Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1996/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 3-4.füzet

Egyed Ákos

Wesselényi Miklós és a jobbágyfelszabadítás Erdélyben 1848-ban

Wesselényi Miklós, a magyar reformmozgalom egyik vezéralakja elméleti munkáiban s politikai küzdelmeiben feltûnõen sokat foglalkozott a jobbágykérdéssel, attól tartott ugyanis, hogy az úrbéri törvény hiánya és az ebbõl következõ bajok Erdélyben az 1784-es Horea-féle lázadáshoz hasonló megmozduláshoz vezethetnek. Ugyanakkor világosan látta a jobbágykérdés magyar nemzeti vonatkozásait is. Abból indult ki, hogy ameddig a magyar nép nagy része szolgai, függõ helyzetben van, és nélkülözi a polgári szabadságjogokat, amíg a nemzet, a „natio” csak kiváltságos rétegekbõl áll, nem következhet be az annyira kívánatos nemzeti megújulás, következésképpen a magyarság gyenge és sebezhetõ marad. Ezért tartotta már az 1830-as évektõl halaszthatatlan feladatnak egy olyan úrbéri törvény elfogadását, amely fokozatosan elvezet a jobbágyrendszer teljes felszámolásához. E kérdéssel több Wesselényi-kutató foglalkozott, de még mindig találunk fehér foltokat, eléggé nem tisztázott összefüggéseket Wesselényinek a jobbágyfelszabadításért folytatott küzdelmeiben. Dolgozatunkban ezeket a kérdéseket igyekszünk felderíteni vagy legalább felvázolni, különös tekintettel az 1848-i erdélyi felszabadítás kimondásának körülményeire.

1. Ifjú Wesselényi Miklós az 1820-as évek legelején kezdett az atyjától örökölt 24 partiumi jobbágyfalu helyzetével foglalkozni. Ekkor birtokán éppúgy, mint máshol Erdélyben és a Partiumban semmiféle írott törvény nem szabályozta a földesúr–jobbágy viszonyt, ami örökös súrlódások forrása volt. Azzal kapcsolatban, hogy a fiatal Wesselényi Miklós milyen viszonyok közt kezdett a modernizálás lehetõségén gondolkodni, célszerûnek tartjuk idézni a zsibói jobbágyságnak az 1820-as  Cziráky-féle összeíráskor tett vallomását. Eszerint „Minden prestatiók és úgy a földesúri szolgálat eránt is földes urunkkal sem írott constitutionk, sem egygyességünk [!] soha sem volt s most sincsen, hanem a szolgálatot azonmóddal tettük és tesszük, amint azt eleink is tették, s a szerint szolgálunk, amint az mireánk eleinktõl maradott, s mindeneket úgy prestálunk.”[1]

Wesselényi maga áldatlannak és tarthatatlannak ítélte ezt a helyzetet, természetesen nemcsak a saját jobbágyai példájából, hanem az országos helyzet tanulmányozásából leszûrt következtetésébõl is. A változtatás modelljét a fejlettebb nyugati polgári történelmi rendszer mellett az erdélyinél rendezettebb magyarországi úrbéri viszonyok s Széchenyi István reformjai szolgáltatták. Az 1820-as évektõl az évtized végéig az egymásnak örök barátságot fogadó Széchenyi és Wesselényi együtt gondolják ki a magyar reformmozgalom programját.[2] Wesselényi elõször saját gazdaságában igyekezett megvalósítani a tervezett átalakításokat, hogy osztályos társait is hasonló lépésekre bírja. Törekvései során tapasztalnia kellett, hogy az úrbériség közjogi rendezetlensége mennyi akadályt gördít a korszerûsítési munkálatok útjába: amikor megkísérelte szétválasztani a saját mûvelésû földjeit a jobbágyföldektõl, hogy az eddigi nyomásos rendszer helyett váltógazdaságot vezessen be, jobbágyai azzal vádolták, hogy az uradalom megfosztotta õket legelõjüktõl, s termõföldjeikbõl is elsajátított bizonyos részeket.[3]

A felmerült kérdések azonban nem tántorították el Wesselényit a modernizációtól: miután jobbágyaival rendezte a viszályt, fokozott erõvel látott hozzá tervei megvalósításához, és sikerült is Zsibót mintagazdasággá átalakítania.[4] Ennek során a jobbágyközösség helyzetét is jobbítani kívánta: kiváló gazdatisztjével, Kelemen Benjáminnal együtt személyesen oktatta jobbágyait a gazdálkodás javításának módszereire, közmagtárt állított fel, kisdedóvót szervezett,[5] védte jobbágyait a katonafogások s adóztatási túlkapások ellen, román jobbágyaival anyanyelvükön beszélt. Röviden: Wesselényi Miklós nemcsak a legjobb gazda, de az általunk ismert leghumánusabb földesúr volt Erdélyben.[6]

2. Wesselényinek az 1820-as évek végétõl egyik fõ törekvése az volt, hogy Erdély vezetõ politikusait s a nemességet meggyõzze a rendiség régi formában való fenntartásának veszélyeirõl és elõkészítse a nélkülözhetetlen változások elfogadására. Az erdélyi rendiség utolsó szakaszáról, társadalmi feszültségeirõl s problémáiról az 1833-ban Lipcsében megjelent Balítéletekrõl címû munkájában mondott ítéletet.[7] Ebbõl minket most a nemesség és a jobbágyság közti viszonyról vallott nézetei érdekelnek, különösen azért, mert ezekbõl vezeti le politikai következtetéseit.[8] Könyvének Születés és polgári helyzet körüli elõítéletek címû fejezetében ezeket írta: „A parasztság többnyire csak kínzójának nézi földesurát; nem hiszen neki, nincs hozzá bizodalma, legjobb szándékai alatt is cselt, ellene intézett törekedést lát; tanácsát nem követi, intését nem fogadja, mert attól jön, ki iránt egy tartózkodó visszás érzést már õseitõl kapott örökségül.” Wesselényi társadalmi tapasztalatot összegzett, bár azt is tekintetbe kell vennünk, hogy õ hatni akart, ezért ha volt is némi túlzás e megállapításában, az 1848-as erdélyi események teljes mértékben igazolták azt, amit fent írt.

Wesselényi Miklós gondolkodásának erõssége volt a gyakorlati irányultság. Sohasem elégedett meg valamely kérdés elméleti felvetésével, hanem mindjárt annak megoldási lehetõségei kezdték foglalkoztatni. Említett könyvében, miután a parasztságnak a nemesség elleni érzelmeit összegezte, megjelölte a „késedelem nélküli” teendõket is, nevezetesen: el kell törölni azon törvényeket, amelyekbõl az következett, hogy „a paraszt másnak önkényétõl függjön”, valamint azokat, amelyek szerint a paraszt „jószágot örök jussal nem bírhat”.[9] Vagyis Wesselényi szerint a parasztság közjogi helyzetét olyan törvénynek kell szabályoznia, amely kizárja a földesúri önkényeskedést, s azt is lehetõvé teszi, hogy a jobbágy földjének tulajdonosa lehessen, azaz hogy a maga személyét s földjét megváltással felszabadíthassa.

A fentiek megvalósítása az egész úrbéres parasztságnak az etnikai-nemzetiségi hovatartozástól függetlenül lehetõvé tette volna a fokozatos-folyamatos felszabadulást. Ha továbbgondoljuk Wesselényi fent említett javaslatát, nem nehéz arra a következtetésre jutnunk, hogy az ilyen típusú jobbágyfelszabadítás folyamatosan és törvényesen választotta volna szét a jobbágy személyét és vagyonát a földesúr személyétõl és vagyonától, amelynek hatalmas jelentõsége lehetett volna Erdélyben és Magyarországon a nemzeti kérdés alakulásában is. Wesselényi ugyanis világosan látta, hogy a földesúr–jobbágy viszony Erdélyben és Magyarországon nemcsak társadalmi, hanem egyben nemzeti kérdés is. A megoldást annál sürgetõbbnek tartotta, mivel már jó ideje, legalábbis Mária Terézia uralkodása óta a Habsburg-monarchia központi kormányzata önmagát a parasztság támogatójának, a magyar nemességet pedig a jobbágyság elnyomójának tüntette fel, és ez már mélyen bevésõdött a parasztság tudatába. Wesselényi ezért a magyar nemzet jövõje szempontjából már az 1830-as években alapvetõ fontosságúnak mondotta, hogy a jobbágykérdést a magyar nemességnek kell rendeznie, mielõtt a bécsi kormány cselekedné azt.[10]

Említettük már, hogy a magyar polgári nemzet megszületése elengedhetetlen feltételének tartotta a jobbágyság felszabadítását. Õ a legnagyobb kortársainál is tisztábban látta a nemzet és a társadalom adott szerkezete (struktúrája) közti összefüggéseket. Mivel a nemzet társadalmi bázisát vizsgálta, számára a nemzet nem valamiféle örök és változatlan kategória, hanem ellenkezõleg: önmagát megváltoztató közösség. A rendi nemzet megvolt a maga szûk társadalmi alapjain, s feladatának a rendi privilégiumok megõrzését tartotta, de a modern polgári nemzetnek magában kell foglalnia az eddig kirekesztett társadalmi kategóriákat is, tehát a rendi elõjogok helyett a polgári szabadságjogok biztosítására törekszik. Wesselényi nemzetfelfogására a francia modell volt a legnagyobb hatással, de nem hagyta figyelmen kívül az angol liberalizmus eszméit sem.

A magyar társadalom tanulmányozását a középkorral kezdi, és úgy látja, hogy a „nemzet” megosztása akkor kezdõdött, amikor õseink fõbbjei az idegenek mellett saját népüket is leigázták, azaz jobbággyá tették. Ezzel a társadalom nagyobbik része kiszorult a jogokat kisajátító rendi nemzetbõl; akik csak terheket viselnek s jogfosztottak, elnyomást éreznek, nem tagjai a nemzetnek. Mondanivalóját a Dózsa György vezette 1514-es parasztfelkeléssel nyomatékosítja, amikor a nép elnyomása miatt áll bosszút a nemességen, ami viszont a Mohácsnál elszenvedett vereséghez is hozzájárult. Ilyen megosztott állapotban érkezett el a magyarság az újkor küszöbére.

Wesselényi az 1830-as években lépett a gyakorlati politika útjára s állt élére az erdélyi ellenzéknek, amely az alkotmányos kormányzat érdekében indított küzdelmet. Emlékeztetõül: az uralkodó 1811 óta nem hívott össze Erdélyben országgyûlést. Wesselényi programjával az 1834–35-ös erdélyi országgyûlésen szeretett volna átütõ sikert elérni, de – mint ismeretes – a kormányzat és az erdélyi konzervatív politikusok összefogása lebuktatta: 1839-ben háromévi fogságra ítélték. Testi erejében megfogyatkozva, látását nagyrészt elveszítve 1840-ben kegyelem által szabadult fogságából; Zsibóra 1843-ban tért haza.

Bár többé nem vállalkozhatott vezéri szerepre, tovább folytatta elméleti munkásságát, s az 1843-ban közölt Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében címû könyvében a magyarság geopolitikai helyzetének kitûnõ elemzését adta.

Mivel a magyarság helyzetét rendkívül veszélyeztetettnek látta, a nemzet erõsítése érdekében a nem erõszakos asszimilációt is lehetségesnek, sõt a kultúra által kívánatosnak tartotta, ami nem állt ellentétben a magyar nemzeti liberalizmus elméletével; annál inkább nem, mert határozottan elutasított minden erõszakos magyarosítást.[11] A Szózatbana hangsúlyt arra helyezte, hogy a nemzeti alkotmányt polgárivá kell átalakítani az érdekegyesítõ politika által. Mindenekelõtt a jobbágykérdés rendezését kívánta siettetni: a pórnép és a nemesség közti hézag nagy, és állandóan nõ – fejtegeti –, holott „együtti munkásság céljából oly szükség lenne kezet fogni”. Ha ez elmarad, s forradalom üt ki, abban a parasztság, mivel kirekesztették a nemzetbõl, „nem nemzeti érdekben s nem mint magyar lázadna fel, hanem mint elnyomott osztály: jobbágy”.[12] Mivel a jobbágykérdésben semmi lényeges változás nem történt, Wesselényi jóslata 1848-ban Erdélyben nem kis mértékben valósággá vált.

3. A jobbágyfelszabadítás megvalósítását illetõen 1848 tavaszán Magyarország kedvezõbb helyzetben volt, mint Erdély. Magyarországon ugyanis azért sikerült a jobbágyfelszabadítást már márciusban kimondani,[13] mert a magyar országgyûlés éppen ülésezett, Erdély országgyûlésének viszont – a bécsi kormány ellenállása miatt – csak több mint két hónap múltán sikerült összeülnie. Közben azonban a frontvonalak összekuszálódtak.[14]

Wesselényi Zsibón értesült a bécsi, pesti és kolozsvári eseményekrõl. Bécs március 13-i, Pest március 15-i forradalma közismert. Kolozsvárt az történt, hogy a 12 pont alapján március 20–23-án a magyar politikusok is elfogadták a polgári átalakulás békés programját, amelybõl természetesen nem hiányzott a jobbágyfelszabadítás követelése sem. A kedvezõnek ígérkezõ átalakulás híre nagy örömmel töltötte el Wesselényit. Március 23-án Kossuthhoz írt levelében áldást kért Kossuthra és mindazokra, akik a kedvezõ körülményeket ki tudták használni. De ugyanabban a levelében már aggodalmait is kifejtette, mert a nép Petõfi Nemzeti dalábólmegtanulhatja az „esküszünk, hogy rabok többé [!] nem leszünk”-et, de könnyen azt érti rajta, hogy a földesúr elöljáróinak az eskü kimondása után többé ne engedelmeskedjék.[15] Wesselényi szeretné, hogy reformkori elképzelései minél hamarabb megvalósuljanak, ezért tettre sürgeti a magyar nemességet, mert ennek egy része még most is halogatni szeretné jobbágyai felszabadítását. Az európai forradalomra hivatkozva nyílt levélben kéri s figyelmezteti április 12-én a még tétovázó nemeseket, hogy „értsék meg a pillanat intését, melyet büntetlenül mellõzni nem lehet”; a robotról és dézsmáról le kell mondani. „Igen is, honfitársaim! nincs arról többé kérdés: maradjanak-e meg a robot és a dézsma, vagy eltöröltessék? Vége van annak örökre s menthetetlenül; nincs hatalom, mely annak létét fenntartani vagy visszavarázsolni képes lenne.” Azután az alternatívákat teljesen világosan és reálisan így fogalmazza meg: „Most csak a körül forog a kérdés: hát nálunk Erdélyben mi szabadítsuk-e fel a parasztot; vagy õ törje szét bilincsét s rázza le görbesztõ terhét nyakáról; avagy a [bécsi] kormány vegye azt le róla.”[16]

Régebbi felfogásához híven természetesen amellett foglal állást, hogy a magyar nemességnek minél elõbb kezdeményezõ lépést kell tennie, a halogatás ugyanis nagyon veszélyes lehet, mert ha a bécsi kormány szabadítja fel a jobbágyokat, avagy azok önmagukat, a nemesség lesz a vesztes fél: nem számíthat a parasztok hálájára, sõt kiteszi magát a bosszúállás kínjainak. „Ha az elsõt nem tesszük [ti. ha nem a magyar nemesség szabadítja fel a jobbágyokat], a [másik] kettõnek valamelyike bizonnyal s közelebbrõl meg fog történni. Borzasztó következésû leendene, ha a parasztság a régi, részint helytelen, de megfogható s valóban létezõ gyûlölségét s bosszúját jelen nem-akarásunk méltó botrányának kövén még élesebbre köszörülvén, erõvel ragadná ki kezeinkbõl azt, mit hogy nékiek adjunk s engedjünk, már annyira ütött órája.” S hogy a veszélyhelyzetre még erõteljesebben felhívja a magyar nemesség figyelmét, újból utal a jobbágyfelszabadítás és a nemzeti kérdés közt Erdélyben fennálló összefüggésre. „Egyébiránt – írta – semmi sem lehetne Erdély mostani alkotmányosságára s a magyar nemzetisége tekintetében veszélyesebb, mint még inkább felharagítani a parasztságot, melynek Erdélyben legnagyobb része oláh, a birtokosság ellen, melyben létezik ott a magyar nemzeti legfõbb elem és erõ.”[17]

Mindent mérlegelve a leggyakorlatibb következtetést vonja le: „...eszközöljük törvényes legrövidebb úton a robot és dézsma eltörlését”. Mivel ez a törvényes lehetõség, vagyis az országgyûlési határozat az országgyûlés eléggé távoli, május 29-re történt összehívása miatt egyelõre nem válhatott valóra, Wesselényi javasolja, hogy a teljes jobbágyfelszabadításig a robotot mérsékelni kell.[18]

Egyébként maga Wesselényi Zsibón, Turbócán, Kettõsmezõn, Hadadon és egyebütt még március 26-án kihirdette a robot és a dézsma egy részének elengedését. A magyar jobbágyok számára Wesselényi magyarázta meg az említett robotcsökkentést, a románoknak a paptelki esperes ugyanezt román nyelven ismertette. Unokaöccséhez, Wesselényi Ferenchez írt levelében abban reménykedett, hogy tette jó hatással lesz a jobbágyokra. Egyben javasolja, hogy a románságnak papjain keresztül tudomására kell hozni, hogy „valamint Magyarhonban, úgy itt is a parasztok emancipatiója bizonnyal meg fog történni”, s az állam fogja a földesurakat kárpótolni, de mindez csak akkor, ha a rend és béke az országban fennmarad, és „lázadások által zavartatni nem fog”. Levele szerint  meg kell értetni a parasztsággal, hogy másképp „rája nézve a legüdvösb felszabadítása s tulajdonhozi juttatása ki nem vihetõ”.[19]

Az elõbbiekben sokat idézett nyílt levelében, amelyet a Pesti Napló, majd a kolozsvári Jelen is közzétett, kifejtette, hogy a jobbágyfelszabadítást „a Magyarhonnali teljes unió kimondásával kössük össze, mert a robot és dézsma megszüntetéséért bizonnyal mindnyájan kárpótlást óhajtunk. Már pedig csak úgy remélhetünk, ha Magyarhonnal egygyé [!] válandunk.”[20] Készen volt tehát az erdélyi jobbágyság megszüntetésének a terve, csakhogy az idõ és az események egyre kétségesebbé tették Wesselényi reményeinek realitását a békés rendezés iránt. Lássuk hát, mi történt az erdélyi országgyûlés megnyitásáig.

4. Wesselényi példáját a robot azonnali mérséklésére több földesúr követte. Így Újfalvy Sándor, a híres emlékíró, ifj. Horváth János, báró Jósika János, a Konzervatív Párt vezére (!), Jósika Miklós, a kor neves regényírója.[21] Utóbbi a teljes felszabadítást is kihirdette. Errõl a következõket írta Wesselényinek április 30-án: „Húsvét elsõ napján olvastam a Pesti Hírlapban Felszólításodat hozzánk, erdélyiekhez, mellyben bennünket mindenre mi szent elõttünk kérsz és kényszerítesz, hogy ne fillérezzünk, mert ha ezt tesszük, úgy a parasztok szabadítják fel magokat önfejûleg, vagy a kormány fog megelõzni.” A továbbiakban arról értesíti Wesselényit, hogy egyik jószágán, Galgón a jobbágyok megtagadták az engedelmességet, ezért Szurdukon, ahol élt, nehogy szintén ez történjék, „emancipáltam õket”.[22] Azért, hogy Wesselényi jobban megértse döntését, hangsúlyozza: elõbb arra gondolt, hogy részben szabadítja fel a jobbágyait, de másként döntött, mert tudta, hogy az eredmény ugyanaz lesz, tudniillik, „egyáltalán nem fognak szolgálni”, ezért úgy vélte, hogy „jobb lesz túlesni a bajon egyszerre s nem kétszerre amputáltatni ujjamat”.[23]

Több mint érdekes, hogy Wesselényi nem helyeselte kedves barátjának ezt a döntését, amelyet idõ elõttinek nevezett; a teljes felszabadítást azért nem helyeselte, mert azt – amint az elõbbiekben már láttuk – véleménye szerint az országgyûlésnek kellett volna elvégeznie, mégpedig egybekötve az Erdély és Magyarország közti újraegyesülés kimondásával. Válaszlevelében írta Újfalvynak: az unió következtében „parasztjaink eliberáltassanak, szint úgy, mint a magyarországiak kárpótlás mellett”. Hozzáfûzi azonban azt is, hogy jó lenne egy minél több aláírással megerõsített okiratban a közvélemény tudomására hozni, hogy amennyiben az unió nem valósulna meg, a jobbágyokat akkor is felszabadítják.[24] Ismételjük: a jobbágytartó nemesség nagy többsége nem mérsékelte a szolgáltatásokat, hanem továbbra is követelte azok teljesítését. Ez volt Wesselényi egyik nagy csalódása. A másik nem kevésbé keserves csalódását a jobbágyság magatartása okozta.

Elöljáróban megemlítjük, hogy már 1848 tavaszán, április–májusban parasztmozgalmak hulláma zúgott végig Erdély falvain. Ennek egyik ösztönzõje az volt, hogy Erdély parasztsága már márciusban tudomást szerzett a magyarországi jobbágyfelszabadító törvény elfogadásáról, s arról is, hogy ott április 11-én megszûnt a robotoltatás. Az erdélyi jobbágyság engedetlenségét növelte az a valahol bízvást tudatosan felröppentett álhír, amely szerint a császár-király felszabadította az erdélyi jobbágyokat, de a nemesség nem engedte ezt megvalósítani. Miután ez elterjedt a falvakban, a paraszti mentalitás a maga módján átformálta az álhírt, s követelni kezdte, hogy a nemesek adják elõ a király felszabadító levelét.[25]

A történelem iróniáját kell látnunk abban, hogy a jobbágyfelszabadítás õszinte harcosának, Wesselényi Miklósnak a jobbágyai s éppen a mintafaluban, Zsibón az elsõk között adtak hitelt a Habsburg-propaganda eme félrevezetõ fogásának. Április 24-én írta Nagy Lázár gazdatiszt Wesselényinek: 19-én a zsibói jobbágyok gyûléseztek az iskolában, ahol elhatározták, hogy kényszeríteni fogják papjukat „a király által nekiek régen leküldött szabadságpecsétes levél felolvasására”, amelyet elrejtett; kényszeríteni szándékoztak a „szabadságzászlónak toronyba léendõ kiütésére” is.[26] Wesselényi más jobbágyfalvai: Turbuca, Solymos, Kettõsmezõ, Hadad teljesen beszüntették a robotot.[27] Súlyosabb eset történt Völcsökön, ahol a nép lecsendesítésére kiküldött két megyei követ közül az egyiket – Vajda Györgyöt – holtra verték a parasztok.

Wesselényin nagy nyugtalanság lett úrrá a parasztmozgalmak miatt, amelyek éppen úgy kezdõdtek, ahogyan évekkel azelõtt megjósolta: a mozgalmakban valóban magyar jobbágyok is részt vettek, sõt kezdeményezõk voltak, s nem mint magyarok, hanem mint elnyomottak kapcsolódtak be az 1848-as eseményekbe. Pestrõl gyorsan leutazott Zsibóra, hogy személyesen lássa, mirõl van szó. Onnan írja Batthyány Lajos miniszterelnöknek: „a parasztság eszméje”, hogy „az urak s nemesség tartja õket még mind elnyomva, és nem akarja nekik kiadni a szabadságot, mellyet a Császár nekiek már rég megadott”. De Wesselényi arra is felfigyelt, hogy többrõl van itt szó, mint a robot megszüntetésérõl, hiszen a „Császár által kiadott, de a nemesség által duggatott szabadságlevélben az van parancsolva, miképp minden föld, tehát az uraságé is, köztök felosztassék”.[28]

Az április–májusi mozgalmakat végül is sikerült ígéretekkel és katonai demonstrációkkal ideig-óráig lecsendesíteni. Ekkor Wesselényi a Partium visszacsatolását intézõ kormánybiztosként mûködött Közép-Szolnok és Kraszna vármegyében, valamint Kõvár vidékén. Miután ezt a feladatát teljesítette, figyelmét nyomban a Kolozsvárt nemsokára összeülõ erdélyi országgyûlés elõkészítésére fordította.

5. Wesselényi és azok az erdélyi liberális nemesi politikusok, akik a forradalom kezdete óta az erdélyi magyar mozgalom élén álltak, a Kolozsvárra összehívott országgyûlés elsõ pontjául az unió elfogadását ajánlották a rendeknek. Mivel azonban a május 15–17-én lezajlott balázsfalvi Román Nemzeti Gyûlés határozata feltételeket szabott az unióval kapcsolatban,[29] Wesselényi szükségesnek tartotta, hogy az országgyûlési elõkészületek során a jobbágyfelszabadítás mindig az unió ügyével együtt szerepeljen a politikai közleményben és a sajtóban. „Nincs semmi mit inkább kellene tele torokkal kiáltani, mint azt, hogy azért kell az Unió, mert az olá s magyar paraszt [...] egyszerre szabaddá leendenek, s az olá és magyar paraszt egyszerre mindazon jogokban részesülend, mely[ek] eddig csak a nemeseké voltak; ezek pedig az ország terheit  az eddigi parasztokkal hordozandják, továbbá, hogy egyik vallásbelinek s egyik nemzetfiának szint annyi joga leend, mint a másikból valónak.”[30]

Bár a fenti s ahhoz hasonló nyilatkozatok hátterében lehetett taktikai meggondolás is, nevezetesen az, hogy a románok támogatását az unió iránt a jobbágyfelszabadítás révén az erdélyi magyar politika megnyerje, nem vitás, hogy Wesselényi õszintén óhajtotta a jobbágyrendszer megszüntetését, a parasztság jogokhoz és tulajdonhoz juttatását. E szándéknak egész politikai tevékenysége bizonyságtétele volt, majd a május 29-én megnyílt országgyûlésen való állásfoglalása s tevékenysége döntõ módon hozzájárult egy olyan jobbágyfelszabadító törvény elfogadásához, amely Európának ebben a régiójában bizonyosan a parasztság számára a legjobbak közé tartozott.

Wesselényi tagja volt a május 26-án megválasztott Indítványozó Bizottságnak, amelyben mellette részt vett id. Bethlen János, a liberális nemesség egyik vezére, Kemény Dénes, a kiváló jogtudós, Berde Mózes, a székely határõri rend követe, Szász Károly, a nagyenyedi református kollégium professzora és mások. Az úrbéri törvény tervezetének kidolgozása ezeknek a mûve volt.

Az országgyûlés május 30-án megszavazta az Erdély és Magyarország újraegyesítését kimondó törvényt, amelyet az uralkodó június 10-én szentesített. Az unió-törvény tulajdonképpen azt is jelentette, hogy mindazon vívmányok, amelyeket a magyar forradalom elért, Erdélyben is érvénybe lépnek, de az erdélyi sajátosságokra való tekintettel ezekrõl mégis külön törvények születtek.

A jobbágytörvénycikk „szerkezetét” június 6-án az országgyûlésben Wesselényi terjesztette elõ. Eseményekben nem szûkölködõ életének jelentõs pillanata volt ez, amikor szépen megszerkesztett szónoklatokkal méltatta ezt a valóban nagy történelmi eseményt. Az emberiség és másfél millió lakos ügyében emel szót – mondta; azokért, akik eddig csak dolgoztak, akik adót fizettek, és közmunkáztak. Akiket e nagy ügy részvéttel át nem hat, azoknak a szabadság, egyenlõség, testvériség hármas jelszava csupa üres frázis. Neki jutott a szerencse, hogy kimondhassa a nagy változást: ne legyen többé pórnép, hanem legyenek szabad polgárok. Legyenek a törvény elõtt mindnyájan egyenlõek, legyenek a közös jog és elkötelezettség szerint testvérek. Az áldozatnak (ti. amelyet a nemesség a jobbágyfelszabadítással hoz) kül- és belbecse csak akkor lesz, ha lelkesedéssel teszik. Kéri, fogadják el indítványát a robot és dézsma eltörlésérõl. Ekkor a teremben mindenki felállt, s ezzel a tervezet elfogadása mellett szavazott.[31]

Az erdélyi országgyûlés IV. törvénycikke a bevezetõjében leszögezte: „Az úrbériségeken (colonicaturákon) eddig feküdt úri szolgálat (robot), dézsma és pénzbeli fizetések e törvény által eltöröltetnek.” A törvény negyedik paragrafusa értelmében az eddigi úrbéresek tulajdonába került az a földmennyiség, amely a törvény kimondásakor használatukban volt.[32]

Erdélyben a jobbágyság általában kedvezõen fogadta a jobbágytörvényt, amely 1848. június 18-án lépett érvénybe. Külön hangsúlyoznunk kell, hogy a törvény nem tett semmiféle különbséget román, magyar és más nemzetiségû jobbágy felszabadításának feltételei között. Ezért írta az 1848-as erdélyi forradalom egyik befolyásos román vezetõje, a késõbbi jeles történetíró, a Gazeta Transilvaniei fõszerkesztõje, George Bariþ, hogy 1848-ban Erdélyben a jobbágyság megszûnt mindörökre.[33]

A jobbágytörvény elfogadása az 1848-as forradalom legmaradandóbb alkotásának bizonyult, de 1848-ban nem váltotta be Wesselényiék reményeit. A törvény gyakorlati alkalmazása során ugyanis mindinkább szaporodtak a súrlódások a volt földesurak és volt jobbágyaik között, mert sok esetben nehezen lehetett szétválasztani (éppen a Wesselényi által annyit szorgalmazott úrbéri rendezés hiánya miatt) a nemes és a jobbágy földjét, s mivel mindkét fél igényt tartott egyes birtokrészekre, megkezdõdtek az összeütközések. Ezek azonban önmagukban nem vezettek volna felkeléshez, bár a föld nélkül maradt ún. szerzõdéses zsellérek kétségbeesésükben jogosan zúgolódtak.[34] Az erdélyi parasztmozgalmak új hullámának elindulását döntõ módon más tényezõk határozták meg.

A parasztmozgalmak új, õszi hulláma, amely általános felkelésbe csapott át, a magyar forradalom és a bécsi kormány közt kirobbant ellentét kapcsán indult el. Ennek során Puchner generális, az erdélyi birodalmi haderõ fõparancsnoka megtagadta az engedelmességet a magyar kormánynak. Ezt megelõzõen a szeptemberi román nagygyûlésen – Bécs sugallatára – általános román népfelkelést határoztak el, amelynek szervezését a két román határõrezred vette kézbe. Különösen aktív volt a naszódi határõrezred fõparancsnokává akkor kinevezett Urban alezredes, aki felszólította Erdély északi részének falvait, hogy a Habsburg-hatalomra való eskütételre jelenjenek meg Naszódon. Mivel a magyar kormány elleni felhívások a magyar nemességet a király és a császár ellen szervezett összeesküvéssel és más hamis vádakkal illették, a parasztság ezt úgy értelmezte, mint a földesurak elleni felkelésre történõ felhívást. Nyomban megkezdõdtek az udvarházak és kastélyok elleni támadások. Az összefogdosott nemesi családokat elhurcolták, sokakat meggyilkoltak.[35]

Az általános felkelésbõl nem maradtak ki Wesselényi Zsibója és más jobbágyfalvai sem, sõt azok ismét elöljártak a mozgalomban.

Közép-Szolnok megye elsõ alispánja, Bálint Elek a Vay Miklós erdélyi királyi biztoshoz küldött levelében részletesen beszámolt a Wesselényi Miklós uradalmában történtekrõl. Nevezetesen: október elején a megyében kiütött parasztmozgalmak ellen statáriális bíróság kezdett mûködni. A bíróság a bakót Szilágycseh mezõvárosba rendelte, de ott dolga nem akadt, s ezért a helység bírái (valószínûleg, hogy szabaduljanak tõle) Zsibóra irányították, holott ebben a helységben senki ellen sem hoztak bírósági ítéletet! De a bakó jövetelét a helybeliek egy része félreértette: a zsibói magyar parasztok október 5-én „a harangot félre verve az egész oláh ajkú környékbeli polgárokat fel lázasztották”, s erre mintegy háromezren gyûltek össze ebben a helységben. A bakót elfogták és megkötözték, majd a református papot vették üldözõbe, aki a Wesselényi kastélyába menekült, de elfogták, s megkötözve, megkínozva vitték Naszódra Urbanhoz. Mihályi Gábor Máramaros megyei királyi biztos a miniszterelnöknek a fentiekrõl referálva kiemelte, hogy Zsibó helységének magyar lakosai is Urban ezredes parancsainak engedelmeskedtek.[36] Ennek során a jó hazafi református papot meghurcolták, a kastélyt bántalmazták, rongálták, raboltak. Más források pontosítottak: a jobbágyok és zsellérek egy része cselekedett így.

Mindez arról tanúskodik, hogy 1848 õszén a volt jobbágy, ha magyar is, még mindig nem foglalta el méltó helyét a nemzet testületében. Ám ehhez sietünk hozzáfûzni, hogy az 1848. õszi tragikus események során a nemzetiségi konfrontációk, a Habsburg kamarilla magyarellenességének leleplezõdése után megtörtént a „tudatváltás”: 1849-ben már a volt magyar jobbágyság is támogatójává vált a szabadságharcnak. Zsibó lakossága is igyekezett kijavítani a nevén esett csorbát: 126 zsibói iratkozott be nemzetõrnek, s az egész falu buzgólkodott Bem csapatainak élelmezésében.[37]

De lássuk, hogyan érintették a fentiek Wesselényit.

Az õszi parasztmozgalmak s más erdélyi események híre már Freywaldauban – a Gräfenberg melletti mezõvárosban – jutott Wesselényi tudomására, ahová családjával a szeptemberi „fordulat” miatt menekült.[38] Bár Bálint Elek alispán és mások is kímélni próbálták azáltal, hogy a Wesselényi számára rendkívül lesújtó részletekrõl[39] nem írtak, azt nem hallgathatták el, hogy a Partium s fõként Kõvár-vidék és Közép-Szolnok megye parasztsága felkelt, s a nemesség, tisztviselõk, papok élete, ha magyarok voltak, veszélybe került. A „keserû poharat” mégis Zsibó jelentette Wesselényi számára. Kétségbeesésében még Berzenczey Lászlótól, az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyûlés és katonai tábor megszervezõjétõl is segítséget kért, hogy a feldühödött parasztságot megfékezzék. „Az én megyémben, Közép-Szolnokban is a bujtogatások  s ámítások gonosz eredményt idéztek elõ. Ott – fájdalom – épen [!] egy magyar hely, t.i. Sibó helysége vált a vandál kegyetlenségeket ûzött lázadásnak” központjává.[40] Félti a magyarságot, a Partiumot, Erdélyt és az annyi gonddal megszervezett gazdaságát is. Sok levelet ír, töpreng, okokat keres, de a legnagyobb csalódást okozó Zsibó magatartására nem talál magyarázatot. 1850. január 24-én még mindig azon kesereg kedves barátjának, Újfalvy Sándornak írt levelében, hogy írják meg a valót, ne burkolják „homály”-ba a történteket, mert minden, amit Zsibóról tud, „talányok rám nézve”.[41]

A sors azonban úgy akarta, hogy a „talány” megfejtésére sohase kerüljön sor, s ne lássa meg az annyira szeretett, de akkor feldúlt Zsibót. Miután Freywaldauból hazaindult, Pesten az Emmering-fogadóban 1850. április 21-én a megfázásból kapott tüdõgyulladás kioltotta életét Erdély valaha élt egyik legnagyobb politikusának.[42]

*

Wesselényi Miklós küzdelme a jobbágyfelszabadításért sikeres küzdelem volt. Az 1848. június 6-án Kolozsvárt ülésezõ diéta által megszavazott s június 18-án életbe lépett IV. törvénycikk eltörölte az évszázados rendi-feudális történelmi rendszert, s ezzel elhárította a polgári társadalom kialakulásának az útjából a legnagyobb közjogi akadályt. 1848-ban egy új parasztosztály született Erdélyben, amelynek nagyobb része szabad földtulajdonos volt, s ez lehetõvé tette a kistulajdonra épülõ, öntörvényû családi földmûvelési rendszer megszületését és tartós fennmaradását. Azt az átalakulást, amelynek Wesselényi Miklós egyik kiemelkedõ elõmozdítója volt, Erdély újkori történetének legjelentõsebb társadalomtörténeti eseményeként kell számon tartanunk.


[1]Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban MOL.) Conscriptio Czirákyana. 52. k. Zsibó. L. még Egyed Ákos: Zsibó az 1820-as úrbéri összeírás tükrében. = Torony Erdély kapujában. Tanulmányok Zsibó életébõl. Szerk. Molnár János. Zsibó 1996. 22–29.

[2]Egyed Ákos: Széchenyi Erdély-képe – Erdély Széchenyi-képe. = Tanulmányok Szabad György 70. születésnapjára. Szerk. Pölöskei Ferenc és Orosz István. Bp. 1994. 129–138.

[3]Trócsányi Zsolt: Wesselényi Miklós. Bp. 1965. 82.

[4]Csetri Elek: Gépek és mezõgazdasági eszközök meghonosítása a zsibói Wesselényi uradalomban 1848 elõtt. = Tanulmányok az erdélyi kapitalizmus kezdeteirõl. Buk. 1956. 7–45.

[5]Kardos Samu: Báró Wesselényi Miklós élete és munkái I. Bp. 1905. 409.

[6]Szilágyi Sándornak azt a véleményét, hogy Wesselényi Miklós „...a legkegyetlenebb földesurak egyike volt” (A magyar forradalom férfiai 1848-ban. Pest 1850. 313), cáfolja Wesselényi egész élete és munkássága. Noha elõfordultak olyan pillanatai, amikor hirtelen haragjában túlságosan szigorúan büntette egyik-másik alattvalóját, a parasztsághoz való viszonyának sokkal inkább jellemzõje volt a gondoskodás, a bajba jutottak megsegítése. Igazat írt Kardos Samu, amikor Wesselényi szociális tevékenységét azzal értékelte, hogy jobbágyait az okszerû mezõgazdaság módszereire oktatta-tanította (i.m. 409.). Idézhetjük Wesselényi kortársának, Mezõkövesdi Újfalvy Sándornak az emlékezését is, aki megemlíti, hogyan védte jobbágyait az embertelen katonafogdosás ellen (Emlékiratai. Sajtó alá rendezte és kiegészítésekkel ellátta Gyalui Farkas. Kvár 1941. 270–271). Végül megszólaltathatjuk a Wesselényi-kérdés mindmáig legkiválóbb ismerõjét, Trócsányi Zsoltot: „Wesselényi személyesen oktatja embereit facsemete ültetésére, burgonyát, lucernamagot ingyen oszt szét közöttük, földet juttat nekik ezek elvetésére” (i.m. 79–80).

[7]Az eredeti teljes cím: Balítéletekrõl. Írta Wesselényi Miklós 1831-ben. Nyomatott Bukarestben 1833. 227.

[8]Természetesen az erdélyi parasztkérdést nem lehet a jobbágykérdésre egyszerûsíteni. A történeti Erdélyben nagyrészt teljesnek mondható jobbágyviszonyok a vármegyék területén és a Partiumban alakultak ki. A Királyföldön (a szász székek területén), valamint a Székelyföldön a szabad rétegek mindvégig megõrizték többségüket.

[9]Wesselényi Miklós: i.m. 227.

[10]Wesselényi Szatmár vármegye rendei elõtt 1834-ben tartott beszédében nyíltan kifejtette ezen véleményét, s nem véletlen, hogy ezt annyira veszélyesnek tartotta a kormányzat és a kormányhû magyar nemesség, hogy ebbõl a Wesselényi ellen indított „hûtlenségi” per egyik vádpontja lett.

[11]Bõvebben Trócsányi Zsolt: i.m. 452–467.

[12]Wesselényi Miklós: Szózat a magyar és a szláv nemzetiség ügyében. Lipcse 1843. 358.

[13]Varga János: A jobbágyfelszabadítás kivívása 1848-ban. Bp. 1971. 125–145.

[14]Id. Bethlen János 1848. április 15-i levelében arról panaszkodik Wesselényinek, hogy „Nékünk vezetõkül állásunk felette nehéz, mert miután az egész monarchiában a bureaucraticus rendszer megdöntetett, az erdélyi helyzetbeli kormány csaknem egészen nullifikálva van, s helyébe sem felelõs ministerium, mint Magyarországon, sem alkotványos [!] élet, mint a többi austriai tartományokban, nem lépett. Ily kormány nélküli körülmények között a legkisebb zavar általános anarchiára vezethet.” Állami Levéltár Kvár. Wesselényi Miklós levelezése (ezután Levelezése). E levelet mások is közölték. Mi az eredeti másolat alapján idézzük. Ez a többi idézetre is vonatkozik.

[15]Wesselényi Miklós 1848. március 23-án keltezett levele Kossuth Lajoshoz. Wesselényi Miklós Levélmásolati Könyve (ezután Levélmásolat).

[16]Wesselényi levelét eredetileg Kemény Zsigmondnak küldte el, aki a Pesti Hírlap 1848. április 15-i számában közölte; innen vette át a Kolozsvárt megjelenõ Jelen (korábban Múlt és Jelen), s újraközölte április 25-én.

[17]Jelen 1848. április 25.

[18]Wesselényi világosan látta, hogy azonnal cselekedni kell, s a jobbágyfelszabadítást nem lehet halogatni, de aggodalom töltötte el amiatt, hogy a nemesség az állami kárpótlásig tönkre fog menni. Számára azonban az elsõrendû teendõ az volt, hogy az a nagy társadalmi és politikai átalakulás, amelyet a márciusi események elindítottak, békés, alkotmányos legyen.

[19]Wesselényi Miklós 1848. március 26-án keltezett levele Wesselényi Ferenchez. Levélmásolat.

[20]Uo.

[21]Bõvebben Egyed Ákos: A jobbágyrendszer megszüntetése 1848-ban Erdélyben. = Falu, város, civilizáció. Buk. 1981. 79.

[22]Jósika Miklós 1848. április 30-án keltezett levele Wesselényi Miklóshoz. Levelezése.

[23]Jósika Miklós levelébõl enyhe szemrehányást érzünk amiatt, hogy Wesselényi Miklós túl korán engedményeket tett saját jobbágyainak. „Mihelyt te Sibón az úrbéri tartozások egy részét elengedted, azonnal a körül belõl lévõ helységek békétlenkedni kezdettek. Magában a sibói uradalomban jóságodat a turbucaiak, huszaiak s hallom a sojmosiak [!] is avval hálálták meg, hogy oda nyújtott ujjad helyett az egész kezed elvették. Ezeket követte Tihó, Kettõsmezõ, Hadad, Drág, Galgó hol az úrbéri tartozásokat többé teljesíteni nem akarták.” Levélmásolat 1848. április 30. Wesselényi határozottan utasította vissza barátja „szemrehányását”: „Tévedsz abban, barátom, hogy embereimnek elmenetelemkor adott engedményem idézett volna bárhol is nyugtalanságot elõ. Azokat egyenesen annak hallása s megtudása idézte elõ, mik Magyarhonban történtek.” Levélmásolat 1848. május 4.

[24]Wesselényi Miklós 1848 áprilisában küldött levele Jósika Miklóshoz. Levélmásolat.

[25]Egyed Ákos: A jobbágyrendszer megszüntetése... I.m. 83.

[26]Nagy Lázár 1848. április 20-án keltezett levele Wesselényi Miklóshoz. Levelezése.

[27]Jósika Miklós 1848. április 30-án keltezett levele Wesselényi Miklóshoz. Levelezése.

[28]Deák Imre: 1848. A szabadságharc története levelekben, ahogyan a kortársak látták. Bp. é.n. 80.

[29]Cheresteºiu, Victor: A balázsfalvi Nemzeti Gyûlés. 1848. május 15–17. Buk. 1967. 491.

[30]Wesselényi Miklós 1848. május 19-én keltezett levele Jósika Miklóshoz. Levélmásolat.

[31]Teljes szövegét közölte az Erdélyi Híradó 1848. június 8-án.

[32]MOL. Gubernium Transylvanicum D. 78. Az uralkodó által jóváhagyott szövege: Corpus Juris Hungarici. Erdélyi Törvények. Bp. 1900. 673–675.

[33]Bariþ, George: Scrieri social-politice. Buc. 1962. 121.

[34]Trócsányi Zsolt: Az erdélyi parasztság története. 1790–1849. Bp. 1956. II. 415–418.

[35]Miskolczy Ambrus: Erdély a forradalomban és a szabadságharcban. = Erdély története. Szerk. Szász Zoltán. Bp. 1986. III. 1403.

[36]MOL. Az Országos Honvédelmi Bizottmány iratai. 1149/1848.

[37]„Hûségüket mutatja, hogy készséggel indulnak Erdélybe, közbizalommal választott s szeretett századosuk, Nagy Lázár vezérlete alatt rendeltetésük helyére, szolgálandók õk is a haza nehéz napjaiban.” Honvéd 1849. március 3.

[38]Trócsányi Zsolt: Wesselényi Miklós. 550.

[39]Például a kastélyt, berendezését és fegyvereit ért pusztításokról.

[40]Kardos Samu: i.m. 358.

[41]Mezõkövesdi Újfalvy Sándor: i.m. 392.

[42]Wesselényi életérõl l. még Veress Dániel: Wesselényi Miklós. Bp. 1983.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék