Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1996/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 1-2.füzet

EGYESÜLETI KÖZLEMÉNYEK

Megemlékezés Barabás Samuról

A háromszéki Papolcon született 1855-ben, és ott is alussza örök álmát 1940 óta a két háború közötti erdélyi magyar történetírás egyik legjelesebb képviselõje: Barabás Samu. Egész életét a magyar történetírás szervezésének, az erdélyi levéltári forrásanyag védelmének, feltárásának és közzétételének szentelte. Bár ezeken a területeken elévülhetetlen érdemeket szerzett, és kiadványai ma is nélkülözhetetlen segédeszközei a történetkutatásnak, emlékét meglehetõsen elhalványították a köztudatban a halála óta eltelt fél évszázad súlyos megpróbáltatásai. Napjainkra legfeljebb csak a história hivatásos mûvelõi és a magyar levéltárosok ha tudják, hogy mit köszönhetünk ennek a tudósnak, aki a magyar tudományosság központjából vonult vissza szülõföldje magányosságába, és vállalta a kisebbségi sorsban való újrakezdés embertelen nehézségeit, hogy segítse a magyar tudományosság folytonosságának fenntartását Erdély földjén.

Papolc község székely népe a múlt ismeretének megtartó erejére is figyelmeztetni kívánta a jövendõ nemzedékeket azáltal, hogy református templomának felújítása során emléktáblával örökíti meg a soraiból kikerült kiváló tudós érdemeit és emlékezetét. E helyi kezdeményezést mindazok a tudományos intézmények felkarolták, amelyekben Barabás Samu munkássága egykor lezajlott. Így került sor a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület együttmûködésével az emléktábla elkészíttetésére és a megújult templom szentélyének a hajó felé nézõ falán való elhelyezésére, majd felavatására ünnepség keretében.

Az 1995. október 15-én lezajlott emlékünnepélyen a Magyar Tudományos Akadémia, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Magyar Országos Levéltár, a Magyar Történelmi Társulat és a Székely Nemzeti Múzeum képviseltette magát.

Az ünnepség Barabás Samu sírjának megkoszorúzásával vette kezdetét. Ezen Papolc szinte teljes magyar lakossága részt vett. A falu fõutcáján át a temetõbe kivonuló menet élén székely viseletbe öltözött fiatal leányok és fiúk vitték a koszorúkat és a virágokat. Ezekkel teljesen beborították a festõi fekvésû hegyoldalon lévõ sírhantot. Keresztes István helyi református lelkész imája és áldása után a község egykori és mostani tanítói, valamint tanulói adtak a sírnál rövid mûsort, felidézve az elhunyt tudós érdemeit és helyi emlékezetét. Ezt követõen került sor a falu népe által zsúfolásig megtöltött templomban az ünnepi istentiszteletre, amelyen Gálffy Zoltán, a kolozsvári Protestáns Teológia egyháztörténeti professzora prédikált, beszédében megemlékezve az elhunyt tudós kiemelkedõ érdemeirõl is.

Az istentisztelet befejezése után Jakó Zsigmond professzor, a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteleti tagja emelkedett szólásra, és az alábbi szavakkal rajzolta meg Barabás Samu életútját, méltatta tudományos tevékenységét, mindmáig idõszerû példaadását:

„Emlékezés és emlékeztetés végett gyûltünk ma itt össze. Olyan tudós emlékét idézzük, akinek élete a székelységbõl vétetett, akit ez a falu adott a tudománynak, és aki a magyar történetírás csúcsain befutott pálya után ide tért vissza örök nyugalomra. Néhai Barabás Samura, a Magyar Tudományos Akadémia egykori tagjára, a Magyar Országos Levéltár erdélyi osztályának megszervezõjére, a Magyar Történelmi Társulat egyik jelesére emlékezünk, és az õ példás életére emlékeztetünk. Tudományának és népe érdekében végzett munkájának állítunk maradandó emléket, a most élõk és a maradék okulására.

Ismeretes, hogy a székelység korábban fegyverrel, majd pedig szorgos iskolázással mozdította elõ hazája és népe megmaradását. A Magyarhermányról származó, lófõ rendû Barabások is a XVIII. század közepe óta iskolázott emberekként szolgálták közösségüket. Az Udvarhelyszékbõl Háromszékre áttelepült muzikális õs orgonaépítõként, fia és unokája pedig egymást követõen közel egy évszázadon át Papolc népének kántortanítóiként végeztek egész Orbaiszéken elismert oktató-nevelõ munkát.

A tanulás, a könyv, az írás, az erõs közösségi hagyományok uralták tehát azt a családot, amelybe Barabás Samu azonos nevû apja és nagyborosnyói Bede Anna második gyermekeként 1855. november 14-én Papolcon meglátta a napvilágot. Középiskoláit a sepsiszentgyörgyi és a székelyudvarhelyi kollégiumban járta. Történelmi tanulmányait 1876 és 1880 között a budapesti tudományegyetemen végezte és már ott eljegyezte magát a történelmi segédtudományok mûvelésével. Így figyelt fel reá Szilágyi Sándor, a budapesti egyetemi könyvtár igazgatója, a magyar történetkutatás és történészképzés akkori irányítója. Õ szerzett ösztöndíjat a fiatal erdélyi történésznek, hogy Bécsben az Osztrák Történeti Intézetben, a forráskutatás és a medievisztika akkor legkitûnõbb európai mûhelyében 1881 és 1883 között tökéletesíthesse oklevéltani és paleográfiai ismereteit. Hazatérése után Szilágyi a budapesti Egyetemi Könyvtár kézirattárában alkalmazta, ahol két éven át dolgozott. Miután Thallóczy Lajost 1885-ben az Udvari Kamara Levéltárához Bécsbe rendelték át, helyére a Magyar Országos Levéltárba Barabás Samut állították, minthogy akkor folyt az erdélyi osztály szervezése, anyagának rendezése és megnyitása a kutatás számára. Ennek a munkának lett az irányítója és évtizedeken át az erdélyi történeti kutatások nélkülözhetetlen, legilletékesebb levéltári szakértõje Budapesten Barabás Samu.

Szilágyi Sándorral való szoros kapcsolata azonban az Egyetemi Könyvtárból való távozása után sem szakadt meg, mert pártfogója Thallóczy helyébe õt vette maga mellé a Magyar Történelmi Társulat titkárságára. 1885-tõl kezdõdõen 1914-ig ténylegesen jórészt õ intézte példás módon az akkor a magyar történetkutatás irányítását végzõ Történelmi Társulat ügyeit, és alaposan kivette részét a magyar történettudomány és forrásközlés központi folyóiratainak, a Századoknak és a Történelmi Tárnak, valamint a közkedvelt Magyar Történeti Életrajzok sorozatnak szerkesztési és kiadási teendõibõl. Nyugalomba vonulása után, 1915-ben, azzal a szándékkal költözött haza szülõfalujába, hogy maradék munkaerejét és egész életében gyûjtött ismereteit kizárólag az erdélyi, közelebbrõl a székely históriának szentelhesse.

Barabás Samu tudományos munkásságának és hivatali mûködésének színterei a magyar történetkutatás legfontosabb, központi intézményei voltak, éppen azokban az évtizedekben, amikor e tudományágban korszakváltás zajlott. Mai szóhasználattal élve, az amatõr történészkedést ekkor váltotta fel Magyarországon a módszeresen képzett új nemzedéknek a kor európai színvonalán álló hivatásos történetkutatása. Barabás Samu annak a Bécsben formálódott fiatal gárdának volt a tagja, amelyik a modern magyar történettudomány megalapozójának tekinthetõ. Együtt nevelkedett és dolgozott Fejérpataky Lászlóval, Károlyi Árpáddal, Thallóczy Lajossal, Tagányi Károllyal és történetkutatásunk korszerûsítésének többi úttörõjével. Közismert és köztiszteletben álló alakja volt a századelõ magyar történésztársadalmának. Bécsi tanulmányainak köszönhetõen az általa közzétett oklevéltárak a korabeli magyar forrásközlés csúcsát jelentették. Ez irányú munkásságát a Magyar Tudományos Akadémia 1910-ben levelezõ tagsággal ismerte el. Szakismereteivel rendkívüli emberi erények társultak. Erkölcsi tisztaságát, önzetlen segítõkészségét, pontosságát, nyílt és egyenes jellemét, szerénységét, távolállását mindenféle intrikától, tülekedéstõl és magamutogatástól még azután is évtizedeken át emlegették kortársai, hogy a fõvárosból visszavonult papolci remeteségébe.

Tudása és emberi erényei nyomán Barabás Samu jóval derûsebb életet érdemelt volna annál, mint amilyen neki rendeltetett. Választottjának elvesztése miatt nem alapított családot. Szintén korán elhalt orvos bátyja Nagyborosnyón élõ, általa gondosan neveltetett három árvája és késõbb ezek gyermekei pótolták számára élete végéig a családot. A sors azonban e tekintetben is kegyetlen volt hozzá, mert szakmájában utódjának szánt Miklós nevû unokaöccsét az ígéretes történetkutatói pálya kezdetén, 22 évesen ragadta el mellõle a halál 1907-ben. Barabás Samut ez az újabb veszteség tette véglegesen magános emberré. Egyedülléte 1918 után azáltal vált teljessé, hogy az uralomváltozás elszigetelte a magyar tudományos élettõl, elválasztotta egykori pályatársaitól. Jóllehet a különállásra kényszerült erdélyi magyar történetkutatásnak õ lett volna hivatott vezetõje magas fokú szakképzettsége, nagy tapasztalata és emberi erényei folytán, a megkeseredett lelkû, megfáradt, koros tudós a Székely Nemzeti Múzeum és az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkájába való bekapcsolódáson túlmenõ szerepre többé nem vállalkozott. 1910 és 1913 között maga tervezte és építette papolci otthonában, a megváltozott körülmények ellenére, a Székelyföld múltjára vonatkozóan korábban gyûjtött, illetve a számára elérhetõ erdélyi levéltárakban található anyag közzétételén dolgozott élete utolsó napjáig, amely 1940. november 18-án következett be. Itthoni munkájának eredménye a Székely oklevéltár 1934-ben megjelent VIII. kötete, mely egyben záróköve is értékes életmûvének. Életének 1918 utáni szakasza legalább olyan keserves emigráció volt, mint a szomszédos Zágon szülöttének, Mikes Kelemennek rodostói évei a fejedelem halála után.

Barabás Samu pályája és életmûve azonban így is mérce és követendõ példa Erdély magyar történetkutatói számára. Jelzi azt a szakmai színvonalat, amelyre az itteni magyar kutatók a kisebbségi nyomorúságok elõtt eljutottak, és amelyen alul ma sem adhatják. Az õ példája arra kell sarkalljon, hogy az európai és a magyar történettudomány mindenkori színvonalán állva igyekezzünk hûségesek maradni erdélyi hagyományainkhoz. Mert csak így teljesíthetjük hivatásunkat, mely a legújabb kutatási módszereknek, szemléletnek és eredményeknek Románia históriájába, illetve az erdélyi sajátosságoknak a magyar történetírás egészébe való közvetítésébõl áll. A papolci remete tisztes élete és szorgos munkássága, tudós elkötelezettsége mutatja azt az utat, amelyen nekünk és a nyomunkba lépõ erdélyi magyar kutatóknak mindenkoron járni kell.

Amikor mi, határokon inneni és túli magyar történészek, most reá emlékezünk, ezt a példaadást köszönjük meg Barabás Samunak. Figyelmeztesse ez az emléktábla a jövõ nemzedékeket is, hogy a magános papolci tudós életmûve és magatartása mérce, melyhez nekik is igazodniok tanácsos, ha Erdély földjén európai történetkutatóknak és magyaroknak akarnak megmaradni. Egykori falustársait, azok maradékát és az egész székelységet pedig emlékeztesse e tábla arra, hogy múltjukat éppen jövendõjük érdekében kell ismerniök és mindenáron megõrizniök.

Ezekkel a gondolatokkal avatom fel az Erdélyi Múzeum-Egyesület részérõl a Magyar Tudományos Akadémia által állított emléktáblát, és ajánlom azt Papolc község székely népének gondos õrizetébe.”

A felavatás után a Magyar Tudományos Akadémia képviseletében Szász Zoltán, a budapesti Történettudományi Intézet aligazgatója a következõ beszédet mondotta:

„Nem hal meg az, akit nem felejtenek el. Nagy hírnévre tehetnek szert sokan, akik fényes üstökösként száguldanak a politikai nagyságok gyorsan tovatûnõ világában.

De mi mindnyájan, akik e tájon élünk, megtapasztaltuk, hogy nem mindig azok világítanak, akik ragyognak.

Barabás Samu a tudomány s így a nemzetépítés csöndes, türelmes és kitartó munkása volt. A Ferenc József-i kor híres bécsi történeti intézetében, Európa egyik legjobb szakmai mûhelyében tanulta ki a történettudomány korszerû módszereit, hogy aztán mindvégig megmaradjon a magyar s a szûkebb erdélyi és székely múlt számunkra legfontosabb világában.

Elérte azt, amit kevesen, tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának, méghozzá nem politikai vagy baráti kapcsolatok, hanem szorgalmas munkájának méltányolásaként. Kiváló oklevélkiadó volt, aki a világ forgatagától távol, itt Papolcon, 1915 után magánosan is világszínvonalon dolgozott. Ma is, a jövõben is jó lélekkel fogják forgatni munkáit. A székely múlt feltárásával kitartóan erõsítette társadalmunk legnagyobb ágának, a székelységnek az öntudatát, amelynek megtartása történelmünk egyik legsúlyosabb fordulata óta mindnyájunk számára a létkérdések közé tartozik.

A tudós Barabás Samura emlékezünk, az Akadémia tagjára, a kiváló forráskiadóra.

Találgathatjuk, mit is üzen számunkra, tudjuk, mit hagyott örökül ránk hosszú munkásságával, magános kitartásával.

Emléke figyelmeztetés és biztatás egyszerre.

Közösségünktõl el nem szakadva azt európai tudományossággal szolgálni. Legendákat cáfolni, szívvel-lélekkel, de kritikusan ragaszkodni a történelmi hûséghez. És végezni a nem látványos aprómunkát, mert az aprómunkát végzõk hada tartja fenn elsõsorban a társadalmat.

Kitartó napi munka – európai színvonalon. Akár magánosan is. Talán ez ma a tanulsága Barabás Samu életútjának.”

Barabás Samu pályája szinte teljes egészében a Magyar Országos Levéltárhoz kapcsolódott. Ottani munkásságáról Lakos János, az intézmény jelenlegi fõigazgatója ezekkel a szavakkal emlékezett meg:

„Annak az intézménynek a nevében szólok, amelynek Barabás Samu három évtizeden át volt szerény, tudós munkatársa.

Papolc szülötte 1885-ben lépett a Magyar Országos Levéltár szolgálatába, és itt tevékenykedett 1915. augusztusi nyugalomba vonulásáig. Jakó professzor emlékbeszédéhez kapcsolódva szeretném elmondani, hogy Barabás Samu annak idején a magyar történelem talán legfontosabb fennmaradt forrásait gondozta nagy odaadással és szakértelemmel az Országos Levéltárban: a mohácsi csata idõpontja elõtt keletkezett középkori okleveleinket, majd az erdélyi történeti iratokat, a volt erdélyi udvari kancellária, a gubernium, kincstár, a gyulafehérvári káptalan és a kolozsmonostori konvent levéltárait. Kiváló anyagismeretére alapozva alkotta meg példaszerû forráskiadványait. Barabás Samu országos levéltárnokot méltán tartjuk számon az Országos Levéltár legkiválóbb tudósai között, akiknek sorából több kortársát, így Pauler Gyulát, Óváry Lipótot, Nagy Gyulát, Tagányi Károlyt vagy Csánki Dezsõt említhetjük.

Barabás Samu emléktáblájának felállítása régi adósság törlesztését jelenti. Nagy öröm ez az esemény egykori munkahelye számára is. Barabás Samu szerény, szorgalmas élete alatt óriási szolgálatot tett a magyar történettudománynak, ugyanakkor nagyszerû példát mutatott magyarságból is: bármilyen nehezek voltak a körülmények, sohasem csüggedt, népe érdekében a lemondásoktól sem riadt vissza. Életébõl, egész tevékenységébõl bátorságot, erõt meríthet a papolcin kívül az erdélyi és az anyaországi magyarság is sorskérdéseinek megoldásához.

A magyar Országos Levéltár nevében tisztelettel hajtok fejet Barabás Samu akadémikus, országos levéltárnok, a nagyszerû tudós és ember emléke elõtt.”

Az ünnepelt tudósnak a Magyar Történelmi Társulatban kifejtett tevékenységét Hegyi Klára, a Társulat mostani fõtitkára így méltatta:

„A múlt század második felében sorra alakultak a tudós társaságok Magyarországon. Másodikként, 1867-ben, gróf Mikó Imre megalapította a Magyar Történelmi Társulatot. Azóta, különösen az elmúlt fél évszázadban a magyar történészeknek sok más szakmai szervezete jött még létre, a Társulat azonban ma is a legátfogóbb közöttük.

Születésekor s utána hosszú évtizedekig a Magyar Történelmi Társulat volt az egyetlen, az igazi történész-társaság. Folyóiratával, a Századokkal, sok értékes kiadványával, amelyekben elsõsorban történeti forrásokat tett közzé, és rendszeres, országjáró vándorgyûléseivel összefogta, szervezte, különleges teljesítményekre ösztönözte a történészeket. Mûvelt arisztokraták és polgárok támogatták, rendezvényei tömegesen vonzották a történelmet szeretõ közönséget. Élén a múlt századi nagy történész generációk legjelesebbjei álltak, csak az igazi megbecsüléssel övezettek viselhettek tisztséget benne.

Barabás Samu 1892-ben lett a Társulat Igazgatóválasztmányának tagja, és az 1899. június 2-i közgyûlés választotta meg jegyzõvé. A másik jelölt egy, õ huszonegy szavazatot kapott. Tizennégy évig viselte ezt a tisztet. Titkár elõdje, Borovszky Samu betegsége idején a titkári teendõket is ellátta, Borovszky halála után pedig a tagság õt választotta fõtitkárrá.

A másfél ezer tagot számláló Társulat zökkenõktõl mentes, eredményes mûködtetése sok áldozatos munkát kívánt. Napi küzdelmet követelt a fennmaradáshoz nélkülözhetetlen pénzért, szakmai rendezvények szakadatlan szervezését, tapintatos hadakozást szerzõ kollégákkal és keményebbet a kiadványokat elõállító nyomdákkal, röviden: a mindennapok erernyi teendõjének vállalását. Ahogy Lukinich Imre írta Barabás Samu búcsúztatójában: »Tulajdonképpen kevésbé hálás ténykedés az olyan, melyrõl csak akkor szokás tudomást venni, ha a pontatlanságok, mulasztások, tapintatlanságok stb. arra figyelmeztetnek, hogy az adminisztráció nincs arra való egyén kezében.« Másfél évtizeden át, amíg a Magyar Történelmi Társulat munkás hétköznapjaiban és jeles eseményeiben Barabás Samu lelkiismeretessége és pontossága tartott rendet, ismeretlen fogalom volt a mulasztás és a tapintatlanság. Pedig tudós emberként bizonyosan sokszor szívesebben választotta volna dolgozószobája csendjét és kedves okleveleit, õ azonban szervezõként is a szó legnemesebb értelmében szolgálta tudományát és kollégáit.”

Végezetül Kónya Ádám, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója Barabás Samunak intézménye keretében kifejtett munkásságáról szólott.

A templomi ünnepséget a faluközösség nevében Keresztes István lelkész és Domokos Géza író szavai zárták.

Jakó Klára

 

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tervbe vette Kelemen Lajos és Kós Károly leveleinek összegyûjtését és teljességre törekvõ tudományos igényû kiadását. A közgyûjteményekben õrzött anyag feltárása és kiadásra való elõkészítése folyamatban van, de nem sikerült még feltárnunk és lemásolnunk valamennyi magánkézben levõ levelet. A készülõ kötetek teljessége érdekében kérjük tagjainkat és mindenkit, aki Kelemen Lajos-, valamint Kós Károly-levelek birtokában van, értesítse errõl Egyesületünket és jelezze, hajlandó-e azokat akár gyûjteményünkbe letétbe helyezni, akár hozzájárulni fénymásolásukhoz. Ez utóbbiról Egyesületünk gondoskodik. A kötetek kiadása esetében a levelek jelenlegi õrzõi kívánságának megfelelõen jelezzük a kiadott levelek birtokosainak nevét, vagy ha úgy kívánják, csak azt tüntetjük fel, hogy magángyûjteményben õrzik.

Címünk: Erdélyi Múzeum-Egyesület, 3400 Cluj-N 1, c.p. 191; vagy str. Iuliu Maniu nr. 5, III/7.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék