Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1996/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 3-4.füzet

Serlegbeszéd Jakó Zsigmond nyolcvanadik születésnapján[1]

Három jel állítására kaptunk parancsot az Idõtõl ebben a most már õszre hajló 1996-os esztendõben.

Az elsõ jel, mellyel a tudományok gyarapítását és eredményei megõrzését magára vállaló Erdélyi Múzeum-Egyesület az Idõ géniuszának áldozott, ünnepi elõadás formájában jelent meg. Ez évi rendes közgyûlésünket találtuk illõ alkalomnak, hogy ott ünnepélyes keretek között megemlékezzünk a millecentenáriumról, arról, hogy 1100 esztendõvel ezelõtt, a népvándorlás korának utolsó hullámában egy viszonylag kis létszámú, finnugor nyelvet beszélõ népi-nemzeti közösség tartósan megtelepedett a Kárpátok karéjában, a Duna–Tisza mentén. Hazát teremtett itt, beilleszkedett a nyugat-európai keresztény közösségbe, és legjobbjai révén azóta sem tesz egyebet, mint testi és lelki erejével igyekszik szintetizálni az eurázsiai térség – Kelet és Nyugat – regionális mûveltségbeli örökségét. Ünnepi közgyûlésünk felkért elõadója – akit ma itt körünkben nyolcvanadik születésnapján tisztelettel és szeretettel köszöntünk – egyenesen bravúrnak nevezte azt, ami 896-tól kezdõdõen máig velünk, magyarokkal történt. Reményét fejezte ki abban a tekintetben is, hogy ez a történelmi bravúr megismételhetõ, de csak úgy, ha Európa legpesszimistább népévé vált közösségünk szakítani tud az önrombolás gyakorlatával, és képes lesz nemzetként újraépíteni önmagát.

A második jel egy kõtábla volt. Kolozsvár közelébõl, Kalotaszegrõl vittük a Segesvár melletti Fehéregyházára, és a falu református temploma gótikus szentélye falára helyeztük el. A kõtáblára vésett tíz szóval emlékeztettük a ma élõket és az utókort arra, hogy a Petõfi Sándor haláláról elhíresült faluban, 90 évvel ezelõtt (1906-ban) született Szabó T. Attila, nyelvünk tudós kutatója.

A harmadik jel egy frissen nyomtatott könyv. Nyomdából kikerült elsõ példányáról olvasom fel a címlap szövegét: Emlékkönyv Jakó Zsigmond születésének nyolcvanadik évfordulójára. Ennek a könyvnek negyvennégy írásával a szakmabeliek: a barátok, a munkatársak és a tanítványok tisztelegnek a nyolcvanesztendõs Mester elõtt, azok, akiknek megadatott Vele együtt dolgozni, tõle tanulni, és akikkel vállalkozhatott az Erdélyi Múzeum-Egyesület feltámasztására.

Köszöntöm az Emlékkönyv körünkben megjelent szerzõit, és megkülönböztetett tisztelettel üdvözlöm azokat a román professzor urakat, akik tanulmányaikkal szerepelnek az Emlékkönyvben, most pedig személyes jelenlétükkel tisztelik meg Ünnepeltünket.

A közeli Biharból érkezett, de több mint fél évszázad alatt belsõ-erdélyivé honosodott történetkutató jeles évfordulójára gyûltünk egybe, annak a kutatónak a születésnapjára, akirõl elmondhatjuk, hogy már pályája korai szakaszában történetíró lett. Történetíróvá pedig az tette, hogy engedte személyisége szûrõjén átömleni azt a páratlan gazdagságú anyagot, melyet valamennyi mûve megépítéséhez összehordott.

Az egyetemes történetírás csúcsára emelkedett Tacitusról állítják az ókortudomány nagyjai, hogy elsõ alkotásában, a Iulius Agricola élete c. írásában már csírájában benne van a késõbbi nagy mûvek valamennyi jellegzetessége. Ünnepeltünk 24 éves korában, 1940-ben tette a magyar tudomány asztalára Bihar megye a török pusztítás elõtt címû elsõ könyvét. Ebben is benne találjuk mindazokat az erényeket, melyek a késõbbi mûveknek is sajátosságai. Hármat említek közülük: a tárgyhoz kötõdõ emocionális telítettséget, a rendteremtõ szenvedelmet és a programalkotó céltudatosságot. Az emocionális telítettség a tájhoz, a szülõföldhöz, a bihari kisvilághoz fûzõdõ szeretetbõl következett. A rendteremtõ szenvedelem a táj múltjára vonatkozó, fennmaradt információk apró részletekig menõ összegyûjtésében, megrostálásában és kritikai értelmezésében nyilvánult meg. A programalkotó céltudatosság mestere, Mályusz Elemér iskolateremtõ programja megvalósításában, illetõleg alkotó továbbfejlesztésében öltött testet. A választott út iránya jól betájolt és egy hosszú életen keresztül azonos: Jakó Zsigmond saját népe múltját egyetemes összefüggésekben, európai rendszerben vizsgálta. A fiatal kutató jóval a strukturalizmus születése elõtt rendszerben gondolkodott, a teremtõ embernek rendszerbe szervezõdõ energiáit és létrejött alkotásait tette ismereti tárggyá. Arra a kérdésre, hogy a történettudományban mi az igazság, a jelenségek létezésének a felfedezésével válaszolt. A fiatal kutató felfedezte a rendszerek szorító hatalmát, és kellõ egyensúlyt tartva argumentáció és narráció között, érzékeltetni tudta, hogy ebben a szorításban az emberi test és az emberi lélek miképpen igyekszik egyensúlyi helyzetbe kerülni. – Az elsõ mû méltó elismerésben részesült, a Magyar Tudományos Akadémia az akkori idõk legnagyobb történettudományi díjára, a Kõrösy Flóra-jutalomra méltatta. Két nagy tudós egyéniség: Szekfû Gyula és Mályusz Elemér, akik sok mindenben nem értettek egyet, abban a kérdésben megegyezett, hogy a háromévenként kiadásra kerülõ díjra Jakó Zsigmond könyve a legérdemesebb, háttérbe szorítva nagy nevû, idõsebb professzorok akkoriban megjelent mûveit.

Jakó Zsigmond mint medievista sajátította el a kutatás mesterfogásait és a múltat megidézõ tollforgatás mûvészetét. A jó történésznek állítólag a medievisztika iskoláját kell kijárnia, de leszûkíti Jakó Zsigmond életpályájának a dimenzióit, aki Õt csak középkorkutatónak tartja. Az Õ történetírói habitusát éppen az jellemzi, hogy általában az emberi univerzum foglalkoztatja, és a teremtõ ember természetrajzához keres magyarázatot. Korszakokat átölelõen faggatta az erdélyi történelem forrásait: a középkori jelenségek elemzése után a reformáció utáni idõk nagy konvulzióiról, a dézsma fejedelemkori adminisztrálásáról írva szólott az erdélyi papírmalmokról, majd pedig a hamuzsír-hutákról értekezve a késõbbi ipartörténeti kutatásokat is megszívlelendõ módszertani útmutatásokkal látta el. A laikus értelmiség történelmi szerepérõl szóló írásait méltatva, jogtörténészek mondták el, hogy meglátásai milyen jótékonyan hatottak a további kutatásokra. A híres erdélyi nyomdász, Misztótfalusi Kis Miklós munkásságának és a reá vonatkozó forrásoknak a kritikai vallatásával olyan technikatörténeti érdekességekre is fényt derített, hogy az erdélyi nyomdász nemcsak a könyvelõállításban, a betûmetszésben végzett úttörõ munkát, hanem a sokszorosításnak, a sztereotípiának is új eljárásait dolgozta ki. Batthyány Ignácról, a könyvtáralapító tudós erdélyi püspökrõl írt tanulmánya az erdélyi intézményteremtés sikereinek idõszerû üzenetét tolmácsolja. Az Emlékkönyvben megtalálható Jakó Zsigmond gazdag irodalmi munkásságának részletes könyvészete. Ebbõl kiderül, hogy fontos mondanivalója volt tudományos életünk e századi teljesítményeirõl is. Kelemen Lajosról, Szabó T. Attiláról, Entz Gézáról szólva a közvetlen elõdök és kortársak életmûvét vonta vizsgálódásai körébe, és vonta le munkásságukból azt a tanulságot, hogy csak „szívósan, erõs lélekkel” lehet maradandót alkotni.

Jakó Zsigmond mindannak a szakmabeli tudásnak a birtokában, amelyet a medievisztikának az elsajátítása során tett magáévá, végigpászmázta az egész történelmet.

De igazságtalanok lennénk, hogyha csak a magunk szûk világára szûkítenénk le kutatásai eredményeinek a méltatását, és nem emlékeztetnénk arra is, hogy pl. a szebeni román nyomdának a történetével, a szebeni elsõ román nyomdászati termék születése körülményeivel, Cipariu könyvgyûjtõ szenvedélyének a megrajzolásával, de a német kultúra erdélyi kivirágzásának, különösen a középkorkutatásban felmutatott eredményeinek a taglalásával milyen sokrétû és példásan erdélyi munkát végzett.

Szeretnék mindezeken túlmenõen a mûvelõdéspolitikusról is beszélni, aki elõször mint levéltáros mérte fel, hogy milyen mûvelõdéspolitikai jelentõsége van minden olyan történelmi emlék megõrzésének, amely írásban rögzíti egy-egy nemzedék, ennek a földnek a múltját. Azokban az idõkben, amikor dicsõség volt kastélyok udvarain máglyahalmokat rakni és ott perzselni fel középkori okleveleket vagy könyveket, õ olykor hátizsákban mentette a menthetõt. A levéltárak istápolója mellett szeretnék beszélni arról a szervezõrõl, aki idõs korában szükségszerûen élére állt a tudománnyal foglalkozó erdélyi magyarok maroknyi csapatának, azoknak, akik arra vállalkoztak, hogy 1989 után újrateremtsék, haló poraiból föltámasszák az Erdélyi Múzeum-Egyesületet.

Ünnepeltünk félretette folyamatban lévõ nagy munkáit. A kolozsmonostori irományok két vaskos kötetének korrektúrájával végezve késõbbi idõre halasztotta az erdélyi vajdai intézményrõl és a vajdákról készülõ monográfiája befejezését, az Árpád-kori királyok idején keletkezett erdélyi oklevelek gyûjteményének kiadását. Vállalta a könyvcipeléstõl kezdve a fáradságos utazásokig az intézményteremtésnek minden nagy és apró munkáját, olyanokét is, melyekkel nem Neki kellett volna veszõdnie, de Õ mindenféle munkát elvégzett, amelyrõl úgy érezte, hogy azzal közszolgálatot tesz.

Mindezt hálásan köszönjük Neki.

Amint látják, elõttem a szépen terített asztalon ezüst serleg áll. Rajta a felirat: „Gróf Mikó Imre serleg 1932”.

Nehéz évek után, amikor az EME és a román állam közötti viszony úgy-ahogy rendezõdött, amikor Wass Otília hagyatékának birtokbavételével az Egyesület anyagi helyzete is megszilárdult, nagy sikerû vándorgyûlésnek adott otthont Nagybánya városa. Az évszám arra utal, hogy ott mondtak elõször serlegbeszédet ezzel a díszes ivóedénnyel. Utoljára több mint fél évszázaddal ezelõtt Besztercén Kelemen Lajos emelte magasba e serleget, amikor megemlékezett Gróf Mikó Imrérõl, a nagy alapító-elnökrõl. Egyesületünk eltiportatása idején, 1950-ben az akkori titkár, Nagy Jenõ professzor vette magához és õrizte otthonában ezt a kincset. Õ most gyengélkedése miatt nem lehet közöttünk, de holnap felkeressük és megköszönjük Neki szép, nemes és nem kevés kockázattal járó cselekedetét.[2]

Sokat töprengtünk, hogy mi legyen az az alkalom, amikor ismét elõvesszük ezt a serleget, és magasba emeljük Egyesületünk tagjai elõtt. Szerettük volna, ha ez a pillanat akkor következik be, amikor bejelenthetjük, hogy Egyesületünk és az Állam viszonya méltányosan rendezõdött, amikor arról szólhattunk volna, hogy ismét tulajdonunkba vettük javainkat (gyûjteményeinket, házainkat), amelyekrõl soha nem mondhatunk le, és amelyeknek reményeink szerint elõbb-utóbb mégiscsak jogos birtokosai leszünk. Az idõ, úgy látszik, erre még nem érett meg. Viszont feléledésünk évadja jeles személyiségének mai ünnepét olyan pillanatnak találjuk, amikor illõ és érdemes ezt az erdélyi hegyaljai borral telt serleget magasba emelni és vele köszönteni nyolcvanesztendõs tiszteleti tagunkat, egykori elnökünket, a tudós történetírót, sokunk barátját, sokak egykori tanárát, a mindig igaz embert.

Isten éltesse!

Benkõ Samu


[1] Elhangzott 1996. szeptember 2-án Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöksége fogadásán.

[2] 1996. szeptember 3-án valóban felkerestük Nagy Jenõt, átadtuk az Emlékkönyvet, melynek Õ is szerzõje, és megköszöntük Neki a serleg megõrzését. Bánatunkra egy hét múlva már a Házsongárdi temetõben búcsúztunk el tõle: Egyesületünk tiszteleti tagjától, egykori titkárától.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék