Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1996/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 3-4.füzet

Kovács Ferenc

Bitay Árpád száz éve

A Trianon utáni újrakezdés hatodik esztendejében elérkezett az ideje annak, hogy elkészüljön a toll forgatóinak, a tudományosság itthon maradt és megcsappant mûvelõinek számvetése az elsõ öt esztendõrõl, mint ahogy szükség lett a további lehetõségek, feladatok körvonalazására is. Ez a különbözõ szakterületeken végzett számvetés kötetté állott össze György Lajos szerkesztésében, és Pásztortûz 1925 címmel megjelent a következõ esztendõ elején a Minerva Irodalmi és Nyomdai Mûintézet kiadásában. A szerkesztõ György Lajos 36 esztendõs tanár, tankönyvíró, iskolaigazgató, már publikáló tudós és máskülönben a kisebbségi kulturális élet mindenese, akit Tamási Áron Amerikából barátjának, Jancsó Bélának címzett egyik levelében így jellemzett: „A Tizenegyek könyvére már csak György Lajos emlékezik, ki – mint bolhát – esténként bizonyára örökké megszámlálja az erdélyi könyveket.”[1] Bizakodó ember volt György, mert az Elõszóban le merte írni a következõ mondatot: „A leszakítást követõ nehéz idõkben erdélyi magyarságunk az ezeresztendõs magyar kulturális egység letört darabjaként pillanatnyilag zavarban állott a magárahagyatottsága és új életének idegenszerûsége elõtt, de egyetértése, együttérzése és együttmûködése lehetõvé tették egy komoly életet jelentõ, önálló kulturális munkának a megkezdését.”[2]

Ez a szöveg nem mondott teljesen új dolgot, és a megfogalmazásban sem õ volt az elsõ. E célkitûzés – nemcsak kulturális szinten – elhangzott már Kós Károly 1921. január 21-én közreadott felhívásában, a Kiáltó szóban: „Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, az elõre nézõknek. Álljanak elõ, ne szégyenkezzenek, ne aludjanak, ne duzzogjanak.”[3]

Sokan elõálltak. Még többen elmentek. Akik maradtak, dolgozni kezdtek. Köztük Kristóf György szászvárosi irodalomtanár is, aki 1921-tõl elõbb helyettes, majd rendkívüli, végül 1926-tól rendes egyetemi tanár lett a kolozsvári I. Ferdinánd román egyetemen. Õ írta 1924-ben A romániai magyar szellemi élet néhány problémája címû tanulmányában: „Ami tudományos életünket illeti, egész sereg olyan körülmény van, ami a remény fonalának kurtára sodrására kényszerít.” Mégis remél, sõt már egy sajátságos feladatot is tûz ki a kisszámú, de lelkes tudósgárda elé: „Szó van olyan feladatokról, amilyeneknek a vizsgálata és megoldása sajátosan erdélyi, amelyeket senki más el nem végezhet, csak erdélyi tudós, Erdély földjén.”[4]

Erre a munkára vállalkozott egy ifjú székely is, aki az elsõ világháború alatt jogot tanult, de megjárva az itáliai harctereket, a doberdói poklot, gázmérgezést szenvedett a piavei csatában, hazajött, és látva az itteni helyzetet, rögtön megértette: kisebbségi sorban nem elsõsorban ügyvédre van szükség, hanem az új helyzetben tájékozódni képes, a románsággal kapcsolatot felvenni tudó emberekre. A leszerelt tartalékos hadnagy beiratkozott hát a román egyetemre, és 1923-ban történelembõl és román irodalomból magyarként elsõnek szerzett kitüntetéssel tanári diplomát.[5]

Ez az ember Bitay Árpád volt, aki száz esztendeje, 1896. július 20-án született, tehát a millennium évében és történetesen a millennium fõvárosában, Budapesten, szülei ugyanis az ünnepségeket mentek föl megnézni.

Az õ életmûvére szeretnénk most emlékeztetni. E sorok írója 1977-ben jelentette meg a Politikai Kiadó Testamentum sorozatában Bitay Árpád címû munkáját.[6] A könyv Bitayról szóló tanulmányt tartalmazott, valamint válogatást írásaiból és levelezésébõl. A kézirat eredetileg 400 lap terjedelmû volt, de csak a fele jelenhetett meg – nemcsak a sorozat számára megszabott terjedelem, hanem Bányai László történész véleményezése miatt is. Bányai, Bitay egykori tanítványa, akivel a római katolikus egyház pénzén együtt járt külföldi tanulmányúton, helytelenítette a kötetben a magyar történelemre vonatkozó írásokat, a csángók eredetérõl szóló tanulmányokat és általában minden olyan anyagot, amely szerinte nem a román–magyar barátságot hirdeti. Javasolta, hogy Bitay „gyönge” fordításaiból se közöljünk semmit. Emiatt csonkára sikerült a kötet, és ha nem is lett hamis, de homályos lett a Bitay-kép. Például kimaradt a kötetbõl levelezésének azon része, amelyet olyan tudósokkal folytatott, akik Bányai szerint nem voltak „szalonképesek”, mint például Gyalui Farkas, György Lajos, Kristóf György, Pintér Jenõ, Lyka Károly, Fináczy Ernõ és mások. És kimaradt az a tanulmányrészlet is, amelybõl jobban megérthettük volna, milyen körülmények és kik között válhatott az ügyvédi diplomás fiatalember kisebbségi életünk egyik jelentõs személyiségévé.

Az egyetemet 1919 õszén átvette a román hatóság. A tanárok jó része elment, de egyesek maradtak, és felekezeti iskolákban helyezkedtek el. Márki Sándor történész a Kolozsvári Református Teológiára ment át, és ott tanított 1921 õszéig. Márki – Bitay egykori professzora – tanácsolta neki, hogy váltson hivatást. Bitay be is iratkozott a Brassó melletti Hosszúfalun rendezett román nyelvtanfolyamra, és azt kitüntetéssel végezte el. Ez a diploma feljogosította arra, hogy mint helyettes tanár román nyelvet és történelmet adjon elõ. György Lajos, a Marianum akkori igazgatója meghívta õt a leánynevelõ intézetbe, ahol a tanítóképzõben, a gimnáziumban és a felsõkereskedelmi tagozaton az 1920–21-es tanévben heti 30 órában tanított.[7]

Nagyszerû tudományos mûhelybe került itt. Az egykori egyetemi tanárok közül a Marianumban tanított a régész Roska Márton, a geológus Balogh Ernõ, a történész Buday Árpád, a jogász Grandpierre Emil. Rajtuk kívül a nyelvész Csûry Bálint, az irodalomtörténész Rajka László, a matematikus Wildt József, a történész Bíró Vencel, a Piarista Gimnázium igazgatója, a szavalómûvész és magyar–latin szakos tanár György Dénes, a festõmûvész Szopos Sándor és Tóth István, a geológus id. Xántus János.

E tanári, tudósi, mûvészi körben örök barátságot kötött Bíró Vencellel, György Lajossal, Kristóf Györggyel. Bizonyára tõlük tanulta meg azt is, hogy egy kisebbségben élõ tudós nem foglalkozhat csupán saját szakmájával: mindenre ki kell terjednie figyelmének. És közéleti embernek is kell lennie. Ezzel kapcsolatban jegyezte meg György Lajos: „Bármennyire arra volt hivatva Bitay Árpád, hogy csak a tudomány mûvelésének éljen, a kisebbségi élet nem nélkülözhette, sõt állandóan igénybe vette értékes szolgálatait.”[8]

E szolgálat pedig azzal kezdõdött, hogy másodszor is beiratkozott az egyetemre. Most már az új román egyetemen lett diák. Itteni tanárai közül a nyelvész Sextil Puºcariu, a kolozsvári román egyetem elsõ rektora áll legközelebb hozzá, és õ veszi észre, hogy ebbõl a fiatalemberbõl nemcsak tanár, de tudós is lesz. De tanítja õt a prorektor, a történész Nicolae Drãganu, aki még a magyar egyetemen kezdte pályafutását. És még három jeles történész: Silviu Dragomir, Ion Lupaº és Alexandru Lãpedatu. Még az irodalomtörténész Gh. Bogdan-Duicãnál és a pedagógus Onisifor Ghibunál vizsgázott. Az újra diákká lett Bitay egyetemi kollégája, Octavian ªireagu, a késõbbi költõ és a két világháború közötti romániai magyar költészet egyik jeles román tolmácsolója így mutatta be diáktársát 35 esztendõ múlva: „1921. október elsõ felében a román nyelvészeti szeminárium termébe egy középtermetû, pirospozsgás, rövid bajuszú, aranycvikkeres, megnyerõ külsejû ismeretlen fiatalember lépett be. Az akadémiai negyedóra elteltével illusztris professzorunk, Sextil Puºcariu, a kolozsvári egyetem elsõ román rektora megjelent az ajtóban. Megpillantván a jelen lévõ vendéget, a következõ szavakat intézte hozzánk: »Engedjék meg, uraim, hogy bemutassam önöknek dr. Bitay Árpád urat, aki a délelõtt folyamán azt az óhaját fejezte ki, hogy addig is, amíg rendes hallgatónak beiratkozik, jelen lehessen elõadásaimon.«”[9]

A diákból hamarosan Puºcariu munkatársa lett két román tudományos folyóiratnál: a Dacoromania és a Muzeul Limbii Române hasábjain. Elsõ közleménye a Dacoromaniában: O poezie a lui Gh. ªincai.[10] Majd még ugyanebben az évben : Sprijinitorul lui ªincai în Roma, cardinalul de mai târziu Stefano Borgia.[11] És 1922-ben megküldte tanárának, a Brassó melletti Törcsvár környékén nyaraló Puºcariunak elsõ önálló kötetét is. A professzortól a levél augusztus 20-án érkezett: „Kedves Bitay úr, köszönöm Önnek az értékes ajándékot, melyet nekem küldött: A román irodalom történetét. Élvezettel olvastam el. Az Ön könyve az elsõ idegen nyelvû ilyen természetû sikerült írás: gazdag az információs anyaga, tiszta képet nyújt, jó a hangsúlyozása.”[12]

Bitay eljuttatta irodalomtörténetét és új nyelvészeti könyvecskéjét Nicolae Iorgának, a jeles történésznek is. A Prahova völgyi Vãlenii de Munteban nyári szabadegyetemet vezetõ Iorga mindkét könyvet innen köszöni meg: „Szeretném, ha az Ön nyelvén tudnék válaszolni, amelyen annyi történelmi forrásmû íródott, amelyeket felhasználtam, de mivel feleségem tökéletesen ismeri e nyelvet, nem fordítottam gondot arra, hogy megtanuljam ifjúkoromban. Ön nagyszerûen ismeri a mi nyelvünket, és elismerésemet fejezem ki érte, amiért ilyen hamar áttekintette irodalmunkat. Az Ön könyve a legjobbak közül való, és kívánom, hogy az vigye honfitársai közé a mi lelkiségünk megismerését, amely soha nem volt idegen és most sem idegenkedik az Ön népe igazi lelkiségének megértésétõl, ahogy azt egy szép és gazdag irodalom kifejezi. Fogadja, kérem, drága kolléga úr, megkülönböztetett nagyrabecsülésem kifejezését.”[13]

E levél után nem sokkal meghívó is érkezett Iorgától: 1923-tól tartson Bitay elõadásokat az õ nyári szabadegyetemén, Vãlenii de Munteban. És õ 1937-ig, halála évéig tizenöt esztendõn át fölvázolta a magyar irodalom fejlõdését, bemutatta a történelem nagyjait, a magyar–román kapcsolatokat a fõleg regáti tanárokból álló hallgatóságnak. Szabadon tartotta elõadásait, és jegyzetei sem maradtak meg. Csak a szabadegyetem évi programfüzetei és az újságok alapján tudjuk nyomon követni ezt a munkásságát.[14]

Közben Iorga mint politikus is bemutatkozott. 1931 elején megnyerte a választásokat, és kormányt alakított. Szakértõi, úgynevezett „nemzeti egység” kormányában õ maga töltötte be a közoktatási és kultuszminiszteri tárcát is. A miniszterelnökség mellett kisebbségi államtitkárságot létesített. Államtitkárnak az erdélyi szász Rudolf Brandschot nevezte ki, Bitayt pedig a magyar osztály vezetésével bízta meg „consilier la Preºedinþia Consiliului de Miniºtri” címmel. Megbízását Bitay annál is inkább komolyan vette, mert két „hivatali vereség” állt már mögötte. Egyik egyetemi jellegû: 1924 õszén a kolozsvári egyetem bölcsészettudományi kara a magyar nyelv és irodalom katedrán Kristóf György professzor mellett egy lektori állást is létesített, nyelvészeti profillal. Kristóf beleegyezésével a kar Bitayt javasolta ennek a tisztségnek a betöltésére. Õ ekkor az erdélyi római katolikus státus igazgatótanácsában tanügyi szakreferensi tisztséget töltött be. Ezt az állását feladva 1927-ben és 1928-ban Berlinben és Lipcsében készült leendõ egyetemi pályájára, jeles professzorok, Weigand, Gamillscheg elõadásait hallgatva. A lektori állást azonban végül is nem töltötték be. Bitay a gyulafehérvári római katolikus teológián kapott katedrát, ahol latin nyelvet, román nyelvet és történelmet tanított.

Második vereségét az 1928. évi decemberi képviselõválasztásokon szenvedte el, ahol az Országos Magyar Párt Csík megyében a harmadik helyen jelölte, és nem került be a parlamentbe.[15]

Gondolta, ha egyetemi katedrára nem juthatott, ha képviselõ nem lehetett, talán a minisztériumban tehet valamit. Csakhogy a Iorga-kormány egy év után megbukott, ám ez az egy év és néhány hónap (1931. április–1932. július) is elég volt számára ahhoz, hogy rendezze a magyar háborús rokkantak ügyét, elismertessen több, 1918 elõtt kiadott diplomát, visszaszerezze az aradi római katolikus fõgimnázium 1921-ben elvesztett nyilvánossági jogát.[16] És síkraszállt a római katolikus státus vagyonának védelme érdekében, hisz tudta, hogy ez a vagyon iskolákat tart fenn, diákoknak biztosít otthont. A harmincas évek elején Onisifor Ghibu egyetemi és ortodox teológiai tanár támadta a legvehemensebben a státust. Több cikket is írt ellene, s azokban igyekezett kimutatni, hogy a státusvagyon a nép vagyona, a nép vagyona pedig az egész hazai közösség vagyona, tehát az államé. Jogilag is támadta Ghibu a státust, és annak megszüntetését, felszámolását kérte. Bitay valóságos cikksorozatot írt Mészáros Cyrill álnévvel Ghibu fejtegetései ellen az Erdélyi Tudósító 1932–1933. évi számaiban.[17]

Közben pedig haladt elõre a maga útján. Cikkezett, elõadásokat tartott, csak arra nem jutott ideje, hogy valami nagy, összefoglaló munkába kezdjen. Igaza lett hát Kristóf Györgynek: „Olykor csak szegecselt, de máskor gerendát illesztett a hídba, mikor s ahogy a szükség kívánta. Élõszóval és nyomtatásban ismertette a románság elõtt románul a magyar irodalom és a magyar mûveltség értékeit, ugyanakkor elõttünk és számunkra a román irodalmat és történelmet.”[18]

A legjobbak felfigyeltek erre. Román kortársa és nagyrabecsülõje, a kolozsvári görög katolikus esperes, Ilie Dãianu ezt írta róla: „A múlt szenvedélyes kutatója volt. Olvasta, tanulmányozta, beutazta a múlt nyomdokait, és kiadatlan dokumentumok, levéltárak és könyvtárak bizonyságai alapján újjáteremtette Erdély és Moldva vagy Erdély és Havasalföld rég feledésbe merült kapcsolatait. Az örökkévalóságnak ezeket a hõseit vonultatta fel példaképül a jelenbeli békés együttmûködés mellett.”[19]

Veress Endre, a román–magyar kapcsolatok elismert búvárlója, a Fontes Rerum Hungaricum és a Fontes Rerum Transylvanicum szerkesztõje és kiadója 1925-tõl szintén kapcsolatban állt vele. Íme, elsõ levelének kezdõ sorai: „Rendkívüli érdeklõdéssel figyelem megbecsülhetetlen nagy értékû irodalmi mûködését, melyet 1918 óta – a változott viszonyok között – magyar–román tárgyú cikkei és tanulmányai által mind szélesebb körben nemzetünk becsülete és tisztelete javára kifejt, és ezért engedje, hogy bár ismeretlenül, saját hasonló irányú irodalmi mûködésem eddigi két tanulmányát, mely a Román Akadémia kiadásában nemrég megjelent, hálás elismerésem és õszinte tiszteletem jeléül és emlékéül megküldhessem.”[20]

Bitay õ maga választotta – a kényszer parancsa szerint – hídverõ szerepét és munkássága tárgyát. Azt is például, hogy magyarra fordítsa N. Iorga Fatalitate címû drámáját vagy magyarról románra Kristóf György Jókairól szóló tanulmányát.[21] De egy idõ után szeretett volna valami mást is tenni. Ekkor került Gyulafehérvárra teológiai tanárnak, és ekkor kezdett egyházi vonatkozású cikkeket írni, tehát jogosan nevezhetjük õt egyháztörténésznek is. Ekkor jelenteti meg a Kolozsvárt is tanító piarista paptanárról, Bolla Mártonról szóló tanulmányát,[22] Karácsonyi János történész, nagyváradi címzetes katolikus püspök A magyar nemzet honalapítása c. könyvérõl szóló ismertetését,[23] Gyulafehérvár Erdély mûvelõdéstörténetében c. munkáját[24] vagy az Erdély jeles katolikus papjai c. összeállítását.[25] Ugyanebbe a témakörbe tartozik a György Lajos által szerkesztett Öregdiák visszanéz címû kötetben megjelent írása: Termékenyítõ lelkek, kik a kolozsvári róm. kath. fõgimnáziumban gazdag életeket indítottak útnak.[26] És az erdélyi magyar történelem is érdekli: két tanulmányt írt Báthory István erdélyi fejedelemrõl,[27] ismeretlen adatokat közölt Kemény Zsigmond életérõl,[28] Kõrösi Csoma Sándor hagyatékáról.[29] Ezenkívül Bíró Vencel, György Lajos frissen megjelent könyveirõl írt ismertetéseket.[30]

Sokat foglalkozott a magyar–román nyelvi kapcsolatokkal. Talán ez az érdeklõdés juttatta el õt a moldvai román nyelvjárás magyar jövevényszavainak tanulmányozásáig. De még elõtte olvasta professzorának, Sextil Puºcariunak 1923-ban a Dacoromania folyóiratban a román jövevényszavakról szóló tanulmányát. Bitay Nyelv- és névtörténeti tanulságok címû tanulmányában idézte professzorát: „...egykor a Kárpátoktól keletre nagy számban élt együtt a magyarság a románsággal; a Kárpátok számos magaslata, több folyónév s az a körülmény, hogy Észak-Moldva olyan vidékein is feltûnõ magyar eredetû szavak vannak a románság nyelvében, ahol a magyarság ma már nem él, mind ezt bizonyítja.”[31] Bitay felsorol néhány Muscel környékén használt szót, így például a sabas szót is, a következõ szóösszetételekben: „Te cunosc dupã sabas.” Szerinte ez nem jelenthet mást, mint „Megismerlek szabásod után.”[32] A moldvai szókincset vizsgálva arra is rámutat, hogy már a 17–18. századi moldvai krónikások, Gh. Ureche, Miron Costin, D. Cantemir mûveiben is találunk érdekes magyar eredetû szavakat, mint ahogy a iaºi-i városrész neve: Copou nem más, mint a kapu ómagyar alakja.

Íme, talán így jutott el Bitay a moldvai magyarsághoz, a csángó kérdéshez. Tíz év alatt: 1924 és 1934 között tíz kisebb-nagyobb írása jelent meg errõl a témáról.[33] Kutatásainak összefoglaló írása A moldvai magyarság.[34] Ebben a munkájában mutat rá, hogy Gegõ Elek történész, a kolozsvári piaristáknál Jósika Miklós tanára már 1838-ban írt a csángókról. Egy másik munkájában Vióla József moldvai fejedelmi orvosról ír, aki az ottani magyar népköltés gyûjtõje is volt, sõt közöl két Vióla által gyûjtött népdalt is.[35] Többször is felkereste Madéfalvát, ahol a székely határõrezred felállítása miatti tiltakozásul Buccow generális 1764. január 7-én ágyúval lövetett az ellenállókba. Akkor a csíkiak közül sokan átmenekültek a Kárpátok túlsó oldalára, Moldvába. Egy pap, a szentléleki plébános, Zöld Péter lett a menekültek istápolója. Az õ egyénisége is több írásra késztette Bitayt.[36] Összehasonlítva Bitay adatait Nyírõ József 1939-ben  az Erdélyi Szépmíves Céhnél megjelent Madéfalvi veszedelem címû regényével, észrevehetjük, hogy Zöld Péter alakját Nyírõ a Bitay által feltárt adatok alapján regényesítette meg. A regényíró kisebbik leányától, Ildikótól, férjezett Balázsfalvi Gedeonnétól megtudtam azt is, hogy apja a regényírás elõtt-közben sûrûn forgatta Bitay közleményeit. Jól ismerhették egymást, hisz Nyírõ a fehérvári teológián volt növendék, Bitay pedig itt lett tanár. Sajnos, amikor a Nyírõ-regény megjelent, Bitay már nem élt.

Ez a példa és sok más is mutatja, hogy Bitay érdeklõdését nem merítette ki a román–magyar történelmi együttélés, együttmûködés témája. György Lajos nem esett abba a hibába, hogy tanítványát csak mint „hídépítõt” mutassa be. Közleményeinek könyvészete is ezt igazolja.

És még nem említettük mûfordításait. Tizenkét román írótól harminchat írást, jórészt novellát fordított. A legtöbbet Creangãtól, N. Iorgától és Emil Isactól.[37] De fordított magyarra angolból, olaszból, németbõl is. Különösen jól sikerült Mark Twain két elbeszélésének tolmácsolása: A ciceróné és Egy középkori regény.[38] Arra is vállalkozott, hogy megszólaltassa román nyelven Jókait. Nyírõ Józsefet, Gyallai Domokost, Szabó Máriát, Kovács Dezsõt. Ezek a fordításai az 1925–1927. évekre esnek. Az öt Jókai-fordítása Kristóf György Jókai születése századik évfordulójára írt ama tanulmánykötetében jelent meg, melyet ugyancsak õ fordított román nyelvre.[39] A többi fordítások a bukaresti Universul Literarban jelentek meg 1925-ben.

Bitay Árpád mindössze tizenöt esztendeig dolgozhatott. Ez a tény és betegsége a magyarázata annak, hogy 365 különbözõ publikációja[40] mellett, melyeknek túlnyomó része napilapokban, folyóiratokban jelent meg, önálló kötetet három-négy füzetecske kivételével nem hagyott hátra. Úgy is mondhatnánk: negyven évi rövid élete szétforgácsolódott. Ezt a munkát mégis értékelték magyar és román részrõl egyaránt: 1924 óta tagja volt az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, 1933 óta a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságnak. Az  Erdélyi  Múzeum-Egyesület 1925. február 21-i közgyûlése a fõtitkári tisztet bízza rá, amelytõl Gyulafehérvárra való távozása miatt, 1930. február 2-án vált meg. 1927 óta választmányi tagja volt a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak, 1929 óta tagja az Erdélyi Katolikus Akadémiának, 1933 óta belsõ munkatársa a György Lajos és Márton Áron szerkesztette Erdélyi Iskolának, és 1921 óta e lap elõdjének, az Erdélyi Tudósítónak. Összesen tizenkét lapnak, folyóiratnak, tudományos közlönynek volt a munkatársa.

Elismertségét bizonyítják a hozzá intézett levelek is. E sorok írója kb. kétszáz hozzá intézett levelet olvasott özvegyénél, amikor a róla szóló és már említett köteten dolgozott. Huszonhármat meg is jelentetett kötetében, de még harminc olyan van birtokában, amelyeket akkoriban másolt le, és sehol nem jelentek meg. Baráti levelek ezek és adatközlõ tudósítások. Az általa kért információkat tartalmazzák, vagy az általa küldött információkat köszönik meg benne a barátok, munkatársak és sokszor  ismeretlenek is, akik valahol valakitõl hallották, hogy sok mindenben el tudja igazítani a hozzája fordulót. Íme, a lemásolt levelekbõl néhány mondat: Dézsi Lajos, egykori kolozsvári egyetemi tanár, a Világirodalmi Lexikon szerkesztõje írja 1926-ban: „Örömmel fogadom, hogy a tudományos cél érdekében szíveskedik táborunkba beállni s munkánk értékét ezáltal emelni.” Jakabffy Elemér 1925-ben Lugosról keresi fel öt levélben is. Egyikben írja: „Nagyon kérem mélyen tisztelt Tanár Urat, ha a jövõben olyszerû tanulmányokat végez, amelyek a Magyar Kisebbség hasábjaira valók, ezekkel bennünket megtisztelni szíveskedjék.” Pintér Jenõ irodalomtörténész 1931-ben: „A magyar irodalomtörténet-írás román nyelvû bemutatásának megküldésével nagy örömet szereztél nekem. Fogadd legbensõbb köszönetemet kitüntetõ soraidért.” Lyka Károly mûvészettörténész írja Budapestrõl 1932-ben: „A kolozsvári Pásztortûz legújabb számában olvastam, hogy Ön elõadást tartott az Erdélyi Katolikus Akadémián Szathmáry Papp Károly festõrõl. Mint magyar mûvészettörténettel foglalkozó tanár nagyon érdeklõdöm e festõre vonatkozó adatok iránt.” A még ifjú tanár, Szabó T. Attila Zilahról írja 1934-ben: „Ígéretemet teljesítve a mai postával elküldöttem a kért különlenyomatot. Ugyanakkor postára tettem egy legújabban megjelent különlenyomatomat azzal a kéréssel, hogy ha a professzor úrnak volna valami észrevétele, méltóztassék azt megtenni.”

Jó, hogy most, születésének századik évfordulóján abban az Erdélyi Múzeumban emlékezhetünk rá, ahova maga is írt. És jó, hogy évekkel elõbb már Réthy Andor, Demény Lajos, Engel-Köllõ Károly, Dávid Gyula, Gaal György felfigyeltek érdemeire.[41] És jó, hogy példaképünk lehet ma is kisebbségi életünkben. Az az ember volt, aki tudása, magatartása révén elismerést vívott ki magának a román tudományos, irodalmi és politikai élet jelesei részérõl. Halálakor György Lajos ezt írta róla: „...a  tudományos elme rajongó lelkesedésével úttörõ és alapozó munkát végzett. A magyarság kitüntetõ szeretete és a románság megkülönböztetett tisztelete állt mellette. Talán hosszú ideig nem lesz, aki az õ munkakörét hozzá hasonló felkészültséggel, az õ elérhetetlen tudásával, emelkedett szellemével és nemes lelkületével folytassa. Élete és munkássága követendõ példát mutat.”[42]

Õ maga halála elõtt két nappal, Gyulafehérváron, a Batthyaneumot látogató diákok elõtt vallott életérõl: „Engem a nyelvek, az irodalom és a történelem érdekelnek. És végeredményben mindannyiuk révén az élet és az ember.”[43]


[1]A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944). Buk. 1979. I. 44.

[2]Pásztortûz Almanach 1925. Szerk. György Lajos. Kvár 1925. 3–4.

[3]Kós Károly–Paál Árpád–Zágoni István: Kiáltó szó Erdély, Körös-vidék, Máramaros magyarságához. Kvár 1921. január 24.

[4]Megjelent a Kristóf György Az erdélyi magyar irodalom múltja és jövõje c. kötetben. Kvár 1924. 266.

[5]Leckekönyvei szerint az 1918/19-es tanévben még a Ferenc József Tudományegyetem utolsó éves hallgatója a jogi karon, 1921 õszén pedig már az I. Ferdinánd Tudományegyetem román és történelem szakos hallgatója.

[6]Kovács Ferenc: Bitay Árpád. Testamentum. Buk. 1977.

[7]György Lajos: Bitay Árpád életrajzi adatai és tudományos munkássága. Erdélyi Tudományos Füzetek 100. sz. Kvár 1938. 4.

[8]I.m. 5.

  [9] Visszaemlékezések Bitay Árpádra halálának 40. évfordulója alkalmából. ªireagu 9 lapnyi magyar nyelvû szövegének felolvasása a Kolozsvári Rádióban hangzott el 1988. december 5-én. Eredeti kézirat tulajdonomban.

[10]Dacoromania, Cluj 1922. II. 680.

[11]I.m. 681.

[12]A levél eredetije és magyar nyelvû fordítása megjelent Kovács Ferenc: i.m. 202–206. Az eredeti kézirat özv. Bitayné tulajdonából hozzám került megõrzésre.

[13]I.m. 201–202.

[14]A programfüzeteken kívül a következõ helyeken: Istoria literaturii maghiare pânã la cea dintâi carte tipãritã. Infrãþirea Buc. 1923. nr. 870. és Keleti Újság, 1937. augusztus 21. 4.

[15]György Lajos i.m. 4. Megjelent még Kovács Ferenc: György Lajos. Buk. 1988. 280–289.

[16]Bitay Árpád: A kisebbségi államtitkárság munkaprogramja. Magyar Kisebbség X(1931). L. még Kovács Ferenc: i.m. 50–54.

[17]Bitay Árpád: Kritikai csevegések O. Ghibu erdélyi róm. kath. tárgyú adatairól. (Mészáros Cyrill álnévvel írta) Megjelent önálló füzetben is. Cluj-Kvár, Gloria nyomda. 85 lap.

[18]Keleti Újság 1937. 227. sz.

[19]Universul, Buc. 1937. 338. sz.

[20]Ez és még három Veress Endre-levél megjelent: Kovács Ferenc: Bitay Árpád. Buk. 208, 212, 218, 220.

[21]A Iorga-dráma könyv alakban nem jelent meg. A kolozsvári magyar színház 1925 januárjában mutatta be Janovics Jenõ rendezésében. Bukarestben január végén, a Teatrul Popularban volt a bemutatója, M. Sadoveanu, V. Eftimiu, P. Groza jelenlétében. – Kristóf, Gheorghe: Mauriciu Jókai. Biografie ºi caracterizare cu prilejul aniversãrii de o sutã de ani de la naºterea lui. Cluj 142. Bitay az évforduló alkalmából ismertetést írt az Ellenzék 1925. évi elsõ számában Milyen aranykort írt meg Jókai Erdély aranykorában? címmel. A Pásztortûzben (V [1925]. 81–82.) Jókai és a bukaresti magyarság címmel ír tanulmányt.

[22]Martin Bolla (1751–1813) ºi aºa numitul Supplex Libellus. Anuarul Institutului de Istorie Naþionalã, Buc. 1923. II. 792–793.

[23]Karácsonyi János: A magyar nemzet honalapítása: 896. Ism. Pásztortûz V (1925). 317.

[24]Erdélyi Tudományos Füzetek. 3. sz. Kvár 1926.

[25]A Katolikus Világ könyvei. Kvár 1926. 12. füzet.

[26]Cluj-Kolozsvár 1926. 31–35. Az írás megjelent a Pásztortûzben is: IV (1924). 182–184.

[27]Báthory István (1533–1586). Ellenzék 1933. 196. sz.; Báthory István lengyel király gondoskodása székely katonáiról. Erdélyi Tudósító XVII (1933). 496.

[28]Adalék Kemény Zsigmond életrajzához. Erdélyi Irodalmi Szemle VI (1929). 105.

[29]Kõrösi Csoma Sándor hagyatékából. Erdélyi Irodalmi Szemle I (1924). 105.

[30]Bíró Vencel: Altorjai gróf Apor István és kora. Erdélyi Tudósító XVIII (1935). 464. – György Lajos: Az erdélyi magyarság szellemi élete. Pásztortûz VI (1926). 624.; György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai. Erdélyi Tudósító XVII (1934). 389.

[31]Magyar Kisebbség V (1926). 557–580.

[32]Uo.

[33]Erdélyi Irodalmi Szemle I (1924). 59; 259; 264; 373; 436; Magyar Nép V (1925). 28. sz.; Magyar Kisebbség V (1926). 557–580; Erdélyi Irodalmi Szemle IV (1927). 117; 163.; Erdélyi Múzeum XLIV (1934). 374.

[34]Bitay Árpád: A moldvai magyarság. Történeti áttekintés. Erdélyi Tudományos Füzetek. 4. sz. Kvár 1926.

[35]Eredetileg a Magyar Tudományos Akadémia Tudománytárában jelentek meg. Bitay átvette azokat és újraközölte ismertetõvel: Erdélyi Irodalmi Szemle I (1924). 29.

[36]Zöld Péter a csöbörcsöki magyaroknál. Erdélyi Irodalmi Szemle I (1924). 264; Zöld Péter egyénisége. Uo. IV (1927). 165; Adatok Zöld Péter életéhez. Erdélyi Múzeum XLIV (1934). 374.

[37]Mûfordítások román költõkbõl. Összeállította Bitay Árpád. Kvár 136 lap; Iorgától: Erdélyi Irodalmi Szemle
III (1926) 391; uo. IV (1927). 95; Vasárnap 1934. 326. Creangãtól születésének 100. évfordulójára: Vasárnap 1937. V 86, 87, 335; E. Isactól: Ellenzék 1925. 85. sz.; Vasárnap 1937. 134, 356.

[38]Vasárnap 1925. 494; Hírnök 1926. 31.

[39]L. 21. jegyzetet.

[40]Megjelent írásait felsorolja György Lajos a 7. jegyzetben említett tanulmányának függelékében. Eszerint elsõ publikációja 1920-ban jelent meg a kolozsvári Erdélyi Magyar Lányok c. lapban.

[41]Dávid Gyula: Egy hídverõ. Utunk XXII (1967). 48. sz. Újraközölve: Találkozások. Kvár 1976. 168–172; Engel Károly: Hídverõk. Korunk XXVII (1968). 4. sz. 32; Réthy Andor: B.Á. Könyvtári Szemle XV (1971). 4. sz.; Gaál György: Bitay Árpád levelei Kristóf Györgyhöz. Korunk XXXV (1976). 6. sz.; Demény Lajos: Bitay Árpád. Elõre XXV (1971). július 21. 7321. sz.

[42]György Lajos említett Bitay-életrajza. Megtalálható még a Kovács Ferenc: György Lajos címû kötetben, 287–288.

[43]Nagy András: Feljegyzések Bitay Árpádról. Korunk XXVII (1968). 8. sz.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék