Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1996/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 1-2.füzet

Balázs Sándor: Identitástudatunk zavarai

Kriterion Könyvkiadó. Bukarest 1995. 400 lap

Amikor 1988 tavaszán, az egynemûsítõ politika tetõzésének idején, ám ezzel szembefordulva Balázs Sándor pontot tett nemrég megjelent könyve végére, indokoltan úgy vélte, hogy õ is csak palackpostát küld az elkövetkezõ nemzedékek címére. Az akkori nagyon mostoha viszonyok között nem gondolhatott arra, hogy kézirata nyomdafestékhez jusson, legföljebb a romániai magyar „második nyilvánosságot” célozhatta meg. Arra számított, hogy szövegét az illegális Limes-körben társaival megvitatja, egyes alfejezeteit pedig az általa szerkesztett Kiáltó Szó címû szamizdat idõszaki kiadványban közli. Végül egy kis része a budapesti Limes címû folyóirat 1989. 1. számában látott napvilágot. Hat év elteltével azonban a teljes könyv – eredeti megfogalmazásában – az olvasók szeme elé kerülhetett. A mai olvasó (a szerzõvel együtt) joggal kérdezheti: pusztán kordokumentumot tart-e kezében, avagy a megkésetten érkezett palackposta továbbra is érvényes üzenetet tolmácsol számára?

A recenzens – rögtön elöljáróban – meggyõzõdéssel állíthatja, hogy a szemlézett mû egyrészt az akkori „keserû valóság elméleti reflektorfénybe” való állítása, másrészt olyan vizsgálódások, olyan elmélkedések ötvözete, amely értékes hozzájárulás a kisebbségi kérdés sokoldalú, a szakmaköziség regisztereiben kidolgozandó bölcseleti-tudományos és erkölcstani elemzéséhez. Figyelmet érdemel, hogy ez az interdiszciplinaritás Balázs Sándor könyvében nem hivatkozások, idézetek, lapalji jegyzetek formájában jelentkezik; a könyvben ilyesmikkel nem találkozunk. E rendhagyó opus – túlzás nélkül – olyan eredeti alkotás, amely miközben a szerzõ személyes felfogását és nyelvi leleményességgel közvetített nézeteit fejezi ki, napjaink tudományosságának eredményeibõl merít. Ebben a vonatkozásban a szerzõ tájékozottsága – mondhatni – naprakész.

Balázs Sándor korszerû tudományos vértezetben, ám válság teli korszakban, a romániai magyarság létét érintõ folyamatok szorításában (áttelepülés az anyaországba, disszidálás Nyugatra, beolvadás és az országos átlaghoz viszonyított alacsony szaporulat) vállalkozott arra, hogy az oly gyakran emlegetett kisebbségi identitástudatot, de fõként annak torzulásait bonckés alá vegye. Könyve tulajdonképp mindkettõ monografikus feldolgozását kínálja, s ilyen értelemben – nyugodtan elkönyvelhetjük – mifelénk úttörõ kísérletnek számít. Eredményességét az is elõsegítette, hogy (az említett és más kvalitásokkal együtt) szerzõnk a rendszerezés, a világosan áttekinthetõ, logikus kifejtés hatékony alkalmazójának bizonyult. Segítették õt elõbbi kutatásainak, munkáinak a tapasztalatai is, hiszen például Tavaszy Sándor gondolatvilágának, Jászi Oszkár romániai kapcsolatainak, a Jakabffy Elemér-féle Magyar Kisebbség címû folyóiratnak az értelmezésével már eddig is a kisebbségtudomány vagy – ha úgy tetszik – a kisebbségi ideológia jeles képviselõjeként tarthattuk számon.

A teljesítmény mérlegelésében nem csupán a tudomány ismérveihez kell igazodnunk. Nem mellõzhetjük ama fontos körülményt sem, hogy szerzõnk könyve az erõszakosan beolvasztó totalitárius uralommal dacoló szellemi-erkölcsi ellenállás szerves része volt. E minõségében politikai tettként értékelhetõ. Ez a mû is bizonyítja, hogy az egynemûsítéssel szembeni védekezés eszköztárából – az anyanyelvû mûvelõdést kompromisszumok árán éltetõ intézmények mûködése mellett – a másként gondolkodás, a tiltakozást elméleti síkon tolmácsoló, kockázatokat is vállaló erõfeszítések sem hiányoztak. A „gyöngy és homok” értékjelképe tehát igazolást nyert.

Nem veszíthetjük szem elõl azt sem, hogy teoretikus általánosításainak és következtetéseinek kidolgozása során Balázs nem támaszkodhatott konkrét szociológiai-szociográfiai felmérésekre. Ezek hiányát a korabeli kisebbségi lét és mentalitás alapos ismerete, a múlt s a jelen egyéni és kollektív tapasztalatai kompenzálták. A könyv nem valóságidegen spekuláció, hanem az élettel közvetlen kapcsolatban lévõ, egy ügynek mélyen elkötelezett búvárkodás gyümölcse.

Mindenekelõtt a kisebbségi identitástudat (ezután KIT) taglalását kell kiemelnem. Balázs Sándor fejtegetéseinek köszönhetõen világossá válik számunkra, hogy ez a tudat – a maga eszmei strukturáltságában – többek között olyan kollektív véleményt tolmácsol, amely az írott gondolat révén objektiválódik. benne egy népcsoport életviszonyai jutnak kifejezésre, s éppen ezért a helyzettudattal is több vonatkozásban érintkezik. Az identitástudat elemzõje hivatkozik nem csupán Benkõ Samunak a helyzettudatot meghatározó tételére, hanem utal Tóth Sándor, Fábián Ernõ és Cs. Gyímesi Éva – az általa végzett értelmezést megelõzõ – nézeteire is. Ily módon nem kizárólag a két világháború közötti korszak kisebbségtudományi és etikai elõzményeivel, hanem a kortársi eredményekkel is lojálisan számol. Bizonyos kritikai viszonyulás természetesen nemcsak elengedhetetlennek, hanem termékenyítõnek is mutatkozik. Balázs Sándor számára a kisebbségi identitástudat több, mint e helyzettudat. Ezt a többletet a nemzeti hovatartozás érzése, elméleti kifejezése nyújtja. Szerzõnk erõteljesen nyomatékosítja a magyarsághoz való tartozást, ám a románsággal való együttmûködés szükségességét is következetesen hangsúlyozza. Könyvén végigvonul ama kiegyensúlyozott szemlélet duktusa, amely nem engedi, hogy a romániai magyarság identitástudata egyoldalúvá, beszûkítetté váljék. Ez a szemlélet szavatolja azt is, hogy a magyarságtudat ne a romániai/erdélyi sajátosságok háttérbe szorítását vagy éppen azok tagadását vonja maga után. Biztosíték továbbá ez a kiegyensúlyozottság az ellen, hogy az itt élõ nemzetrész ne váljék sem a beolvadás, sem az elszigetelõdés áldozatává.

Ezek a „garanciák” nyilván nem teszik, nem is tehetik egyértelmûen biztosítottá a jövõt. Éppen ezért joggal szögezi le Balázs Sándor, hogy a KIT fenntartása azon áll vagy bukik, hogy sikerül-e az utódokban az identitástudattól elválaszthatatlan és a vállalásban megnyilvánuló magatartást, illetve a nélkülözhetetlen érzelmi fûtöttséget életben tartani.

A kérdésben jelentkezõ bizonytalanságot csökkentheti a KIT-ben összetevõként jelen lévõ önismeret és érzelmi töltet erõsítése, a pótolhatatlan értékelõ és értékteremtõ mozzanat fejlesztése. A KIT egyikrõl sem mondhat le, hiszen – teleologikus jellegénél fogva is – cselekvésre irányul, állásfoglalást, tetteket gerjeszt. Nem volna, nem lehetne hatékony a KIT akkor sem, ha az axiológiai mozzanathoz kötötten nem tartalmazna erkölcsi-erkölcstani funkciót is. A magam részérõl csak aláhúzhatom Balázs Sándor megállapítását, amely szerint nem „véletlen, hogy az erdélyi magyarság teoretikusai oly nagy súlyt helyeztek a kisebbségi erkölcs kidolgozására és érvényesítésére” (111. lap).

A KIT fennmaradását, állandó korszerûsödését nem egyedül a mostoha külsõ viszonyok, hanem azok a zavarok, torzulások is veszélyeztetik, amelyeket többnyire a kedvezõtlen feltételek, a történelem hideg fuvallatai idéznek elõ. Balázs Sándor könyvének dokumentum-jellege mindenekfölött abból származik, hogy szinte exhausztív módon felleltározta a romániai magyar KIT-et fenyegetõ többségi nacionalizmus összes fortélyait, a beolvasztás egész arzenálját, annak minden fogását és eszközét.

Ezt a teljesítményt is felülmúlja a könyv címében is kifejezett fõ témájának, a romániai magyar identitástudat zavarainak (ezután KITZ) nem kevésbé kimerítõ számbavétele. Ebben az esetben nem annyira az áttekintés átfogó jellegét és a tünetek rendszerezését, mint inkább azt a szenvedélyes önvizsgálatot kell méltatnom, amely ezt a vállalkozást áthatja. (Számomra, aki a Korunk 1983–1989-es évfolyamainak több számában – a cenzúrával való huzavona után – közölt tanulmányaimban szintén az „azonosságélmény” zavaraival foglalkoztam, ez a becsületes önreflexió nagy élményt jelentett.)

Balázs Sándor e téren is a két világháború közötti hagyományt folytatja. Elsõsorban Makkai Sándor Magunk revíziója címû munkájára gondolok. Mint ismeretes, ebben az 1931-ben napvilágot látott mûben Erdély volt református püspöke többek között a régi megcsontosodott nézetek felülvizsgálatára, illúziók szétoszlatására és ártalmas elõítéletek (pl. a sovinizmus) felszámolására szólított. Arra bátorította az itteni magyarságot, hogy elsõsorban ne másokban, külsõ tényezõkben, hanem önmagában keresse az õt ért bajok, az elszenvedett sérelmek okait.

Ebben a szellemben a KITZ kutatója s a beteges jelenségekre gyógyírt keresõ szerzõnk nem huny szemet a torzulásokat kiváltó, azokat kísérõ belsõ anomáliák fölött. Fájó sebeket érint, amikor azt az önértékelést veszi górcsõ alá, amely a kisebbségi népcsoportot tehetetlen lázadónak láttatja. Pálcát tör a gátlástalan konkurencia, a tülekedés, illetve a „mieink” elvtelen támogatása fölött, mert tudva tudja, hogy mindez a mi-érzést zülleszti. Elmarasztalja azt a (ma is elterjedt) vélekedést, magatartást, amely a saját hibából származó fiaskót „a többség oldaláról jövõ obstrukció” számlájára írja. Nem fogadja el sem a szélsõséges borúlátást, sem a túlhevített bizakodást, de azoknak a reakcióit is elutasítja, akik mindenben diszkriminációt vélnek felfedezni, miközben a szakmai kompetencia, a rátermettség, a tehetség ismérveit figyelmen kívül hagyják.

Nagy érdeme a könyvnek, hogy a többségi nacionalizmust a vádlottak padjára ültetve a kisebbség bizonyos köreiben jelentkezõ elfogultságoknak sem állít ki menlevelet. Fenntartás nélkül elítéli a befelé gátlás nélkül megnyilvánuló nacionalizmust a többség irányában jelentkezõ (ál)asszimilációs készséggel együtt. Nem kíméli a „lövészárok-mentalitást” sem, mert az az ember, aki állandóan támadást vár, szüntelenül a konfliktusgerjesztés sodrában él és cselekszik, elkerülhetetlenül az egész többséggel szemben gyanakvóvá, sõt gyûlölködõvé válik. Balázs Sándor legfõbb igyekezetét abban jelölhetném meg, hogy egy vészterhes circulus vitiosus áttörését szorgalmazza. Érvelése mindenekfölött arra irányul, hogy akadályozza vagy legalábbis csökkentse a többségi nacionalizmus által kiváltott kisebbségi nacionalizmus megnyilvánulásait.

Ehhez kapcsolódik a revizionizmus árnyalt, valóban tudományos igényû megközelítése is. Balázs Sándornak eszébe sem jut, hogy elkendõzze egy igazságtalan béke káros következményeit. Õ a múlt tárgyilagos felidézése és értelmezése mellett tör lándzsát, de határozottan visszautasítja azt a vádat, hogy a romániai magyarság politikája irredenta volna. Ebben az összefüggésben óva int az elkülönülés bármilyen formájától, s egy olyan integrációt szorgalmaz, amely az önazonosság megõrzését, a termékenyítõ kölcsönhatások érvényesülését segíti elõ.

Már az eddigiekbõl is leszûrhetõ, hogy a bemutatott könyvet nagyfokú realizmus jellemzi. A tények tisztelete azonban nem megváltoztathatatlanságukat sugallja. Nem valaminõ fatalizmust kíván igazolni. Ellenkezõleg, Balázs Sándor vizsgálódásait a legjobb értelemben vett aktivizmus fûti. Õ – akár csupán távlatilag is – az adott, ám elfogadhatatlan állapotok megváltoztatását szeretné szolgálni. Ezért is foglalkoztatja oly behatóan a kérdés, hogy közösségnek tekinthetõ-e a romániai/erdélyi magyarság.

E bonyolult és érzelmekkel terhelt kérdés megválaszolása ugyanis az együttes cselekvés szempontjából fölötte releváns. Válasza nem egyértelmû, nehezen is lehetne az. A tárgyilagos szemlélõdõ tekintete nem siklik át az atomizálódás aggasztó jelenségei fölött, látja a belsõ megosztó határvonalakat (elfogadja, sõt igenli a pluralizmust), de észleli a sorsközösség nyomása alatt is összefûzõ nyelvi, történelmi, kulturális stb. kötelékeket. A pró és kontra érveket szembesítve, talán hipotézisként is kijelenti: „lényegében kultúrközösség vagyunk” (312. lap). És rögtön hozzáteszi: magunktól is függ, hogy közösséggé válunk vagy nem.

A kisebbségi értelmiség szerepe és felelõssége itt válik nyilvánvalóvá. Balázs Sándor az adott körülmények között jogosan az alkotó írástudóktól várja a KIT kidolgozását és fejlesztését. Ugyanakkor nem hallgatja el azt a felelõsséget sem, amely egyesekre bizonyos KITZ-jelenségek elterjedése és romboló hatása miatt nehezedik. A megfogalmazása óta eltelt nyolc esztendõ nem hatálytalanította e megállapításokból levonható következtetést: a kisebbségi jövõ(kép) alakulásáért az alkotó értelmiség (és nem pusztán ez a csoport) el nem odázható felelõsséggel tartozik. (Éppen ezért nem tekintem véletlennek, hogy A Hét oldalain Balázs Sándor igényes interjúsorozatot tesz közzé az aktív politikától magukat távol tartó értelmiségieket faggatva arról, hogy magatartásukat mi motiválja.)

A múlt évben Balázs Sándornak még egy könyve jelent meg: Lugosi üzenet. Kölcsey Kör kiadása, Szatmárnémeti 1995. Nem elsõsorban a két könyv piacra kerülésének idõbeni közelsége érdemel figyelmet (bár ez a körülmény is jelentésteli, hiszen azt bizonyítja, hogy a szerzõ fiókjában több kézirat is a kiadás szempontjából kedvezõ feltételekre várt), hanem a két munka közötti eszmei-tudományos összefüggéseket tartom sokatmondónak. A Jakabffy Elemér szerkesztésében Lugoson húsz éven át rendszeresen megjelent Magyar Kisebbség címû folyóirat felidézésével Balázs Sándor egy olyan értelmiségit, illetve egy olyan entellektüel-csoportot mutat be, akiknek úttörõ szerepük volt az ún. kisebbségtudomány kidolgozásában, s ezzel hervadhatatlan érdemeket szereztek a romániai magyar KIT elméleti megalapozásának terén. Könyvében Balázs rámutat arra, hogy a lugosi folyóirat szerkesztõje és munkatársai nem eszményítették a kisebbségi helyzetet, de számoltak a valósággal. Nem tekintették privilegizált értékteremtõ állapotnak az anyanemzettõl való elszakítottságot, ám maguk is bebizonyították: hátrányos körülmények között is lehet (közösségi szempontból is) ösztönzõ teljesítményeket felmutatni. Balázs Sándor kiemeli könyvében, hogy Jakabffyék nem támogattak semmilyen etnocentrikus irányulást, de állandóan és következetesen a román demokratikus erõkkel kiépítendõ jó kapcsolatokat szorgalmazták. Hozzánk is szóló hagyatékukhoz tartozik, hogy az európai összefüggéseket, valamint az akkori Népszövetség révén kínálkozó kisebbségvédelmi lehetõségeket tudatosították. A bánsági kisvárosból – húzza alá Balázs – utakat nyitottak nem csupán Bukarestbe és Budapestre, hanem Genfbe is.

E hagyomány felelevenítésével is Balázs Sándor jó szolgálatokat tett a romániai magyar identitástudat zavarainak leküzdésében.

Gáll Ernõ

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék