki. Az elsõ három és fél évben, vagyis 1948-ig a 269-bõl 82 jelent meg, a következõ két évben pedig 187. Ezzel szemben a hagyományos magyar intézmények az elsõ három és fél évben 100 kiadványt jelentettek meg, a következõ két évben pedig mindössze 6-ot. (Nyilvánvalóan nem önként vállalt takarékossági szempontok miatt.) Hogy azután a jelenséget a brosúrák hirtelen elõretörésének nevezzük, mint Dávid Gyula teszi, vagy az elõzõ évek során felhalmozódott tendenciák új minõségbe való átcsapásának, arról tetszésünk szerint dönthetünk. A táblázat adatai alapján magam az utóbbi meghatározás mellett szavaznék, mert a kommunista párt kiadványainak esetében 1945-ben és a következõ két évben csaknem azonos szintet mutató, halmozódó tevékenységrõl van szó (25, 29, 24 kiadvány), amely azután 1948-ban – nyilvánvalóan az elõzõ évek során megszerzett tapasztalat és a bõvülõ keretek alapján – új minõségbe csap át (73 kiadvány, a következõ 1949-es évben pedig 114). Némileg hasonló tendenciát mutat a szakszervezetek és a Romániai Demokrata Nõk Szövetségének kiadói tevékenysége is, a Magyar Népi Szövetségé már nem egészen – itt azonban nem mehetek bele ennek a részletes taglalásába.

Miért állítom, hogy a „brosúra-könyvkiadás” fogalmához nemcsak számszerû, mennyiségi mutatók tartoznak hozzá, nem is csak általában a politikai tematika jellemzõ rá, hanem bizonyos jól meghatározott magatartás, hozzáállás, kérdésfelvetési és tárgyalási mód is? Azért, mert ezeknek az áttételesebb, közvetettebb vonásoknak a számbavétele nélkül nem mérhetjük fel és nem értékelhetjük kellõképpen a brosúra-könyvkiadás szellemének az egész kiadói tevékenységre gyakorolt befolyását és hatását. Vagyis hiányosan vázolhatjuk csak fel az összefüggéseket. A jelenség részletes elemzése természetesen a tartalmi vonatkozások alapos szemügyre vételét feltételezi, nem árt azonban már itt felhívni rá a figyelmet, mivel a kiadványok harsogó címei szinte kötelezõ erõvel kényszerítik ki a megjegyzést a lajstromok áttekintõjébõl. Az igazság Katinról – hirdeti az RKP egyik 52 oldalas brosúrájának címe mindjárt 1945-ben, s a címhez a következõ magyarázatot fûzi hozzá: „A német-fasiszta bitorlók által a katini erdõben agyonlõtt lengyel hadifogoly tisztek kivégzése körülményeinek megállapítására és kivizsgálására kiküldött különbizottság jelentése.” Jól tudjuk, ma már a tizenéves gyerekek elõtt sem titok, hogy a bizottság nem az igazságot derítette ki, hanem az igazság meghamisításával a fasisztákkal egy húron pendülõ bolsevikokat, a sztálini rendszert igyekezett felmenteni a felelõsség alól. Amibõl témánkkal kapcsolatban az a megjegyzés adódik, hogy a brosúrairodalomban az igazság, sõt az egyedüli, megfellebbezhetetlen igazság magabiztos hirdetése többnyire egyoldalú ítélkezésekkel, összefüggések figyelmen kívül hagyásával vagy mint jelen esetben: hazugságokkal, propagandafogásokkal, az igazság meghamisításával függ össze. A kifejezetten politikai témájú kiadványok címeibõl valósággal süt a kérlelhetetlenség és a hajthatatlanság: Vessük ki sorainkból a nép ellenségeit!; Korlátozzuk a kizsákmányoló kulákosztályt!; Leplezzük le a cionizmust! stb. stb. A koronát az engesztelhetetlenségre egy a falusi pártpolitikai körök részére megjelentetett 1951-es kiadvány címe teszi fel: Gyûlöljük minden erõnkkel a háborús uszítókat, szabadságunk és boldogságunk ellenségeit (az 1950–1953-as bibliográfia 39. oldalán található 78-as számmal megjelölve). Mit mondhat errõl az ember? A nagyon vitatható szabadsághoz és boldogsághoz csakis a teljes lényt eltöltõ harag és gyûlölet talál. Az is természetes, hogy valamennyi politikai ellenfél vagy másként gondolkodó, másként vélekedõ személy és intézmény ellenségnek, árulónak, kémnek vagy gyilkosnak minõsüljön. A következõ lapon a 109. számmal jelölt kiadvány: A Jugoszláviai Kommunista Párt gyilkosok és kémek kezében. Dokumentum és cikkgyûjtemény. Ford. az RMP Kiadója magyar szerkesztõ bizottsága. Vagy a 72. lapon, 1952-bõl, Sejnmann, U.: A Vatikán a béke és a demokrácia ellensége stb. stb.

Ha valakit aztán ilyen érzelmek és indulatok töltenek el, jobban mondva: ha egy hatalmi szerv propagandája ilyen irányban igyekszik alakítani, modellálni a polgártársak érzelmeit és gondolatait, akkor természetes, hogy a legnagyobb hévvel dicséri a maga elképzeléseit s az elképzeléseket megvalósító intézményeket: A világ legdemokratikusabb alkotmánya; Egy valóban demokratikus választási rendszerért; A leghaladóbb társadalmi-gazdasági rendszer; Az igazi román–magyar közös múlt stb. stb. Mondanom sem kell: az igazi, a valóságos, a szuperlatívuszos fogalmak egytõl egyig csonkák, manipuláltak, ferdék, hazugok.

Mindössze emlékeztetõül teszem hozzá a fentiekhez: az effajta viszonyuláshoz szervesen illeszkedik a katonás modor és a megjátszott tanítómesteri póz. Harc a vetési kampányért; Harcra az aratási kampány sikeréért; Utasítások a termények felbecsülésére; Mit tanulhatunk a tudományból a termésbetakarításról – ez különlegesebb volt, ennek az adatait is lejegyeztem (1953, 98. l. 316. cím). És egy másikét is: Buharov, A.V.: Tanulj meg súlyt emelni! [Bukarest] Testnevelési és Sport Kiadó (1952, 54. l. 42. cím).

A második kötet bevezetõ tanulmányában Dávid Gyula többek között arról ír, hogy az 1948–1953-as könyvtermés szakrendi csoportosítása eleve kockázatos, mivel a kiadványok csak részben vehetõk már kézbe. Jelentõs részüket kiselejtezték, zúzdába küldték, s azokban az években hivatalosan már nemigen foglalkoztak bibliográfiával. Ami mégis kézbe vehetõ, azzal gyakran elõfordul, hogy „... a formailag ilyen vagy olyan tematikai csoportba sorolható mû igazából a politikai propagandairodalomhoz tartozik”. Mivel D. Gy. nem akar elejébe vágni a tartalmi vonatkozásokat is szemügyre vevõ és elemzõ belsõ vizsgálatnak, mindössze a szépirodalmi mûvek táblázatokba foglalt csoportosítását tekinti át, és a táblázatok egyetlen pontjához fûz kommentárt: „...a nem román és nem orosz-szovjet irodalomból fordított” mûvekhez. 1949-ben ezek között szerepel az amerikai Kanin-Garson színmûve, az Ócskavas nagyban, amelyet a kolozsvári színház mint az „amerikai imperializmust leleplezõ” mûvet tûz mûsorára, továbbá Jean Lafitte Életre-halálra címû ellenállási regénye, amelyet a Világirodalmi Lexikon meg sem említ, és Anderson Nexõtõl A szürke fény. Kétévi szünet után 1951 és 1953 között évenként egy-egy nyugati irodalmi mû tûnik fel ismét, talán mondani sem kell: nem a legjelentõsebbek közül való. Hadd egészítsem ki Dávid Gyula megjegyzéseit egy-két magam által számba vett és csoportosított adattal, megjegyezve, hogy a számolgatásra épp a két kötet bevezetõ tanulmányaiba foglalt táblázatok szemléletessége és gondolatokat megmozgató ereje ösztönzött: az 1950-ben megjelent, illetve lajstromba vett 405 kiadvány közül – a címekbõl s a rövid jellemzésekbõl ítélve – 203, vagyis eggyel több mint a kiadványok fele tartozik a fentebb jellemzett brosúrák csoportjába. De hogy a brosúrák szelleme mennyire rányomja bélyegét a más jellegû kiadványokra is, annak érzékeltetéseként hadd soroljam fel néhány más jellegû mû és nyomtatvány címét is, a teljesség igénye nélkül: Ágyúszónál hangosabban (versantológia), Az elsõ brigád, Acélfal, Ünnepi mûszak, Fény a földeken (elbeszélések), Fogj bátran tollat (44 dolgozó versei), Borisz Polevoj: Mi szovjet emberek; Prilezsaeva: Melletted vagyunk, elvtárs (ifjúsági regény), Raudszepp: Küzdelem a kolhozért (regény), Tûzben edzett brigád, Lavrenyov: Amerika hangja (színmû). Zenemûvek: Lépj ki bátran, Száll a szikra, Új várak épülnek, Harcosok leszünk, Vidáman köszönt a pionír.

A negyvenes évek végének és az ötveneseknek a szelleméhez, hangulatához és szerkesztõi gyakorlatához szervesen hozzátartozott egy olyan jellegzetesség is, amit a bibliográfiai adatok nem nagyon érzékeltethetnek, vagy csak nagyon halványan, nagyon hézagosan sugallhatnak: az idõszerû politikai szempontok hivatalosan megkövetelt elsõdlegessége, primátusa, mindenek felett valósága. Nemcsak az újonnan született mûvek megítélésénél érvényesült ez a szempont, illetve váltott ki néha nagyon heves vitákat a szerkesztõségeken belül a politikumot szûkebben vagy tágabban, közvetlenebbül vagy közvetettebben értelmezõ, a politikai szempontot kizárólagosnak tekintõ és az idõszerûség követelményeit esztétikai szempontokkal is párosító szerkesztõk között, hanem a klasszikusok mûveinek elbírálásakor is. Igen gyakran ezen múlott, hogy végül is valóban reprezentatív alkotás kerül be a kiadói tervbe és az olvasó asztalára, vagy pedig másodrendû, nem túl jelentõs írásmû. Aki tehát a bibliográfiai adatokat áttekintve az adott korszak könyvkiadásának általános képét óhajtja megrajzolni, annak arra a kérdésre is többé-kevésbé biztos és meggyõzõ választ kell adnia: a klasszikusok mûvei közül és a világirodalmi alkotásokból miért éppen a bibliográfiában feltüntetett mûvek kerültek kiadásra, és miért nem mások? Melyek voltak az egyes szerkesztõségek tájékozódásának, választásának döntõ szempontjai? S ugyanebben az összefüggésben kell megítélnie az elõ- és utószavakat is. (Hogy mindössze egy kirívó példát említsek meg: Móricz Zsigmond Rokonok címû regényének a román kiadásához készült elõszó félkarú óriásnak mondja az írót, mert társadalomszemléletét nem a marxizmus–leninizmus „felismerései” jellemzik.) A kommentárok mellett a szöveg épségét, teljességét vagy cenzúrázottságát is érdemes számba venni, mert különbözõ esetekben egyes szerkesztõk elkötelezettsége és ébersége nem ismert határokat és gátakat.

Minthogy a bevezetõ tanulmányok a bibliográfiák összeállításának gondjait és nehézségeit, hellyel-közzel pontosításra vagy kiegészítésre szoruló jellegét is megemlítik, bátorkodom magam is egy-két megjegyzéssel, adalékkal elõállni. Az elsõ kötet bevezetõ tanulmányában a jelentõsebb könyvkiadók számbavétele után a 7. lap utolsó bekezdésében Dávid Gyula azt írja: „Végül szerényebb teljesítménnyel, de az önszervezõdésre irányuló széles körû igyekezetet jelezve bukkannak fel olyan kiadók, mint az aradi Aurora csoport, a Demokratikus Népi Írók Kiadója, az Új Géniusz, a kolozsvári Dózsa György, a Libro, a Petõfi Atheneum...” stb. stb. – folytatódik a felsorolás. Emlékezetem szerint, bár ebben nem vagyok egészen biztos, a Dózsa György Kiadó, amely fõként az orosz irodalom népszerûsítését tûzte ki célul, valamiféle szervezeti kapcsolatban állt egy hasonló profilú magyarországi könyvkiadóval és alighanem az Orosz Könyvvel is. Nem is annyira önálló könyvkiadással foglalkozott, hanem az oroszból fordított könyvek újrakiadásával és terjesztésével. Kérdéses tehát, hogy mennyire lehet az önszervezõdés igyekezetének példájaként felhozni. Még kérdésesebb ide sorolni a rövid ideig létezett Librót, amely tudomásom szerint az RKP észak-erdélyi vagy Kolozs megyei kiadója, de legalábbis valamiféle érdekeltsége volt. Ugyancsak a bevezetõ tanulmányban a nyolcadik oldalon ez olvasható: „1947-ben megindul már az Állami Könyvkiadó (magyar szerkesztõséggel és kolozsvári fiókkal), vele párhuzamosan pedig a Közoktatási Minisztérium veszi át a magyar tankönyvek kizárólagos kiadásának jogát...” A második kötet bevezetõ tanulmányában mintegy az elõbbi gondolatmenet, illetve helyzetvázolás folytatásaként ez áll: „...Kiss Jenõ, aki annak idején még az Erdélyi Helikonnál kezdte szerkesztõi inaséveit, és Tóth Samu, akinek majd az ötvenes évek második felében és a hatvanas években lesz meghatározó szerepe a romániai magyar könyv grafikai-tipográfiai arculatának kialakításában[...] kezdettõl fogva ott van az Állami Könyvkiadónak az államosítás után kialakult kolozsvári szerkesztõségében.” Majd lennebb: „...az Állami Könyvkiadó bukaresti magyar szerkesztõségében ott találjuk Abafáy Gusztávot, Bonyháti Jolánt, Szemlér Ferencet és Páll Árpádot”. A két megállapítás között egy kis ellentmondás van, és a szerkesztõség tagjainak felsorolása is kiigazításra szorul. 1947-ben lehetett ugyan magyar munkatársa az Állami Könyvkiadónak (talán Bonyháti Jolán személyében), mert a bibliográfia szerint abban az évben jelent meg a kiadó impresszumával Horváth Istvánnak A kacsa és a kakas címû meséje (Bukarest, 1947. Imprimeria Naþionalã. 84 l.). Magyar szerkesztõsége azonban nem volt. A magyar szerkesztõség 1948. április végén–május elején létesült, amikor Bonyháti Jolán mellé (õ volt a szerkesztõség õs-bukaresti tagja) lehívattak Bukarestbe engem is, majd rövid pár nap után megjelent Abafáy Gusztáv. A kolozsvári magyar szerkesztõség megalakulásának idõpontja az, ami a második kötet bevezetõjében szerepel: az államosítás utáni idõszak, 1948 nyara, ha jól emlékszem, augusztusa. Részletkérdés ugyan, de a pontosság kedvéért megjegyzem: Szemlér Ferenccel nem dolgoztam együtt a bukaresti szerkesztõségben, pár hónapos fõvárosi tartózkodás után 1948 szeptemberétõl a kolozsvári szerkesztõségbe kerültem Kiss Jenõ és Tóth Samu mellé – velük együtt dolgoztam a Kiadónál 1949 decemberéig, katonai szolgálatra való bevonulásomig. Szemlér Ferenc õsz vége felé került Bukarestbe és dolgozott aztán ott hosszú éveken át.

A sorozatokat a két kiadvány úgy tartja számon, hogy a megfelelõ helyen a címeket egymás alá sorakoztatva összefüggõ jellegüket érzékelteti, a szerzõk és a címek ábécérendjében pedig egyenként, megszámozva tünteti fel õket. 1947-ben Sütõ Andrással együtt ifjúsági lapot szerettünk volna indítani. Mivel az engedély megszerzése rendkívül bonyolult, hosszadalmas és megítélésünk szerint eléggé kétséges volt, Balogh Edgár tanácsára a Magyar Népi Szövetség Központi Ifjúsági Bizottságának röpirataként jelentettük meg három alkalommal kiadványunkat. Különbözõ címeken, másokat is bevonva, illetve feltüntetve az impresszumban: Magyar Ifjúság – 1947. március; Petõfivel – július; Szabad ifjúság – november. Röpiratként nem kellett engedély a megjelenéshez. A bibliográfiában az elsõ nem szerepel, a második és a harmadik megtalálható. Nem sorozatként. Az eseten csodálkozni nem lehet (az elsõ Kolozsváron jelent meg a Minerva nyomdában, a második Temesváron, a harmadik ismét Kolozsváron a Csákányovszky nyomdában), nehezményezni még kevésbé. Az elsõ kettõn szerepel a „szerkesztõ bizottság”, a harmadikon már csak ez áll: Az RMNSZ ifjúságának kongresszusi röpirata.

Nevek, álnevek, szignók. Az elsõ kötet névmutatójában, a 138. lapon Nagy Elek neve után zárójelben Méhes György szerepel. Életmûvének legnagyobb része ugyanis ezen a néven látott nyomdafestéket. Nem rajta múlott, nem õ kívánta így, a körülmények kényszerítették névváltoztatásra. Franyó Zoltánnál a második kötet névmutatójában zárójelben szintén olvasható: „l. még Lajtha Géza”. Az eljárást, a módszert nem lehet azonban általánosnak mondani, nem minden felvett név, álnév után szerepel az eredeti is. Vagy fordítva. Kászoni Kata például emlékezetem szerint Marton Lilinek volt az álneve egy idõben, Kese András a Kakassy Endréé. Érdemes volna a névmutatókat ebbõl a szempontból is átnézni és kiegészíteni addig, amíg a nevezettek vagy a biztosan emlékezõ kortársak, ismerõsök még életben vannak.

Az ötvenes-hatvanas évek szokásaira és fõként a Politikai Kiadó és az Orosz Könyv kiadásában megjelent kiadványokra eléggé jellemzõ volt, hogy a fordító(k) nevének feltüntetése nélkül jelentek meg. Szerepelnek viszont becslésem szerint „hályogkovács” fordítók is. A teljesebb és több vonatkozást is felvillantó névmutatók ebbõl a szempontból is nagy szolgálatot tehetnének.

Apróságok, félreérthetõ, félrevezetõ sajtóhibák. Az 1945-ös lajstrom 205. pontjánál (30. lap) ez áll: Nagy József: Tanuljon oroszul! Ucsitjesz po vergerszki! (sic!). Robotos Imre: Az igazi román–magyar közös múlt címû brosúráján a szerzõ neve egyik helyen helyesen szerepel, a sorozatot jelölõ felsorolásban viszont Botos Imreként. Az Állami Kiadó egyik könyve Füllentõ Gerne és más mesék címmel szerepel (elsõ kötet 83. l.). Füllentõ Gergucról van szó, alighanem kézírásos kartotékról másolhatta át valaki, ezért lett az u-ból n, a c-bõl e. A második kötet 70. lapján 319. sorszámmal ritka évi tünemények szerepel – nyilvánvalóan égi tüneményekrõl van szó.

Bizonyára más is talál hasonló apró szeplõket, ha a köteteket átböngészi. Vitathatatlan azonban, hogy megjelenésük nagy segítséget jelent a kutatásnak, a jelenlegi és a jövõbeli kutatóknak egyaránt, elõképzettségtõl és korosztálytól függetlenül.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék