Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1996/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 1-2.füzet

Huszár Lajos: Az erdélyi fejedelemség pénzverése

Sajtó alá rendezte Rádóczy Gyula. Akadémiai Kiadó. Bp. 1995. 231 lap

Kilenc éve már, hogy a magyar pénz- és éremtudomány e századi legkiválóbb képviselõje eltávozott az élõk sorából, s azóta is sorra jelennek meg – kellõ gondozásban – hátrahagyott, jelentõs mûvei. Ezek közül került kezünkbe most az alábbiakban ismertetett mû. Újabb bizonysága annak, hogy Huszár Lajos senki máshoz nem hasonlíthatóan hatalmas ismerettár birtokosa volt, s ennek 1987-ben bekövetkezett elhunyta után is gondját viselik; jelen esetben Rádóczy Gyula, a magyar numizmatikusok egyik legkiválóbbika, a Habsburg-kori éremverés avatott szakembere. (Hadd említsem meg itt legalább zárójelben azt, hogy igen remélem, elõbb-utóbb napvilágot lát hasonló, de nem azonos tartalmú, Winkler Judittal és Huszár Lajossal együtt írt munkánk, amelyhez közel két évtizeddel ezelõtt Huszár Lajos a maga pótolhatatlan tudásával és tudományával járult hozzá.)

Idestova egy évszázada annak, hogy a szakavatott brassói éremgyûjtõ, Adolf Resch megjelentette éremhatározóját (Siebenbürgische Münzen und Medaillen von 1538 bis zur Gegenwart. Hermannstadt 1901), s azóta mindenki, akinek kezébe erdélyi pénz vagy érem kerül, e mû alapján végezte – és végzi ma is – munkáját: az érmék meghatározását.

Idõközben fejlõdött az éremtudomány is. Resch saját hatalmas gyûjteménye alapján dolgozta ki mûvének legnagyobb részét, s hozzáadta ehhez az akkor hozzáférhetõ, köz- és magángyûjteményekben felfedezett anyagot. Így aztán természetes, hogy azóta módosították egyes megállapításait, ki is bõvítették anyagát, fõleg éremváltozatokkal, de típusokkal is. A módosítás, kibõvítés, rendszerezés során meg kell említenünk dr. Unger Emil idevágó nagybecsû munkásságát, újabban G. Buzdugan, O. Luchian és C.C. Oprescu Monede ºi bancnote româneºti (Buc. 1977) címû mûvének Erdélyre vonatkozó részét s magának Huszárnak még 1936-ban, A történeti Erdély címû kötetben (szerk. Asztalos Miklós. Bp. 1936. 505–532.) megjelent kitûnõ összefoglalását: Az erdélyi pénzverés története. Ezenkívül számos, esetenként igen fontos közlemény látott napvilágot, és új elemekkel gazdagította az erdélyi pénzverés területét. Itt elsõsorban Pohl Artúr igen értékes munkájára hivatkozunk: Münzzeichen und Meisterzeichen auf ungarischen Münzen des Mittelalters 1300–1540 (Bp.–Graz 1982). Ez lezárul ugyan a 16. század sorsfordulós közepe táji verdejegyeinek bemutatásával, de anyaga föltétlenül gyümölcsöztethetõ a késõbbi idõszak Erdélyére vonatkozóan is. Gondolunk még kisebb, a fejedelmi pénzkibocsátást összefoglaló, a pénzérték alakulására, a pénzforgalomra vonatkozó munkákra, leletközlésekre. E vonatkozásban meg kell említenünk maga Huszár Lajos, továbbá Kováts Ferenc, Pohl Artúr, Horváth Tibor Antal, Buza János, V. Székely György és mások értékes közleményeit.

Érthetõ, hogy mind e hozzájárulás számos újabb ismeretet tett közkinccsé, bõvítette az erdélyi fejedelmi pénzverés szakanyagát. S ki más, mint éppen Huszár Lajos lett volna a leghivatottabb arra, hogy mindezt egybefogja, rendszerezze és ismertté tegye.

Nos, ez a célja az ismertetett könyvnek. A szerzõ már a Bevezetésben (7–8) közli az olvasóval, hogy könyvében típusok szerint állította össze az erdélyi fejedelemség, valamint a Habsburg-kor éremkibocsátásait, s külön tételként közli az éremkép-, körirat- vagy évszámváltozatokat is. Összeállítása „mintegy 120 eddig nem ismert típussal és 70 új évszámváltozattal bõvíti Resch anyagát”. A legtöbb éremleíráshoz kép társul (minden esetben az elõ- és hátlap képe), ami még könnyebbé teszi az azonosítást. A szerzõ nemcsak a Resch mûvének megjelenése óta eltelt idõ alatt megjelent kiegészítéseket és pontosításokat leltározza fel, hanem a hazai múzeumokon kívül számos külföldi múzeum nagy gyûjteményét is látta, és az itt talált fejedelemség- és Habsburg-kori érmék újabb típusait és változatait is felvette könyvébe. A szüntelen önelemzés szellemében dolgozó tudós teljesen ésszerûen zárja bevezetését azzal az észrevétellel, hogy munkája nem lehet tökéletes, mivel „Számos olyan kisebb-nagyobb gyûjtemény létezik még, amelyeknek az átnézésére nem volt lehetõség, és ezekbõl bizonyára bõvíthetõ lenne még az erdélyi pénzek típusainak a száma”. Ebben a szellemben reméli, hogy a további közlések „egyre teljesebbé fogják tenni az itt nyújtott képet”.

Könyvének felépítését a szakkutató sok évtizedes tapasztalata határozta meg. Ennek megfelelõen a Bevezetést tömör, de a legfontosabb, szükséges részletekre is kiterjedõ Pénztörténeti vázlat követi (9–20).

Az Árpád-kori pénzverést csak megemlíti. A vegyes házi uralkodókkal kezdõdõ tulajdonképpeni politika- és gazdaságtörténeti áttekintés vázolja a mohácsi vész után kialakult helyzetet. Ennek során az 1540-es év eseményeit tekinti az önálló erdélyi pénzverés kezdetének, indoklása pedig az, hogy a késõbbi fejedelemség ekkor kezdett „János Zsigmond választott magyar király uralma alatt önálló életet [...] élni”, s bár az erdélyi fejedelemségnek a speyeri traktátum a határköve, „János Zsigmond összes vereteit együtt kell ismertetni”. Kiemeli a kutatómunka során felmerült (s tegyük hozzá: továbbra is felmerülõ) nehézségeit, elsõsorban az egykorú írott forrásanyag hiányos voltát, majd két élesen elhatárolható korszakra osztja a fejedelmi pénzverés történetét: a nemzeti fejedelmek és a Habsburg-uralkodók idején folytatott pénzverésre. A továbbiak során (pénztörténetében és katalógusában is) e korszakolást tartja szem elõtt. Kiemeli a pénzrendszer és pénzláb fejlõdését, bemutatja az éremkép és körirat (szöveg) fejedelmenként változó jellegzetességeit. Kihangsúlyozza azt, mi volt a fejedelemség kori pénzverés sajátossága, s ugyanakkor miben álltak és hogyan tapasztalhatók ennek összefüggései, kapcsolódásai más európai országok pénzveréséhez. A sajátos vonások közt a legfontosabbnak azt tartja, hogy az érmekibocsátók a nagyobb becsû értékpénzt kedvelték, mivel Erdélyben nemesfémbányászat folyt, és ez megkönnyítette a nemesfémbõl készült nagyobb értékû pénz érmelését. Ugyanakkor a portai adó beszolgáltatása is állandó kötelezettséget jelentett, s ez is hozzájárult a nagyobb értékû pénz kibocsátásához. Ezenkívül az is jellemzõ volt a fejedelemség pénzverésére, hogy szívesen és hozzáértéssel készítettek emlékpénzszerû érméket, valószínûleg azért, hogy ezzel pótolják magukat az emlékérmeket (bár ilyenek is vannak, sõt ismerünk magas mûvészi szinten elõállított darabokat; az értékkel ellátott emlékpénzszerû érmék verése végigkíséri az erdélyi fejedelemség kori pénzverést). Végül az is sajátossága az erdélyi fejedelemség pénzverésének, hogy nem létezett önálló pénzrendszer és pénzláb, s ez szervesen kapcsolja e pénzverést Közép-Európa országainak (Magyarország, Lengyelország) pénzrendszeréhez.

Az általános pénztörténeti megjegyzések után következik az erdélyi fejedelemség és a Habsburg-kor pénzverésének korokra való felosztása. Huszár 1871-ig terjeszti ki részletes pénztörténeti ismertetését, lévén hogy ebben az évben tüntetik fel utoljára az akkor már magyar királyi pénzeken a gyulafehérvári pénzverde jelét (a pénzveretek felsorolása azonban véget ér Mária Terézia uralmával). Elsõnek János Zsigmond korát ismerteti (1540–1571). Ekkor leginkább a magyar pénzek mintájára verték az érték- és az aprópénzt. Következik a Báthoriak és Bocskai István pénztörténetileg is igen mozgalmas kora (1571–1613), a lengyel típus és pénzláb szerint vert érméknek, az éremkép stabilizációjának (az elõlapon általában a fejedelmi képmással), az értékpénz értékemelkedésének idõszaka. A következõ, Bethlen-korban (1613–1629) végképp kiépül a pénzrendszer. A pénzverés gazdagsága és változatossága ekkor válik tartóssá. Huszár igen tömören, érthetõen ismerteti e fontos kor alapvetõ elemeit: a pénzértéket, a verdéket, a pénznemeket, foglalkozik az európai Kipper und Wipper-kor utolsó kigyûrûzésének azzal a rossz hatásával, melyet ellensúlyozandó már csak az általános pénzjavítás jöhetett (1626–1629). A pénztörténeti vázlatban a két Rákóczi György kora következik (1630–1660), s Huszár ide sorolja be Barcsai és Kemény fejedelem pénzverését is. E kor egységes pénzverést mutat, igen csekély értékhullámzással, s az egész fejedelmi korszak legnyugodtabb pénztörténeti ideje. A nemzeti fejedelmek pénzverését Apafi Mihály kora zárja (1661–1690). Huszár Lajos e korhoz tartozóan tárgyalja Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc pénzverését is. Ekkor újra eseménydús, igen változatos évek tanúivá válunk. A fejedelem bérletekbe adja ki pénzverési elõjogát. A szerzõ újabban elõkerült források alapján ismerteti a Keleti Kompániának és a „görögöknek” a szerepvállalását az erdélyi pénzverésben. Ez a felette érdekes és jelentõs gazdaságtörténeti mozzanat további kutatásra, elmélyítésre vár. Huszár Lajos részletesen ír a német hatás lassú térhódításáról az erdélyi pénzforgalomban. Ezt kiegészítenénk azzal,. hogy erdélyi éremleletek összesítõ elemzésével sikerült bebizonyítanunk: e hatás tulajdonképpen már a 17. század elején észlelhetõ, a század folyamán egyre fokozódik, míg utolsó évtizedeiben meghatározóvá válik. (L. Pap Ferenc: Pénzforgalom és kereskedelem Erdélyben [15–18. század]. Numizmatikai Közlöny.) Az aprópénz kereskedelmi forgalmában továbbra is jelentõs a magyar és a lengyel pénz jelenléte. A szerzõ már jóval korábban, A történelmi Erdély címû idézett kötetben megjelent áttekintésében is említette azt, amit itt bõvebben kifejt, miszerint a XII. és VI. jelzetû ún. kettõs garasok lényegileg azonosak. Fõleg a nemzeti fejedelmek pénzverésének idõszaka vége felé egyre gyakoribb a pénzforgalomban a különbözõ értékváltozatokban jelentkezõ osztrák krajcár. E jelenség már a következõ korra jellemzõ. A Habsburg-pénzverés elsõ bemutatott kora a Mária Terézia elõtti uralkodóké (1690–1740). Ebben a korban – I. Lipót, I. József és III. Károly alatt – megnövekszik Erdély aranypénzverése, az ezüstpénzverésben pedig uralkodóvá válik a tiroli pénzláb. Mária Terézia négy évtizedes uralkodása alatt (1740–1780) 1753-ban az ún. konvenciós pénzláb elfogadásával döntõ fordulat állt be. Ekkor csatlakozik Erdély az Ausztria és Bajorország között megkötött pénzügyi egyezményhez. Ez megváltoztatja a pénzláb alapsúlyát, változik a finomság jelzése is, a rajnai (rénes) forint addigi számításipénz-szerepét pedig átveszi a konvenciós forint. 1761-tõl kezdve rézbõl verik a kis értékû pénzt, s ez nem más, mint „a korábbi megfelelõ értékû ezüstpénzek” folytatása. A További Habsburg-pénzverés Erdélyben (1780–1867) és Magyar királyi pénzverés (1867–1871) címet viselõ kiemelt fejezetekben Huszár a Gyulafehérváron 1867-ig E verdejeggyel, majd 1871-ig GYF jellel vert, de már nem sajátosan erdélyi pénzek verését vázolja fel (ez utóbbi két idõbeosztás, mint említettük, nem is szerepel a katalógusban). Ezzel az idõszakkal zárul a könyv pénztörténeti fejezete.

Az erdélyi pénzek verdehelyei címû fejezet (21–24) betûrendben ismerteti a különbözõ erdélyi pénzverdék, majd ezután az eddig feloldatlan verdejegyek jegyzékét. Rövid, világos idõrendi ismertetések nyújtják az érdeklõdõnek a verdékkel kapcsolatos szükséges tudnivalókat. A Jegyzeteket (25–27) két igen fontos, ugyancsak betûrendbe szedett fejezet követi: A verdejegyek feloldása (28–32) és A köriratok feloldása (33–35). Végül Az idézett gyûjtemények jegyzéke (36), A felhasznált irodalom és rövidítései (37–38) és a Rövidítésjegyzék (39) zárja a nagyszabású bevezetõ részt.

Következik a könyv érdemi része, Az éremleírások (40–220). A szerzõ e folytatólag számozott katalógusában a pénztörténeti rész korszakolását követi. Értékenként s ezen belül idõrendben áll elõttünk az erdélyi fejedelmek, illetve a Habsburg-uralkodók erdélyi vereteinek részletes ismertetése. Igen fontos és hasznos az, hogy a szerzõ minden fejedelem, illetve uralkodó pénzkibocsátásainak felsorolása elõtt röviden szól a fejedelemrõl vagy az uralkodóról: közli születésük és elhalálozásuk idõpontját, ismerteti életpályájukat. Azokról is olvashatunk ilyen ismertetéseket, akik szerinte nem bocsátottak ki pénzt önálló uralkodókként Erdély számára, pontosabban: érmeverésük nem sorolható az erdélyi pénzverés sajátos folyamatába (így Szapolyai János és I. Ferdinánd). De ugyanígy bemutatja Rhédey Ferencet is, aki nem vert érmét saját nevére. Kitûnõ numizmatikai hagyományt éltet ily módon Huszár Lajos, hiszen többek között hasonlóképpen járt el a még ma is használt, a múlt század húszas éveiben kiadott Appel-féle Repertórium is. Az eljárás világosan utal arra a szoros kapcsolatra, amely egyrészt a politika- és gazdaságtörténet, másrészt az éremtudomány között mindig is fennállt. Különben Huszár Lajos egész életmûvét áthatja e gondolkodásmód, a numizmatika szerves történeti egészben való felfogása és láttatása.

Az ismertetett mû jelentõségét többek között az is érzékelteti, hogy típus- és változatkiegészítéseinek száma Bethlen és Mária Terézia vereteinek esetében közel 40, Apafi éremkibocsátásainál túljut a 30-on, és tekintélyes számúra emelkedik János Zsigmond és Izabella, Báthori Zsigmond és Gábor, Bocskai István, II. Rákóczi György, III. Károly pénzeinek ismertetésében. Mindezt természetesen csak a bécsi, drezdai, berlini, stockholmi, bukaresti, kolozsvári és más európai múzeumokban végzett több évtizedes kutatómunka tette lehetõvé, valamint az, hogy Huszár Lajos felhasználta és értékesítette Eypeltauer, Rádóczy és mások értékes részmunkáit, az említett összefoglalásokat és leletközléseket.

Az Egyeztetõ táblázatok címû fejezet (221–231) párhuzamosan tüntet fel minden egyes Resch-számot és a Huszár-katalógus megfelelõ számát. Ez újból alátámasztja a szerzõ ama kijelentését, hogy mûve nem helyettesíti teljes mértékben a század elején megjelent erdélyi éremhatározót. Nem helyettesíti ugyan – tesszük hozzá –, de használata elengedhetetlenül szükséges a szakkutatás és a szaktudás mai szintjén. A két mû együtt nyújtja a numizmatikusoknak manapság oly nélkülözhetetlen munkaeszközét az erdélyi pénz meghatározásában. Éppen ezért – immár közel évtizeddel földi útja bevégzése után – a nagy tudós hagyatéka létfontosságú útravalót nyújt mindannyiunknak, mélyen visszhangzó üzenet a kortársaknak és az utódoknak.

Pap Ferenc

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék