Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1996/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 3-4.füzet

Borsa Iván

A Magyar Országos Levéltár középkori gyûjteményei

Az eredetiek

Pauler Gyula 1874 októberében lett országos levéltárnok. Ekkor már folyamatban volt a megszûnt országos kormányszervek (magyar és erdélyi kancellária, helytartótanács, magyar kamara) iratanyagának egyesítése az egykori archivum regni keretében. Minthogy a levéltári proveniencia elve még nem volt megfogalmazva, ugyanakkor Németországban nagy teret nyert a levéltári fondok tárgyi csoportokba való átrendezése, Pauler is hasonló célt tûzött a vezetése alatt levõ levéltár elé.

Ennek a szerencsére meg nem valósult tárgyi átrendezési elgondolásnak kronológiailag elhatárolt része volt a Mohács elõtti iratanyag egy gyûjteményben való összefogása. 1877-ben Pauler így fogalmazta meg a „Diplomatikai osztály” feladatát: „a mohácsi vész elõtti oklevelek és iratoknak összeszedése, rendezése, megõrzése, szakszerû kezelése”. Ennek jegyében Óváry Lipót allevéltárnok irányításával és igen aktív közremûködésével 1882-ben megszületett a Magyar Országos Diplomatikai Levéltár (ezután DL): 23 levéltári egységbõl (fond, állag) 24 382 „oklevél” került az új gyûjteménybe, zömmel a Magyar Kamara archívumából.

Minden darab egységes méretû borítékba került, amennyiben abba belefért. A borítékokat ugyancsak egységes méretû fadobozokban élükre állítva helyezték el, hogy önsúlyuknál fogva egymást ne nyomják. A borítékba el nem helyezhetõk, fõleg a füzet vagy könyv alakú eredetiek és a késõbb kori másolatok csomagokban, erre a célra készült dobozokban fektetve kerültek a raktárba. A dobozokban a borítékok az oklevelekben átírt legrégibb oklevél keltezésének rendjében helyezkedtek el. A borítékok dobozba helyezésénél számoltak azzal, hogy lesz állománygyarapodás, tehát kb. 50–60%-os helykihasználással vették igénybe a dobozokat. Az idõk folyamán mégis megtörtént, hogy néhány dobozt ketté kellett bontani.

Valamennyi darab keltezését megoldották, és minden szöveghez (eredeti, teljes szövegben vagy tartalmilag átírt) „cédula” készült, amely az idõrendi mutatólap szerepét töltötte be a legfontosabb adatokkal (a cédula – azóta idejétmúlt – azonosító száma, dátum, az oklevél kibocsátója, fennmaradási forma, régi levéltári jelzet és természetesen DL-szám, továbbá esetleges megjegyzések). A gyûjteményhez számkönyv és dobozleltár is készült. A számkönyv DL-számok rendjében megadta, hogy az adott DL-szám melyik dobozban/csomagban található, és milyen számú cédulák tartoznak a számhoz. A dobozkönyv dobozonként a borítékok elhelyezési rendjében vette számba az egyes darabokat, feltüntetve új és régi jelzetüket.

Az új gyûjtemény létrehozása és idõrendi mutatólapjainak elkészítése jelentõs mértékben megkönnyítette nemcsak a kutatók munkáját, hanem a kezelõkét is, mert nem kellett minden egyes darabot a kamarai levéltár kisebb-nagyobb, keresztkötéssel ellátott csomagjaiból külön-külön kiszedni, hanem a DL-szám ismeretében csak a számkönyvben kellett megnézniük, hogy mely dobozban keressék a szám szerint kért darabot.

Minthogy Óváryék a gyûjtemény magját jelentõ közel 25 000 darabot elsõsorban a rendelkezésükre állt segédkönyvek (elenchusok) segítségével emelték ki, viszonylag hamar kiderült, hogy még ezeken kívül is van a Kamara levéltárában elszórtan Mohács elõtti eredeti és késõbbi másolat, így az alkalmanként kézbe került eredeti darabok vagy átiratok, esetleg másolatok azóta is bekerülnek a gyûjteménybe.

Az ilyen véletlenszerû elõkerüléseken kívül a múlt század nyolcvanas éveiben még két nagyobb arányú állománygyarapodás is történt. Elõbb a két erdélyi hiteleshelyi levéltár (erdélyi káptalan és kolozsmonostori konvent) iratanyaga került be az Országos Levéltárba, s ezekre szintén alkalmazták azt a megoldást, hogy Mohács elõtti darabjaik (ide értve a protocollumokat is) bekerüljenek a DL-be. Az évtized második felében pedig visszakapta az Országos Levéltár azoknak a horvát–szlavón vonatkozású okleveleknek jelentõs részét, amelyeket az 1848–49-es szabadságharc leverése után 1850–1851-ben Ivan Kukuljevic horvát országos levéltárnok válogatott ki a kamarai archívumból és szállított Zágrábba. Ennek a visszaszállított levéltári anyagnak Mohács elõtti része szintén a DL állományát gyarapította. Így a gyûjtemény egységeinek a száma tíz évvel létrejötte után meghaladta a 37 000-t.

Az alapító Óváry Lipót és az erdélyi hiteleshelyi oklevelek állományba vételénél közremûködõ fiatal Csánki Dezsõ világosan látta, hogy ez a 37 000 egységnél nagyobb, közel 60 000 szöveget magában foglaló gyûjtemény az idõrendi mutatólapokon túlmenõ levéltári segédletet is igényelne. Csánkinak az volt az elgondolása, hogy minden oklevélszöveg kapjon egy olyan oklevélborítékot, amelynek elõlapjára kerüljenek fel az elõnyomott megfelelõ téglalapba az oklevélszöveg azonosításához, elõkereséséhez szükséges, továbbá az abban elõforduló egyéb adatok (pl. dobozszám, azon belüli sorszám, minden személynév, birtoknév jelzõjével, irattípus, pecsétleírás, közjegyzõi jegy, oklevél állapota, ki van-e adva; átírt szöveg esetében melyik borítékban van meg az átíró oklevél), majd az eredetit az átíró oklevél borítékjában kell elhelyezni, míg az átírtakat keltezésüknek megfelelõen helyezték el az eredetiek idõrendezett borítékai között. Ennek a viszonylag sok munkát és magasfokú felkészültséget igénylõ megoldásnak egyetlen elõnye az lett volna, hogy ha valaki az idõrendi mutató alapján kiválasztott átírt oklevelet nem szám, hanem keltezése szerint kérte volna ki, úgy a borítékra írt adatok alapján könnyen el tudta volna dönteni, szüksége van-e a gyakran nagy terjedelmû átírásra vagy sem. Csánki elgondolását közzétette a Századok 1889. évfolyamában, de kivitelezése még az õ fõigazgatósága alatt sem került napirendre. Ezzel szemben Óváry 1890 körül megkezdte a róla elnevezett regeszták tömeges gyártását. DL-számok rendjében haladva kézbe vette az okleveleket, s azokról (átírtakról is) egyenként 2–4 soros regesztákat készített, élükön az oklevél kibocsátójával. Az ívpapírra írt regesztákat felszabdalta és kibocsátók szerint rendezve ismét ívpapírokra ragasztotta. (Ezzel párhuzamosan kiemelte azokat az eredetileg duplumnak tartott eredeti példányokat, amelyek nem voltak valódi duplumok, s ezeket új DL-szám alatt vette állományba. Elsõ ilyen állományba vétele – DL 37358–37369 szám alatt – 1894-bõl való, az utolsó – DL 38819–38820 szám alatt – 1902–1903-ból. Óváry 1903-ban Pauler utóda lett, s a munkát folytatni nem tudta.) Óváry ezzel az áldozatos, legalább tíz éven át végzett munkájával létrehozott a DL-hez egy oklevélkibocsátói mutatót kb. 1500-ig terjedõen. Elgondolása és szorgalma sokat segített a kutatóknak, akik még ebbõl a szempontból is meg tudták közelíteni – igaz, csak a 15. század végéig – a keresett okleveleket.

A 19. század utolsó évtizedében és a 20. század elsõ harmadában a DL csak a véletlenszerûen elõkerült, továbbá a vásárolt, másképp kapott (ajándék, csere stb.) egységekkel gyarapodott. Ezek közül kiemelkedõk a müncheni levéltárból hármas (plusz a Magyar Nemzeti Múzeum közremûködésével) cserével megszerzett Hunyadi–Brandenburgi levéltárrész és a Monarchia felszámolása során a Bécsbõl átadott magyar provenienciájú Mohács elõtti iratok. Így a DL-ben 1934-ben 39 442 volt a legmagasabb sorszám. 1934 jelentõs év volt az Országos Levéltár történetében. Az ez évben hozott VIII. törvény ugyanis a Nemzeti Múzeum levéltári osztályát, amely amúgy is a Levéltár új, Bécsi-kapu téri épületében volt elhelyezve, egyesítette az Országos Levéltárral. A Múzeum levéltári osztályán Mohács elõtti levéltári anyag egyrészt a Múzeum tulajdonát jelentõ Törzsanyagban (kb. 10 000), továbbá számos családi levéltári letétben (kb. 20–25 000 egység) volt. Ezek az egységek nem borítékokban, hanem nagy méretû palliumokban voltak tárolva, kb. 15–20 cm vastag csomagokban, melyeket szalaggal kötöttek át és elöl nyíló fadobozokba fektetve helyeztek el. Az egyes daraboknak saját jelzetük nem volt, külön segédlet hozzájuk nem készült.

Az egyesülés után a múzeumi Mohács elõtti egységek elhelyezése jelentette a fõ problémát. A DL sajátos elhelyezési rendje miatt (az átírt legrégebbi oklevélszöveg idõrendje) teljességgel alkalmatlan volt ilyen tömegû új egység befogadására, de senki sem gondolhatott a DL egyedi jelzetekkel és segédletekkel is ellátott rendszerének megbontására. Herzog József 1935. augusztusi intézkedése értelmében a Diplomatikai Gyûjtemény zárt gyûjteménnyé alakult volna, s csak a Mohács elõtti múzeumi törvénypéldányokkal gyarapodott volna; a családi letétek (ezek provenienciáját a Múzeumban nem bontották meg, csak egy-egy fond iratanyagát tekintet nélkül addigi levéltári rendjükre évrendezték) a továbbiakban beérkezõkkel együtt alkották volna a második csoportot; míg a harmadikba kerültek volna Középkori Gyûjtemény elnevezéssel a múzeumi Törzsanyag egységei és az Országos Levéltárba ezek után kerülõ Mohács elõtti iratok. A múzeumi levéltári osztály Hazai címereslevelek címû gyûjteményébe kerültek volna a tulajdonként megszerzett címereslevelek.

A fõigazgatói intézkedés végrehajtása meglehetõsen kényszeredetten indult. Az 1938 után bezúdult nemességigazolási kérelmek intézése, majd az erdélyi Guberniumi levéltár felállítása, végül a légoltalmi intézkedések és a biztonsági mikrofilmezés mellett nem jutott rá munkaerõ. Ennek következtében egy-két frissen bekerült nagyobb egység (Básthy család, Ernst gyûjtemény) kivételével a megvásárolt oklevelek a vásárlásokkal kapcsolatos ügyiratokkal együtt abban a raktárban lettek elhelyezve, amely az 1945. évi tûzben maradéktalanul elégett. Szerencsére voltak köztük olyanok, amelyek biztonsági filmre kerültek, így fényképük ma kutatható.

A második világháborúban Budapest ostroma során az Országos Levéltárat súlyos károk érték. Évekig tartó megfeszített iratmentési és raktárrendezési munkák vége felé, 1947-ben kellett választ adni a 13 éve felmerült, de kellõ módon meg nem válaszolt kérdésre: milyen legyen a DL, valamint a múzeumi Törzsanyag Mohács elõtti részének egymáshoz való viszonya? Szerencsére a háborúval a két levéltárrész közti rivalizálás is elmúlt, így tárgyilagosan lehetett a kérdéssel szembenézni. A választ csak a Pauler–Óváry-féle koncepció jegyében lehetett megadni: az Országos Levéltár különbözõ egységeiben található valamennyi Mohács elõtti oklevelet (iratokat, fogalmazványokat, leveleket stb.) a DL-ben kell elhelyezni. Részletesebben: a Magyar Nemzeti Múzeum levéltári osztályának fondjaiból és a Magyar Országos Levéltár 1934 utáni szerzeményeibõl ki kell emelni a Mohács elõtti darabokat, és be kell azokat sorolni a DL-be.

E célkitûzés megvalósítása azonban a DL 80 éve kialakított mesterkélt rendjében nem volt lehetséges. A cél elérése és a további gyarapodások megfelelõ együtt tartása és kezelhetõsége megkívánta, hogy a gyûjtemény darabjait a továbbiakban DL-számuk rendjében õrizzék. Ezért a gyûjtemény 39 447 darabját elõbb számrendbe kellett átrakni. Ez a gyûjtemény kezelhetõségét is lényegesen javította, mert az azonos DL-számmal ellátott eredetiek és másolatok egymás mellé kerültek; a kezelõnek nem kellett minden kérés esetében megnéznie a számkönyvben, hogy a DL-számot melyik dobozban keresse; s minthogy nem kellett a gyarapodásoknak üres helyet hagyni, még raktártér (dobozok) nyerésével is járt; ugyanakkor az 1882 után a gyûjteménybe együtt bekerült egységek ismét összekerültek, s ez a további gyarapodás esetében is lehetõvé vált.

A feladat végrehajtásakor az volt az elgondolás, hogy a Múzeumi Törzsanyag és a belõle elõzõleg már kiemelt hét állag után a letétek és más gyarapodások darabjai lehetõleg olyan sorrendben soroltassanak be a gyûjteménybe, amilyen sorrendben annak idején a Nemzeti Múzeumba, illetve az Országos Levéltárba kerültek. Ily módon a DL állománya 1952-ben elérte a 94 898 egységet.

Ezt követte az állománykiegészítés során 36 elégett és egy elégettnek hitt, de késõbb Bukarestben megkerült állag összesen közel 3400 darabja.

A gyûjtemény gyarapodása 1953 óta folyamatosnak tekinthetõ, egységeinek száma 1995 elején meghaladta a 180 100-at.

Mikrofilmezés

Miközben az Országos Levéltár illetékesei nem találtak életképes megoldást az intézmény két részlegében összegyûlt Mohács elõtti levéltári anyag kezelésére, egy újszerû akciót kezdtek el eredményesen. A Levéltár 1935-ben a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával a mikrofilmezést vette igénybe annak érdekében, hogy külföldön és vidéken õrzött, a Mohács elõtti Magyarországra vonatkozó levéltári anyagot fokozatosan hozzáférhetõvé tegye.

Az akciót Kossányi Béla szervezte, s az elsõ felvételeket a szepesi káptalan hiteleshelyi levéltárának válogatott darabjairól Fekete Nagy Antal és Ila Bálint készítette a helyszínen. Ugyanebben az évben az esztergomi prímási levéltárban is készítettek felvételeket a garamszentbenedeki konvent hiteleshelyi levéltárának egyes darabjairól. Az így készült, kb. két méter hosszú filmszalagokat az Országos Levéltárban úgy vágták fel, hogy egy oklevél felvételei egy kis méretû borítékba kerüljenek, s a borítékokat jelzetelés után dobozokban helyezték el. Elõzõleg azonban minden felvételrõl 24x30 cm-es nagyítások készültek a Levéltár fotómûhelyében az újonnan alakuló fényképtár részére. (Megemlítendõ, hogy a Levéltár nemcsak saját kutatóinak tett ezzel szolgálatot, hanem pl. Bronislav Varsíknak, a szlovák levéltárak és könyvtárak állami felügyelõjének megrendelésére közel kétezer nagyítást küldött a Szlovákiában készített mikrofilmekrõl.)

1937 és 1941 között a nemzetközi helyzet külföldi mikrofilmezést nem tett lehetõvé, így az akció fõleg vidéken õrzött családi levéltárak, továbbá az esztergomi prímási és székesfõkáptalani levéltár Mohács elõtt keletkezett levéltári anyagával folytatódott. A szlovákiai mikrofilmezés folytatására csak 1941-ben nyílt ismét lehetõség, s ez kisebb-nagyobb megszakításokkal 1945 elejéig tartott. Ebben a szakaszban már nem válogatták a mikrofilmezendõ darabokat, hanem nagy levéltári egységek teljes Mohács elõtti állományának mikrofilmezésére törekedtek. Az utolsó évek mikrofilmjei már szalagokban maradtak, de a nagyítások részben csak a háború befejezése után készültek el. Ezekben az években, pontosabban 1943–1944-ben sor került az Országos Levéltár épületében õrzött DL, valamint a volt múzeumi levéltár egységei Mohács elõtti iratanyagának biztonsági mikrofilmezésére is.

A kiszállások során végzett mikrofilmezés 1948 õszén folytatódott a veszprémi és szombathelyi egyházi levéltárakban, majd a Levéltár fotómûhelyének félautomata felvevõgéppel való felszerelése után a filmezés oly módon folytatódott, hogy a vidéken õrzött levéltári anyagot a Levéltár kikölcsönözte, és saját mûhelyében felvételezte és dolgozta ki, s ez mind a mennyiséget, mind a kidolgozás minõségét tekintve jobb eredményt hozott.

A mikrofilmezés természetesen nemcsak a Mohács elõtti, hanem késõbbi századok irataira is kiterjedt, így 1949-ben szükségessé vált külön mikrofilmtár létesítése az épületen belül, ahová az addig készült valamennyi (felvágott és borítékolt, valamint tekercseken dobozokban elhelyezett) mikrofilm került.

A külföldi antemohácsiana mikrofilmezése egy évtizedig szünetelt. A Magyar Tudományos Akadémia és a Szlovák Tudományos Akadémia között 1954-ben létrejött egyezmény levéltári anyag mikrofilmjeinek cseréjére is kiterjedt. E cserét magyar részrõl technikailag a Magyar Országos Levéltár szervezte és bonyolította a budapesti szlovák és a pozsonyi magyar akadémiai kirendeltségek közremûködésével. A fõ cél magyar részrõl továbbra is levéltári fondok teljes Mohács elõtti anyagának mikrofilmezése volt. Az így kapott mikrofilmek természetesen szintén a mikrofilmtárba kerültek, ahol a hatvanas években már minden negatív filmrõl pozitív másolat is készült, s ez állt a mikrofilm-kutatóteremben a kutatás rendelkezésére.

Az 1950-es évek végén és a hatvanas években sikerült részben az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltára, részben a román Levéltári Fõigazgatósággal folytatott mikrofilmcsere keretében több ezer Mohács elõtti egységrõl mikrofilmet kapni. Hasonló megoldással szerezte meg az Országos Levéltár a horvátországi levéltárak korszakbeli anyagának mikrofilmjeit, míg az ausztriaiakét részben a bécsi magyar levéltári delegátus útján, részben a burgenlandi tartományi levéltárral kialakított mikrofilmcsere keretében.

A mikrofilmezés a DL állományának védelmét is szolgálta. A már említett 1943–1944. évi biztonsági filmezés nem bizonyult megnyugtatónak, s a kellõen nem jelzetelt múzeumi eredetû oklevelek nehezen voltak megkereshetõk. Ugyanakkor a sürgõs munka a legtöbb esetben mellõzhetõnek tartotta a hátlapok felvételezését, amely egyes esetekben lényeges értékcsökkenést okozhatott, pl. levél esetében nem lehetett tudni, ki volt a címzett, a hátlapon levõ kancelláriai, bírósági feljegyzések sem maradtak meg. Ezért indokolttá vált, hogy az 1960-as évek elején már 105 000-nél több egységet számláló gyûjtemény újólag, DL-számok rendjében, hátlapokkal együtt filmre kerüljön, s folyamatossá vált az új gyarapodások filmjeinek e filmtári sorozatba való besorolása. E biztonsági filmnek pozitív példánya bizonyos esetekben a kutatást is tudja szolgálni, mert egyszerûbb egy-egy állag okleveleit filmen áttekinteni s kiválasztani a keresettet, mint a borítékban elhelyezettekkel bíbelõdni.

A DL egységeinek háború alatti biztonsági filmezésével szinte párhuzamosan megkezdõdött az elkészült felvételekrõl nagyítások készítése is. Ez a munka természetesen nem tudott a felvételezéssel lépést tartani, de folyamatos feladattá vált, hogy az eredeti állomány gyakori használatát minimumra lehessen csökkenteni. Az 1970-es évek elején viszont az akkori teljes állomány fényképen is rendelkezésre állt. Ezzel lehetett elérni, hogy az eredetit csak olyan esetben kapja meg a kutató, amikor a fénykép nem volt megfelelõ (pl. pecsét, elhalványult vagy foltos irat esetében). Természetesen ez a mikrofilmezés és fényképkészítés szintén folytatódik az új gyarapodás vonatkozásában is.

Mint utólag kiderült, az 1970-es évek elején az Országos Levéltár mikrofilmtára már 80 000 olyan Mohács elõtti egységnek a mikrofilmjét õrizte, amelynek eredetije az ország más levéltáraiban, könyvtáraiban és múzeumaiban vagy külföldön, elsõsorban a szomszédos országokban volt. A korszak kutatói a mikrofilmeket használták, s az egységek hozzáférhetõsége legalább olyan nehéz volt, mint száz évvel azelõtt lehetett a Magyar Kamara Archívumában.

A DL létrehozásával, majd kiegészítésével szerzett tapasztalatok azt mutatták, hogy a mikrofilmen birtokolt középkori levéltári anyaggal is hasonló módon kellene eljárni avégett, hogy a benne való kutatás ugyanolyan szinten legyen biztosítva, mint a DL egységei esetében. Az Országos Levéltár külön munkacsoportot hozott létre annak érdekében, hogy valamennyi ilyen tárgyú mikrofilmrõl fényképnagyítás készüljön, s ezek ugyanúgy egységenként külön borítékokba kerüljenek, hozzájuk azonos rendszerben idõrendi mutatólapok is készüljenek, s az egyes darabok sorszámokat (jelzeteket) kapjanak 200 001-tõl kezdve, nehogy a DL-számokkal összekeverhetõek legyenek. Ez a munka a Magyar Tudományos Akadémia anyagi támogatásával 1974-ben kezdõdött és 1982-ben lényegében befejezõdött. Akkor az egységek száma megközelítette a 85 000-et, a fényképek száma meghaladta a 320 000-et, az idõrendi mutatólapoké pedig a 135 000-et. Az új Diplomatikai Fényképgyûjtemény (ezután DF) egységeinek száma 1995 elején meghaladta a 91 700-at.

A két gyûjtemény egységeinek száma tehát majdnem eléri a 200 000-et, míg az ezekben levõ szövegek (átiratok, tartalmi átiratok, protokollumok, chartulariumok, esetleges másolatok) száma meghaladja a 300 000-et. Ez természetesen nem jelent ugyanannyi oklevélszöveget, mert egy szöveg számos példányban maradhatott fenn.

Levéltári segédletek

A DL megalapításától az állományba vétellel egy idõben készültek a már említett idõrendi mutatólapok. Az egyes oklevélszövegekhez készült lapok (hiteleshelyi protokollumok esetében egy kötethez több száz) biztosították az idõrendi áttekintést a gyûjtemény fölött. Az Óváry Lipót által megkezdett oklevél-kibocsátói mutató kb. 1500-ig rendelkezésre állt. A DF-hez az idõrendi mutatólapok kezdettõl fogva két példányban készültek, s a második példányt kibocsátók szerint rendezték el.

Még az 1940-es évek végén merült fel az az igény, hogy rövid regeszták segítségével kellene áttekintést szerezni elsõsorban a még kellõen nem rendezett múzeumi oklevelekrõl. A munka külön pénzalap segítségével indult, majd ennek elfogyta után levéltári feladattá vált. (Ezekben az években magánkezdeményezésbõl és -támogatással minden érdemi adatot tartalmazó részletes regeszták is készültek, fõleg a volt múzeumi családi letétekhez.) Miután a „regesztázás” a Levéltár folyamatos feladatává vált, minden évben szerepelt a feladatok között, s évenként hol több, hol kevesebb regeszta készült, hol rövidebb,  hol részletesebb kivitelben. Jelenleg a DL állományának kb. 60–70%-ához van magyar nyelvû kivonat két példányban. Az egyik példány idõrendben, a másik DL-számok rendjében áll a kutatás rendelkezésére.

Gépi adatfeldolgozás

Már 1970-ben javaslat készült annak érdekében, hogy a teljes Dl-hez rendelkezésre álló idõrendi mutatólapok – melyeknek számát 160 000-re lehetett becsülni – adatait számítógép segítségével kellene feldolgozni. Ezek az adatok: új azonosító szám, DL-szám, keltezés, oklevél-kibocsátó, fennmaradási forma, régi jelzet. A javaslatot akkor teljes meg nem értés fogadta, így lekerült a napirendrõl. A Levéltárnak 1978-ban hivatalba lépett új vezetõsége azonban elõvette a javaslatot, azzal a kiegészítéssel, hogy a feldolgozásba a DF állományát is be kell vonni. A munkát némi kísérletezést követõen 1983-ban megindította.

Egy idõrendi mutatólap hat adata, amelyhez hetedikként kapcsolódott a számítógép által automatikusan adott rekordszám (egy mutatólap – egy rekord), a következõ munkafázisokon ment át: elõkészítés; adatfelvételi lapba való begépelés; a gépelés ellenõrzése; az adatok mágneses rögzítése; az adatok bevitele; a bevitt adatok ellenõrzése; a hibák javítása.

Mindkét gyûjtemény bevitt adatairól 3–3 részletben a számítógép által rendezett és kiírt listák készültek. A négy lista: idõrendi, kibocsátói (a kibocsátók kódszáma szerinti rendben, több „rang” esetében ezek betûrendjében), DL-szám szerinti és DL esetében a régi jelzet, a DF esetében az eredeti jelzet szerinti a fondok/állagok kódszámának rendjében, ezeken belül levéltári jelzetrendben.

Az adatbevitel és a listák készítése 1993-ban befejezõdött, 1994-ben ellenõrzési és javítási munkák folytak, 1995-ben megkezdõdött a két gyûjtemény idõrendi és kibocsátói listáinak „összefésülése”, vagyis közös idõrendi és kibocsátói listák elõállítása, ami az év folyamán be is fejezõdik.

Az elõbb leírt munkákkal párhuzamosan 1994-ben megkezdõdött a regeszták adatainak számítógépes feldolgozásra való elõkészítése és mágneses rögzítése. A munka az 1438. év regesztáival kezdõdött. Ennek az a magyarázata, hogy a DL-nek legjobban regesztázott része az 1437 után következõ mintegy negyven év. Ennek pedig az az oka, hogy Ila Bálint levéltári szolgálatának utolsó éveiben a DL-nek regesztázás szempontjából elhanyagolt elsõ, 1882-ben befejezett részébõl az 1437 utániakat találta a regesztázásra leginkább rászorulóknak, hisz az Árpád-, az Anjou- és a Zsigmond-kor publikáltság szempontjából lényegesen jobban állt, ezért ezt a részt vállalta és végezte.

A regeszták és egyes adataiknak gépre vitele olyannyira kezdeti stádiumban van, hogy errõl érdemi beszámolót csak évek múlva lehet majd adni.

A mintegy 315 000 rekordból álló adattömeget 1983 óta a Magyar Tudományos Akadémia Számítástechnikai és Automatizálási Kutató Intézete tárolja és kezeli. Az adatbázist 1994-ben a nemzetközi hálózatba is bekapcsolták, tehát nemcsak a magyarországi felhasználók számára vált on line elérhetõvé, hanem a nemzetközi hálózat külföldi felhasználói számára is.

Kitekintés

A fent leírtak után joggal merülhet fel a kérdés: milyen módon kell a Magyar Országos Levéltárnak továbbhaladni a fenti úton annak érdekében, hogy a Mohács elõtti Magyarországra vonatkozó levéltári anyagot e két gyûjteményben tovább bõvítse és bevonja a két gyûjtemény állományába és gépi nyilvántartásába?

Az állománygyarapításnak immár sürgetõnek mondható tere volna a nyomtatásban megjelent Mohács elõtti iratok számbavétele. Amelyik kiadott oklevél már megvan a két gyûjtemény valamelyikének állományában, annak megfelelõ mezõjébe bevinni az adatot, hogy az oklevél hol jelent meg nyomtatásban. Ha nincs állományban, és eredetije nem kutatható fel, úgy a kiadott szöveget állományba venni és adatait gépre vinni.

Hasonló módon lehetne eljárni az utolsó keltezés szerint idõrendezett múzeumi, de más országos levéltári fondok anyagában is levõ, Mohács elõtti átírások feltárásával és eredetijük vagy fénymásolatuk állományba vételével. Ide lehetne sorolni a múlt századok nagy másolatgyûjteményeinek azóta elkallódott vagy elpusztult szövegeit is.

A DF esetében a vatikáni levéltárban megkezdett feltárást és mikrofilmezést kellene folytatni, de még Bécsben is volnának ilyen szempontból megvizsgálandó levéltárak, illetõleg levéltári fondok.

Az Országos Levéltáron kívül õrzött antemohácsiana feltárásának és az azt követõ állománygyarapításnak hasznos, a magyar és más érdekelt levéltárosok és középkorkutatók számára egyaránt elõnyös együttmûködésre ezúttal szeretnék javaslatot tenni. A konkrét javaslat minden, a Kárpát-medencében lévõ levéltárra és olyan gyûjteményre érvényes volna, amely Mohács elõtti levéltári anyagot õriz, akár egy darabot, akár többet.

Az Országos Levéltár megküldené a partnernek jelentkezõ levéltárnak a DF fond/állag szerinti listáiból a jelentkezõ levéltárra vonatkozó részeket. Ennek alapján a levéltár meg tudná állapítani, van-e még a birtokában más, Mohács elõtt keletkezett levéltári irat/oklevél, és van-e olyan, amelyik – bár a DF jegyzékben szerepel – neki nincs meg.

A nyolcvanas években már történt egy ilyen irányú kezdeményezés, amely alátámasztotta, hogy ez nem csak elméleti lehetõség. Indoklásul és kiegészítõleg meg kell említeni, hogy az Országos Levéltár tizenöt olyan oklevélfényképet õriz, amelynek mikrofilmjei 1945 elõtt készültek az akkori Rózsahegyi Múzeum gyûjteményébõl, és egyik kerületi levéltárban sem sikerült eddig eredetijét megtalálni, vagy például Barabás Samu egykor a Székely Nemzeti Múzeumban õrzött, a második világháborúban elpusztult gyûjteményének középkori okleveleirõl is megvannak a fényképek.

Ennek az ötletnek a kidolgozása során még végig lehetne gondolni, hogy a DF-ben levõ egységek eredetijét õrzõ levéltárak milyen gépi adatsorokat, listarészeket tudnának hasznosítani saját középkori anyaguk kezelésében, kutatásában.

Úgy gondolom, hogy az Országos Levéltár két Mohács elõtti gyûjteményének állománygyarapítása még nem fejezõdött be, és nem olyan hibátlan ez a két gyûjtemény és segédletrendszere, hogy azon nem lehetne és nem kellene javítani. Vivant sequentes.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék