Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1996/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 3-4.füzet

Kiss András: Források és értelmezések

Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1994. 488 lap

 Ha a levéltárosok az egykori gyermekjáték módjára mesterségük címerét választanák meg, a régi jelkép, a sötétben világító s önmagát elfogyasztó gyertya illene hozzájuk, amit a felvilágosodás idején így foglaltak versbe: „Mint az égõ fáklya, mely setétben lángol, / s magát elemésztve másoknak világol.” A levéltárosok életmûvének nem jelentéktelen része ugyanis névtelenül épül be a történetkutatók munkáiba, s csak az elõszóban lerótt pár soros köszönet utal azokra az eligazításokra, anyagismertetésekre, amelyekkel az oklevelek, iratok õrzõje jelentõsen hozzájárult a kutatás sikeréhez. Ez néha rezignált hangú emlékezésre készteti az évtizedekig munkálkodó levéltárosokat, mint tette ezt a szakma erdélyi nesztora, Kelemen Lajos is élete végén: „Jó emlékezõtehetségemmel nagyon sokszor megkönnyíthettem és meggyorsíthattam a levéltári kutatók munkáját. Jól készült szakértõknek szívesen rendelkezésére bocsátottam olyan anyagot és gyûjtésemet is, melyet magam is közölhettem vagy feldolgozhattam volna. Mert meggyõzõdésem, hogy a magyar tudományosság elõhaladását így önzetlenül a köz javára jobban lehet szolgálni. [...] Az én életem a mások ügyének szolgálatában aprózódott el és veszett el.”

Hasonló meggondolások vezették jó négy évtizednyi munkássága idején Kiss Andrást, a kolozsvári Állami Levéltár immár nyugalmazott levéltárosát is. A magyar történettudomány különféle állampolgárságú mûvelõi közül igen sokan – köztük a recenzens is – köszönettel tartoznak neki a szakszerû és alapos eligazításért, csak általa elérhetõ források kijegyzeteléséért, a mindenkori önzetlen segítõkészségért. Mindezek alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy az 1994-es évszámot viselõ, de valójában 1995 tavaszán megjelent kötete (és a remélhetõ következõk) korántsem tartalmazzák teljes életmûvét.

Amit a levéltárosi munka jellegzetességeirõl fentebb írtunk, az e foglalkozás korszerû meghatározása fényében is igaz marad. Századunk tudományrendszerezése ugyanis nemcsak a levéltári anyag õrzését, rendezését és a kutatók rendelkezésére bocsátását teszi a levéltáros feladatává, hanem az egykori iratképzõ szervek hivatal- és intézménytörténeti bemutatását is, hozzákapcsolva a levéltárak történetének feltárását. Önálló, saját terminológiával rendelkezõ tudományággá vált az az archivisztika, levéltártudomány, amely természetesen sok szállal kapcsolódik a történettudományhoz, de a közigazgatás-tudományhoz s az informatikához is. Mûvelõi elsõsorban a levéltárosok, akik történészi vagy jogászi elõképzettségüktõl függõen választják egyik vagy másik ágát. Véleményünk szerint a foglalkozásukat hivatásnak tekintõ levéltárosok akkor érezhetik a jól végzett munka örömét, ha életmûvükben a történészek segítése, a levéltártudomány mûvelése és saját történetkutatási munkásságuk kellõ egyensúlyban van.

Kiss András elõttünk fekvõ kötete arról tanúskodik, hogy szerzõjének sikerült ezt megvalósítania. A Levéltár-, jog- és hivataltörténet címet viseli az elsõ rész, amelynek három tanulmánya e tudományágak Erdélyhez kötõdõ, új adatokat feltáró korszerû eredményeit hozza. Kolozsvár levéltárának a kezdetektõl a XVIII. század végéig húzódó története most bõvített alakban kerül a szakmai közönség elé. Méltán emeli ki a szerzõ e folyamatból Diósi Gergely 1582–1596 közötti levéltárrendezõ nótárius vagy ugyane munkát végzõ Páll Sámuel fõbíró (XVIII. sz.) nevét. Az erdélyi vármegyék egyik sajátos bírói szerve, a filiális szék vagy fiúszék kialakulását feltáró tanulmány joggal hangsúlyozza, hogy az ilyen hatóság- és hivataltörténeti értekezések nélkülözhetetlen eligazító ismereteket nyújtanak a történetkutatók számára is. Ismerve a hivatal hatáskörét, szervezetét s annak változásait, gyorsan eldönthetik, hogy fönnmaradt iratanyagában remélhetnek-e témájukra vonatkozó forrásanyagot. Érdekes jogtörténeti adalékkal szolgál a Halálból megváltott võlegény címû közlés, amely a középkori eredetû jogszokás (a fiatal halálraítélt kegyelmet kap, ha egy leány házastársul kéri) erdélyi gyakorlatát mutatja be a XVII. századi példákon, részletesen is elõtárva egy kolozsvári esetet.

Kötete következõ részében Kiss András helytörténeti dolgozatokat tesz közzé; többségük az otthonául választott város, Kolozsvár egykori mindennapjainak történéseit, jellegzetes házait és személyiségeit idézi fel. A kincses város levéltárának alapos ismerõje bõven merít a forrásszövegekbõl, így az olvasó elõtt szinte megelevenednek a kolozsvári Torony, a városi börtön lakói vagy a végtisztességet egymásnak megadó s a „jámbor életet” közösségileg ápoló kalandos-társulatok tagjai. Épp a kalandos-társulatok (századokig több ilyen is mûködött) szövevényes története és eléggé zavaros történeti hagyományai igénylik a források között biztonsággal eligazodó helytörténész tisztázó munkáját. A „Biasini” névben egy neves ház, a Petõfinek is szállást nyújtó egykori vendégfogadó s az azt létrehozó olasz vállalkozó és gyökeres kolozsvárivá vált utódai kelnek életre a polgárosodás korát élõ város színpadán: Gaetano-Kajetán fogadót bérel, majd építtet, utasszállító gyorskocsi-vállalatot alapít Pest és Bukarest közötti közlekedésre, majd fiai vendéglõket bérelnek, s Petõfi utcai szállodájuk az elsõ világháború utánig mûködött. Hogy e milánói eredetû család mennyire meggyökeresedett a kincses városban, arra az is példa, hogy egykori fûszerüzletükrõl a régi kolozsváriak még ma is Biasini-sorként emlegetik a Fõtér északi oldalát.

Jelentõségének megfelelõen a kötet két írása is foglalkozik Közép-Európa legrégibb temetõjének, az 1585 nyarán megnyitott Házsongárdnak a történetével. Létesítésekor a sövénnyel kerített, címeres kapuval ellátott temetõkert a bõven idézett tanácsi jegyzõkönyvi beírások szerint a városi lakosság, „mind szegény és gazdag személy válogatás nélküli” utolsó nyughelyéül szolgált. Régi kövei szemünk elõtt pusztulnak el, csak véletlen szerencse hoz  elõ egykori síremlékeket. Így bukkantak rá 1972 nyarán temetõi mûemlékvédelmet gyakorló egyetemi hallgatók (Varga Árpád és e sorok írója) Felten Waida 1599-bõl származó sírjelére. Kiss András kutatásai aztán bizonyságát adták annak, hogy a „régészet” és epigráfia nyújtotta adatokat a városi levéltár írott forrásai hasznosan egészíthetik ki a múlt minél sokoldalúbb és részletesebb feltárása végett.

Arról, hogy a város munkás hétköznapjait megvidámító ünnepekrõl is mennyire életszerûen írnak a törvénykezési jegyzõkönyvek, az 1582. esztendõ regélõ vasárnapján a Király utcában történtek tanúskodtak. A tiltás ellenére a valóban beszélõ nevû Rengõ Anna, harminc év körüli pogácsasütõ asszony férfiruhába öltöztetett bábbal farsangolt, amikor egyik haragosa, Ígyártó György (ki tudja, mi okból?) megfogatta s a bíró elé vitette. Tanúik vallomásaiból aztán kikerekedik az évente tiltott, de mégis folytatott farsangolás gyakorlata, az asszonyok öltözete (Anna a rengõ szoknya fölött bõ palástot viselt), az emberi indulatok összecsapása.

Kiss András helytörténeti kutatásai azonban nem korlátozódtak Erdély fõvárosára. Ó- és Újtorda, e két ikerváros XVI–XVII. századi viszonyát tárja fel az egykori helyzetet vizsgáló tanúvallatási jegyzõkönyvek nyomán, a legfontosabbat a tanulmány függelékében közölve. A szilágysági mezõváros, Zilah ugyane korbeli történetének felvázolására azért vállalkozhatott, mivel a város levéltárát sokáig Kolozsvárott, az Állami Levéltárban õriztették, innen nyert adatait azonban bõségesen kiegészítette a kolozsvári ólevéltárból meg a földesurak és a céhek levelesládáiból származó forrásokkal.

Mûvelõdéstörténeti tárgyú tanulmányaiban Kiss András Szenczi Molnár Albert kolozsvári pártfogója, Viczey Máté alakját eleveníti meg, Gheorge Sincainak a középkorias krónikaírástól a korszerû forrásgyûjtésig jutó tudományos pályáját elemzi, Samuel von Bruckenthal erdélyi gubernátor, könyvtár- és múzeumalapító személyiségét méltatja.

Példamutató pontosságú forrásközlései közül a mentalitástörténet iránt érdeklõdõ igazi csemegéje a váltott gyermek 1803-beli, Aranyosgyéresen történt babonás elégettetésérõl szóló irategyüttes, amely a „szelíd”, azaz kínzás nélküli tanúvallatások jegyzõkönyveitõl kezdve a fiúszék ítéletéig s a vármegye véleményéig terjedõen rögzíti az eseményeket. Hájekné Györgyfy Róza asszonynak a szamosújvári Örmény Múzeum kézirattárából származó önéletírása a korabeli romantikus kalandregényeket is felülmúlja. Erzsébetvárosi születésû szerzõje ugyanis az 1848-as szabadságharc idején honvédruhában katonáskodott férje mellett, Olaszországban és Angliában élt mint bába, megfordult Szmirnában és Konstantinápolyban, betegkísérõként megjárta Ausztráliát, Egyiptomban is járt, majd õsei szülõföldjét, Örményországot is fölkereste. Önéletrajzának közreadója természetesen nem vállalkozott e párját ritkító életút hitelességének vizsgálatára, a korízlést is tükrözõ irodalmi alkotásként bocsátotta útjára a szöveget.

Szokás mifelénk a történelmet hivatásszerûen mûvelõk gyûjteményes köteteibe az általuk jegyzett könyvismertetéseket is beválogatni. Nem itt a helye, hogy ezen eljárás indokoltságáról vagy fölöslegességérõl szóljunk, annyit azonban máris megállapíthatunk, hogy az a fajta recenzió, amelyet Kiss András mûvelt/mûvel, nem válik avíttá a megjelentetõ folyóirat könyvtári porosodásával. Az ismertetésre kerülõ mû olyan szintû értékelését, a szerzõ életének, munkakörülményeinek vázolását, a munka oly maradandó tudománytörténeti elhelyezését nyújtja, amely a kötetet mintegy kiegészítõ, a kutatást elõmozdító tanulmánnyá bõvül.

Kötete hátlapján a kézirat sorsáról vall a szerzõ jelezve, hogy az 1985-ben lezárt szöveg a „nem létezõ” cenzúra nagyon is hatásos tiltása miatt nem jelenhetett meg, sikerült viszont visszaszereznie a testes kötet kéziratát. Amikor a kiadói viszonyok változtával a nyomdába adás újból esedékessé vált, minden igazítás nélkül adta át a Kriterionnak. Történeti források alapján dolgozott s értelmezésükért akkor is vállalta, ma is vállalja a felelõsséget. Mai olvasója nem is talál semmi zavarót ezekben az írásokban, a recenzensnek is csupán egy megjegyzése lenne: Mihai Viteazul nevét 1990 után nyugodtan használhatta volna a szerzõ is a magyar szakirodalomban meghonosodott Mihály vajda alakban.

Végül csak annyit, hogy a kötet ízléses borítójának reménykeltõen tavaszias zöld színe biztassa azzal a szerzõt és az olvasóközönséget, hogy további könyvek kéziratai kerülnek át íróasztaláról a kolozsvári nyomdák szedõtermeibe és a könyvesboltok pultjaira.

Sipos Gábor

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék