Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1996/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 3-4.füzet

Antal Árpád

Áron püspök élõ öröksége

Eltérve az elõdök gyakorlatától következetesen így írta alá híveihez és papjaihoz intézett pásztorleveleit: + Áron pp. Volt ebben valami jól sejthetõ emlékeztetés azokra a hajdani keresztény idõkre, mikor még az egyelemû névhasználat dívott, s nem idegenül az akkori közösségek testvéri szellemétõl volt benne valami bensõséges, családias bizalmat és melegséget sugalló jelzésféle is. Amitõl persze cseppet sem idegen a régiek hitvalló elszántsága, s a méltó utódok embert, közösséget szolgáló bölcsessége és hõsiessége. Ezért ragaszkodtam – a szerkesztõi sugalmazás ellenére is – a fent írt eredeti címhez. A név viselõjének számunkra minden valutánál drágább szellemi örökét a maga teljességében és mélységében megragadni nem tudhatom, legfeljebb szemelgetek belõle, s egy elõttem járt méltatójának példáját követve, kiemelt irányító szavak köré fonom a százados évfordulón fontosnak vélt mondanivalómat.[1]

(Az iskoláért) „Nem veheti senki rossz néven, ha iskoláink és nevelõintézeteink elvesztése fölött könnyeket hullatunk. Ezeket az iskolákat és intézeteket nemzedékek buzgósága, takarékossága, önfeláldozó munkája, hite és szeretete építette, fejlesztette, és a legnehezebb körülmények között is megtartotta századokon keresztül mind a mai napig. Az átvételt végrehajtó állami közegeknek is alkalmuk volt meggyõzõdni, hogy a katolikus iskolák és intézmények igen komoly értékeket képviselnek. – Nem vehetik rossz néven azt sem, ha iskoláink visszaszerzése érdekében a törvényes lehetõségeket és eszközöket felhasználjuk.”[2] Az egyházi iskolák és nevelõintézetek államosítását felpanaszló, 1948. szept. 15-én kelt pásztorlevelébõl valók e sorok. Áron püspök mindig elutasította a sopánkodást, a sebek mutogatását – és most õ is könnyeket hullat. Nem csoda, hisz a veszteség valószínûtlenül nagy. Embert, közösséget, nemzetet formáló, közel ezeréves intézményeket raboltak el, iskolákat, amelyek õt magát is nevelték Csíkszentdomokoson, Csíksomlyón, Csíkszeredában és a nagy püspök elõd nevét viselõ – most még a világi magyar intézmények sorából is törölt – gyulafehérvári Majláth Gimnáziumban. Hogyne hullatna könnyeket, amikor attól kezdve, hogy a háborúban edzett férfi a papi pályát választotta, egész eddigi élete az iskola és a nevelés szolgálatában állott? Káplánként kezdte a kisiskolások nevelésével, folytatta Gyergyószentmiklóson és Marosvásárhelyen mint internátusi nevelõ, hittanár és a tanulóifjúság szemét Ady költészetére felnyitó diákköri vezetõ, közben mindenhol lendületet adva a legényegyletek munkájának is. Aztán a szebeni leánynevelõ intézet következett, s hogy a gazdag „terepgyakorlat” után a felkészülés teljes legyen, két egész esztendõt tölthetett titkárként Majláth püspök mellett, ahol egyebek között az egyházvezetés s a közéleti szerepvállalás titkait és méltóságát lehetett megtanulni.

Amikor a harmincas évek elején (1932), diákok kérésére, Majláth püspök Kolozsvárra küldi ifjúsági prézesnek és egyetemi hitszónoknak, a hivatásra való teljes vértezettség birtokában érkezik új munkahelyére. Egyetemisták papja, nevelõje olyan helyzetben, amikor a nagy múltú városban nincs magyar egyetem, s Kristóf György professzor egyszemélyes magyar nyelv és irodalom tanszéke mellett legfeljebb a György Lajos szervezte magánjellegû kisegítõ szemináriumok pótolják a nyelvi-nemzeti kultúra ismeretében mutatkozó hiányokat. Nem kisebb az az erkölcsi, hit- és öntudatbéli ûr sem, aminek betöltésére épp neki kell vállalkoznia. Körülötte már az elsõ napoktól kezdve élénk szellemi erjedés támad. Ahová tekint, átforrósodik a levegõ, akivel szóba áll, azt máris eszmei áramkörébe fogja. A piaristáknál csak egyszer prédikál „fél ház” elõtt, a következõ vasárnaptól kezdve már a legkorhelyebb diák is ott található: katolikusok és nem katolikusok, fiatalok és öregek népesítik be a templomot, s hallgatják a fiatal egyetemi hitszónokot.[3] Részvételével forró hangulatú vitaülések zajlanak a katolikus egyetemi ifjúság Majláth-körében, diákjaival eljár más ifjúsági szervezetek, csoportosulások összejöveteleire is, s bármikor kész a kulturált eszmecserére, legyenek a résztvevõk bármelyik felekezet, meggyõzõdés vagy világnézet hívei. És nyakába veszi a külvárosi negyedeket, egyik élesztõje, szervezõje az ekkor induló falukutató vállalkozásoknak.

Miként tanítványa és leghûségesebb munkatársa, Venczel József visszatekintésében olvassuk, 1932–33 táján igen fontos „szellemi váltás” megy végbe a magyar nemzetkisebbség életében. Eszerint az elõzõ másfél évtized súlyos tapasztalatai, fõleg a parlamenti és a nemzetközi „nagypolitikában” megélt kudarcok után ez idõ tájt indul el az a „második kör”-nek mondott új törekvés, amely az elnyomással szembeni helytálláson túl most már a kisebbségi „belpolitikára”, pontosabban az ide szakadt magyarság mûvelõdési, társadalmi és gazdasági önszervezõdésére helyezi a fõ hangsúlyt.[4] Ennek az új tájékozódásnak egyik legfõbb animátora és szervezõje épp Márton Áron. Szokás idézni talán némileg túlzó, de a legigazabb felrázó szándékkal kimondott kemény ítéletét az elõzõ idõszak tehetetlenségérõl: „Másfél évtized óta, ahogy a történelem rohanó, vasas szekere elütött, azonmód fekszünk az útszélen, mutogatjuk sebeinket, koldus módra nyújtogatjuk kezünket a járókelõk felé, de még nem szedtünk össze annyi önérzetet és erõt, hogy fogunkat összeszorítva felálljunk, az út porát leverjük, és megmutassuk, hogy gyöngeségünk ellenére tudunk a saját lábunkon járni.”[5] Ez a fiatal pap egy korszerû nemzetkisebbségi stratégia elvi, eszmei alapjait, programját és szervezeti formáit kívánja kidolgozni s ennek valóban termékeny szellemi mûhelyét megteremteni. Erre a feladatra szánta a György Lajos és Venczel József társaságában 1933 õszén megindított folyóiratát, az Erdélyi Iskolát, meg lévén gyõzõdve róla, hogy a jelzett nemzetkisebbségi életstratégia sikere a minden társadalmi réteget átfogó nevelésen fordul meg.

A Szerkesztõk aláírással megjelent, ám stílusa alapján neki tulajdonítható programcikk ilyen vissza- és elõretekintõ helyzetfelméréssel szolgál. „Eddig a mentési munkálatok, az iskolánk alapjainak aláfúrása következtében megrendült falak kétségbeesett támogatása kötötték le minden erõnket. Sem az idõ, sem helyzetünk új, sajátos feladatainak megvizsgálására külön gondot nem fordíthattunk. Nem ismerhettük meg az iramos évek forgatagában a nevelés terén is kitisztult újabb irányokat. Külsõ körülmények több nyomással kényszerítették reánk a harcot a puszta létezésért. S ez lefoglalt.”[6] Amikor az évtized elején felizzott világnézeti viták hevében programját megfogalmazza, iskolaügyi elgondolásaiban, nevelési alapelveiben a kétes értékû vagy értéküket vesztett nézetek ellenében visszatérést sürget a hagyományõrzõ keresztény értékekhez. A katolikus egyetemi ifjúság lelki gondozásának átvételekor tartott beszédében 1931. nov. 27-én ezeket mondta: „Az erdélyi ifjúság kemény kritikát mondott sokban tiszta meglátással a múltról: apáink munkájáról. S ha következetes akar lenni, vigye ezt a kritikát végig az alapokig, s meg fogja látni, hogy apáink ott hibázták el, amikor a valláserkölcsi alapot, ha nem is hagyták el egészen, de a gyakorlati élet legtöbb megnyilatkozásában nem vették komolyan.”[7] Az új egyetemi hitszónok azonban nem elégszik meg a hagyományos értékek felmutatásával, ezzel egy idõben azok korszerû továbbfejlesztését sürgeti, mégpedig a reá jellemzõ szenvedélyességgel és meggyõzõ erõvel. „Pedagógiánkat ez jellemzi – írja egy helyütt –, ez az örökös nyugtalanság a jobb felé. A katolicizmusnak örökös elégedetlensége azzal, ami van, és ahogyan van. Gyötrõdés, hogy a világot jobbá tegye, hõsies erõfeszítések, hogy lendülõ öleléssel a földrõl az eget átfogja, a közömbös anyagias földet a kifeszült lélek erejével az éghez közelebb rángassa.”[8] Az ilyen szövegnek semmi köze a begyepesedett, konzervatív századfordulói s még azután is dívó egyházi felfogáshoz, annál több a Prohászka Ottokár eszméi és a két nevezetes pápai enciklika (Rerum Novarum, Quadragesimo Anno) fémjelezte katolikus megújuláshoz. S ha valaki azt kérdezné, hogy vajon csupán a katolicizmus erényének véli-e ezt az örökös nyugtalanságot és újító szellemet, annak azt tanácsolnám, lapozzon tovább a folyóiratban, s látni fogja, hogy a szerkesztõ mind gyakrabban a keresztény megnevezést is használja, hisz õ már akkor az ökuménia alapján áll. Bizonyság rá a folyóirat alcímének változása: „Katolikus nevelésügyi folyóirat”-ként indul, ám valamivel odébb már egyszerûen „Oktatásügyi és népnevelõ folyóirat”-nak mondja magát, még késõbb „Neveléstudományi és népnevelõ folyóirat” alcímmel jelenik meg, s e nyitást aláhúzza egész sor kiváló protestáns szerzõ jelentkezése a lap hasábjain, élükön a teológusból lett nyelvész Szabó T. Attilával, kinek a szerkesztõk két önálló munkáját is megjelentették füzetsorozatukban.[9] Mindezekhez még vegyük hozzá 1935. évi kifakadását „a gyanakvásban elpépesedett öregurak” ellen, kulturális és iskolai ügyekben a hatékony felekezetközi összefogást, egységes fellépést sürgetve: „A felekezeti szemszög – állapítja meg – az erdélyi magyarnak külön veszedelme. Nálunk az emberek felekezeti szemszögbõl tanulják nézni az életet. S körülményeink között ettõl a gátlástól csak az szabadulhat, akiben rajongó igazságszeretet s az eszményihez nagyon közeledõ, megtisztult magyarság él.”[10]

(A nevelésrõl) Ám hajoljunk még közelebb a témához, arra próbálva feleletet adni, hogy a hagyományos értékõrzõ s egyben merészen újító szemléleten, illetve az ökumenikus szellemû nyitáson túlmenõen vajon az „iramos idõk” milyen új nevelési elvei mellett teszi le a garast. Irányadó megnyilatkozásaiból kitetszõen tisztában van a pozitív tudományok elégtelenségével, hadakozik a túlhajtott intellektualizmus, a puszta racionális tudásra esküvõ egyoldalúság ellen. Fejtegetéseinek egyik fõ tétele szerint a modern neveléstudomány, bár ezt nemigen hangsúlyozzák, valójában „visszaérkezett a keresztény pedagógia alapelvéhez”, akarva-akaratlanul beismerve, „hogy súlyosan vétkezett az ember ellen, amikor kritika nélkül elfogadta szobatudósok élet- és valóságidegen elméleteit, s az embert megdöbbentõ könnyelmûséggel kísérleti nyúlnak használta. Két kézzel tömte a gyermek fejébe a felaprított tudományt, de ugyanakkor érzelmi és akarati világával, a jellem és a kedély nevelésével nem törõdött.”[11] Majd idevágó pozitív követelményeit összegezve, már stílusával is sugallja az „egész emberre” tekintõ szemlélet modern humanizmusát. „A neveléstudomány új álláspontja szerint az iskola legnagyobb gondja már nem az, hogy a tudás mindenáron való hajszolásával az ismeretek fakírjává nyomorítsa az életre tátogtató emberfiókák szomjas lelkét, hanem az, hogy az egész embert nevelje, az értelem képzésével legalább arányosan edzetté és hajlékonnyá tegye az akaratot is, megnemesítse és kitágítsa az érzelmi világot is.”[12] Látnivalóan Márton Áron az egyénre szabott nevelés híve, ami a személyiségnek, „az értelmes teremtmény méltóságának” tiszteletén alapul. „Minden ember egyszeri jelenség. Ugyanaz az ember másodszor nem jelenik meg soha”, amibõl egyenesen következik az a legmodernebb pedagógiai elgondolás, hogy „a nevelésnek minden ember sajátos természetéhez kell igazodnia, körülményeit, környezetét is számba kell vennie”.[13] Akárcsak legjobb munkatársai, maga is a cselekvõ iskola mellett nyilatkozik, mely a tanulót passzív biflázóból képességeit, legegyénibb adottságait mozgósító személyiséggé, a tanulást meg örömteli munkává avatja.

Fontos helyet foglalnak el nevelõi programjában azok a „gyökérkötõ erõk”, amelyek az egyént a kisebb és nagyobb emberi közösséghez, nemkülönben a szülõföldhöz, a hagyományokhoz, a kultúrához fûzik, „nyomatékkal hangsúlyozva a népi test õssejtjének, a családnak az erõsítését, a nemzeti alaptulajdonságok fejlesztését és fokozott védelmét”.[14] Itt hozza be gondolatmenetébe a nemzeti kultúra valláserkölcsi alapú értelmezését. „Örök végzésnek látszik, hogy az isteni gondolatok földi valósítása nemzeti kötelesség legyen, az egyetemes kultúra dómja nemzetek által, külön színekkel meggazdagodva épüljön”, amibõl egyenesen következik, hogy identitásának megõrzése a nemzetnek nemcsak joga, hanem isteni eredetû kötelessége is: „A kultúrát nemzetek teremtik, de a nemzeti élet biztosítéka a kultúra. Sõt több, mint egyszerû biztosíték: a nemzet kultúrájában él. Az élethez való jog pedig természeti jog, életét minden nemzetnek isteni parancs folytán kötelessége megtartani.” E valláserkölcsi alapon nyugvó tételek igazsága, végkonklúziója aligha vitatható, a jelenségnek más világnézeti alapról történõ  megközelítése esetén is. Még kevésbé a gondolatmenet folytatása, melynek rendjén szerzõnk a már akkor segítségért kiáltó szórványkérdéssel néz szembe. „S ha minket az idõk kikezdtek – írja –, ha nálunk ma elnyújtott, hosszú sírások hangzanak fel naponta, hogy egykor tömbös, kiterjedt magyar szigetekbõl szórványok lettek, és ma e szórványokat is egyre végzetesebben nyaldossa a környezõ nép hullámverése, azért van, mert népünk tömegénél a nyelv és vér közössége mellõl hiányzott a kultúra közössége. Munkáját évszázadokon keresztül igénybe vették kultúrák építéséhez, de a kultúra tartalmából nem részeltették, áldásait nem vitték el hozzá, magyar mivolta az emberi élet nagy értékeihez közelebb nem hozta. Egy pompázó kultúra közvetlen tövében elhagyottan élt, a kultúra közösségébõl kifelejtették.” Ez is a pedagógia ügye volna, olyan értelemben, hogy e számunkra veszendõ vidékeken nemzedékek hosszú során át nem volt hatékony nevelõi munka. S a szerzõ nem volna Márton Áron, ha nem ilyenféle elevenbe vágó felszólítással zárná sorait: „S a szórványok leverõ valóságából elõkomorló vád olyan közvetlen közelrõl idéz meg a múltért és szólít fel a jövõért, hogy süket füleknek is fel kell hasadniok, a réveteg nézéseknek is éles látásra kell pattanniok, a régi dicsõségünk párnáin álmodozóknak is tunyálkodás helyett végre munkát kell vállalniok.”[15]

Az elõbbiekbõl máris következik egy olyan szemléleti összetevõ, amely elmaradhatatlan attributuma kell hogy legyen annak, aki valóan hatékony nevelõi feladatra vállalkozik. Arról van szó, hogy pedagógiai programjának transzcendentális alapozottsága egy percig sem jelenti az evilági oldal mellõzését. És ezt számtalan helyen tételesen is megfogalmazza. Egy helyütt ekképpen: „Aki az embereket Isten országa számára akarja nevelni, annak a reábízottak mûvelésérõl hatékonyan és aggodalmas utánjárással kötelessége gondoskodni, mert Isten országának valósulása a földön kezdõdik. Az evangélium ugyanakkor, amikor a földöntúlira mutat, hatalmasan ösztönöz a mûvelõdésre, az Isten akarata szerinti teljes életre.”[16] Másutt meg így: „Az ember két világ polgára egyszerre, lelkének gyökérszálai az éghez kötik, lábával sáros földi utakon botorkál...”[17] Ez a teljességre törekvés, amelynek szerves összetevõje a józan gyakorlatiasság, egész pályáján elkísérte Márton Áront. Õ maga kitûnõ szervezõ volt, s ha kellett, ragyogó példáját tudta adni az erélynek és talpraesettségnek, a legbravúrosabb módon azzal, hogy helyettes plébánosként tüneményes gyorsasággal rendezte a Szent Mihály-plébánia botrányossá  duzzadt gazdasági ügyeit, amivel újólag felmelegítette a kolozsváriak szívét. Ez a szemlélet vezeti akkor is, amikor felrázó igényû cikket ír az értelmiségi nevelés gondjairól, jelesen a pályaválasztás körül mutatkozó egyoldalúságról. Rosszallóan állapítja meg a gyengén fizetett hivatalnoki és lateiner pályákon mutatkozó tolongást, tehetséges fiataljaink ódzkodását az ipari, kereskedelmi, gazdasági, egyszóval a nagyobb munkabefektetést és vállalkozó szellemet igénylõ gyakorlati pályáktól. Írása befejezõ részében sürgetõ lépéseket követel az áldatlan helyzet túlhaladása érdekében: „Arról van szó: egyrészt, hogy ne engedjünk évrõl évre újabb csoportokat elindulni a megszokott úri életpályák éhezése felé, másrészt arról, hogy vessünk véget a lelki és akaratbeli eunuchok továbbtenyésztõdésének, neveljük a férfias lelki erõket, a munkakedvet, az akarat ruganyosságát, a tervezgetõ- és vállalkozókészséget, és ezáltal akadályozzuk meg idejében a mûvelt élhetetlenek túlszaporodását.”[18]

(Kiszélesített iskola) Hellyel-közzel már eddig is érintettük, itt azonban külön is szólnunk kell legújszerûbb vállalkozásáról, átfogó jellegû népnevelési programjáról. Szerinte mifelénk az egész nemzeti közösségre kiterjedõ egyetemes szándékú, tudatos és nagyvonalú népnevelést az Árpádok óta nem végeztek, s itt arra a manapság sûrûn emlegetett történelmi teljesítményre gondol, melynek révén a letelepült magyarság hitben, kultúrában, mentalitásban, társadalmi és gazdasági berendezkedésben is európaivá lett. Saját válságos, katasztrófáktól fenyegetett korában Márton Áron is ilyen nagyarányú népnevelési programot kíván megvalósítani. Beszédeiben, tanulmányaiban egy elvileg és gyakorlatilag megalapozott, módszeresen végiggondolt népmûvelési tervezet körvonalai rajzolódnak ki. Mindenekelõtt tisztázza az általános mûveltség és a gyakorlati ismeretek megszerzésének, az egyéniség formálásának, nemkülönben a közösségi érzület és tudat kialakításának fokozatait és tartalmi követelményeit. Hangsúlyozza továbbá az egész tevékenység valláserkölcsi s egyszersmind korszerû tudományos alapozottságának szükségét, mélyen elítélve az egyszerû emberhez felülrõl közeledõ, még mindig divatozó népnevelõi primitivizmust. Szerinte a néphez közeledve le kell vetni a „hazugság álarcát”, mellõzni az „öblös hangú” szónoklatokat, a nép leginkább a hozzá közeledõk tetteibõl ért, azokéiból, „akik nem dicsõséget keresnek, hanem munkát vállalnak, nemcsak belõle élnek, hanem érette dolgozni is tudnak. Nekünk a falusi bírótól az országgyûlési képviselõig, a bábaasszonytól az orvosprofesszorig, a foltozó vargától a nagy gyárosig, a falusi tanítótól a püspökig minden poszton a legkiválóbb és felelõsségüknek tudatában levõ emberekre van szükségünk. S ha a sokat emlegetett népi egységet is komolyan akarjuk, meg kell tanulnunk és elsõsorban a jövõ nemzedéknek a tudatába bele kell égetnünk, hogy a népért végzendõ munka nem külön foglalkozási ág, hanem minden hivatással elválaszthatatlanul együtt járó kötelesség.”[19]

Ebben a nagy vállalkozásban elsõ számú példaembere Frederik Grundtvig dán prédikátor, aki hazája és népe sorsának a mienkéhez hasonlatos mélypontján, a 19. század elején kezdi meg népnevelõi, történészi és papi-reformátori tevékenységét. Egy alélt népet sikerült életre galvanizálnia, kontinensünk elit népévé emelnie népfõiskolai mozgalmával, keresztény alapozottságú s egyben tudományos, gyakorlati jellegû népnevelõ rendszerével. Márton Áron is ilyen szervezett népmûvelési programban gondolkodik. A munka legfontosabb szervezeti keretéül, miként programadó írásának címe is jelzi, A kiszélesített iskolát jelöli meg, mely gyerekek és felnõttek nevelését, mûvelését egyaránt hivatásának tekinti. A gondosan kimunkált rendszer valóra váltásában legfõbb segítõi a szerkesztõtársak, valamint az a száznál több munkatárs, kiknek közremûködésével nagy mennyiségû, kitûnõen szerkesztett és rendszerezett anyagot juttatnak el a népmûvelés feladataira elkötelezett értelmiség kezéhez. Minden számban 5–6 ismeretterjesztõ elõadás vezérfonalát közlik, a témákhoz kapcsolódó szépirodalom és más illusztrációs szövegek kíséretében. Ha meggondoljuk, hogy az elsõ hat évfolyamban mintegy 140-re tehetõ a legjobb szakemberektõl jegyzett elõadástervet jelentettek meg, amelyek – a nemzeti történelem, az irodalom- és mûvelõdéstörténet mellett – felölelték a gazdasági, jogi, egészségügyi, természettudományi és a közhasznú ismeretek széles körét, képet kaphatunk a vállalkozás páratlan jelentõségérõl. Az elõadások és vázlatok mellett gondosan összeállított mûsoranyagot közöltek, mellékletként pedig kottás zenei anyagot jelentettek meg, jobbára Bartók, Kodály és tanítványaik gyûjtésébõl és zenei feldolgozásaiból.

Ez a teljes szemléleti nyitottság és a falusi portáról hozott gyakorlatiasság jellemzi, amikor népmûvelési programjának tartalmát, szervezési formáit kialakítja csakúgy, mint amikor az értelmiség felkészítésének, a nevelõk nevelésének gondjaival igyekszik szembenézni. Elébb már idéztem felrázó célzatú szózatát, mellyel a nép közt élõ értelmiségieket hivatásukra próbálja rádöbbenteni, s ezenközben igen jól tudja, hogy magas elvárásainak egyelõre kevesen felelnek meg. Örömmel fogadja s lapjukban közreadja Venczel Józsefnek egy erdélyi Eötvös Kollégiumról, az értelmiségi elit legjobbjait tömörítõ Collegium Transylvanicumról szõtt, máig is kísértõ merész elképzelését. Õ természetesen azt is világosan látja, hogy neki az akkor megvalósíthatóra kell figyelmét összpontosítania. Ezért mint a Katolikus Népszövetség igazgatója egyháza e tömegszervezetén belül létrehozza a pedagógiai, valamint az orvostudományi szakosztályt, s ezek munkába állításával nyaranként eredményes továbbképzõ tanfolyamokat szervez a legkiválóbb szakelõadók közremûködésével. Ezzel párhuzamosan szorosan együttmûködik az egyre erõsbödõ szövetkezeti mozgalommal, s még ennél is nagyobb reménységgel szemléli és segíti a dr. Szász Pál vezetésével kisgazdák százezres tömegeit megmozgató Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet, a falusi gazdakörökben megszervezett, a magyarlakta vidékeket behálózó tanfolyamokat. Annyira közel érzi magához ezt az ígéretes önszervezõdést, hogy Szász Pál kérésére, mikor annak magasan képzett statisztikusra van szüksége, legkiválóbb emberét, Venczel Józsefet ajánlja figyelmébe.

A népnevelõ munkában szerzett tapasztalatai nyomán arra a következtetésre jut, hogy az eszményitõl igencsak messzire esõ viszonyaink között legelsõsorban a gyengén fizetett tanügyi értelmiségre, tanárokra és falusi tanítókra, illetve a papságra számíthat. Reájuk gondolt 1933. szept. 2-án, amikor a gyergyószentmiklósi katolikus nagygyûlésen, a kiszélesített iskola programját meghirdetve, ezekkel a felrázó szavakkal zárta nagy hatású beszédét: „Ha a lerongyolódott magyar értelmiség, a tizenöt év nélkülözéseivel megkínzott tanár- és tanítótestülettel az élén felismeri hivatását, ez a csupa rongyos, de lázas szemû kis csapat a világ egyetemes borulatában is olyan keresztény életet fog itt felszítani, hogy nincs az alvilágnak az a vihara, amely be tudja kormozni, s egy népet olyan mélyre vert ezer ágazású gyökérzettel fog megkötni, hogy apái földjérõl sem történelmi földindulások, sem gonosz szándékú politikai szelek nem tudják eltépni.” Fél évtizeddel késõbb megint csak arról értekezik, hogy egyetlen hivatását tudó tanító képes átformálni, izzásba hozni egy egész falu lelkét, majd tömören így rögzíti a gyakorlati irányú munkálkodás, a hivatásszerû helytállás követelményét: „Ma azt várjuk, hogy a tanító a pap mellett és a pappal együtt a falunak mindene: gazdasági tanácsadója, nevelõje, népi értékünk és mûveltségünk mentõje, a közérdekek védelmezõje, a bomlasztó kísérletek elhárítója legyen. Kovász és cement...”[20]

Azért is ildomos volt Márton Áron gyergyószentmiklósi szereplését szóba hozni, mert épp ott, a nagy hatású beszédet követõen hangzottak el az elnöklõ Ferch pápai prelátus jövõbe látó szavai: „Kevés volna azt mondanom, hogy köszönöm ezt a beszédet, inkább azt mondom, köszönöm Istennek, hogy prófétát adott nekünk, aki meri új utakra vinni a megváltásra epekedõ lelkeket.”[21] Ettõl kezdve Márton Áron pályája gyorsan ível magasba, amit esetében az évenként halmozódó és egyre súlyosabb feladatok sokaságával mérhetni. Az egyetemi lelkészség és lapszerkesztés mellett 1934-tõl õ lesz a Népszövetség igazgatója, 1936-tól pedig gyakorlatilag õ vezeti a kolozsvári Szent Mihály-plébániát, 1938 õszétõl apostoli kormányzó, majd pár hónap múltán a gyulafehérvári egyházmegye püspöke. Ez alkalomból a hozzá legközelebb álló munkatársak, hosszabb-rövidebb írásaikban, Márton Áront elsõsorban mint nevelõ fõpásztort köszöntik. György Lajos az ifjúság nevelõjeként méltatja, Venczel József népnevelõ programját elemzi, Bíró Vencel meg sajátos helyét igyekszik kijelölni Gyulafehérvár nevelõ püspökei sorában. Mutatóban érdemes idézni ez utóbbinak egyik lényegre tapintó megállapítását, amely megerõsíteni látszik elõbbeni fejtegetéseink igazát. Eszerint Majláth püspök „a kegyelmi életet élõ ifjút vette mintaképnek [...] Márton Áron e kereten túlhaladva az életre nevelés kérdéseit is a nevelés körébe vonta”.[22]

(Az iskoláért – forgószélben) Ha már püspökké emeltetése alkalmán „Erdély nevelõ püspöke” titulussal tisztelték meg, híven eddigi munkásságához, a státusi közgyûlésen, 1939. nov. 16-án mondott beszédében is az iskolák és a minden szinten folyó nevelés feladatait fogja marokra, de most már fõpásztori minõségében s az egész egyházmegyére kiterjedõ tájékozottsággal. A helyzet korántsem megnyugtató, bár a közel évtizedes munka nem volt hiábavaló. A középiskolákat nagyjából sikerült megõrizni, egyházi elemi iskolába azonban a katolikus gyerekeknek csupán 25%-a jár, az állami iskolákban pedig nem tanulhatnak anyanyelven. Ezzel is összefüggnek az értelmiség kiválasztódásának visszásságai, köztük az a lesújtó felismerés, „hogy középiskoláinkba nem azok jutnak be elsõsorban, akik tehetségesek és arravalók, hanem akik közel kapják, s aránylag kevés költséggel megúszhatják”. És itt továbbgondolja e helyzet súlyos következményeit: „Egy nép többségi helyzetben elbírja a bizonyítványokkal és diplomákkal ellátott középszerûek nagyobb tömegét”, bár ez számára is meglehetõsen káros, „kisebbségi sorsban azonban a középszerûek rászabadítása a vezetõ helyekre nemzeti veszedelmet jelent”.[23] A beszédet követõen terjedelmes interjút ad az egyik vezetõ lap munkatársának, amelyben lényeglátó bölcsességgel és elmélyült lélektani tudással beszél a tehetség felismerésének, kibontakoztatásának gondjairól, s erre nézve alaposan átgondolt, tehetségfelkutató és ‑támogató munkatervet vázol fel. Egyik válaszában így tapint rá a kiválasztás nehézségeire: „A bizonyítvány próbája az élet, s az az iskola hivatalos tanúsítványára gyakran rácáfol. A rátermettség megállapítása a legnehezebb feladatok közé tartozik, az iskola talán sohasem juthat el odáig, hogy ebben a kérdésben százszázalékos biztonsággal mondhasson véleményt. Még a most használatba vett modern tehetségvizsgáló módszerekkel sem. A lélek és az emberi organizmus titkait, tehetségeit, hajlamait és azok irányát meg lehet figyelni, észre lehet venni, de fejlõdésüket elõre nem lehet kiszámítani.” Ez a fiatal püspök nagyon jól tudja, hogy vannak diákok, kik „az általános osztályozásnál a középértéket sem ütik meg, pedig esetleg egy zseni lappang a közepes tanulóban”. A szerkesztõnek az alcímben kiemelt következtetése szerint új püspökünk: „Az irgalmassági alap helyett rendszert és következetességet kíván az alulról feltörõ tehetségek támogatásában.”[24]

A fõpásztori széket elfoglaló Márton Áronnak azonban hamarosan rá kell döbbennie, hogy nagyszabású nevelési és nemzetstratégiai elgondolásainak valóra váltására egyre kevésbé alkalmas a történelmi idõ. 1938-ban új helyzetet teremt a királyi diktatúra, a következõ évben meg kezdetét veszi a második világégés, annak minden riasztó velejárójával. Ha eleddig gyökereiben válságosnak ítélte az idõszakot, melyben élnie adatott, most az elõbb már idézett közgyûlési beszédében apokaliptikus idõk rémét látja ránk törni: „Úgy érezzük, mintha az eseményekben, amelyek az õsz elején kirobbantak, és megremegtették egész Európát, egy sötét végzet kelt volna fel, hogy végrehajtson egy szörnyû ítéletet az emberiségen. Gigantikus erõk kolosszus teste indult el Keleten és Nyugaton, s mi a középen állva lélegzetvisszafojtva figyeljük, hogy a hatalmas tömegek feltorlott hulláma merre zúdul, a megindult hegyek merre mozdulnak, mit tipornak el, hol zuhannak egymásnak, s mi lesz ennek az apokaliptikus mérkõzésnek a kimenetele: a vég következik-e, vagy új élet kezdete?”[25] Majd azok erõsítésére, kik az erõszak gyõzelme láttán hitükben ingadoznak, a történelmi mozgás mégiscsak biztató, távlatos törvényszerûségeire hivatkozik.

A helyzet a következõ évben tovább bonyolódik, hamarosan egyházmegyéjét két országban találja, s õ természetesen a nehezebb részt vállalva a dél-erdélyi szórványvilággal marad. Négy esztendõn át legjobb munkatársaival menti a menthetõt, védelmezi az iskolákat és egyéb intézményeket, társadalmi és gazdasági szervezeteket, családokat és emberéleteket s mindenekfelett a kisebbségi nemzeti közösséget. Ökumenikus felfogása, bárkivel dialógusra kész nyitottsága, elvi szilárdsága és annyiszor megcsodált józan gyakorlatiassága a dél-erdélyi magyarság leghitelesebb vezetõjévé avatja e nehéz években. Hallatja szavát nagy és sorsdöntõ ügyekben, mint például 1944 nyarán, mikor lépni kellene a kisebbségi nemzetközösség védelmében. De odaáll Szász Pál gazdaköri mozgalma mellé is, segíti a szövetkezeteket, s az igazán nagy formátumú személyiségre jellemzõen oda tud hajolni egy iskolaszövetkezet félig komoly, félig játékos fiataljainak ügyködéséhez is. 1941 októberében ezeket jegyzi be a brassói diákok szövetkezetének jegyzõkönyvébe: „A brassói fõgimnázium Zsugori szövetkezetét meglátogatva örömmel tapasztaltam a lelkes és hozzáértõ megszervezést, a vezetõség ügyes fellépését és szakavatottságát. A kis üzlet legyen az együttdolgozásnak, a takarékosságnak, a keresztény, erkölcsös üzleti szellemnek és vállalkozókedvnek iskolája és fejlesztõje.”[26]

Miután átviharzik felettünk a háború, szavát minden lényeges kérdésben hallatja, még ha az súlyos kockázatokkal jár is. Az iskolák és a nevelés dolgában megítélése szerint a helyzet meglehetõsen kétértelmû. Egyik oldalon valódi egyenjogúságot ígérõ újrakezdéssel (nehézkesen, de mégiscsak kiépülõ két önálló magyar tankerületi fõigazgatósággal, a minisztériumban magyar vezérfelügyelõvel), másikon azonban a felekezeti oktatás ellen vetett gáncsokkal, az egyház nevelõi küldetését megkérdõjelezõ felhangokkal. Ebben a helyzetben nem az elõzõ évtizedben meghirdetett iskolai és népmûvelõi program valóra váltásának útjai nyílnak meg, hanem egyszerûen a megmaradt egyházi iskolák és az egyházi nevelés védelmének gondjai kerülnek elõtérbe. Az Egyházmegyei Tanács háború utáni mindkét közgyûlésén a püspök különös hangsúllyal épp ezekrõl a kérdésekrõl szól. Az elsõn, 1945. dec. 13-án még köszönetet mondhat a nemzetiségi szervezetnek az iskolaügyben elfoglalt álláspontjáért. „Jólesett, és itt szívesen említjük fel, hogy amikor a magyar iskolák ügyét a közelmúltban felvetették, a magyar politikai képviselet és a magyar szervezett munkásság a kormánnyal folytatott tárgyalásokon iskoláink jogait és érdekeit hatékonyan támogatta.” Ugyanitt reményét fejezi ki aziránt, hogy a kormány végre rendezi a tanerõk fizetését és a még tisztázatlan jogi és hatásköri kérdéseket. Ellenben jó egy hónappal késõbb, 1946. jan. 28-án Petru Grozához írt levelében, Potop államtitkár ellenséges megnyilatkozására utalva, már „kendõzés nélkül” kimondja a lesújtó negyedszázados tapasztalatot, azt nevezetesen, hogy „a magyar kisebbség kulturális célú adójából az arányos rész kiadását a román kormányok 25 éven át következetesen megtagadták, a Groza-kormány ígéretet tesz segély folyósítására, de az ígéretbõl mégsem lett valóság – azonban a közoktatásügyi államtitkár máris jogot formál az egyház tulajdonát képezõ épületekre.” 1946 õszére a helyzet még komorabbra fordul, a nov. 28-án elhangzott püspöki beszédben ezúttal már ilyen rosszat sejtetõ közléssel találkozunk: „Tapasztaltuk, hogy amit a hatalom egyik birtokosa megad, azt a következõ egy tollvonással visszaveheti.” Majd alább így: „Máma az omló partokat kell kötni.”[27]

(Utóvédharc) Áron püspök helyzetfelismerése prófétai biztonsággal mûködik. Iskolái és az egyházi nevelés ügyében 1946-tól már következetes utóvédharcot folytat. Két szamizdat kiadványnak minõsíthetõ füzet fekszik elõttem. Az egyiket Venczel József professzor és Szim Lídia szociális testvér, egyetemi asszisztens állította össze Áron püspök megbízásából, s „kézirat gyanánt” jelent meg Irányeszmék azok számára, akik a katolikus ifjúság neveléséért felelõsek címmel (Kolozsvár, 1946). Ehhez a kiadványhoz kötõdik a katolikus iskolák tanszemélyzetének 1946 nyarán tartott értekezlete, melyen Márton Áron megnyitó beszéde után a két szerzõ ismertette az „irányeszméket”, majd az összejövetelt György Lajos professzor elõadása zárta. Ezt követõen, megint csak püspöki kezdeményezésre, Venczel professzor vezetésével 1946–47-ben Kolozsváron és Marosvásárhelyen a katolikus iskolák tanárai havonként szemináriumi megbeszéléseket tartottak. A másik kiadvány 1947 elején jelenhetett meg a püspöki székhely „Alba” nevû nyomdájában, s voltaképpen a hajdani nagy sikerû Erdélyi Iskolát próbálná emlékezetbe idézni. Erre utal címe: Az Erdélyi Iskola idõszerû feladatai, s felépítésében is az egykori folyóirat beosztását követi: élén vezércikkel (a püspök újévi beszéde), folytatva fontos világnézeti, pedagógiai és módszertani írásokkal, kiemelt idézetekkel s a végén pedagógiai jellegû hírekkel. A lehetõségek beszûkülése elképesztõ: a hajdani folyóiratnak évenként nyolc száma jelent meg 5–600 lapnyi terjedelemben, most egyetlen füzet az egész termés, mindössze 60 lapon, s a fenyegetõ idõk jeleként a hazai szerzõk közül egyedül Márton Áron neve olvasható a füzetben, György Lajos, Venczel József és mások írásai névtelenül jelennek meg. És mintha sejtené a nagy próbatétel közeledtét, a szerkesztõ Antiochiai Szent Ignác vértanútól hoz kiemelt idézetet: „A kereszténységnek, mikor gyûlölik, nem szép szavakra, hanem nagy tettekre van szüksége.”[28]

1947 tavaszától kezdve felgyorsulnak az események, a nyár és az õsz folyamán egy-egy körlevele okán, például a politikai tevékenységet az egyházi iskolából kizáró rendelete miatt, elmarasztaló cikkek jelennek meg róla. Októberben a Magyar Népi Szövetség lapja szerkesztõségi cikkében másodszorra támadja Márton Áront, úgy beszél róla, mint akit valamiképpen ki kellene menteni az egyházi reakció karmaiból: „Már ama múltkori körlevéllel kapcsolatban, amelyben Márton Áron püspök az MNSZ munkájától kísérelte meg eltiltani papságát, sajnálattal szegeztük le, hogy az egyházi reakció megerõsödött, s magával ragadja püspökét is. Ez az újabb körlevél megint az egyházi reakció elõretörését árulja el.”[29] A hatalom céljai egyre inkább láthatókká válnak: az 1947-es újabb törvénytervezet már jelzi az egyházi iskolák elleni támadás felerõsödését. A fõpásztor azonnal szóvá is teszi a minden addiginál sérelmesebb intézkedést, egyenesen a kultuszminiszterhez intézve sorait: „...a hitvallásos iskolák tanerõinek kinevezési jogát elvéve az iskolafenntartó hatóságtól, a minisztérium hatáskörébe utalta azt, miáltal az Anghelescu-féle törvényben meghagyott jogainkat is korlátozza.” Válasz azonban nem érkezik.

Az 1948 márciusában közzétett alkotmánytervezet már valamennyi egyházi iskola államosítását célba veszi, s ami a legriasztóbb és számára a legfájdalmasabb, pár napra rá az is kiderül, hogy az MNSZ vezetõsége fenntartás nélkül támogatja azt, száznyolcvan fokos fordulatot téve 1945 decembere óta, mikor még köszönet járt iskolaügyi állásfoglalásáért. A fõpásztor határozottan tiltakozik: elõször (katolikus és görög katolikus) püspöktársaival együtt, azután személyesen a kultuszminiszternél, az alapvetõ emberi jogok közé tartozó lelkiismereti szabadság és vallásszabadság megsértésében marasztalva el a tervezetet.[30] Egyszersmind levélben fordul egykori dél-erdélyi küzdõtársához, Kacsó Sándorhoz, aki az MNSZ új elnökeként vezércikket ír a kérdésrõl. Ebben nyugati példákra hivatkozva a haladás felé tett lépésnek minõsíti az államosítást, ekképpen szólva az idõk gyökeres változásáról, szemben a két háború közti periódussal, amikor a baloldal egyenesen élen járt az egyházi iskolák védelmében: „...a magyar nyelvû felekezeti iskolák államosítása akkor az elnemzetietlenítés és az elnyomás, tehát a reakció eszköze lett volna”, ám most az egyenjogúság és a román demokrácia kiteljesedése idején ilyen veszély nem fenyeget.[31] A püspök ellenérvei számára nincs hely a sajtóban, ezért kényszerül levélben fordulni az érdekképviseleti szervezet elnökéhez. Õt nem tévesztik meg a látványos átmeneti engedmények, hisz már Grozához írt levelében egységben szemléli az impériumváltozás után eltelt negyedszázadot, ami – háromnegyed századdá bõvülten – végre polgárjogot kezd nyerni mai nemzetiségi politikusaink szövegeiben is. Neki már sejtelmei vannak a majdani iskolaegyesítésekrõl és a fokozatosan felerõsödõ románosításról.

Egyébiránt levelének legnyomósabb ellenérve, hogy a példaként emlegetett nyugati demokráciákban (így Hollandiában, Angliában, az Egyesült Államokban) nem számolták fel az egyházi iskolákat, ellenben a csúfosan megbukott „hitleri állam” „egyenesen meghökkentõ kemény leckével figyelmeztette a mûvelt emberiséget a minden téren erõszakolt államosítás veszélyeire”. És végül az új parancsuralmi rendszer, a pártállam gyors berendezkedése idején az annak szolgálatába álló MNSZ vezetõit figyelmezteti, hogy a hitleri „retrográd szellemmel szemben hatásos, belsõ ellenállást egyedül az az erõ fejtett ki, melyet az egyház képvisel és gondoz hitvallásos iskoláiban”. Sorait az egyházi iskola közösségmegõrzõ és újjáteremtõ szerepének hangsúlyozásával zárja: „Ezeket a népi gyökérzetû, nagy múltú és nagy missziót teljesítõ iskolákat mindmáig tiszteletben tartotta a polgári törvényhozó hatalom is. A Magyar Népi Szövetség most ezek fölött kongatja a lélekharangot. Nem véletlen, hogy Erdélyben a templom mellett szinte mindenütt ott van a hitvallásos iskola. Valahányszor népünknek újra kellett kezdenie az életet – és hányszor ismétlõdött ez a történelem során! –, az új alapvetéshez a templomban gyûjtött erõt, az újraépítést pedig mindig az iskolában kezdte meg, és az iskola által hajtotta végre.”[32] Aztán 1948 augusztusa után már csak a bevezetõben idézett tiltakozás és a sürgõs intézkedés marad számára. Utóbbiak sorában, a plébániai hitoktatás elrendelése mellett, kivételes jelentõsége van, az iskolák ügyén túlmenõen is, augusztus 20-án kelt rendeletének, mellyel így intézkedik az egyházi intézmények gondjait századok óta hordozó szervezetrõl: „Minthogy Egyházmegyei Tanácsunk szervei mûködésüket az Apostoli Szentszék által megállapított Szabályzat szerint ténylegesen nem fejthetik ki, mivel a Tanács kezelésében levõ egyházmegyei alapok és intézmények ingó és ingatlan anyagi javait a Román Népköztársaság kormánya az állam tulajdonába átvette [...] ezen Egyházmegyei Tanács minden mûködését felfüggesztendõnek ítéltük, és jelen végzésünkkel felfüggesztjük; egyben kijelentjük, hogy az Egyházmegyei Tanács közgyûlésének és igazgatótanácsának hatásköre megszûnt, és szünetelõben marad mindaddig, míg a közgyûlés törvényes összehívását és az igazgatótanács mûködésének folytatását kifejezetten és írásban el nem rendeljük.”[33]

Valamikor a harmincas évek elején a keresztény erkölcsi alapon és korszerû pedagógiai elveken nyugvó nép-, ifjúság- és értelmiségnevelést, autonóm virágzó iskolarendszer kiépítését, népe szellemi, társadalmi és gazdasági önszervezõdését tekintette méltó és hatékony nemzetkisebbségi stratégiának. Ebbe beletartozott a testvéregyházakkal való példaszerû együttmûködés, bele a falu és város a maga szociális és kulturális gondjaival, bele az EMGE és az egész szövetkezeti mozgalom, el egészen a „Zsugori” iskolaszövetkezetig, s mint látni fogjuk, nem maradt kívül sem az önálló magyar egyetem, sem pedig a háború utáni emberjogi és nemzeti sorskérdésekkel való bátor szembenézés. Õ maga mindezt „kiszélesített iskolának” mondta, Venczel meg „vallási-nemzeti pasztorációnak”, amibõl a harmincas években csak részeredmények születhettek, utóbb a program valóra váltásának ügye jóformán kilátástalanná vált, õ pedig szívós elszántsággal vívott utóvédharcra kényszerült, aláaknázott és egyre életveszélyesebb terepen.

(Az egyetemért) E címszó nyomán a baljósra fordult iskolai dolgoktól idõben kissé visszább kell lépnünk, egészen 1945-ig, amikor úgy látszott, hogy vége szakad az egyetemek ide-oda vándorlásának, s Erdély fõvárosában lesz egymás mellett békében megférõ önálló román és önálló magyar egyetem. Márton Áron örömmel és reménykedéssel követi nyomon a helyben maradt egyetem elsõ iskolaévét, nemkülönben az intézmény körüli vitákat, egymásnak ellentmondó elképzeléseket. Végre is ez ügyben õ lesz a jó hír hozója, mert változatos ám azokban az idõkben egy magafajta fõpásztor élete. Egyik nap Gyulafehérvár állomásán üveg pálinkával szerez engedélyt, hogy az ott veszteglõ fogolyvonaton levõ papjaival szót váltson, másnap meg Bukarestben Groza miniszterelnökkel beszél egyházának és iskoláinak gondjairól. Így van ez azon a május végi napon is, amikor elsõnek és legmagasabb helyrõl értesül a várva várt eseményrõl, s ezt hazatérte után nyomban meg is írja György Lajos professzornak: „Pénteken, május 25-ikén este beszéltem Groza miniszterelnök úrral, s azt mondta, hogy az önálló magyar egyetem létesítésérõl szóló törvényrendelet jóváhagyatott, és a hivatalos lapban való közlése is elrendeltetett. Tehát várható, hogy a napokban megjelenik. A közoktatásügyi miniszter is államsegély iránti kérésünk elõl azzal az indoklással tért ki, hogy nagy összeget kell a magyar egyetem céljaira kifizetniök, s így más magyar iskolát nem tudnak támogatni.”[34]

Ám hamar kiderült, hogy a magyar egyetem helyzete, épp az anyagi ellátottság dolgában, igencsak kilátástalanná vált, a miniszter emlegette hatalmas összegbõl ugyanis, amiért õ hajlandó volt lemondani saját iskoláinak segélyérõl, még a tanszemélyzet fizetésére sem futja. A román állampolgárságú alkalmazottaknak még kijár holmi elõleg, ám az anyaországiak március óta még elõleget sem kaptak, márpedig ha e kiváló professzori kar távozni kényszerül, egyetemi szintû oktatást õsztõl itt aligha lehet kezdeni. És Áron püspök, ki majdnem üres kézzel és a jó hírrel tért vissza a fõvárosból, azonnal cselekszik: 3 millió lejes adományával június 15-én létrehozza a Petõfi Alapot, megtámogatva a válságos helyzetben lévõ intézményt. Ennek az adománynak irodalma van. Egyik életrajzíró szerint „két évig ez biztosította az egész tanügy és a színházak személyzetének fizetését”, s ezt azóta néhányan utána is mondták. Egy másik emlékezõ az inflációra hivatkozva már-már bagatellizálja az adományt, melybõl szerinte legfeljebb három tanár egyhavi fizetésére tellett.[35] Nos, valójában ekkor még csak alig indult meg az inflációs folyamat, s hogy a püspöki adományból az anyaországi tanárok legalább egy-két havi fizetést kaphattak, arra nézve bizonyító erejû „nyugtatvány” áll rendelkezésünkre, mégpedig a június 23-i doktoravatáson elhangzott rektori köszöntõ szövegében, mely ekképpen kezdõdik: „Kedves új Doktortársaim! Akik õrködõ szemmel nézték az elmúlt napokban az egyetemen munkálkodók arcát, a reménység és bizakodás bátortalan mosolyát fedezhették fel rajta. Nincs most már senki közülünk, aki fizetés nélkül maradt volna. Furcsa talán, hogy akkor, amikor tudományos tevékenységeiknek legszebb elismerését, a doktori fokozatot elnyerték, útravalóul a szellem ünnepi ajándékai helyett mindennapi anyagi dolgokról, a magunk dolgairól akarok megint szólani.” Következõ mondataiban már a bibliai Áronéhoz hasonló legendás történetrõl szól, arról, hogy „egy székely legényke elindul botjával, batyujával kicsi falujából, és mire a városba ér, a botja kivirágzik, batyujából kincsek villannak elõ”. A beszélõ Miskolczy Dezsõ professzor, a magyar egyetem átmentésének kockázatát vállaló s most leköszönõ rector magnificus, aki ilyen mély értelmû példázattal zárja szavait: „Kihajtott Márton Áron botján a szeretet virága, annak bizonyságául, hogy az Úr példaadásáért, áldozatbemutatásáért választotta ki nekünk. A székely falu sokszor indította el fiait messze idegenbe. Az egyik eljutott Rodostóba, a mások Darjeelingben pihen. Ez a székely fiú abban mutatta meg a példát mindenkinek, hogy tudott itt maradni. Itt maradók erõsítgetõje, kincses, virágos, szegény székely fiú, áldjon meg az Isten, hogy még sokáig velünk maradhassál!”[36]

Alig fél évvel az emlékezetes Áron-i ajándék után, 1946 januárjában most már milliárdos összegek szükségeltetnek, hogy az egyetem berendezkedhessék, s legalább februárban évet kezdhessen. Az egyetem vezetõsége segélykérõ kiáltvánnyal fordul a magyar társadalomhoz, mire Márton Áron már annak közzététele elõtt, 1946. január 12-én pásztorlevelet meneszt papjaihoz és híveihez, s abban így buzdít a válságos helyzetben lévõ intézmény megsegítésére: „Népünk magasabb mûvelõdésének szükségességét átérezve, egyetemünket szeretett híveim áldozatra kész segítségébe ajánlom. Adjon minden egyházközségünk, katolikus intézményünk, családunk és hívünk tehetségéhez képest az egyetemnek. Nemcsak jót teszünk ezzel, és ifjaink magasabb kiképzését tesszük lehetõvé, hanem önmagunkról, jövõnkrõl is elõrelátóan gondoskodunk!”[37] Természetesen az õ szavai nem magánosan hangzottak el, az országos gyûjtõmozgalomnak valódi súlyt a történelmi egyházak vezetõinek azonnali és hathatós melléállása kölcsönzött. Márton Áron, Vásárhelyi János és Kiss Elek kérõ, lelkesítõ pásztorleveleit minden templomban, minden gyülekezetben felolvasták január utolsó vasárnapján, s a fõpásztorok maguk is jelentést kértek az egyetem ügye mellett kiálló rendkívüli közgyûlések lefolyásáról és a gyûjtés eredményeirõl. Külön dolgozatot kívánna e dokumentumanyag számbavétele, melybõl képet alkothatnánk a kezdeti évek bizakodó hangulatáról, az egyházak és az egész magyar társadalom felsorakozásáról az egyetem mellett. Az is még a nyitottabb szellemû, népfrontos idõszak jellemzõje, hogy az egyetemszervezõ hármas – Csõgör Lajos, Nagy Géza és Venczel József – bukaresti útjaik rendjén majd minden alkalommal megállnak Fehérváron, beszámolni a történtekrõl és mérlegelni a tennivalókat. „A püspök szemmel láthatóan örült ezeknek a látogatásoknak, mindig azonnal fogadott [...] – olvassuk Csõgör emlékiratában. – Közvetlensége, egyszerûsége és minden kérdésben okos, határozott, egyértelmû magatartása percek alatt bizalmat keltett, tiszteletet és szeretetet parancsolt. Nem vonhatta ki magát az ember egyéniségének megnyerõ hatása alól. Engem szinte meglepett tréfálkozó, mondhatnám évõdõ hangja, amellyel ügyeink menetét kísérte, és azokról érdeklõdött.”[38]

Nem csoda ezek után, ha Áron püspök az egyetemet egy kicsit saját gyermekének is tekintette, s volt pillanat, amikor talpon maradását jelképes erejûnek érezte, mint például az 1945-ös õszi státusi közgyûlésen mondott beszédében, melyben az iskolaügy nehéz állapotait vázolva így mutat rá a mégiscsak biztató fejleményre: „Lelkesít egy felemelõ példa, és van egy erõs szövetségesünk. Az erdélyi magyar egyetem helytállása, egyesztendõs szívós küzdelme, nehézségekkel dacoló élete mint ragyogó útmutatás buzdít követésre. A nagy emberi gesztusoknak járó mélységes tisztelettel köszönjük az erõt, melyet ebbõl meríthetünk, mindazoknak, akik a csüggedésre hajlamosító idõkben minket ezzel megajándékoztak (kiemelés tõlem – A.Á.). Az egyetem magatartása alkalmat adott, hogy belsõ erõnket is lássuk és megmérhessük. A szervezett munkásság szervezett erejével, de az egész erdélyi magyar nép is egy emberként és öntudatosan állott és áll ma is az egyetem mellett.”[39]

(Titkok tudója) Az az egyetem méltó is volt a püspöki bizalomra, hisz európai hírû professzorok – köztük piarista tudósokkal és protestáns teológiai tanárokkal – biztosították szellemi rangját. Õ maga, egyéb feladatai mellett, fõleg a katolikus diákság lelki gondozását igyekezett megoldani, s e célból egyik legkiválóbb papját, majdani utódját, dr. Jakab Antalt küldte Kolozsvárra prézesnek és egyetemi hitszónoknak, majd a külföldi tanulmányútjáról hazatért jezsuita Godó pátert. Ilyenféle szándékok vezették akkor is, amikor 1947. március 25-re katolikus ifjúsági napot hirdetett az egyetemi városban, délelõtt misével a Szent Mihály-templomban, ahol a szabadság, egyenlõség és testvériség valódi értelmét s e jelszóval való visszaélés veszélyeit fejtegette ifjú hallgatói elõtt. Délután meg a Magyar Színházban tartott ünnepi mûsoron szólt az ifjúsághoz. Beszédébõl hosszú passzus olvasható a Világosságban, csupáncsak az indító mondat közlésére nem akadt hely, ami pedig szólt ilyeténképpen: „Azt gondolták, hogy itt ma politikai demonstrációra készülünk, holott – s ekkor a színpad hátterében felmagasló keresztre mutatott – mi csupán ezt a szent jelt akarjuk megtisztelni, ennek diadalát jöttünk ünnepelni.”[40]

Oka volt e rendhagyó expozíciónak: Áron püspök bizalmi emberét, a Majláth-köri összejövetelek elõadóját s e rendezvény egyik elõkészítõjét és tervbe vett szereplõjét, Venczel József professzort aznapra virradólag õrizetbe vették. Az egyik legközelebbi munkatárs elhurcolása valójában üzenet volt Márton Áron címére, hogy iskoláiért folytatott harcát s általában az egyházi pozíciók védelmét feladva tanúsítson lojális magatartást a berendezkedõ pártdiktatúra iránt. Venczellel egy idõben viszik el Nagy Lászlót, az egyház jogügyi tanácsosát, majd kíméletlen rágalomhadjárat indul a püspök baráti köréhez tartozó Bónis György jogtörténész és György Lajos professzor, a Státus világi elnöke ellen. S mikor ezeknek védelmére kel, õt sem kíméli a központilag irányított sajtó.[41] A püspök még egyelõre szabad, ám Csõgör egyetemi ügyekben már Venczel nélkül utazik a fõvárosba, s hazajövet nincs megálló Fehérvárt. A rektor azonban egész életére õrzi egy elõzõ évi vendéglátás és beszélgetés élményét. Nemrég megjelent emlékiratából idézem: „Egyik alkalommal az egyházi iskolákról beszélve nem tagadta, hogy aggodalommal néz a jövõ elé. Én a magam igazát és optimizmusát igazolandó azt fejtegettem, hogy az egyetem alapítását a most alakuló és még sok küzdelmet igénylõ jogegyenlõség szimbólumának tekinthetjük [...] Márton Áron egy ideig hallgatva, tûnõdve nézett reám, majd azt kérdezte: »Csõgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek át, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövõtõl, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.«”[42] Ez a fõpap valóban titkok tudója, õt nemigen tévesztik meg a kezdeti engedmények, a sokunkat elkápráztató látszatok és részeredmények. Õ már 1946-ban tudja, amivel oly sokan csak évtizedek múltával jövünk tisztába. Tudja, hogy a Bolyai Egyetem létesítése kényszerû engedmény és taktikai húzás a békekonferencia elõtt, s hogy a román politikai és értelmiségi elit (néhány kivételtõl eltekintve) 1918 óta soha nem tudott megbarátkozni az önálló kolozsvári magyar egyetem gondolatával. Errõl az 1989-es fordulat óta újólag meggyõzõdhettünk mi is, hajdani és közelmúltbeli illúziók rabjai.

Félelmetesen biztos helyzetismeretérõl, a jövõ titkait faggató felismeréseirõl utólag mi is meggyõzõdhettünk, a Móricz Zsigmond Kollégium diákküldöttségének tagjai, akiket 1946. dec. 1-én fogadott a Szent József internátusban. Másutt megírtam a számunkra emlékezetes találkozás történetét. Itt Áron püspök kivételes emberi nagyságát emelném ki, amely abban nyilvánult meg, hogy minket, 20–21 éves „titánlacikat” közel engedett magához, sõt elfogadott vitapartnerekül. Mi rektorunkhoz hasonlóan a fejlemények ígéretes, pozitív oldalát láttuk (bontakozó kollégiumi mozgalom, megoldódni látszó csángó kérdés, önálló iskolarendszer stb.), s úgy véltük, hogy a fõpásztor felsorolta egyházi, nemzeti s emberjogi sérelmeket és egyéb aggasztó jelenségeket perifériára szorítja és felszámolja a fejlõdés egészséges, valóban demokratikus fõ árama. Áron püspök viszont kertelés nélkül kimondta, hogy szerinte minden pontosan fordítva fog történni: az embertelenség, a sérelmek, a torz jelenségek válnak dominánssá. Kérdõ, kétkedõ tekintetünk láttán a történelmi mozgás törvényszerûségeire, a hatalommal való visszaélés kiszámítható következményeire, a jogtipró rend összeomlására és a történelmi idõ felgyorsulásának jelenségére figyelmeztetett bennünket.

Akkor nem értettük vagy nem akartuk érteni célzásainak mélyebb jelentését, sõt most fél évtizede, amikor e találkozás emlékét papírra vetettem, még mindig átsiklottam a püspöki mondatok fölött, nem érzékelve azok mélységét. Azóta kezemhez jutott 1939 novemberében elmondott közgyûlési beszéde, s abban döbbenten ismerek rá ama igazságokra, amelyeket megosztott velünk azon a bizonyos 1946-os beszélgetésen. Láthatóan Áron püspök saját korábbi beszédének legfontosabb mondatait ajánlotta figyelmünkbe, melyek így szólnak: „A hatalom Istentõl van, és azért van, hogy Isten törvényeinek érvényt szerezzen, az igazság és szeretet nagy parancsait megtartassa. S minden hatalom számára, amely ellenkezõ utakon jár, elkövetkezik a pillanat, amikor önteltsége következtében a körülményeket már nem képes józanul mérlegelni, a szurony hegyén, ahonnan diktált, nem tud egyensúlyban maradni, nem tud a helyzetnek ura lenni; hanem a felforgatott helyzet, a felbõszült körülmények, a megsértett jogrend, igazság és szeretet kel fel ellene és lesz úrrá fölötte. Ez a hatalommal való visszaélés logikája törvényszerû következménye. A történelem számtalan példával bizonyíthatja. S az is tény, hogy Isten malmai ma gyorsabban járnak (kiemelés tõlem – A.Á.). Az eszmék és helyzetek kiérésének ideje, az életütem meggyorsulása következtében, megrövidült. Ma a fejlõdés szempontjából az évszázadot évtizeddel s az évtizedet egy esztendõvel mérik. Ne fogyatkozzék meg hát a hitetek!”[43]

Valóban titkok tudója volt Áron püspök. Az egyik diktatúra csúfos bukása után a nálunk épp berendezkedõ másik parancsuralmi rend törvényszerû sorsát, elkerülhetetlen végzetét sejteti meg. Az 1939-ben fogalmazott s 1946-ban felidézett szöveg tudományos pontossággal írja le a kelet-közép-európai pártállami rendszerek majdani összeomlását, azt az 1989-es történelmi fordulatot, melynek bekövetkezésére még a nyolcvanas évek tudós politológusai sem gondoltak. Ami a jogrendet megsértõ hatalom összeomlását illeti, a diagnózis igazi telitalálatnak mondható, legfeljebb azt tehetjük hozzá, hogy ami utána következett, az korántsem tekinthetõ a „jogrend, igazság és szeretet” maradéktalan érvényesülésének. De mégis marad számunkra az õ intelme – „Ne fogyatkozzék meg hát a ti hitetek!” –, s marad életének a legnehezebb feladatot is minden helyzetben férfiasan vállaló példája. Az egyetemi ifjúságról szólva, mint köztudomású, ama 1947. évi ifjúsági nap óta püspökünknek nemigen volt találkozása e korosztállyal, de ha jól odafigyelünk, azt kell látnunk, közvetve bár, de egyszer-másszor mégiscsak üzent neki. Érdemes e pászmán haladva szemelgetni például a teológus hallgatók nevelésérõl szóló 1958. évi üzenetébõl, melyben a „keneteskedõ, szemforgató, jámborságot mímelõ” pap ellenében a sokoldalúan mûvelt, minden szellemi kihívásra válaszoló, dialógusra képes értelmiségiek formálását sürgeti: „Aki saját lelkét és másokét megszenteli, annak szolid tudásra kell szert tennie, nemcsak teológiai tekintetben, hanem minden más téren”, majd így összegzi a fiatal egyházi – s akár világi – értelmiségivel szembeni elvárásait: „tudja magát továbbképezni, a komolyan kérdezõnek mint komolyan gondolkozó tudjon válaszolni”.[44]

(„Felelõs fõpásztor”) 1949-es ördögi cinizmussal végrehajtott elfogatása és bebörtönzése után, bár 1955-tõl ismét egyházmegyéje élén áll, még ha 11 éven át a püspöki rezidencia kényszerlakhelyes foglyaként is, Áron püspökrõl mélyen hallgatott az idõszaki sajtó. Csupán a megtorlás elsõ idõszakában ömlött ellene a minõsíthetetlen hangú szennyáradat, majd mikor utóbb alaptalannak bizonyult halálhíre szétfutott, Párizsban magyar és francia nyelven monográfia jelent meg a „vértanú” püspökrõl és népérõl.[45] Hetedik éve annak, hogy a négy évtizedes némaság megtört, s ma már nálunk is könyvek, tanulmányok, emlékezések sokasága idézi fel alakját, tetteit és tanításait. Fél évtizede megkezdõdött a boldoggá avatási eljárás, s ennek értelmében egyházának papjai és hívei „Isten Szolgája” megtisztelõ jelzõvel illetik. E hivatalos megnevezés mellett özönével olvasni a legmélyebb tisztelet és csodálat fakasztotta jelzõket – köztük azonban olyan megjelöléseket is, ráadásul címben kiemelve, mint „államférfi”, „politikus” –, amelyek hallatán odafönn alighanem kedvesen dorgáló szólását mormogja: „Én politikus? Szemetek világa.” Mint tudvalevõ, papjainak megtiltotta a pártpolitikai küzdelmekben való részvételt, 1945. márc. 4-i körlevelében pedig újólag megismétli, hogy „politikával semmiféle ürügy alatt” se foglalkozzanak,[46] s természetesen maga sem kívánt a napi politika zavaros vizében megmártózni. Ebben a kérdésben Benkõ Samu fogalomtisztázását tartom helyénvalónak, aki a püspökhöz közel álló Bíró Vencel szavait idézve megállapítja, hogy Márton Áron esetében nem politizálásról s nem politikusi vagy államférfiúi szereprõl van szó, hanem az egyházfõi méltósággal kötelezõen velejáró „közéleti szerep- és felelõsségvállalásról”, mégpedig olyan esetekben, amikor erkölcsi értékek, emberi és nemzeti jogok kerülnek veszélybe, s amikor a reábízottaknak panaszukat, aggodalmukat „nincs szabadságukban kimondani”.[47] Egyébiránt ebben a kérdésben, akárcsak a mindenkivel való dialógus, valamint az ökumenizmus gyakorlata dolgában, Áron püspök már a harmincas évektõl kezdõdõen megelõlegezi a II. vatikáni zsinat egész sor alapvetõ döntését.[48]

Ilyen természetû közéleti szerepvállalásai közül Benkõ kitûnõ ráismeréssel hozza elõtérbe 1944 nyarának sorsfordító heteit, amikor Áron püspök megkísérelte cselekvésre bírni a dél-erdélyi magyarság vezetõit, mely fellépés körülményeirõl akkori küzdõtársa, jócskán meghaladva a püspökkel vitázó 1948-as álláspontját, Kacsó Sándor is részletesen és dokumentáltan szól öregkori visszaemlékezéseiben.[49] A továbbiakban csupáncsak utalnék méltán legismertebb efféle megnyilatkozására, a holokausztot szenvedélyesen megbélyegzõ kolozsvári beszédére (1944. május 18.), s teszem ezt azért is, mert gondolatilag ehhez kapcsolható ama késõbbi fellépése, ugyancsak a kolozsvári Szent Mihály-templomban, melynek magam is tanúja lehettem. Tudvalevõen a háborút követõen napirenden volt ártatlan emberek elhurcolása, mindegyre felhangzott a vérvád az 1940 után  Észak-Erdélyben történtekért s kivált a zsidóüldözésért. A kérdésben 1946 telén – olyan írást olvasva, amely a magyarságot egyetemlegesen tette felelõssé a deportálásokért, s kétségbe vonta abbeli jogát, hogy felemelhesse szavát a szlovákiai magyarüldözések ellen – ötödmagammal cikket írtunk, amelyet némi átsimítással közre is adtak az MNSZ lapjában.[50] Pár hónappal késõbb, ugyanez év április 7-én Áron püspök beszédét hallgathattam cikkíró barátaim társaságában. Számunkra a reveláció erejével hatott, hogy a gondolatot, mely felé igazságérzettõl fûtött, ám meglehetõsen botladozó írásunkban tapogatóztunk, a fõpásztori beszéd emberközelbe hozva és egyetemes összefüggésbe helyezve világította meg. A kettõs isteni parancsolat világánál – „Szeresd a te Uradat Istenedet... és szeresd felebarátodat...” – tette mérlegre a háborús idõk szörnyû bûneit, újólag elítélve az elítélendõket, s egyszersmind meggyõzõ érveléssel foszlatta szét a „bûnös nemzet” vádját, elvetve mind a kollektív bûnösség, mind pedig a kollektív ártatlanság elvét. Majd az elhurcolások és nem csillapuló felelõsségre vonások ellen szólva még érthetõbben fogalmazta meg mondandóját, azt nevezetesen, hogy „nem a vidéki kisemberek között” kellene keresni a háborús bûnösöket, s hogy „nem mi magyarok voltunk az elsõ antiszemiták, sem idõben, sem az ellenségeskedést illetõleg”. De hadd idézzem a püspöki beszéd propositiójának néhány sorát, melyben utalást tesz bizonyos „politikai természetû” akciókra, melyek „azt a látszatot keltik, mintha ezen a vidéken minden bûnért elsõsorban a mi népünk lenne felelõs. Szerettük volna és óhajtottuk nagyon, hogy ezt a kérdést ne kelljen a szószékre hoznunk. De itt az igazságról és egy népnek a becsületérõl van szó, s a  felelõs fõpásztor a kérdés fölött nem térhet hallgatással napirendre” (kiemelés tõlem – A.Á.)[51]

Ez valóban nem politikusi beszéd, már a stílusa is, ahogy „kendõzetlenül” nevén nevezi a gyermeket, egészen más dimenziók felé mutat, más emberi tartásra vall. A szigorúan valláserkölcsi alapon álló, felelõs fõpásztori szerepkörében maradó Márton Áron az akkori idõk majd minden sorsdöntõ kérdésében hallatta szavát, s ha ezeket az állásfoglalásokat fél évszázad távlatából szemügyre vesszük, arra a paradox konklúzióra jutunk, hogy valamennyi felmerült kérdésben nem az akkori idõk kis és nagy politikusai, hanem Áron püspök mondta ki a máig érvényes igazságokat, amelyekbe ma is, az ezredforduló kihívásával szembenézve, hittel és bizalommal megkapaszkodhatunk. Igazat kell adnunk Csoóri Sándornak, aki szerint „van olyan történet, amelynek õ az egyetlen világosan látó drámai hõse”.[52] Az eddig érintettek mellett utalhatnék még 1945-ös Húsvéti szózatára, melyben az egymásnak feszülõ nacionalizmusok keltette gyûlölködés ellenében a kis népek harmonikus együttélésének útjait kémleli, most is a valláserkölcsi tételbõl indulva ki: „A teremtõ Isten elgondolása szerint a kis népek létjoga éppoly erõs, mint a nagyoké. Élni akaró nép még a kisebbségi sorsban sem törõdhetik bele abba, hogy magát feláldozza a többség nemzeti önzésének, mely a természetjog és az isteni törvények által megvont határokat túllépi [...] Amint az egyénnek joga van az élethez, a családalapításhoz, a szabadsághoz, a munkához, ugyanúgy joga van a nemzetiségnek, hogy a maga sajátos életét szabadon élje, kultúráját fejlessze, a saját ügyeit a maga alkotta szabályok szerint és saját szervei által a maga felelõsségére intézze, a vele együtt élõ népek jogos érdekeinek a tiszteletben tartása mellett.”[53] Vagy gondoljunk a háború utáni elrendezés riasztó híreit szóvá tevõ 1946-os pünkösdi beszédére, amikor ismét csak felelõs fõpásztorként „meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondani”.[54] S lehet-e nem megszívlelni, félszázados keserû tapasztalatok után, 1946. okt. 27-én Marosvásárhelyt elhangzott beszédének „történelmi leckéjét” a demokráciáról, mindenekelõtt a vele való cinikus visszaélésrõl? „A demokrácia sarkában a terror sötét árnya mellett ott settenkedik még két kísértés: a dilettantizmus és a demagógia.” Nem kevésbé mélyreható tétele e leckének egy ekként hangzó különbségtevés: „...a demokrácia igazi hordozója a nép, és nem az utcai tömeg. A tömeg nem azonos a néppel. A nép a saját erejébõl él és cselekszik, a tömeget kívülrõl mozgatják. A népet a meggyõzõdéses és felelõsségük tudatában levõ személyek alkotják, a tömeget úgy terelik össze élelmes emberek”,[55] mégpedig erkölcsi törvényt nem ismerõ diktátorok, félanalfabéták és cinikus hatalmon lévõk utasítására.

A „felelõs fõpásztor” méltóságtudata nyilvánult meg abban a rendhagyó beszédben is, amelyet az egyházak fõpásztorainak államfõi fogadása alkalmából, 1968 márciusában mondott, az akkori román kormányzatnak csupán egyetlen gesztusáról szólván elismerõen, arról nevezetesen, hogy római látogatásakor a miniszterelnök és külügyminiszter felkereste az egyházfõt, „amely reményeket ébresztett bennünk”.[56] De Áron püspök más hasonló esetekben sem tagadta meg magát. 1974-ben, az augusztus 23-i történelmi esemény 30. évfordulóján, minden bizonnyal a hatalom kifejezett kérésének engedve, pásztorlevelet fogalmaz, s abban ilyen elevenbe vágó igazságok kimondását vállalja: „A népek lelkében megérlelõdött a meggyõzõdés, hogy ha a két háború mérhetetlen szenvedéseinek a megismétlõdését el akarják kerülni, és az ország belsõ erõforrásait a nép anyagi és kulturális haladására akarják felhasználni, akkor meg kell teremteniök a feltételeket, hogy helyreálljon a népek között a bizalom. Le kell tehát gyõzni a nemzeteket elválasztó gyûlölködést, el kell ítélni minden mesterkedést és hazug propagandát, vissza kell adni a szerzõdések és az adott szó hitelét, el kell fogadni és a nemzetközi életben kötelezõvé kell tenni az elvet, hogy az erõszak nem lehet jogalkotó tényezõ” (kiemelés tõlem – A.Á.).[57] Igencsak kemény szavak ezek, nem is nyerhették el az akkori pártállam vezetõinek tetszését, akik természetesen megtiltották a körlevél szétküldését, amelyet így mi is csak jó két évtizedes késéssel ismerhettünk meg.

(Feladatainkról) Ezek után újra megfogalmazódik bennem a kérdés: van-e ma számunkra az õ példájánál és életmûvénél élõbb örökség? A nyilván szónoki kérdésre adható válaszból máris következik néhány sürgetõ feladat, melyeket csakis egyháziak és világiak példás összefogásával oldhatunk meg.

Az utóbbi hét-nyolc esztendõben úttörõ jellegû s eléggé nem becsülhetõ életrajzi vázlatok, résztanulmányok, cikkek, emlékezések, különféle méltatások jelentek meg pályájáról, személyiségérõl és munkásságáról, hasonlóképpen írásaiból készült néhány kiadósabb vagy füzetszerû válogatást is kézbe vehettünk. Ezek jelentõs hányada, az impozáns emlékkönyvvel és más kisebb gyûjteményes kiadványokkal, fõleg Marton József és munkatársai buzgalmából, a százados forduló alkalmával kerültek asztalunkra. Felsorolásuk itt szükségtelennek látszik, hisz az elõbbiek rendjén majd valamennyire hivatkozás történt. Arról is örömmel értesültünk, hogy a boldoggá avatást elõkészítõ bizottság máris derekas munkát végzett, Áron püspök írásainak és a róla szóló dokumentumoknak hétkötetes korpuszát állítva össze, amelyet fel is terjesztettek az illetékes egyházi hatósághoz. Mindezeket számba véve, ha méltók akarunk lenni szellemi örökségéhez, alighanem a további feladatokra kell fordítanunk figyelmünket.

Úgy vélem, elérkezett az ideje a teljes életmû-sorozat munkába vételének, más szóval: válogatások, füzetes kiadványok helyett és után végre el kell készítenünk írásainak tudományos (kritikai) kiadását, mégpedig a legújabb szövegkritikai vizsgálódás módszereinek alkalmazásával. Elmélyült filológiai munkát igényel a szövegvariánsok, a befogadás – a sokszor egymásnak igencsak ellentmondó olvasatok – módszeres számbavétele. És itt hadd emlékeztessek a fiatal Márton Áron nagyszámú aláíratlan publikációjára, melyek azonosítását stilisztikai, szövegtani vizsgálattal lehet megkísérelni, miként azt egyik korábbi írásomban szóvá tettem.[58]

Az elõbbiekkel párhuzamos a másik, halasztást nem tûrõ feladat, amire megint csak hozzáértõ munkaközösség vállalkozhatna. Gondolok egy teljességre törekvõ, a hézagokat kitöltõ, a nyitott és homályos kérdéseket, körülményeket tisztázó, püspökünk életútját, eszmerendszerét és annak történeti helyét, szerepét értelmezõ életrajzi monográfia elkészítésére. Ilyen vonatkozásban örömmel jelezhetem, hogy e munkában a legfiatalabb nemzedék közremûködésére máris számíthatunk, amire feljogosít egy idén végzett diákom kiváló diplomamunkája.[59] Mindkét vállalkozásnak azonban az is feltétele, hogy amikor egyházaink, mûvelõdési szervezeteink és intézményeink elorzott javait visszaköveteljük, ezek leltárából ne maradjanak ki az állambiztonság kezébe került, szellemi értékeket õrzõ dokumentumaink. Így például Áron püspök 1949-ben elrekkentett, még mindig hozzáférhetetlen iratai, levelezése és egyéb anyagai. Én például még látni szeretném a magyar irodalmi kultúra nemrég elhunyt nagy öregének, Keresztury Dezsõnek a sorait, aki mikrofon elõtt és írásban is vallott a megindító esetrõl, mely szerint 1946-ban, mikor Nagy Ferenc kultuszminisztereként meglátogatta õt püspöki székhelyén, nem bízván egyik-másik kísérõjében, „módot találtam arra – emlékezik –, hogy búcsúzáskor, amikor megöleltem, hátul a cingulusába beledugjak egy levelet: az én titkos üzenetemet”. Ezt követõen kézbõl, közös ismerõsök útján még többször váltottak levelet.[60]

Az ilyen történésekbõl az is kirajzolódna, hogy az évtizedek teltével miként válhatott Áron püspök szellemi életünk nagyjai számára a leghitelesebb evilági erkölcsi fórummá. Kezdhetném Venczel Józseffel, és folytathatnám Dsida Jenõvel, akinek gyóntatója és esketõ papja volt, aztán Tamásival, ahogyan a két Áron tündéri humora gyakorta összevillant, s nem feledve másik véle sokat évõdõ barátját, a zsögödi festõmûvész Nagy Imrét, ki remek portrét készített róla,[61] s kirõl elvesztésekor ezeket mondta környezetének: „Nagyon szerettem ezt az Imrét. Nem az az ember volt, aki könyékig mártja kezét a szenteltvízbe, de a lelke mélyén hit és vallásos meggyõzõdés volt.” Végül szabadjon itt egyik legnagyobb írónk esetét idézni. Az öregedõ Illyés Gyula, miután bizalmas úton néhány könyvét már eljuttatta az erdélyi püspökhöz, s tõle is kapott visszajelzéseket, a Kháron ladikjánnal is ezt tette, benne az ismert dedikációval: „Fölfelé nézve”. Közben Flóra asszony és a postás szerepét vállaló Keresztes Sándor elõtt azon meditált, hogy vajon van-e értelme az egésznek, „mert tudod, én nem vagyok hívõ. Szeretnék úgy hinni, mint Márton Áron, de én nem vagyok hívõ.” Keresztes következõ látogatásakor, már a könyv ismeretében, a püspök így üzent vissza a költõnek: „Mondd meg neki, azt üzenem, hogy õ hívõ: csak viaskodik az Istennel, mint Jákob az Angyallal. Jézus ugyanis azért jött a világba, hogy meghirdesse az emberiségnek az igazságot. Ezért aki tiszta szívvel az igazságot keresi, az Krisztust követi.”[62] Ekkortájt tisztelhette meg püspök barátját a közismert metaforikus minõsítéssel: „emberkatedrális[63], ami bennem ilyeténképpen rezeg tova, képi alakot öltve: a katedrálisok alapzatukkal szorosan az anyaföldhöz tapadnak – s tornyuk az egekbe ível!


[1]A dolgozat eredeti, rövidebb változata elhangzott az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának 1996. szept. 28-i felolvasó ülésén.

[2]Minthogy Márton Áron írásainak többsége viszonylag könnyen hozzáférhetõ az utóbbi idõben megjelent gyûjteményes kiadványokban, jobbára ezeket a köteteket jelölöm meg forrásként, csupán néhány esetben vagyok kénytelen nehezebben elérhetõ idõszaki kiadványokra és más hasonló lelõhelyekre utalni. – Domokos Pál Péter: Rendületlenül... Márton Áron Erdély püspöke. Szerk. Hídvégi Máté. Bp. 1989. 298.

[3]Ruffy Péter: Márton Áron erdélyi püspök szomorú-szép emlékezete. Vigilia XLVI (1981). 9. sz. 298.

[4]Venczel József: Az Erdélyi Iskola. Erd. Isk. VIII(1942). 2. sz. 180.

[5]Virt László: Márton Áron a lelkiismeret apostola. Bp. 1988. 88.

[6]Domokos: i.m. 133–4.

 [7] Katolikus ifjúságunk az öntudatosodás útján... Márton Áron a kolozsvári katolikus fõiskolás ifjúság élén. Erdélyi Tudósító 1931. dec. 6.

 [8] P. Szõke János: Márton Áron. Nyíregyháza 1990. 265.

 [9] Szabó T. Attila: Miért és hogyan gyûjtsük a helyneveket. Kvár 1938; Uõ: A nyelvmûvelés idõszerû kérdései (Gyakorlati nyelvõrkalauz). Kvár 1938. (Népmûvelési Füzetek. Szerk. Márton Áron és György Lajos. 4. és 5. sz.)

[10]Márton Áron írásai és beszédei. Szerk. Marton József és Nemes István. Gyulafehérvár 1996. 33. (A továbbiakban: Márton írásai.)

[11]P. Szõke: i.m. 277.

[12]Virt: i.m. 83.

[13]Márton Áron: Az egyház és a nevelés. Erd. Isk. VII(1939/1940). 1–2. sz. 3.

[14]Márton: i.h. 4.

[15]P. Szõke: i.m. 273–5.

[16]Virt: i.m. 96.

[17]Márton: i.h. 4.

[18]P. Szõke: i.m. 282.

[19]Virt: i.m. 93.

[20]P. Szõke: i.m. 245, 288.

[21]A gyergyószentmiklósi nagygyûlés ékkövei. Erdélyi Lapok 1933. szept. 6.

[22]György Lajos: Márton Áron Erdély nevelõ püspöke. Erd. Isk. VI(1938/1939). 5–6. sz. 284–90; Venczel József: Márton Áron püspök népnevelõ rendszere. Uo. 361–71; Bíró Vencel: Nevelõ püspökök a gyulafehérvári egyházmegyében. Uo. 291–3. Idézett szöveg: 293.

[23]P. Szõke: i.m. 295.

[24]Szentimrei Jenõ: Márton Áron püspök az értelmiségiek kiválasztásáról. Brassói Lapok 1939. dec. 24.

[25]P. Szõke: i.m. 264.

[26]150 év Emlékkönyv – 1837 Római Katolikus Fõgimnázium – 1992 Áprily Lajos Líceum. Szerk. Papp József. Brassó, 1992. 138.

[27]A három fenti idézet lelõhelye: P. Szõke: i.m. 426, 444, 481.

[28]Az Erdélyi Iskola idõszerû feladatai. Tipografia „Alba”. Alba-Iulia 1947. 35.

[29]Quo vadis? Világosság 1947. okt. 30.

[30]A két dokumentum forrása: Márton írásai. 114–18.

[31]Kacsó Sándor: Egységes népoktatást követel a népi demokrácia. Világosság 1948. márc. 23.

[32]Márton írásai. 110–13.

[33]Decretum. 1948. aug. 20-án kelt, 1966/1948. sz. fõpásztori határozat. (Néhány soros litografált szöveg.) A Kolozsmonostori Róm. Kat. Plébánia levéltárában (622. sz.). Köszönetet mondok ft. Kádár István plébános úrnak, amiért a másutt már nehezen fellelhetõ püspöki leiratokat mintaszerûen gondozott levéltárában rendelkezésemre bocsátotta.

[34]Márton Áron levele György Lajoshoz. 1945. május 29. Gyulafehérvár. (Gépirat.) György Lajos-hagyaték 346. sz. iratcsomó. Gyulafehérvári Érseki Levéltár. Köszönetet mondok ft. Csíki Dénes érsekségi irodaigazgató úrnak, ki a György Lajos-hagyaték átnézését és felhasználását számomra lehetõvé tette.

[35]Virt: i.m. 42. – Virt állításával Lakatos István száll vitába, birtokomban lévõ keltezetlen gépiratos szövegében õ a szintén vitatható másik végletet képviseli: Márton Áron püspökrõl. 1–7.

[36]Márton Áron emlékkönyv születésének 100. évfordulóján. Marton József. Kvár 1996. 36–7.

[37]Márton Áron: A kolozsvári magyar egyetem támogatása. 1946. jan. 12-én kelt, 78/1946. sz. nyomtatott püspöki körlevél. A Kolozsmonostori Róm. Kat. Plébánia levéltárában (596. sz.).

[38]Csõgör Lajos emlékirata. Dokumentumok 1944–1945. (Erdély magyar egyeteme I. k.) Szerk. Lázok János és Vincze Gábor. Marosvásárhely 1995. 78.

[39]P. Szõke: i.m. 431

[40]Benkõ Samunak köszönöm ezt az információt, amely megítélésem szerint az egymásnak ellentmondó, zûrzavaros emlékezések közül a legvalószínûbbnek látszik. Azon a bizonyos kereszten pedig a püspöki beszéd idején aligha függhetett felfeszítve Bajor Andor barátunk, miként azt Kovács Ferenc tudni véli jó néhány emlékezõ írásában. Ilyen õrültségre Márton Áron aligha lett volna kapható.

[41]Venczel József õrizetbe vétele után a püspök telefonon Groza miniszterelnökhöz fordult, kitõl olyan ígéretet kapott, hogy a fogoly pár napon belül visszakapja szabadságát, s ebben bízva Szim Lídia szociális testvért és Szentmiklósy Ferenc országgyûlési képviselõt kérte meg, hogy a bukaresti börtönbõl szabaduló professzornak legyenek segítségére. Venczelre azonban – a miniszterelnöki ígéret ellenére – kerek egyesztendei lágersors várt (Venczel Józsefné és Szim Lídia szíves tájékoztatása alapján). – György Lajos védelmében Áron püspök azon nyomban a közoktatásügyi miniszterhez fordult, aminek az lett a következménye, hogy az MNSZ lapjai – nyilván felülrõl jött beintésre – most már õt magát kezdik támadni. Itt a Takács Lajos szájából elhangzott, egyenest a püspök címére szóló fenyegetésnek csupán egyetlen mondatát idézném: „Mi pedig kijelentjük, hogy le fogunk sújtani mindenkire, aki a demokráciával [értsd: pártdiktatúrával] szembeszáll, még akkor is, ha ezelõtt barátunk volt.” Mindezekrõl részletesebben l. Antal Árpád: György Lajos életmûve. (Erdélyi Tudományos Füzetek 210.) Kvár 1992. 35–9.

[42]Csõgör: i.m. 78.

[43]Virt: i.m. 105.

[44]Márton írásai. 59–60.

[45] Szalay Jeromos: Vértanú Püspök Vértanú Népe. Mission Catholique Hongroise. Paris 1952. Francia nyelven uo.: Vérités sur ¾Europe Centrale. Tome I. Aaron Marton Évêque de Transylvanie (Collection Danubia). Paris 1953.

[46]Márton írásai. 81

[47]Benkõ Samu: A közéleti szerepvállalás felelõssége. Valóság XXXIX(1996). 7. sz. 92–6. – Újraközölve = Márton Áron centenárium. Szerk. Marton József. Gyulafehérvár 1996. 32–40.

[48]A II. vatikáni zsinat tanítása. (A zsinati döntések magyarázata és okmányai.) Szerk. Cserháti József és Fábián Árpád. Bp. 1975. 395–8, 494–5, 504.

[49]Kacsó Sándor: Nehéz szagú iszap felett. (Önéletrajzi visszaemlékezések III.) Buk. 1993. 472–93.

[50]Cikkünk válasz volt Király Jenõnek az egyik helyi román lapban román és magyar nyelven (!) közreadott szélsõséges hangvételû, az egész magyarságot megbélyegzõ írására. A mi válaszunk kis szövegváltoztatással s neveink mellõzésével – mit a szerkesztõ az esetleges megtorlás miatti óvatossággal indokolt – meg is jelent Diákok a magyar nép becsületéért címmel. Világosság 1946. jan. 12.

[51]Virt: i.m. 158–60.

[52]I.m. 54.

[53]P. Szõke: i.m. 408.

[54]Domokos: i.m. 260.

[55]Virt: i.m. 179, 176.

[56]A nevezetes fõpásztori kiállást újabban Beke György hozta emlékezetünkbe = Nem mi választjuk ki szentjeinket. (Áron püspök szobrának felszentelésére, 1995. szeptember 23.) Szerk. Lõrincz György. Székelyudvarhely 1995. 107.

[57]Márton írásai. 135.

[58]Antal Árpád: Püspökünk írásba foglalt üzenete. Kelet–Nyugat V(1994). Február. 27–30.

[59]Sata Kinga: „Az értelmes teremtmény méltósága (Márton Áron kisebbségi programja). Gépirat 1996. Terjedelmes részek jelentek meg belõle egyházi folyóiratunk hasábjain. Keresztény Szó VII(1996). 9. sz. 3–7; 10. sz. 3–7; 11. sz. 7–14.

[60]Ónody Éva: A nép püspöke. Új Tükör XXV(1989). 9. sz. 20.

[61]Sajnos Nagy Imre remek portréjának reprodukciójával mostanság ritkán találkozunk. Legutóbb Jakab Gábor Korunk-beli írásának (A meggyilkolt bíboros kései utóda: Márton Áron) illusztrációjaként láthattuk. Korunk 1990. 10. sz. 1278–86 (a reprodukció az 1280. oldalt követõ számozatlan lapon).

[62]Az utóbbi idézetek forrása: Domokos: i.m. 207–8.

[63]Virt: i.m. 54.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék