Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1996/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 3-4.füzet

Palkó Attila: Magyaró. Egy felsõ-marosmenti falu évszázadai

Kriterion Könyvkiadó. Bukarest 1995. 188 lap

 1990 után örvendetesen megszaporodtak a helytörténeti monográfiák, például egy-egy évforduló kapcsán munkaközösségek vagy egyéni kutatók felkérés nyomán írták meg az illetõ helység történetét. Így jelent meg 1992-ben a Backamadaras 600 éve c. 208 lap terjedelmû kiadvány Pál-Antal Sándor szerkesztésében. Gyakoribb azonban, hogy egy-egy falu vagy kistáj szülötte évtizedekre terjedõ kutatómunkával tárja föl szülõföldje múltját, s az eredményeket tanulmányba vagy könyvbe foglalva nyújtja át az olvasónak. Az EME két helytörténeti pályázatának sikere is tanúsítja, hogy a szülõföld iránti szeretetnek ilyen tudományos értékekben is gazdag megnyilvánulásai korántsem vesztek ki társadalmunkból.

Palkó Attila 1995 õszén nyomdafestéket látott falumonográfiája ez utóbbi csoportba tartozik. Magyaró szülötte, a kiváló régész és történelemtanár helytörténeti kutatásait diákkorában, az 1940-es években kezdte és a levéltári-könyvtári búvárkodásnak nem mindig kedvezõ évtizedekben is szívósan folytatta. A most elõttünk fekvõ kötet a hosszú gyûjtõmunka eredményeinek csupán egy részét tartalmazza: a Palkó által szervezett gyûjtõk (Gálffy Mózes, Jagamas János, Szentimrei Judit, Faragó József, Zsigmond József, Portik Irén) tájnyelvi, népzenei, népmûvészeti kutatásai korábbi közleményekben, kötetekben kerültek az olvasóközönség elé.

E kötetében Palkó Attila arra vállalkozott, hogy Magyaró történetét a Felsõ-Maros mente környezõ falvainak (Disznajó, Holtmaros, Marosvécs, Felfalu, Beresztelke, Kisfülpös, Nagyfülpös, Tancs, Unoka, Vajdaszentivány, Toldalag és Abafája) keretébe ágyazva a kezdetektõl 1850-ig mutassa be. A tájegység földrajzi-földtörténeti leírása nyomán (Szász András szintén magyarói származású geológus adatai alapján) az olvasó elõtt megelevenedik az a természeti környezet, amely a magyarói emberek életét századok óta meghatározta.

A könyv elsõ része a történelem folyamatának a Felsõ-Maros mentére elható zajlását vagy apró hullámverését tárja elénk. Korán kezdõdött itt a történelem, hiszen Maroshévízen a paleolitikum emberének eszközeire bukkantak, s a neolitikumbeli Körös-kultúra hordozói is eljutottak e tájra. A bronzkor és a vaskor különféle kultúráinak tárgyi emlékei szintén elõkerültek szórványleletként vagy ásatások során. A római hódítás határvidéke húzódott e tájon, a marosvécsi kastélykertben találták meg a határvédelmet biztosító castrum nyomait, Beresztelkén és Szászrégen mellett pedig római edénytöredékek és éremleletek bukkantak elõ. A népvándorlás korából avar, szláv, hun lakossághoz köthetõ leleteket tárt fel eddig a kutatás.

A magyar honfoglalás és államalapítás aztán hosszú századokra állandó kereteket biztosított e táj emberi életének. Szerzõnk megállapítása szerint „a feudális magyar állam hatalmát e területre valószínûleg a 11. század folyamán terjesztette ki”, Marosvécs és Görgényszentimre központtal két nagy kiterjedésû királyi váruradalom jött itt létre a középkori Torda megye keleti részén. A magyarság betelepülése a 11–12. századra tehetõ. A vidék etnikai képének alakulásához az itt talált szlávok, a királyok által telepített úzok és besenyõk, a 13. század közepétõl a szászok, egy évszázaddal késõbb pedig a románok járultak hozzá.

Magyaró és közvetlen környéke középkori történetérõl szólva Palkó megállapítja, hogy e helységek fejlõdését a 13. század elejétõl a Bánffy-nemzetség határozta meg mint fõ birtokos. E nemzetség tagjainak nevéhez fûzõdik Mentõvár, a magyarói és disznajói erõdített kastély építése.

Az erdélyi fejedelemség idején a lutheri és kálvini reformáció befogadása hozott újat a felsõ-marosmenti falvak egyházi életében. Basta pusztításainak és Ali basa járásának szomorú következményeit a késõbbi összeírások adatai alapján részletesen sikerült bemutatni. A Rákóczi-szabadságharc itteni eseményeire Bánffy László és Wesselényi István írásai vetnek fényt. A 18. században megszaporodó urbáriumok alapján tárhatta fel a szerzõ a falvak gazdasági viszonyait, a súlyosodó adóterheket, az eladósodást. Természeti katasztrófák is nehezítették az életet, Magyarón 1803-ban tûzvész pusztított, két év múlva pedig a Maros áradása okozott károkat.

A kötet második, Gazdaság és társadalom címet viselõ részében elõbb a nemesi birtokosokat és a birtokviszonyokat tekinti át a szerzõ. A Bánffy-birtokosok mellett a 16. századtól más nemescsaládok is szereztek részt Magyarón; a 18. század végén már 26 bebíró családot jegyeztek föl. A szerzõ a családi levéltárak gazdag forrásanyagát feltárva részletesen bemutatja a nemesi udvarházat és tartozékait, a majorsági birtok szervezetét, gazdasági tevékenységét és jövedelmeit. A jobbágyok mindennapi életére vonatkozóan ugyane források szolgáltatnak értékes adalékokat. Ezek nyomán állapította meg Palkó, hogy e tájon a földmûvelés mellett az állattartás hangsúlyos szerepet kapott a gazdasági tevékenységben. Ennek kedvezett a havasalji táj. Ugyancsak sajátos megélhetési forrást jelentett a 18. század közepétõl a Maroson folyó tutajozás. Táblázatos formában tárja elénk a szerzõ a jobbágyok birtokviszonyainak változását a 18–19. századi összeírások alapján.

Népesedés és oktatás címet visel a harmadik rész, amelynek elején a faluképpel, annak történeti kialakulásával ismertet meg Palkó Attila, sorra véve a magyarói utcák kialakulását, a középkori (ma református) templom építését, a nemesi udvarházakat. Az ortodox románok fatemploma a 18. század elején épült (helyébe 1824-ben emeltek téglaépületet), a görög katolikusoké a század végén. A falu népesedési viszonyait a jobbágyösszeírások és a népszámlálások adatai nyomán vázolja, elemezve a 19. század eleji tömeges betelepülés okait.

Különös figyelemmel olvasta a recenzens a helybéli oktatás történetérõl szóló fejezetet. Magyaró abban a szerencsés helyzetben van, hogy a reformáció korában kiteljesedõ népoktatás helyi munkásának nevét már 1587-bõl ismerjük: „Mihaly deak Marosvasarhelyi, mogioroi scholamester”. A következõ századból csak két tanító nevét ismerjük még; a tanítói fizetésre, az iskolaházra vonatkozóan a vidék más falvaiból is kevés adat maradt fenn. Többet tudunk az oktatás módjáról, az iskolaház felszerelésérõl az 1783-tól fennmaradt magyarói kurátori számadások és az esperesi vizitációs jegyzõkönyvek adatai alapján. Ami az iskolalátogatást illeti, Palkó az 1800–1846 közötti évekrõl készített táblázatos kimutatása szerint Magyaró vezetett a vidék öt faluja között, de még itt sem tett ki az iskoláskorúak 6%-ánál többet.

A munka negyedik részében az 1848–49-es forradalom és szabadságharc felsõ-marosmenti eseményeit tárja elénk a szerzõ, majd a Függelékben nagyar nyelvû 16. századi okleveleket, valamint Magyaró 17–18. századi összeírásait közli.

Külön ki kell emelnünk a kötet gazdag illusztrációs anyagát: fényképek és rajzok örökítik meg a vidék különféle vallású templomait, a régészeti leleteket, a kastélyokat és udvarházakat. Némelyik kép már történeti forrássá nemesedett, mivel az ábrázolt épületet lebontották. Így maradt meg a magyarói barokk stílusú régi parókia képe, udvar felõli részérõl sematikus rajz is készült. Nem maradtak ki a jellegzetes magyarói és környékbeli háztípusokat bemutató képek sem; a temetõk fejfáinak változatos szimbólumait rajzokban szemlélhetjük. Igen gazdag a népviseletet bemutató, esetenként századunk elejérõl származó képanyag. Egyetlen rajz feliratához fûznénk bíráló megjegyzést: a deres, pellengér, kaloda képe a „jobbágykínzó eszközök” címet viseli, holott e szerszámok valójában nem az összes jobbágyok, hanem a nem nemes rendû gonosztevõk megbüntetésére szolgáltak egykor.

Tudjuk, hogy a kötet kézirata már a nyolcvanas években készen állt, s nem a Kriterion Könyvkiadó jóindulatán múlott, hogy akkor nem jelenhetett meg. Mostani közrebocsátásáért csak elismerés illeti a kiadót, azonban a nyomdába adás elõtt jó lett volna alaposabban átfésülni a kéziratot. A „Kolozsvár-Napoca” elnevezés pl. kötelezõ volt a megíráskor, de az 1995-ös megjelentetés elõtt nyugodtan el lehetett hagyni. Tízosztályos iskolát emleget a szerzõ, ez az oktatási forma azonban 1990-ben megszûnt. Magyar szövegben Mihály vajdát vagy Vitéz Mihályt írunk, a korábban kötelezõ román nevet át kellett volna javítani.

A rövidítésjegyzékben igazítandó az, hogy a görgényi református egyházmegye vizitációs jegyzõkönyve a szászrégeni református egyházközség gyûjtõlevéltárában volna: valójában az illetõ egyházmegye levéltárában található, amelyet jelenleg a szászrégeni parókián õriznek.

Csak apróságokra vonatkozó kritikai megjegyzéseink is tanúsítják, hogy Palkó Attilának a falutörténetet a vidéktörténetbe ágyazó munkája helytörténeti irodalmunk nyeresége, nem utolsósorban azért, mert e táj múltjáról mind ez ideig nem készült a Szolnok-Doboka vagy a Szilágy vármegyééhez hasonló monográfia. Végül a recenzens csak azt kívánhatja, hogy a szülõföldje iránti szeretetét és háláját évtizedes kutatómunkával és méltó könyvvel lerovó Palkó tanár úr példáját sokan kövessék.

Sipos Gábor

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék