Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1996/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 1-2.füzet
Erdély a rómaiak idején és a népvándorlás korban

Siebenbürgen zur Zeit der Römer und der Völkerwanderung. Herausgegeben von Wolfgang Schuller. (Siebenbürgisches Archiv, Band 29.) Böhlau Verlag, Köln–Weimar–Wien 1994. VII + 276 lap

A kötetet gondozó, erdélyi szász családból származó Wolfgang Schuller konstanzi professzor beköszöntõ írásából (Zu diesen Band) megtudjuk, hogy a kötetben szereplõ dolgozatok java részét azok az elõadások képezik, amelyek az Arbeitkreis für Siebenbürgische Landeskunde 1988. évi mainzi közgyûlésén hangzottak el. Schuller figyelmeztet arra, hogy ezek a tanulmányok nyilván nem nyújthatnak átfogó képet a témáról, de jelzik annak gazdagságát, sokrétûségét, s arra is emlékeztetnek, hogy Erdély földje már a távoli múltban is soknépû volt. S az sem hallgatható el, teszi hozzá, hogy az itt tárgyalt korszak történetének, az idõbeni távolság ellenére, megvannak az idõszerû vonatkozásai is: a román nép folytonosságának máig vitatott kérdése például, visszafogott hangnemben ugyan, de a kötet több írásán is végigvonul.

Kurt Horedt, a kolozsvári egyetem volt professzora, aki élete utolsó éveit Németországban töltötte, nem tartott elõadást az összejövetelen, ám W. Schuller megkérte, hogy foglalja össze az ott tárgyalt kérdésekkel kapcsolatos észrevételeit. Horedt azonban – bizonyára a békesség kedvéért, ám akkor is: sajnálatunkra – kitért a kérés elöl, és az õskorig visszanyúlva egy „semleges” kérdés taglalásába bocsátkozott. Halála után megjelent tanulmánya nyitja a kötetet, melyet az õ emlékének ajánlottak.

Kurt Horedt dolgozata (Die Kulturdriff aus der Ägäis in den Raum zwischen Theiss, Donau und Dnjestr, 1–12. l.) Fritz Schachermeyrnek a Közel-Keletrõl kiinduló mûvelõdési áramlattal” kapcsolatos gondolatait igyekszik továbbvinni. Néhány jellegzetes leletcsoport (megaron-szentély, idolumok, a spirális alakú díszítõmotívum, kõ- és fémtárgyak) elemzése révén arra törekszik, hogy kimutassa az Égei-medence civilizációinak hatását a Duna és a Kárpátok övezte térségre a neolitikumtól a vaskor elejéig.

A kötet következõ, jobbára már annak témájába vágó tanulmányát Arnold Huttmann jegyzi (Die Medizin in Siebenbürgen vor der Einwanderung der siebenbürger Sachsen, 13–40. l.). A régészet, az antropológia és a paleopatológia, a nyelvészet adatai, valamint az írott források felhasználásával a szerzõ arra tesz kísérletet, hogy felvázolja az Erdélyben élt népek orvosi ismereteit és gyógyászatát a neolitikumtól a szászok betelepedéséig. Úgy véli, hogy amikor a magyarok (szerinte négy szakaszban) birtokba vették Erdélyt, itt vlachokat és szlávokat találtak. Ez utóbbiak jelenléte a 7. sz. elsõ évtizedeitõl mutatható ki, s a század közepe tájára Erdély jobbára elszlávosodott. Ez abban is megmutatkozik, hogy a népi gyógyászatban a szláv szavak kiszorították a latin eredetûeket. Így lett (a román nyelvben) a morbusból boalã, a medicusból vraci, a vulnusból ranã stb.

Dumitru Protase gondosan felépített dolgozata (Siebenbürgen in der Römerzeit, 41–70. l.) összefoglalja a szerzõ jobbára már ismert nézeteit a római kori Dáciáról. Gondolatmenete szerint a rómaiak Erdélyben nagyszámú dák lakosságot találtak. A 170 éves római uralom az õshonosoknak a romanizmusba való integrálódásával járt, és egy latin nyelven beszélõ dák-római népesség kialakulásához vezetett, melynek folytonossága a provincia feladása után is kimutatható. A kontinuitást csak a 18. sz. vége felé kezdték kétségbe vonni, politikai meggondolásokból, s azt ma is a történettudománytól idegen alapokról támadják egyes külföldi körökben.

Nicolae Gudea a római kori Dácia védelmi rendszerérõl értekezik (Der römische Limes in Siebenbürgen, 71–115. l.). Részletesen tárgyalja a dák limest, külön kitérve a katonai táborokra, az Erdélyben állomásozó római csapattestekre. Meggyõzõdése szerint a jól szervezett és mûködõ hadsereg egyben jelentõs romanizációs tényezõ is volt: az erõdítések „árnyékában” dák–római anyagi kultúra keletkezett, és római típusú szellemi élet fejlõdött, ami a vidék gyors és mélyenható romanizációjához vezetett.

Mircea Babeº tanulmányának (Siebenbürgen in der Römerzeit. Zur Frage der Kontinuität und der Romanisierung der Geto-Daker, 117–144. l.) tárgya és végkövetkeztetései lényegében megegyeznek a D. Protase dolgozatában foglaltakkal, ám érvelése, kérdésfelvetései, értelmezései árnyaltabbak. A romanizációt elsõsorban nyelvi folyamatnak tekinti, melynek során, a traianusi hódítást követõen, az erõteljes dák-géta szubsztrátumra ráoltódott a római (latin) sztrátum. Bírálja nemcsak az immigrációs elméletet, hanem az Erdélyi Iskolának a románok kizárólagosan római eredetét hirdetõ felfogását is, hisz mindkettõhöz hozzátartozik az õshonos dákság kihalásának gondolata. Úgy véli, hogy a romanizáció eredményeképpen kialakuló új, dák-római, illetve román (újlatin nyelvû) népi közösség elterjedési területe magába foglalta a 602-ig rómainak megmaradt Moesiát és – elõbb vagy utóbb – a provincián kívül rekedt szabad dákok által lakott vidékeket is. Akárcsak más román régészek-történészek, Babeº is vallja: nem lehet puszta véletlen, hogy a fentebb körvonalazott összdák térség nagyjából egybeesik a román nép és nyelv kora középkori elterjedési területével.

A népvándorlás korral foglalkozó tanulmányokat Kiss Attila Über ein Insigne des Gepidenkönigs Omharus von Apahida (Siebenbürgen) c. írása nyitja (145–169. l.). A szerzõ részletesen leírja az 1889-ben, Apahida határában elõkerült híres Omharus-sír („apahidai I. sírlelet”) lelõkörülményeit, a benne eltemetett személyre és kincseire vonatkozó kutatások történetét. A továbbiakban a gepida fejedelmi sír méltóságjelvényei közül azzal a hat vadkanfejes, nagy méretû arany függõdísszel foglalkozik, amelyeknek mindeddig viszonylag kevés figyelmet szenteltek. Különösen azok funkcióját vizsgálja, arra keres választ, mirõl is függtek le a díszek. A késõ antik leletanyagban az ilyen függõk fibulákat, nõi melldíszeket, kereszteket s nem utolsósorban diadémeket/koronákat díszíthettek. A többi lehetõséget kizárva Kiss Attila arra a következtetésre jut, hogy az itt tárgyalt függõdíszek egy a sírban tönkrement textil-diadémhoz tartoztak. Összegezésként, figyelembe véve az apahidai II. és (a feltételezett) III. fejedelmi sír, valamint a szamosfalvi kincs elõkerülését is, az eddigi kutatásokkal egybehangzóan arra következtet, hogy az 5. sz. második felébõl keltezhetõ leletek a korabeli germán államalakulatok körébe sorolható gepida királyság erdélyi, Napoca környéki udvarával hozhatók kapcsolatba.

Garam Éva Die Awaren (Awaren in Siebenbürgen) c. dolgozata (171–181. l.) az avarok történetének vázlatos áttekintése közép-ázsiai feltûnésüktõl az 567–568. évi kárpát-medencei „honfoglalásokon” át a 8–9. sz. fordulójáig, amikor is a frank elõretörés (és a bolgár expanzió) következtében elvesztik politikai önállóságukat. Ez azonban nem jelenti etnikai megsemmisülésüket is: feltehetõen tömegesen megélték a magyar honfoglalást, és beolvadtak a magyarságba. Kárpát-medencei megtelepedésük fontos következménye volt, hogy 250 éves uralmuk idején a térség Dunától kettéválasztott nyugati és keleti felének addig külön utakon járó történeti fejlõdése elõször terelõdött közös mederbe.

Néhai Radu Heitel a korai szlávok erdélyi megjelenésének kérdéséhez szólt hozzá (Zur Frage der Eindringens der Frühslawen is Siebenbürgen, 183–207. l.). Úgy véli, hogy a korai szlávok a 7. sz. elsõ évtizedeiben (kb. 602 és 630 között) az Ojtozi-szoroson át Moldvából hatoltak be Kelet- és Délkelet-Erdélybe, s hamarosan megkezdõdött asszimilálódásuk is; ennek elsõ szakaszát kb. 630 és 670 közé keltezi. A romanizált lakosság mellett kiemeli az 567–568 után is helyén maradt gepida népesség jelentõségét. Ezzel szemben az avarok jelenléte szórványos, tényleges fennhatóságuk nem volt, távolról ellenõrizték a vidéket, fõleg az erdélyi sóbányákhoz fûzõdõ érdekeik folytán. Így aztán – véli Heitel – a korai korszakban nem képzelhetõ el (az Erdély története I. kötetében felvetett) avar–szláv együttélés sem. Erdély 7. századi történelmének jelentõségét egyrészt abban látja, hogy ekkorra tehetõ az elsõ szakasza annak a folyamatnak, melynek során a romanizált lakosság (romanische Bevölkerung) asszimilálta a korai szlávokat, másrészt abban, hogy ez az utolsó periódus, mely megelõzte a román nyelv és a román nép kialakulásának 8. századi kiteljesedését.

Herwig Wolfram általános, a 2–3. sz. eseményeivel induló és a magyar honfoglalással záruló történelmi áttekintése (Der Donau- und Karpatenraum von der Vörkerwanderungszeit bis zum Ende der Karolingerzeit, 209–223. l.) közép-európai nézõpontú, és csak részben vonatkozik Erdély múltjának sajátos kérdéseire. Dácia feladásával, a rómaiak visszavonulásával kapcsolatban megjegyzi, hogy ez a birodalomjogi döntés csak a hivatalnokokra és a katonákra vonatkozott, magánjogi jelentõsége nem volt; a provinciát senkire sem ruházták át, a lakosság a helyén maradt. A tartomány neve sem ment feledésbe, mert a Dunától délre új Dáciát alapítottak. A népvándorlásról szólva az erdélyi Dácia 330 utáni „elgótosításáról” (Gotisierung) beszél, ami régészetileg a marosszentannai mûveltség elterjedésével bizonyítható. A hunok és gepidák történetének vázlatos ismertetése után az avarokról írva hangsúlyozza, hogy azok polietnikus szövetséget alkottak, mely nyitott volt az újabb bevándorlók elõtt, s amely a Kárpát-medence más népei mellett magába foglalt gepidákat, romanizált népességeket (Romanen), bolgárokat, kutrigurokat és mindenekelõtt szlávokat. Az avar uralom végnapjait ecsetelve úgy vélekedik, hogy a nagyszentmiklósi kincset a frankok elõl menekülõ avarok rejtették el. Az írás befejezõ része a magyar honfoglalásról és a kalandozásról szól. A Nyugat ellen irányuló hadjáratok 955-ben a Lech-mezei ütközettel érnek véget, s ez egyben a vidék népvándorlás korának a lezárulását is jelzi.

A kötet utolsó – kutatástörténeti – tanulmányát – (Die Erforschung der Römer- und Völkerwanderungszeit in Siebenbürgen bis zu Beginn des 20. Jahrhunderts, 225–270. l.) a Kolozsvárról elszármazott Volker Wollmann jegyzi, aki már korábban is foglalkozott az erdélyi – fõképpen szász – régészet múltjával. Itt olvasható, alaposan dokumentált munkájáról is elmondható, hogy hangsúlyosan szerepel benne a római és népvándorlás korra vonatkozó szász kutatás, míg az erdélyi magyar tudományosság intézményeit és képviselõit többnyire csak futólag említi – ha említi.

A Helységnévmutató (271–275. l.) az elnevezéseket a mai államigazgatási nyelveken használatos formában sorakoztatja fel. Kétségtelenül célravezetõbb lett volna egy bõvebb mutató, mely megkönnyítette volna a (szövegben sokszor felváltva használt) román, magyar és német helységnevek egyeztetését, felhívta volna a figyelmet a névváltoztatásokra.

A kötetre mintha valami szerkesztõi-kiadói sietség nyomná rá bélyegét; másképp aligha magyarázhatnók különösen a nevek esetében szembetûnõ (sajtó?) hibákat, következetlenségeket; azt, hogy Kiss Attila dolgozatának irodalomjegyzéke a kilencedik címnél (Csallány, 1961) megszakad, így a jegyzetekben használt rövidítések feloldhatatlanok; vagy pl. azt, hogy V. Wollmann tanulmányának francia nyelvû kivonatában Nagy-Románia helyett Nagy-Magyarország (Grande Hongrie) szerepel, ami az adott összefüggésben többszörösen értelemzavaró.

Ismertetõnkkel csupán a figyelmet kívántuk felhívni erre a tanulmánykötetre, amely – ha nem hoz is sok újat – tükrözi és közvetíti a nemzetközi tudományosság felé a kutatások mai állását és a szerzõk álláspontját Erdély római és népvándorlás kori történetének néhány fontos kérdésében. Végezetül: a kötet arra is figyelmeztet, mennyi törlesztenivalónk van még az erdélyi magyar régészet és tág értelemben vett ókortudomány múltjának feltárásában, eredményeinek felmérésében és felmutatásában.

László Attila

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék