A magyarok krónikája

Összeállította, szerkesztette és az összefoglaló tanulmányokat írta Glatz Ferenc.
Officina Nova. Bp. 1995. 816 lap

Hódít a krónika új értelmezésû mûfaja. Az utóbbi években az Officina Nova könyvkiadó jelentkezett hasonló tartalmú sorozattal. Kiadásában látott napvilágot Bodo Herenbergtõl Az emberiség krónikája (Bp. 1991), Felix R. Paturitól A technika krónikája (Bp. 1991), más szerzõktõl pedig A sport krónikája, A film krónikája és több más munka. Közös jellemzõjük, hogy egységesen nagy formátumú, díszes kiállítású, gazdagon illusztrált, inkább a szélesebb olvasóközönségnek szánt, érdekes és színes kiadványok.

Ezúttal nem külföldi, hanem magyar tudós szerzõ jelentkezik a sorozat legújabb és a nyugatiakat szakmailag jóval felülmúló darabjával és magyar témakörû munkával: Glatz Ferenc. „Tesszük a dolgunkat – írja az Elõszóban –, mint õseink tették évszázadok során, válaszoltuk azoknak, akik kérdezték: vajon éppen akadémiai intézetnek kell szárnyai alá venni egy képes-színes magyar történelem összeállításának gondjait? S nemzetközi tudományos konferenciák szellemi izgalmát cserélni fel e »népmû« készítésére? A válaszok egyszerûek: mily erõs szellemi izgalom egy szempontrendszerrel követni végig az õstörténettõl napjainkig egy nép történelmét. Mily nagy kihívás megkísérelni otthonosan mozogni különbözõ korok emlékei között.” De a szerzõ azt is érzi, hogy generációja „életre szólóan adós közösségének”. Azért alkotta meg ezt a munkát annyi neves szakember, „sok szerzõ részvételével”.

És valóban Glatz Ferenc mint történetíró, mint szerkesztõ és az MTA Történettudományi Intézetének igazgatója számos munka, történettudományi és oktatás számára írt kézikönyv szerzõje, több sorozat és forráskiadvány sorozat szerkesztõje és elindítója. Hogy csak a közelmúlt termésébõl idézzünk, õ adta ki az utóbbi évek egyik legjelentõsebb újkori magyar történeti forráskiadványát Palatin Josephs Schriften címmel. (Vierter Band. 1809–1813. Zusammengestellt und kommentiert von Sándor Domanovszky, herausgegeben und eingeleitet von Ferenc Glatz. Bp. 1991. Quellen zur Neuen Geschichte Ungarns.)

Több tanulmánykötete mellett mindig gondot fordított arra, hogy az Intézet mûhelyének alkotói, régebbiek és újabbak, a közönség elé kerüljenek írásaikkal. Történetírásunk modern felfogásának tanújeleként Glatz Ferenc a szerkesztõje a múltunkat mélyebben a kontinens történetébe ágyazó Magyarok Európában sorozatnak, melynek keretében idõrendben Engel Pál, Szakály Ferenc és Kosáry Domokos kötetei meg is jelentek, az utolsó, befejezõ rész pedig az õ feladata. Egyebek mellett Glatz szerkeszti a Történetírók Tára sorozatot, amelynek sokkötetes anyagában Clio híveinek több reprezentánsa korszerû válogatásban jutott az érdeklõdõk kezébe. Az utóbbi sorozatban õ maga is több régebbi történetíró tanulmánykötetét jelentette meg, így Domanovszky Sándorét (Gazdaság és társadalom a középkorban. Bp. 1979), legújabban pedig Hajnal Istvánét (Technika, mûvelõdés. Bp. 1993). A fiatalon elhunyt neves elõd, Ránki György nyomdokaiba lépve (akinek emléke elõtt jelen kötetében külön címszóval is tiszteleg), a Történettudományi Intézet igazgatójaként karolta fel a vezetésére bízott intézmény minden lényeges hagyományát és élénk kezdeményezõkészséggel és koncepciózusan vette számba és valósította meg a hatáskörébe vágó feladatokat. Hivatásul választott szaktudományának azon jeles képviselõi iránti tiszteletként, akik elõtte jártak, nagy sikerû emlékkönyvek egész sorának szerkesztését vállalta magára. Így jelentek meg egymásután Kosáry Domokosnak, Benda Kálmánnak, Pach Zsigmond Pálnak, Hanák Péternek és Niederhauser Emilnek kerek évfordulós emlékkönyvei. Mindez jó alkalom volt arra, hogy ne csak a pályatársak, az országhatárokon belül és kívül dolgozó, ismert történészek szólaljanak meg, hanem a fiatalabbak, sõt a szárnyaikat csak most bontogató intézeti ifjú kutatók is. Hiszen ebben Glatz Ferencnek – mint 1979 óta a História alapító-szerkesztõjének – már nagy gyakorlata és tapasztalata van. A kezdetben évi hatszori megjelenésû periodikának persze nem ez a fõ érdeme, hanem az, hogy a nagyközönséghez 50–70 000-es példányszámban eljutva „Magyarország és a térség aktuális, eddig többnyire tabuként kezelt történeti témáit feszegeti (nemzeti kérdés, egyház, környezetvédelem, szociális feszültségek stb.)”.

Nyilván nemcsak az Officina Nova nyújtotta lehetõség, hanem a millecentenárium kedvezõ alkalma is felkínálta Glatz Ferencnek, hogy egy nép egész történeti fejlõdésének nyomon kísérésében érvényesítse történetírói képességeit. Ha száz esztendõvel ezelõtt a Szilágyi Sándor szerkesztette monumentális millenniumi történettel (A magyar nemzet története. I–X. Bp. 1895–1896) emlékeztek a legjobb szakemberek népünk múltjára, most más viszonyok között tekintenek vissza. A millenniumi történethez fogható nagy összefoglalás, ugyancsak a tízkötetesre tervezett Magyarország történetének vaskos kötetei az MTA gondoskodásából 1976 óta folyamatosan jelennek meg, és a sorozat három rész kivételével el is készült.

Más megközelítésre volt tehát szükség az 1100 éves évforduló alkalmából, és úgy érezzük, ezt az új megközelítés-módot találta meg Glatz legújabb, nagyméretû, mintegy 4000 szócikket tartalmazó munkájában. A História szerkesztõjeként világosan tapasztalhatta, hogy korszakunk emberének beállítottsága nagyon alkalmas a történeti múlt színes-képszerû megjelenítésû, közérthetõ és világos szerkezetû elõadásmód befogadására. Akár az Officina Nova sorozata is modellt szolgáltathatott volna, de A magyarok krónikájában valami egészen újszerû módszerrel találkozunk. Nemcsak pusztán arról van szó, hogy a szövegek és a képek váltakozásával, egyszer az egyik, máskor a másik jóvoltából az olvasó érdeklõdése, élménykeresése, szellemi izgalma folytonosan jelentkezik és fokozódik, hanem egy következetesen, fegyelmezetten végigvitt megközelítési módról.

Hogyan is néz ki a könyv egy lapja, kérdéscsoportja vagy kis fejezete? Elõször is a szerzõ minden korszakba, annak szellemébe egy lényegre törõ, néhány lapnyi összefoglalással vezeti be az olvasót. Azután egy szûkebb idõszakra, esemény- vagy jelenségsorozatra vonatkozó kronológia következik, majd az egyes történeti tények konkrét, tömör, néhány soros kifejtése; mindig úgy, hogy a megértést szemléltetõ kép, fakszimilé, rajz, festmény, lelet, térkép, vázlat, grafikon, fénykép, rekonstrukció segítse. A kép vagy ábra alatt minden esetben rövidebb-hosszabb szöveg, kronológiai eligazítás. Ilyen színes kockákból, mozaikokból tevõdik össze a látványos összkép, amely eseményt, történelmi tettet rögzít, vagy jelenséget elevenít meg. Példának mindjárt a honfoglalás kérdését hozhatjuk fel (38–41). A 881–895 közötti idõszak idõrendje után rövid szövegrészek: Morva fejedelemség – Nagymorva Birodalom; A magyarok megjelenése a Kárpát-medencében és A morvák harcai a keleti frankokkal címmel, benne illusztrációként Vágó Pál festménye: Magyarok Kijev elõtt és Szláv harcosok (rekonstrukciós rajz). Aztán újabb tömör szövegek: A vereckei bevonulás; A fehér ló mondája és A bizánci császár a türkökrõl. Ezekhez tartozik néhány kép: a magyarok követe a fehér lóval Szvatopluk elõtt; jobbról a magyarok bevonulása (miniatûr a Képes Krónikából, 1358); a hét vezér hûséget esküszik Álmosnak – ahogy a 19. században elképzelték; turulábrázolás; hajfonatot díszítõ korong, Rakamaz; végül elõkelõ magyar férfi süvegének ezüstbõl készített csúcsa. További kétlapnyi anyag egészíti ki a magyar honfoglalás témakörét, amely 895–904 közötti kronológiával kezdõdik, majd a következõ darabokból áll: A honfoglalás és a törzsek széttelepülése; A megosztott Európa; A gyepû kiépítése; A magyarok hadmûvészete és Pannonia megszállása címû szövegek és ezekhez kapcsolódó képanyag. Így A honfoglalás kori társadalom szerkezetének vázlata (köznép, harcosok, urak); Honfoglalás – ahogy a 19. században elképzelték (részlet Munkácsy Mihály színvázlatából), aztán térkép (Közép- és Kelet-Európa a 10. század elején) és Honfoglalás kori visszacsapó íj (rajz). Természetesen minden korszakhoz és idõszakhoz találó, annak szellemiségébe és gondolkodásába illeszkedõ szöveg és illusztrációs anyag, ami nemcsak annak részleteire, hanem egy idõszak lelkére világít rá, beleértve a politika, a gazdaság, a mûvelõdés, a társadalom kérdéseit. Ez a közérthetõ „népmû” annak az útkeresésnek a szellemében jöhetett létre, amelyet Glatz régóta kutat, hogy ti. a történeti valóságot, a múltat nemcsak hagyományos, klasszikus, tudományos eszközökkel kell a historikusnak bemutatnia, hanem korunkhoz alkalmazkodva, közérdeklõdéshez is kapcsolódó és népszerû formában, ha kell, újszerû mûfajokkal, a média meghódítására alkalmas módon.

Mindezt korszerû szemlélet szellemében, aminek elsõ szembeötlõ jele a szokásostól némiképpen eltérõ periodizáció. Noha a tatárjárásig nagyjából a régi csapáson halad, azután A középkori magyar nagyhatalom (1241–1437) (miért nem Mátyással bezárólag? – kérdezhetjük) periódus következik, majd A rendi állam és bukása (1437–1541) címû. A török világ és az újjáépítés után következõ korszaknak A polgári állam alapjai (1765–1830) címet adja, majd a Nemzetté válás és állami önállóság (1830–1867) következik. Az Osztrák–Magyar Monarchia idõszakára két cím világít rá, mégpedig a Modernizáció és polgárosodás, valamint a Virágkor és bomlás. A következõ szakaszok nagyjából az eddig ismert határok között mozognak, de külön fejezetként szerepel a Rendszerváltás. Kérdések a jõvõrõl (1990–1995). Nézõpontjához tartozik nemcsak a tények kritikai vizsgálata és értékelése, az összefüggések keresése, a minél sokoldalúbb megközelítés, hanem az országos-nemzeti-népi fejlõdés megértésére az európai valóságba, fejlõdésbe való beágyazás, amit Kosáryval és többi munkatársával együtt már a Magyarok Európában elõszavában meghirdetett. Ha a térkép földrajzilag Európába helyez el bennünket, egész fejlõdésünk, gazdasági és mûvelõdési életünk, társadalmi elõhaladásunk is ide kapcsol. Nemcsak a honfoglalást követõen jár így el a szerzõ, bemutatva a magyar kalandozásokkal párhuzamosan a vikingek hadjáratait is, hanem A francia forradalom hatása a magyar közvéleményre tárgyalása során is elemzi ezt a korszakindító nemzetközi eseményt. Nemkülönben amikor 1848 bemutatásába fog, melyben a belsõ és külsõ tényezõk-események mintegy globális körképe rajzolódik ki.

Kétségtelen, hogy a kontinensen meggyökeresedett magyarság mindig érzékeny volt az európai változások, gazdasági-politikai, mûvelõdési-mûvészeti áramlatok és irányzatok iránt, s azoknak megfelelõ, sajátos alkotásokkal igazolta jelenlétét. Ha nincs is a rheimsi székesegyházhoz vagy kölni dómhoz fogható mûemlékünk, de a kötetben felsorakozik a jáki templom, a kolozsvári Szent Mihály plébániatemplom, a fertõdi Eszterházy-kastély vagy a Parlament monumentális épülete. Mint ahogyan az ipari forradalomtól lázas Európában Jedlik Ányos a technikában a dinamóval jelentkezett, és a kontinensen elõször nálunk épült elektromos üzemû földalatti vasút az Andrássy út mélyén.

Az elsõ pesti földalatti szelvényrajza meg is található a kötetben a millenniumi, 1896-os év bemutatásánál. Itt egyébként a világra tekintõ ablakot a sport ünnepe, az elsõ újkori olimpiára való emlékezés nyitja. A millenniumi esztendõ jelentõs eseményei között a földalattin kívül az Iparmûvészeti Múzeum megnyitása, az ünnepségek taglalása során még négy kép: az Iparmûvészeti Múzeum szecessziós épülete, a Városligetben felépített emlékkiállítás bejárata, egy plakát a ballonnal való felszállás propagálására és Benczur Gyula festménye Millenáris hódolat címmel szemlélteti az emlékezetes eseményt. (Kár, hogy a Hõsök terének reprezentatív szoborcsoportja Árpádnak és vezéreinek alakjával nem jelentkezik a kötetben. Igaz, hogy a hiányt részben pótolja a kötet elején a Feszty-körkép részlete a honfoglalásról, központjában Árpád fejedelemmel és a törzsek vezetõivel.)

A magyarok krónikája nemcsak európai kitekintést nyújt, hanem különös gonddal figyel Kelet–Közép-Európa fejlõdésére, népeire, országaira. A szerzõ õseinknek a Kárpát-medencében való megtelepedésétõl kezdve napjainkig nyomon követi Ausztria, Cseh-, Lengyel- és Oroszország, a román országok, Bulgária és a délszláv államok fejlõdését, Magyarországhoz fûzõdõ kapcsolatát, viszonyát. A Habsburgok felemelkedése és a Habsburg Birodalom összeomlása éppúgy megjelenik, mint Szerbia önállósulása vagy a román állam egységesülése. Ennek rendjén az 1859. év nem csupán Ausztria veresége és lépés az olasz egység felé, hanem Havasalföld és Moldva egyesülésének beteljesülése is. Vagy 1878 nemcsak a berlini kongresszus, az európai erõátcsoportosítás esztendeje, hanem a balkáni rendezés során a Szomszédok: a független Románia és Szerbia létrejötte, s egyben megjelenik Bosznia, az új veszélyforrás is. A nemzetközi helyzet alakulása és a belsõ helyzet, a nemzetiségi mozgalmak és társadalmi feszültség olyan bemutatásban jelenkeznek, hogy szinte elkerülhetetlennek érezzük az utat a szakadékba, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása felé.

A könyv szemléletéhez tartozik, hogy az ország magyar és nem magyar népeinek múltját mutatja be, mindazokét, akik területén éltek, beleértve kulturális fejlõdésüket, nemzeti ébredésüket és mozgalmaikat.

Nagy jelentõségû összefoglalójában Glatz Ferenc a nép egészének, az összmagyarságnak a fejlõdését követi nyomon. Ebbe szorosan beletartozik Erdély múltja is, amelynek különösen fontos a szerepe a magyar nép történetében. Ezért nagyon lényeges az Erdélyi Fejedelemség és a Habsburg-korszak bemutatása, amikor is a provincia külön államiságra-adminisztrációra kényszerült. Érdekes részek találhatók a könyvben az önálló Erdély kialakulásáról, az 1568. évi országgyûlés döntésérõl a vallási türelem ügyében, Báthory István koráról, Bocskai István felkelésérõl, Bethlen Gábor belsõ és külsõ sikereirõl-megvalósításairól (itt talán annak címbeli kiemelése kifogásolható, hogy Bethlen Gábor saját várát ostromolja). A szép és szakszerû bemutatás jellemzõ a mûvelõdés olyan gazdag hagyatékának számbavételénél, mint a honfoglalás kori mûvészeti tárgyak, a román kor, a gótika, reneszánsz és humanizmus, reformáció és ellenreformáció, barokk és romantika, szecesszió és késõbbi áramlatok gyönyörû alkotásai; írók, mûvészek, tudósok mûvei. Erdély természetesen itt is hangsúlyosan jelentkezik, hiszen földjén születtek-alkottak a Kolozsvári testvérek, Apáczai Csere János, Jósika Miklós, Kós Károly és még annyian. A budai színház említésével egy idõben nem ártott volna a kötetbe foglalni a kolozsvári állandó színház megteremtését (1792) is.

A szerzõ következetesen az összmagyarságban gondolkodik. A trianoni Magyarország, 1918–1945 és az 1945 utáni részekben külön szerepelnek a Magyar kisebbségek a határokon túl. Így a magyarság fejlõdésébe benne foglaltatnak nem csupán az országhatárokon belüli, hanem az azokon kívüli nemzetrészek is. A szerzõ a „kultúrnemzet” fogalmának elfogadása jegyében cselekszik: „A nemzetfogalom eddigi értelmezésébõl számûzni kell a gazdasági (nemzetgazdasági) és állami (nemzetállami) alapelveket. A nemzet elsõsorban kultúrnemzet, nyelvi, hagyománybeli azonosságú emberek közössége, s így kell fennmaradnia a 21. század részére” – írja. (A kisebbségi kérdés Közép-Európában tegnap és ma. História plusz. 1992. 11. sz. 22.) Így aztán a nagy horderejû 1989 nemcsak a rendszerváltás, a magyar fordulat éve, hanem Kelet-Európa felszabadulása keretében a romániai változásoké is. Ebben a diktátor bukását Tõkés László tiszteletes fellépése készítette elõ (a könyv Temesvár, forradalom címmel aposztrofálja szerepét), aminthogy az események rendjén jelen van A marosvásárhelyi pogrom címszó is.

Az ember mindennapjai, foglalatosságai, szemlélete és társadalmi mozgalmai a kötetben központi helyet foglalnak el, a szántó-vetõ földmûves vagy kétkezi munkás élete és munkája éppúgy, mint a diáké vagy az orvosé. A jobbágy és szolgáltatásai, az egységes nemesi jogok, a vízimalmok és manufaktúrák, a 18. századtól a mezõgazdasági termelés korszerûsítése, késõbb a gyáripar kifejlõdése, a városiasodás elõhaladása, a vasútépítés, a technikai haladás ezer jele mutatja a modernizáció folyamatát napjainkig, de egyben a folyton születõ társadalmi feszültségeket, a parasztság ellenállását és a munkásság megmozdulásait, egy „jobb kor” utáni vágyódását. Küzdelmük bemutatásakor mindig velük van egy-egy olyan képviselõjük, mint Dózsa György, Táncsics Mihály vagy Szántó Kovács János. A hétköznapok mozzanataihoz tartozik a szórakozás megannyi formája, „az évszázad mérkõzése” és a táncdalénekesnõ fellépése, a Rákóczi hadnagyának megtekintése vagy a Ludas Matyi mosolya, az utolsó háromnegyed században a rádió, félszáz éve pedig a televízió programja.

A politikatörténet természetesen az egész fejlõdés elmaradhatatlan, legjobban kitapintható és körülhatárolható kerete, amihez a hadiesemények krónikája járul. A honfoglalás és államalapítás, királyság és egyház, a középkor nagy királyainak, így Nagy Lajosnak és Mátyásnak, az „igazságos”-nak cselekedetei és hadjáratai, a végvári harcok, szabadságküzdelmek, politikai mozgalmak, reformkor és 1848, a kiegyezés, a két világháború, a békeszerzõdések mind meghatározó események, mint ahogyan az 1956-os forradalom és szabadságharc vagy az 1989-es rendszerváltás is a jelenkorban. S minden esetben hozzájuk kapcsolódnak a folytonosságot képviselõ köznép mellett az élen járó emberek, a királyok és fejedelmek után a polgári átalakulás és államélet nagyjai: Széchenyi, a „legnagyobb magyar”, Kossuth, „egy nép szerelme” és Deák, „a haza bölcse” vagy a 20. század politikai személyiségei sorában Antall József.

A könyv borítóján látványos színes képek, mozaikkockák, reprezentatív darabok. Az egész illusztrációs anyag (kb. 2000, többnyire színes kép!), technikájában, színeiben, kiállításában a mûhelymunka csúcsán jelentkezik. Hadd idézzük ezért szó szerint az idevágó szöveget: „Készült a güterslohi Mohndruck GmbH Nyomdában, Németországban.” Mindez csak teljesebbé teszi a kéziratok írásában részt vevõ történészek, a szöveg- és technikai szerkesztésben, valamint egyéb könyvkészítésen fáradozó munkatársak derekas tevékenységét, akik fölött ott vezérkedett az összeállító, szerkesztõ és históriaíró Glatz Ferenc. Munkájuk komoly értékkel, élvezetes olvasmánnyal, könyvespolcainkra kívánkozó kötettel gyarapította nemcsak történeti irodalmunkat, hanem egész mûvelõdési életünket.

Csetri Elek