Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1996/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 3-4.füzet

Dr. Kós Károly (1919–1996)

1996 februárjában elhunyt dr. Kós Károly, a romániai magyar néprajztudomány legmarkánsabb személyisége.

1919-ben született az építész-író-politikus Kós Károly gyermekeként. A szülõi házból a transzszilvanizmus szellemét hozta örökségül, eszmélése periódusának törekvéseibõl pedig a társadalomismereten nyugvó társadalomalakítás gondolata ragadta meg, melyet a 30-as évek társadalomkutatói – így a Gusti-féle román szociológiai iskola képviselõi, a magyar népi írók, akárcsak az Erdélyi Fiatalok –  a zászlajukra tûztek. A történelem alakulása, a munkássága idõkeretét jelentõ kommunista diktatúra azonban az önszervezõdés aktív formáinak nem kedvezett, s a társadalmi munkamegosztásban az alkotó értelmiségieknek amúgy is éppen elég volt a maguk szakterületét mûvelni. A kisebbségi körülmények közepette energiáik maximális mozgósítását, pályájuk tartalmas, felelõsségteljes megélését egyszersmind a szülõföldhöz való hûségként, közösségszolgálatként értelmezték. Kós Károly néprajzkutatói munkásságát is ez az erkölcsi tartás vezérelte.

Néprajzkutatóvá válását a történelem fordulatának köszönhette, hiszen éppen 1939–1944 közt volt egyetemi hallgató, s így egy év elvégzése után saját költségén átiratkozhatott a teológiáról a Kolozsváron újrainduló néprajz szakra. Mivel a háborúban több társa elpusztult, eltávozott vagy szakmát változtatott, 1945-ben, Viski Károly és Gunda Béla tanítványaként, doktori diplomával a zsebében, magányosan kellett felvállalnia a romániai magyar néprajztudomány hivatásszerû képviseletét, s ez növelte felelõsségérzetét. Hasonló képzettséggel ekkor csak Faragó József rendelkezett, aki a folklórnak kötelezte el magát. Ezért is, no meg állásának és érdeklõdésének köszönhetõen fordult figyelme az anyagi kultúra irányába.

Rövid egyetemi oktatói pálya után nyugdíjazásáig az Erdélyi Néprajzi Múzeum muzeológusa, majd osztályvezetõje volt. Innen vezette az Akadémia megbízásából az 1950-es években a magyar népmûvészet kutatására szervezett csoportos kászoni, szilágysági, Kis-Küküllõ menti, moldvai csángó és torockói gyûjtõutakat, melyek eredményei bõ két évtized múltán láttak nyomdafestéket. (Illetve a torockói még ma sem.) Puritán erkölcsû ember és tudós volt, nem szerette az ügyeskedést, nagyzolást, üres beszédet. Értelmét és mûvészi hajlamát is a tudomány szolgálatába állította: több száz rajza úgy volt esztétikus, több tucat szakkiállítása úgy fantáziadús, hogy mögülük ne Kós Károly, az alkotó látszódjék, hanem a bemutatandó jelenség kapjon minél teljesebb értelmezést. 

A muzeológusi munka személytelenségébõl mintegy 300 szakcikke, közleménye, 7 önálló és 4 másokkal közös kötete emelte ki. E mennyiségileg hatalmas szakírói munkásság tematikailag is meglehetõsen széles körû. Egyfelõl az erdélyi néprajzkutatás múltja és jelene érdekelte: elõdei, Orbán Balázs, Herrmann Antal, Fenichel Sámuel, Bíró Lajos, Orosz Endre életmûvét számba véve sajnálattal észlelte a folyamatosság hiányát. Kortársai, Haáz Rezsõ, Vámszer Géza, Debreczeni László és Tarisznyás Márton életmûvét méltatva pedig azt érezte át, hogy a tudomány mûködéséhez szükséges egyéni erõfeszítések mennyire fontosak és mégis mennyire elégtelenné teszi õket az elszigeteltség.

Több tanulmányban foglalkozott a múzeumi munkája során felmerülõ kérdésekkel. A múzeumot komplex kutató- és nevelõintézetként fogta fel. Kikísérletezte és ismertette a konzerválás helyi körülmények között, pénz- és anyaghiány esetén is járható útjait, kifejtette a gyûjtemények és a szabadtéri részleg megszervezésével, fejlesztésével, értékesítésével kapcsolatos álláspontját. A jelenségekre volt kíváncsi, nem csak a puszta tárgyakra, együtteseket gyûjtött, nem elszigetelt dokumentumokat.

Számos múzeumi gyûjtemény feldolgozását vállalta: feltérképezte az erdélyi faekék, guzsalyok, ivócsanakok, kandallók és kályhacsempék táji típusait, vizsgálat alá vette a népi tárgykészletet, arra keresve a választ, hogy milyen feltételek szükségesek a kulturális javak terjedéséhez, helyi változataik kialakulásához. Az anyagi mûveltség csaknem valamennyi területén végzett esettanulmányokat, s különösképpen vonzották a kutatatlan vagy alig kutatott magyar néprajzi tájak és témák (bár néhány tanulmányt a román és szász népi kultúráról is írt).  Igy a kosarazó juhászat, a bivalytartás, a kõfaragás. Ismeretlen (ácsolt és festett) bútorkészítõ, szûcs-, vasmûves- és fazekasközpontokat tárt fel, viseleteket írt le, tanulmányozta számos erdélyi táj települését és népi építészetét. A tárgyak földrajzi és történeti összefüggései csakúgy érdekelték, mint alakulásuk története, melynek láncszemeit konkrét darabokon vélte felismerni. Összefüggést tételezett fel pl. a csángók lepelszoknyája, a kalotaszegi muszuly és a szoknya közt. Megfigyelte, hogyan szolgálja a forma a funkciót és esetenként nyomon követte a funkciók változásait is. Általában a jelenségek alakulását meghatározó okokat nyomozta: ezért figyelt az ember és természet, ember és ember viszonyára, a társadalmi kontextusra.

A tárgyakon túl az emberek élete érdekelte. A népmûvészet szerelemmel és halállal kapcsolatos mûfajainak, a táji munkamegosztásnak és árucserének, a nemzetségi szervezet emlékeinek, a közösségi élet intézményeinek, a lakodalom szervezését meghatározó tényezõknek, a pihenés és munka összefüggéseinek, a munkaszervezeti formák társadalmi hátterének szentelt terjedelmes tanulmányai a magyar társadalomnéprajz jelentõs teljesítményei. Tanulmányokban ecsetelte a történeti források néprajzi kutatás számára kínálkozó lehetõségeit. Csak sajnálni lehet, hogy úttörõ kezdeményezései oly késõn láttak nyomdafestéket, veszítve újszerûségükbõl. A kérdés természetéhez igazított módszerét, szemléletét õ maga „komplexnek" nevezte. A klasszikus módszereken túl kacérkodott a szemiotikával is, a strukturalizmusról pedig az volt a véleménye, hogy lényegét tekintve a magyar néprajztudományban több elõzménye is van és a komplex szemléletnek egyik alkotó eleme. Az antropológia kortárs problémafelvetéseit már nem tudta értékelni.

Kós Károly meg volt gyõzõdve róla, hogy az értelmiségi ember számadással tartozik a társadalomnak, a közösségnek. Úgy érezte, kötelessége megosztani tudását. Az önmegvalósításon túl ez a meggyõzõdés vezérelte, amikor munkái publikálásán fáradozott. A népi tudást az anyanyelv egyik formájának, az önkifejezés részének tekintette, s ennélfogva a néprajzot önismereti tudománynak. „A mûszaki tudományos forradalom sodrásában szédelgõ mai ember számára a néphagyományok feltárása segítséget nyújt a szülõföldre és közösségre találásban, a szakosodott világunkban értetlenül álló pedig a népi kultúra mélyebb rétegeiben eredeti összefüggéseket feltáró kulcsokra találhat" – fogalmazta meg egyik interjújában, 1977-ben. A népismeret e funkcióit a hatalom is megsejtette, s éppen mert irtózott a szerves közösségektõl, tiltakozott sokáig a „narodnyicizmus” e formája ellen. Nem volt véletlen, hogy Kós Károly a Mihez kezdjünk a természetben? c. kötetével próbálkozott elõször: másfél évtizedes kísérletezés után azért tudta 1968-ban ezzel megtörni a jeget, mert e könyvében az elemi tudás egyetemes voltát és minden ember számára kézenfekvõ hasznosságát ecsetelte. Nem sokra rá a hatalom mégis megbarátkozott a folklorizmus gondolatával, mert ebben látta a tömegek jókedvre derítésének egyik megengedhetõ formáját. Ez a kontextus megnyitotta az utat a magyar néprajzi könyvek kiadása irányába. Kós Károly, mindenkori céltudatosságának, szívósságának, a nehéz körülmények közti kitartásának köszönhetõen,  ki tudta használni a konjunktúrát: 1971–1984 között négy önálló és négy társszerzõkkel írt kötete jelent meg, valamint az általa kezdeményezett, majd Faragó Józseffel közösen szerkesztett Népismereti Dolgozatok c. évkönyvnek öt kötete. Így valóban sikerült hozzájárulnia a nemzetiségi önismeret ápolásához. A romániai magyarság érdeklõdést mutatott a tetszetõs kivitelezésû néprajzi könyvek iránt, melyek az identitásápolás más formáinak lehetetlensége közepette pszichikai többletértékkel is telítõdtek. Tanulmányköteteit szerzõjük egyszersmind mintául szánta az önkéntes búvárkodáshoz kedvet kapó és a tollforgatással is próbálkozó vidéki értelmiség számára. Így közvetve és közvetlenül is, a Népismereti Dolgozatok szerzõit levelezéssel felkutatva, nekik témákat sugallva és felvázolva, majd az elkészült dolgozatok szövegét korrigálgatva, megszervezte és irányította az önkéntes gyûjtõk néprajzkutató munkásságát. A sors fintora, hogy a Népismereti Dolgozatok szerzõibõl a fiatalok által verbuvált Kriza János Néprajzi Társaságot – betegsége okozta rugalmatlansága miatt – már nem tudta derûs szívvel fogadni, s ezáltal élete utolsó éveiben önmagát kiszorította  több évtizedes vezetõ szerepébõl. A visszavonulásából fakadó veszteségeket a néprajztudomány mai intézményei csak kellõ távlatból fogják tudni felmérni.

    Kós Károly magyar és román tudományos fórumokon egyaránt sokra értékelt és magas kitüntetésekkel, tudományos tagságokkal elismert munkássága erdélyi magyar tudományosságunk fontos teljesítménye. Mûvei nélkülözhetetlenek a jövendõbeli néprajzkutatás számára.  

Gazda Klára

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék