Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1996/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 3-4.füzet

Fehér Katalin

A mûvelõdéspolitikus idõsb Teleki László

Az erdélyi Teleki család számos tagja játszott jelentõs szerepet hazánk politikai és kulturális életében. Elég, ha a politikus Teleki Mihályra (1671–1720), Rákóczi tábornokára, a költõ és mûfordító Teleki Ádámra (1740–1792), a könyvtáralapító Teleki Sámuelre (1739–1822), a történetíró Teleki Józsefre (1790–1859), a magyar leánynevelés egyik úttörõjére, Teleki Blankára (1806–1862) vagy a politikus Teleki Lászlóra (1811–1861) gondolunk.

A család egy kevéssé ismert tagja idõsebb Teleki László. 1764. szeptember 2-án született és 175 évvel ezelõtt, 1821. március 21-én hunyt el.

Életérõl, irodalmi, mûvelõdéspolitikai és pedagógiai munkásságáról néhány méltatás megjelent ugyan,[1] de életmûvének teljes feltárásával adós még a hazai mûvelõdéstörténet-írás. A legtöbben csak annyit tudnak róla, hogy az õ könyvgyûjteménye képezte az Akadémiai Könyvtár alapját, és hogy õ volt Akadémiánk elsõ elnökének, Teleki Józsefnek és a politikus ifjabb Teleki Lászlónak, a Kegyenc szerzõjének apja. Pedig jelentõs alakja volt a hazai felvilágosodás korának. Mint a magyar felvilágosodás nagyjai, õ is harcolt az anyanyelvû tudományosság fejlesztéséért, az akadémiai eszme megvalósulásáért, a magyar nyelven való oktatásért és színjátszásért.

Különösen három munkája érdemli meg figyelmünket, mert ezekbõl egy olyan egységes és haladó mûvelõdéspolitikai felfogás körvonalai rajzolódnak ki, amely – megvalósulása esetén – nagymértékben elõsegítette volna hazánk polgári fejlõdését. A három mû közül kettõ nyomtatásban is megjelent, egy pedig, a legkorábbi, kéziratban maradt.[2] A továbbiakban e három mû alapján vázoljuk fel Teleki László mûvelõdéspolitikai elképzeléseit.

Véleménye szerint egy nemzet fejlõdésének alapvetõ feltétele oktatásügyének megfelelõ színvonala. Korának, tehát a 18. század utolsó éveinek és a 19. század elejének hazai oktatásügyét vizsgálva keserûen állapítja meg, hogy nálunk a népoktatás, a középfokú oktatás és a felsõoktatás is igen korszerûtlen rendszer szerint folyik. „Egy nevezetes akadálya Nemzetünk Culturájának és ennél fogva Anyai nyelvünk pallérozásának is Oskolai állapotunknak közönségesen rossz karban való léte. Akár alsóbb Falusi és Városi Oskoláinkat, akár pedig felsõbb Gymnasiumainkat egészen az Universitásainkig tekintsük, mindenütt oly sok véghetetlen hibákat, Anomáliákat találhatunk, hogy valósággal tsuda, Nemzetemnek illyen lábon való megállhatása is.”[3]

A népiskolai oktatásról szólva megállapítja, hogy a 6–12 éves gyermekeket az elemi ismereteken, az olvasáson, íráson és számoláson kívül szinte semmiféle hasznos dologra nem tanítják. A parasztgyermekek, a kereskedõk és kézmûvesek gyermekei az iskolában eltöltött éveket szinte teljesen elvesztegetik, hiszen ott nem tanulják meg jövendõ életpályájukhoz, a mezei gazdálkodáshoz, az iparûzéshez és kereskedéshez elengedhetetlenül szükséges alapismereteket. A középfokú oktatás területén is ugyanez a helyzet. A latin nyelv túlsúlya a gimnáziumi oktatásban elveszi az idõt az igazán fontos tantárgyak, fõként a természettudományok tanításától. Egyetemi oktatásunk is messze elmarad a fejlettebb európai nemzetekéitõl. Nincsenek hazánkban szakiskolák, hiányoznak a katonák, kereskedõk, gazdasági szakemberek, hivatalnokok képzésére szolgáló intézmények. Nincs szervezett pedagógusképzés, nincsenek megfelelõ tankönyvek, az iskolák felügyelete sincs jól megszervezve.

Teleki mindezek okát abban látja, hogy az oktatásügy hazai irányítói nem ismerték fel a pedagógia mint tudomány jelentõségét, és az oktatáspolitikai döntések meghozatalakor nem használták fel annak fontos, új eredményeit, melyek pedig a fejlett európai országokban már ismertek. „...az új Tudomány, a Pedagogia, a nevelés mestersége, még nálunk szinte egészen esméretlen [...] A nevelés mestersége az az út, a mely által egész Nemzetek formáltatnak, amely által a Nemzeteknek közönséges boldogsága elésegíttetik [...] ez az a Mesterség a felséges Tudomány, a melynek kidolgozását és Systemába való hozását az emberi Nemzet oly késõre halasztotta, e mi Magyar Nemzetünk pedig még tsak meg sem is ízlette. Nállunk még errõl nem tsak semmi sem íródott; sõt ebben oly tökélletesen hátra vagyunk, hogy ha tsak ujabb Tudósaink Nemzetünket erre hamar Figyelmetessé nem teszik, majd késõbbre az ez által okozandó kárt alig pótolhattyuk ki.”[4]

Teleki nézete szerint a nevelés állami feladat. „A Statusnak magának kell azon igyekezni, hogy részérõl a nevelésre szolgáló eszközök jól elintéztessenek” – vallja. Ezért elsõ lépésként ki kell dolgozni a neveléstudomány elvi rendszerét, és ezt a leendõ tanároknak oktatni kell: „Oskoláinkban a Pedagógiából egy különös Tudományt kell tsinálni, azt taníttatni, mind azon Ifjakat, a kik [...] Tanítók akarnak lenni, annak szorgalmatosan való tanúlására szorítani, és abból az Exament [...] mint akármely egyéb Tudományból megkívánni.”[5]

Ebben a mûvében Teleki nem tér ki a neveléstudomány elvi kérdéseinek tárgyalására, de az 1796-ban, tehát 200 évvel ezelõtt írt, A nevelésrõl címû, kéziratban maradt munkájában összefoglalta elméleti pedagógiai nézeteit. A nevelés célja szerinte az, hogy a gyermek „a Hazának és közönséges polgári társaságnak” hasznos tagjává váljék, egyéni boldogságát találja meg a társadalom érdekében kifejtett közhasznú munkájában. Hasznos polgár csak úgy válhat belõle, ha az iskolában jövendõ foglalkozásához szükséges, hasznos ismereteket is tanul az elemi ismereteken kívül. A gyermekek rendszeres oktatása hatéves korban kezdõdjön; ekkor már minden gyermek jól beszél az anyanyelvén, tehát megkezdõdhet az olvasás és írás tanítása. Miután a gyermek anyanyelvén már jól olvas és ír, gondot kell fordítani az „értelemmel való olvasás és írás” képességének kialakítására. Ezután kezdõdhet az élõ nyelvek tanulása, melynek elengedhetetlen feltétele az anyanyelv „fundamentumos” ismerete. „Én a magam Nemzetit tisztellem, nemzeti nyelvét betsülöm, de mégis távoll vagyok attól, hogy magyar embernek idegen nyelveket nem helyes tudni.”[6] Újszerû az a nézete, hogy a gyermekeknek anyanyelvükön kívül ismerniük kell a környezõ népek nyelvét is, tehát a magyar gyermekeknek érteniük kell például szlovákul és románul. A tudományos pályára készülõknek tökéletesen kell beszélni és írni-olvasni a világnyelvek közül németül és franciául, érteni kell angolul. A „megholt nyelvek”, tehát a latin és a görög ismerete is lényeges számukra. Érdekes, bár vitatható Telekinek az a nézete, hogy csak tíz-tizenegy éves korban célszerû elkezdeni a tudományok tanítását. A szerzõ elképzelései szerint a humán és reál tudományok egyforma súllyal szerepelnének a középiskolai tárgyak között. Matematikát, fizikát, természetrajzot, statisztikát, politikai ismereteket éppúgy kell tanulni a fiataloknak, mint történelmet, földrajzot, esztétikát, filozófiát és teológiát. A tantárgyak tartalmát nem ismerteti részletesen. A mû Tanításnak és tanulásnak Módjáról címû fejezetében azonban kitér az oktatás módszereire.

Igen korszerû és ma is helytálló Telekinek az a nézete, hogy ki kell alakítani a tanulókban az önálló ismeretszerzésre való törekvést, melyet õ „magától való tanulásnak” nevez. Ezen a területen az elsõrendû feladat – mai szóhasználattal élve – az olvasóvá nevelés. „Az olvasást a gyermek ne tartsa munkának, hanem gyönyörûségnek. Az olvasáshoz való hajlandóságot ha már így megvan, igen könnyû nem tsak fenntartani, hanem napról napra tovább is vinni.” [7] Az olvasásnak nemcsak az értelmi, hanem az érzelmi nevelésben is szerepe lehet. Ezt a gondolatot így fogalmazza meg: „Vannak románok, melyek nem tsak az értelmet, hanem a szivet is fejlesztik.” Azt vallja, hogy a gyermekeket semmiféle olvasmánytól nem szabad eltiltani, még olyanoktól sem, amelyeket – a felnõttek véleménye szerint – nem értenek. Az olvasás engedélyezése és megvonása a jutalmazás és a büntetés eszköze lehet.

Teleki nemcsak az értelmi, hanem az erkölcsi és testi nevelés kérdéseirõl is részletesen szól. Felfogása szerint „az Educatio Phisica, az Educatio Moralis és a Scientifica Educatio szorosan egybe van kötve egymással [...] úgy, ha akármelyik ezek közül negligáltatik, az egész nevelésben a nevezetes fogyatkozás kitetszik”. Megjegyzi, hogy „a mi Haza-béli Oskoláinkban, tsak az utolsót tartják a Nevelés objectumának, a másik kettõ pedig egészen negligálva van”.[8]

Mivel maga is sokoldalúan képzett volt a nevelés elméletének kérdéseiben, felismerte, hogy a neveléssel hivatásszerûen foglalkozó minden ember számára elengedhetetlen „a gyermeknevelés mesterségéhez való tökéletes értés”. Ez csak magas szintû és szervezett tanító- és tanárképzés keretében valósulhat meg, tehát a szerzõ a hazai oktatáspolitika reformjának elsõ lépéseként pedagógusképzõ intézményeket hozna létre, melyekben mind a neveléstudomány elméletére, mind pedig az iskolai oktatás gyakorlati tudnivalóinak megtanítására sor kerülhetne. Csak miután korszerû képzettséggel felruházott tanítók és tanárok kerülnek az iskolákba, érdemes a különbözõ iskolafokozatok reformjáról gondolkodni. Teleki az iskolarendszer tartalmi és módszertani megújításáról szólva kifejti: a falusi népiskolákban az elemi ismeretek mellett oktatni kell a mezõgazdasági ismeretek alapjait is, a városi népiskolákban pedig olyan, a jövendõ kézmûvesek és kereskedõk számára hasznos tudnivalókat, amelyeket mesterségük gyakorlása során felhasználhatnak. A gimnáziumokban modern nyelveket, természettudományokat éppúgy tanítani kell, mint nemzeti irodalmat, történelmet, klasszikus nyelveket és filozófiát.

Nézete szerint szükség van közép- és felsõfokú szakiskolák alapítására is hazánkban, amelyekben korszerû mezõgazdasági, kereskedelmi, hadászati, államigazgatási ismereteket oktatnak felkészült, külföldön képzett tanárok.

A tanítás nyelve minden iskolatípusban a magyar nyelv legyen. Teleki hisz abban, hogy nyelvünk alkalmas mindenféle tudomány mûvelésére, és a tudományok magyar nyelven való oktatása a nyelv fejlõdését is elõsegíti.

Nem kerüli el figyelmét a tankönyvek ügye sem. „Szükséges az Oskolák neméhez képest, minden Tudományokra, ollyan jó Hazánkban készült, nem pedig külsõ Országokból béhozott Manuálisokat, kézi könyveket, választani, a melyek ezen tzéloknak tökélletesen megfelelhessenek.”[9] A különbözõ iskolatípusokban használni kívánt tankönyvek kiválasztását egy szakértõkbõl álló testületre bízná. Az egyes iskolatípusokban országosan egységes tankönyveket használnának. Ez elõsegítené az egységes követelményrendszer kialakulását.

Változtatna a szerzõ az iskolai oktatás módszerein is. A korban szokásos elvont, minden gyakorlatiasságot nélkülözõ tanári elõadások helyett széles körben bevezetné a szemléltetést és a tanórai kísérleteket. A pusztán az emlékezetet igénybe vevõ számonkérés helyett a gondolkodtatás legyen a cél.

A tanulók iskolai fegyelmezésének kérdései is foglalkoztatták Telekit. A brutális módszereket, a testi fenyítést elveti, a szép szó, a meggyõzés erejében hisz.

Érdekes, újszerû és ma is megfontolásra érdemes a tudományok fejlesztésére, a tudósok támogatására vonatkozó eszméje. Felismerte és megfogalmazta azt a napjainkban is idõszerû és igaz gondolatot, hogy a tudományos kutatásra fordított összegek sokszorosan megtérülnek. Ezért kell gondot fordítani egyrészt a tudósképzésre, másrészt a hazai tudósok anyagi és erkölcsi megbecsülésére. Már gyermekkorban kiválaszthatók azok a tanulók, akik alkalmasak a tudományok mûvelésére. Az állam feladata, hogy õket minden lehetõ eszközzel támogassa, felsõfokú tanulmányaikat külföldön is elõsegítse.

Bizonyára több magyar tudós szomorú példája lebegett szeme elõtt, mikor papírra vetette a következõ sorokat: „Azokat, a kik a Tudományokra egész erõvel reá adják magokat, nem tsak nem kellene megvetni, hanem valósággal betsülni, ditsérni, és tehetségük szerint elé segíteni. A már meg lévõ Tudósainknak subsistentiát adni, hogy az élelem keresés kéntelensége miatt el ne vonattassanak a feltett tzéljokra való állandó törekedéstõl. Illendõ vólna nekiek (mint Idegen Országokban sok helyt) Rangot, Titulust sõt Ordót is adni.”[10]

Sajnos, a fentiekrõl a mai tudósok is csak álmodhatnak, hiszen az „élelem keresés kéntelensége” napjainkban is sokakat elvon az igazán értékes tudományos munkától.

Teleki mûvelõdéspolitikai elképzelései között fontos helyet foglal el a könyvkiadás, a könyvkereskedelem és a könyvtárak ügye. Abból indult ki, hogy egy nemzet mûveltségi szintjét legegyszerûbben az olvasás, a könyvek hozzáférhetõvé tételével lehet a leginkább emelni: „A könyvek olvasását a Magyarok között jobban fel kellene eleveníteni, és közönségesebbé tenni! Az Anglusok között a Gyümölts áruló Aszszony a boltotskája elõtt, a Fiaker kotsis a bakján, a Mester ember a Mûhelyében, az Inas az Ura Palotájában etc. ha nints egyéb foglalatossága, olvas: de bezzeg a Magyar közönséges ember, inkább henyél vagy alszik, mint sem valaha könyvet vegyen a kezébe [...] Hogy ugyan tsak ezt valaha elérhessük, a nagyobb rangú és Méltóságú Embereknek kellene nem tsak a Magyar könyvek olvasásával, hanem az azokból formálandó Bibliothecák gyûjtésével jó példát adni. Ha ez meg esne, a könyvek megbõvülnének, és a köznép [...] maga is az olvasáshoz inkább hozzá édesedne.”[11]

A könyvkiadás és könyvkereskedelem kérdéseirõl szólva Teleki számos olyan javaslatot tett, melyeken ma – közel 200 év elmúltával – is érdemes lenne az illetékeseknek elgondolkodniuk. Azzal egyetértett, hogy értéktelen mûvek kiadásához nem kell hozzájárulni, de erõteljesen hangsúlyozta, hogy a tudományos könyvkiadás támogatása az állam feladata: „Az újabb idõkben ugyan számosabb Magyar könyvek jöttek ki, de nagyobb része kitsiny érdemû; valósággal Tudományos könyv pedig kevés van közötte; az illyeneknek irattatásokat kellene fõképpen elésegíteni.”[12] Oly módon is támogathatná az állam a hazai tudományosság fejlõdését – vallja –, ha minél nagyobb példányszámban kiadatná az igazán értékes tudományos mûveket, „mert így a szegényebb sorsú író vagy fordító jó és hasznos fáradozása után magában is élelmét megnyerheti”.

A magyar nyelvû tudományos könyvkiadás mellett Teleki fontos mûvelõdéspolitikai feladatnak véli a tudományos folyóiratok létrehozását, és ezek kiadásához állami segítséget tart szükségesnek.

Egy nemzet kultúrájának lényeges eleme a színház, az anyanyelven folyó színielõadások. Teleki állandó magyar színház létrehozását és  ami egészen egyedi: szervezett magyar nyelvû színészképzést követel.

A Magyar Tudós Társaság felállításának eszméje, szervezeti kereteinek kidolgozása, mûködésének tartalmi és formai szabályozása mindig érdeklõdésének homlokterében állt. Már a Buzgó esdeklések egy külön fejezetében foglalkozott e témával, majd a könyv megjelenésének évében, 1806 nyarán az éppen akkor meginduló magyar újság, a Hazai Tudósítások elsõ számában pályázatot hirdetett a létrehozandó Magyar Tudós Társaságra vonatkozóan: „Mitsoda Intézet szerént lehetne Magyar Országban oly Tudós Társaságot legkönynyebben felállítani és leghelyesebben elrendelni, a melly nem tsak a Magyar Nyelvet és literatúrát gyarapítaná, hanem a külföldi tudós dolgoknak is megkívánható ismeretét is az Országban a Nemzet javára elterjesztené.”[13]

A pályázatra 13 pályamû érkezett. Ezek felhasználásával Teleki maga dolgozott ki egy tervezetet, melyet 1810-ben közölt német nyelven Über die Einrichtung einer Gelehrten Gesellschaft in Ungarn címmel. Úgy véli, hogy a Magyar Tudós Társaság független testület kell hogy legyen, mûködését nem befolyásolhatja egyetlen állami szerv sem. Éppen ezért létrehozását fõként közadakozásból képzeli el, de évenkénti fenntartási költségeihez az állam is hozzájárulhatna. Részletesen szabályozza a Társaság vezetõ testületének mûködési rendjét, a tagfelvételt, az egyes osztályok feladatait. Véleménye szerint a Tudós Társaság egyik feladata lehetne a tudományos könyvkiadás felügyelete. Az általa kiadott könyvek mentesülnének a cenzúra alól. Külön székházra lenne szükség, melyben az intézmény irodái mellett helyet kaphatna a könyvtár, egy természettudományi gyûjtemény és a nyomda. A Magyar Tudós Társaság felállítását, sajnos, már nem érhette meg, mint ahogy haladó nevelés- és oktatáselméleti gondolatainak nagy része, mûvelõdéspolitikai reformjavaslatainak többsége is csak jóval késõbb valósult meg. Számos elképzelése (például a tudósok megfelelõ anyagi és erkölcsi megbecsülése, a tudományos könyvkiadás állami támogatása) máig is csak álom maradt. Egyetlen vágya teljesült még életében: halála elõtt néhány nappal, 1821. március 12-én kezdte meg elõadásait Kolozsváron, új épületében az állandó magyar színház.

Teleki László élete gazdagabb volt törekvésekben, mint sikerekben. Tervei, elképzelései saját korában visszhang nélkül maradtak, de õ nem is várt elismerést. „Tsekély munkátskáival” hazáját kívánta szolgálni.


[1]Voinovich Géza: Idõsebb Gróf Teleki László irodalmi munkássága. Itk. IX (1899). 129–167; Négyesy László: Egy régi magyar kultúrpolitikusról. M. Paedagógia X (1901). 595–605; Fehér Katalin: Teleki László nevelésügyi munkásságához. M. Könyvszemle CI (1985). 1. sz. 62–67.

[2]A magyar nyelv elé mozdításáról buzgó esdeklései g. Teleki Lászlónak. Pest 1806; Über die Einrichtung einer Gelehrten Gesellschaft in Ungarn. Eine unmassgebliche Meinung des Gr. L. Teleki. Pesth 1810; Teleki László: A nevelésrõl. [1796]. MTA Kézirattár, Régi s új írók 4-r. 133. sz.

[3]A magyar nyelv elé mozdításáról. 126–127.

[4]I.m. 130–131.

[5]I.m. 144.

[6]Teleki László: A nevelésrõl. 47.

[7]I.m. 65.

[8]I.m. 9–10.

[9]Teleki László: A magyar nyelv elé mozdításáról. 146.

[10]I.m. 158.

[11]I.m. 161–162.

[12]I.m. 162.

[13]Hazai Tudósítások 1806. 1. sz.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék