Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1996/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 1-2.füzet

Korai magyar történeti lexikon (9–14. század)

Fõszerkesztõ: Kristó Gyula. Szerkesztõk: Engel Pál és Makk Ferenc.
Akadémiai Kiadó. Bp. 1994. 753 lap

A magyar történettudomány jelentõs vállalkozásaként bocsátotta közre az Akadémiai Kiadó 1994-ben a Korai magyar történeti lexikont. Mintegy másfélszáz szerzõ kb. kétezer szócikkben foglalta össze mindazt az ismeretanyagot, amely a címben jelzett hat évszázad kárpát-medencei és magyar történetére vonatkozik. Sajátos, hogy míg a magyar ókortudomány már a 20. század elején képes volt komoly szakmai színvonalú lexikon összeállítására (Pecz Vilmos: Ókori lexikon. I–II. Bp. 1902–1904), addig a magyar középkorkutatás szakemberei, akik a két világháború között a világ élvonalába tartoztak, nem hoztak létre olyan kézikönyvet, amelynek segítségével az érdeklõdõk és a szakemberek könnyebben el tudtak volna igazodni a magyar történelem középkori századaiban. Ez a helyzet azonban nemcsak a középkorra érvényes, hiszen más történelmi korszakaink sem bõvelkednek szaklexikonokban. Zsámbéki László Magyar mûvelõdéstörténeti kislexikona (Szeged 1937) terjedelménél és „mélységénél” fogva sem pótolhatta a mûfaj feltûnõ hiányosságait. Az ûrt az 1948 utáni ún. marxista történetírás sem volt képes betölteni, bár ezen nem is csodálkozhatunk, ha figyelembe vesszük, hogy az általános akadémiai lexikon, a Magyar Nagylexikon is az ötvenes évek óta vajúdik, és régen várt elsõ kötete csak 1993-ban született meg.

Ha így, az elõzmények ismeretében vesszük kézbe a Korai magyar történeti lexikont, az újszerûséget aligha lehet elvitatni tõle. Kötetünk azonban nem az lett, aminek tervezõi eredetileg szánták, hiszen – mint az elõszóból kiderül – e „vállalkozás eredeti célkitûzése szerint arra szolgált volna, hogy A magyar föld és nép korai történetének enciklopédiája címmel a teljes magyar õstörténetrõl, a Kárpát-medence hunoktól 895-ig terjedõ históriájáról, továbbá a 895–1387 közti magyar történelemrõl adjon képet az enciklopédia mûfajának megfelelõen. [...] Személyi és szervezési okok azonban e nagyszabású – a magyar tudományosság jelenlegi erejét meghaladó – program hiánytalan megvalósítását lehetetlenné tették. Ugyanakkor az elkészült anyagok és a pótlólag megírt szócikkek biztosították egy Korai magyar történeti lexikon napvilágra kerülését.” Az elõszóból ugyan kimaradt, de a kép teljességéhez tartozik (Kristó Gyula részletesen elmondta az Aetas 1990. 3. számában), hogy a könyv említett elõzményének is volt egy korábbi elõzménye. Eredetileg ugyanis a volt szocialista országok akadémiái, illetve régészeti intézetei népeik kora középkori történetét kívánták volna feldolgozni. A vállalkozásnak az NDK és Lengyelország Tudományos Akadémiái voltak a felelõsei. Ez a munka fõleg a 20. század területi viszonyait vette volna alapul, a mai országhatárok szerint történt volna a munkamegosztás. Vagyis a magyar középkor színtereinek jelentõs részérõl nem magyar történészek, következésképpen nem a magyar tudomány álláspontját közvetítették volna. Kristó Gyula szavaival: „nem tûnt kívánatosnak az, hogy mi a trianoni Magyarország területére vonatkozó középkori anyag megírásával mintegy antedatáljuk, megelõlegezzük Trianont a középkorban”, mert a középkor tárgyalásakor csak a középkorban érvényes etnikai és államhatárok figyelembevételével lehet hitelesen írni. Így a magyar régészek és történészek kiválván a nemzetközi vállalkozásból önálló kötet létrehozását tûzték ki célul.

A cím megválasztásában minden szó mögött tudatos koncepció rejlik. A kötet lexikonként határozza meg önmagát, s ez arra utal, hogy az eredeti tervvel együtt az enciklopédia mûfajt is fel kellett adni, mert a munka végül is nem tartalmazza együtt az egyazon korra vonatkozó tudnivalók teljes tárházát. Ugyanakkor az enciklopédia mégis beszüremkedett a lexikonba, mivel a szócikkek jelentõs része – az elsõdleges szándéknak megfelelõen – úgy készült el, hogy egy enciklopédiaszerûen felépülõ hierarchikus rendszer része legyen. Mindezen mûfaji keveredések azonban nem váltak a kötet kárára.

A történeti jelzõ azt hangsúlyozza, hogy a hajdanvolt élet megannyi vonatkozása közül (néprajzi, mûvészettörténeti, régészeti, viselettörténeti stb.) azok kaptak elsõbbséget, amelyek a történeti kép komplex kialakításához érdemi mondanivalóval rendelkeztek.

A korai jelzõ arra utal, hogy a kb. 800-tól a 14. század végéig történt eseményeket, folyamatokat, fogalmakat, ekkor élt jelentõs személyeket vettek fel a munkába. A kezdõ idõpont a már említett elõzményekbõl következett, legnagyobb elõnye, hogy lehetõvé teszi a Kárpát-medence magyar uralom elõtti viszonyainak tárgyalását is. A záró határpont Zsigmond király trónra lépése. Ennek legfõbb indoka az volt, hogy az eredetileg tervezett Enciklopédia záró dátuma is ez lett volna, és a dinasztiaváltás mögött álló lényeges társadalmi és politikai folyamatok markáns határkõvé teszik a magyar középkoron belül 1387-et. Ez a dátum azonban nem tekinthetõ merev cezúrának. Jól példázza ezt az is, hogy a korszakon teljesen kívül esõ uralkodóról, Zsigmond királyról is készült külön szócikk, terjedelmében persze pontosan fele akkora, mint I. Károlyról és I. Lajosról. A korszakhatárok betartása általában a szócikk természetétõl (politikai eseménytörténet vagy fogalom) és a szerzõktõl függött. A Magyarország külkapcsolatait tárgyaló szócikkek pl. általában nem lépték túl a kijelölt határt, ugyanakkor több évszázadot átfogó fogalmak, jelenségek, tevékenységek és intézmények történetéhez nem lehetett mereven megtartani az Anjou-kor végét. A több 15. századi adattal is alátámasztott, a késõ középkori szálak elvarrását is szem elõtt tartó fonás-szövés, kápolnaispán, bandérium, bányaváros szócikkek azt bizonyítják, hogy az ilyen „kilépések” csak jobbá, érthetõbbé, világosabbá tették az illetõ témát.

A magyar jelzõ a jelek szerint elsõsorban arra vonatkozik, hogy a téma feldolgozásakor a magyar tudomány képviselõi elsõsorban a magyar tudomány álláspontját érvényesítették. Ugyanakkor a vitás kérdéseknél majd minden esetben bemutatják a szerzõk – a kétségtelen hitelû tények felsorakoztatása mellett – az egymásnak ellentmondó, egymással polemizáló értékeléseket. Ezt a módszert a legjobban talán a nagyszentmiklósi kincs szemlélteti, hisz e leletegyüttes etnikai hovatartozása máig vitatott. A különbözõ nézetek felsorakoztatása és – alkalmasint – cáfolata mellett jut hely a szerzõ saját véleményének is, a kutatás további irányaival megjelölve. A lexikon jól oldotta meg feladatát a többi vitás, illetõleg kényesnek tekinthetõ kérdések tárgyalásánál. A középkori magyar állam területén élõ etnikumok történeténél is helyt kapnak az eltérõ felfogások. A szlovákok etnogenezisének ismertetésekor korrekten szembesül a szlovák, ill. magyar álláspont, csakúgy, mint az egyik leghosszabb szócikké vált dáko-román kontinuitásban is megtalálhatjuk szinte az összes érvet pró és kontra egyaránt. Az erdélyi tudományosság szempontjából szemlélve pedig különösen figyelemre méltó a Benkõ Elek által írt Erdély összefoglaló szócikk, amelyben az országrész korai történetének minden lényeges kérdése megtalálható.

A szerkesztõknek azonban nemcsak az Erdély szócikk szerzõjére esett jó választását dicsérhetjük meg, hanem általában a lexikon szerzõi „káderpolitikáját”. A 170 szerzõ nagyobb része a fõként Kristó Gyula és Makk Ferenc nevével fémjelzett „Szegedi Középkorász Mûhely” tagja, vagy legalábbis egyetemi tanulmányait Szegeden végezte, így ennek az iskolának a holdudvarába tartozik. Nem véletlen, hogy épp Szegeden bábáskodtak az elsõ és sajnos valószínûleg sokáig egyetlen magyar „középkoros” lexikon megszületésénél. Míg az utóbbi évtizedekben az ELTE-n a középkori magyar történelemmel foglalkozó diákok aránya a többi történész hallgatóhoz képest lecsökkent, sõt szinte elsorvadt, Szegeden szépszámú, jól képzett középkoros ifjú végzett. A jelen munka oroszlánrészét elvégzõ „saját” szakemberek mellett azonban a lexikonban megtaláljuk egy-egy szûkebb téma egy vagy néhány szócikket író „külsõ” hozzáértõit is. Így, hogy csak néhányat ragadjunk ki a sok közül, Borsa Ivánt kérték fel az aradi összeírás, Gerics Józsefet a Hartvik, Lõvei Pált a síremlékek, Klaniczay Gábort a szentté avatások és szentkirályok, Lovag Zsuzsát az ötvösség megírására. A jelek szerint a szerkesztõk arra törekedtek, hogy minden szócikket annak feltehetõen legjobb mai ismerõje írja meg. Így a szerzõk között találjuk a hazai történészek, régészek, irodalom- és mûvészettörténészek, néprajzkutatók, nyelvészek, filológusok, bizantinológusok, szlavisták, orientalisták, speciális történeti stúdiumok (történeti állattan, orvostörténet) jeles képviselõit. Az efféle szakosodásnak azonban szükségszerû velejárója, hogy egy-egy témának több mûvelõje és képviselõje is akad, különösen a hagyományos történeti témáknál. Az elõbbi helyzeteket a lexikon szerkesztõsége többnyire úgy oldotta meg, hogy megosztotta a témára vonatkozó szócikkeket. Más szerzõ írta pl. a sok szempontból összetartozó káptalan és kanonok, kápolnaispán és királyi kápolna, familiáris és familiaritás szócikket. Három különbözõ szerzõ írta a birtokjog, õsiség, örökösödés címszavakat, mintha kifejezetten az lett volna a cél, hogy Fügedi Erik, Zsoldos Attila és Tringli István külön-külön fejtsék ki, azaz foglalják össze a témára vonatkozó nézeteiket. Sok szócikk témájának ugyanakkor nincs mai „referense”. A régebbi szakirodalom felhasználásával ezekrõl is többnyire értékes és használható összefoglalások születtek.

Bizonyos esetekben azonban a szerzõk közötti munkamegosztás a kötet egységes szempontjainak rovására ment. Külön szócikkek tárgyalják ugyanis a magyarság hat évszázados kapcsolatait mindazon népekkel, amelyekkel ezen hosszú idõszak során érintkezésbe került. Az angol–magyar kapcsolatoktól kezdve a szerb–magyar kapcsolatokig ezeket a témákat is általában hozzáértõk írták meg, fõleg politikatörténeti szempontból. Épp ezért tûnik kakukkfiókának a német–magyar kapcsolatok története, amely szócikk elsõsorban mûvelõdéstörténeti és nyelvészeti szempontból dolgozta fel – nagyszerûen – a témát. A szerzõt tekintve (Mollay Károly) teljesen érthetõ okokból. A lexikon egysége azonban megkívánta volna, hogy az ilyen jellegû nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó szócikkek egységes szempont szerint készüljenek el. Vagy így, vagy úgy, és lehetõleg nem „valaki így, és másvalaki úgy” elv alapján. Ez természetesen nem a szerzõk, hanem a „végrehajtási utasítást” kiadók számlájára írandó. Valószínûleg hasonló okok magyarázzák azt a furcsaságot, hogy bizonyos szerzõk a szócikkre vonatkozó szinte teljes szakirodalmat adják, mások viszont semmit. Az elõszóban errõl azt írja a fõszerkesztõ, hogy elsõsorban a terjedelmesebb szócikkeknél törekedtek arra, hogy a források és a legfontosabb szakirodalom felsorolásával zárják a szöveget, és a szakirodalmat csak 1990-ig szerepeltették, „ennél késõbb megjelent munkákra már csak kivételes esetekben tudtunk tekintettel lenni”. Nos, a kötetet átlapozva viszonylag sok ilyen kivételes esettel találkozunk, amelyek alighanem a szerzõk lelkiismeretességének köszönhetõen szinte naprakész irodalmat nyújtanak az érdeklõdõnek. A baj ebben a fakultatívan „teljes” bibliográfiában csak az, hogy a nem szakember olvasó nem tudja eldönteni, hogy bizonyos esetekben valóban mondjuk egy 1977-es könyv-e a legfrissebb szakirodalom. A vár és vártípusok szócikkekre gondolok például, amelyeknek a végére odafért volna a két Castrum Bene kötet (az elsõ legalábbis, amely 1990-ben jelent meg, a második 1992-ben), mert ezek alapvetõen kérdõjelezték meg az addigi ismereteinket, és több új szempontot vetettek fel. Vagy hasonló hiányérzetet kelt a szolgabíró szócikknél a tisztség kialakulásával kapcsolatos másik vélemény mellõzése, amely pedig egy 1988-as publikációból ismert (Levéltári Szemle 1988/4, Zsoldos Attila). Ezáltal éppen a legújabb tudományos eredmények maradhattak ki. Általában véve nem lehet egyetérteni azzal a szerkesztõi célkitûzéssel, hogy csak a hosszabb vagy fontosabb szócikkeket kell szakirodalommal ellátni. Egy szaklexikonnak éppen az a feladata, hogy megkönnyítse a témában való alaposabb elmélyülést. Ennek pedig elengedhetetlen feltétele egy jó szakirodalmi tájékoztatás, részben azért, hogy kiderüljön, mibõl dolgozott a szerzõ, és mit hagyott figyelmen kívül, részben pedig azért, hogy megadja a könnyebb továbblépés lehetõségét. Úgy, ahogyan pl. a hiteleshelynél megkapjuk a téma érdemi szakirodalmának teljességét. Egyszóval a recenzens csak a kötet ama egyenetlenségeire szeretné felhívni a figyelmet, amelyek talán elkerülhetõek lettek volna határozottabb szerkesztõi utasításokkal és egy végsõ bibliográfiai kiegészítéssel. Úgy tûnik, a szerzõk önálló véleményalkotási lehetõsége erõteljesebben érvényesült, mint az egységes szerkesztési koncepció.

A címszavak összeállítása nagyon gondosan történt. Önálló szócikket kapott valamennyi korabeli magyar uralkodó, vármegye, püspökség, fõesperesség, szerepelnek a lexikonban a fontosabb városok, nemzetségek, családok, történeti személyiségek, egyházi intézmények, gazdasági, társadalmi, politikai fogalmak, irodalmi mûvek, földrajzi helyek. Kiemelendõ értéke a lexikonnak, hogy szinte hiánytalanul tartalmazza a 14. század végéig a fontosabb várakat. Hiányérzete azért itt is akad az olvasónak, ugyanis külön szócikket érdemelt volna pl. a dusnok és a torló, úgy, ahogyan helyet kapott a daróc. Hiába keressük a tizedet is, pedig több szócikkben utalnak is rá.

Külön ki kell emelni, hogy remek genealógiai táblázatok mutatják be – immár egy kötetben – az Árpádok, Anjouk, Babenbergek, Habsburgok, Piastok, Premyslek, Rurikok leszármazását (többségüket Engel Pál állította össze), lista készült a magyarországi uralkodókon és fõtisztségviselõkön kívül az érsekekrõl, püspökökrõl, a fontosabb európai országok uralkodóiról, a római pápákról, sõt még a konstantinápolyi pátriárkákról is. A kötet egyik legértékesebb része az a közel félszáz térkép és alaprajz, amely nem a régiek átvétele, hanem frissen készült, és valóban a mai tudományos álláspontokat tükrözi.

Egy lexikon értékét azon mérhetjük le, hogy használják vagy nem használják. Ennek kritériuma pedig, hogy adatai mennyire megbízhatóak. Sok esetben lehetne vitába szállni az egyes címszavak szerzõivel, hogy miért úgy írták meg a szócikket, ahogyan, vagy a hangsúlyt miért oda tették, ahová. A Korai magyar történeti lexikon adatainak megbízhatósága azonban vitán felül áll. Ha hibás adatot vagy magyarázatot közöl, azt a szakirodalom után teszi, mintegy tükröt tartva önmaga elé. Nincsenek benne elírt évszámok, nevek, könyvcímek, mint ugyanennek a kiadónak a legutóbbi lexikontermései közül némelyikben (Új Magyar Irodalmi Lexikon). Értékét tehát a használat és használhatóság maga igazolja, közérthetõ, élvezhetõ stílusban megírt  anyagához bátran fordulhat minden történelem iránt érdeklõdõ olvasó, diák, tanár, sõt tudományos kutató. Különösen fontos lehet helytörténettel foglalkozó kutatók számára, akiknek a feldolgozott helységek jó alapot adnak akár a késõbbi korok feltárásához is. Az utóbbi években a könyvpiacon megjelent jelentõs számú lexikon között a „Korai magyar történeti” biztosan a legjobbak között foglal helyet.

Remélhetõleg egy-egy szócíkk meg nem érdemelt „soványsága” sokakat ösztönöz a korai Magyarország intézményeinek, népeinek, helységeinek, politikusainak mélyebb megismerésére. Mert ebbõl a szempontból is rengeteg információval szolgál a lexikon, amikor feltárja a fehér foltokat történettudományunk térképén (bizonynyal ilyen, további kutatásokat igénylõ téma pl. a magister szócikk). A kötet néhány éven belül biztosan hiánycikk lesz a könyvesboltokban és antikváriumokban, és akkor felmerül a második kiadás lehetõsége. Annak érdekében, hogy ez majd ne csak egy változatlan utánnyomás legyen, érdemes lenne a szócikkeket folyamatosan „karban tartani”, a legfrissebb tudományos eredményeket beépíteni, a hiányzókat megírni, a bibliográfiai apparátust teljessé tenni. Bárcsak készülne legalább ilyen színvonalú kézikönyv a magyar középkor Zsigmondtól Mohácsig terjedõ szakaszáról is!

Rácz György

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék