Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1997/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 59. kötet, 1997. 1-2.füzet

Pál Judit

Az erdélyi örmény népesség számának alakulása és szerkezete
a 18. században*

Az örmények betelepedése Erdélybe

Az örmény népesség jelentõs része a középkor óta diaszpórában él. Szétvándorlásuk különbözõ idõszakokban és útvonalakon történt. Európában és Ázsiában szinte nincs fontosabb kereskedelmi telephely, ahol ne élt volna néhány örmény család is az elmúlt évszázadokban. Régiónkban elõször a Krím-félszigeten telepedtek le, ahonnan késõbb továbbvándoroltak fõképp Lengyelország felé. Miután Kaffát elfoglalták a törökök, a 15. század második felében a krími örmények nagy része Lengyelországba menekült, ahol jelentõs kiváltságoknak örvendtek, és fokozatosan a kezükbe került Lengyelország keletre irányuló kereskedelme. Galíciában a 13. század óta folyamatos az örmények jelenléte; központjuk Lemberg volt, ahol az örmény püspök is székelt. Valószínûleg Galícia volt a kiindulópontja az örmények továbbterjedésének a régióban.[1]

Moldvában az örmények megjelenését igen korai idõszakra tehetjük; feltehetõen már a 14. században fontos tényezõt jelentettek az akkor alakuló állam életében, fõképp ami a kereskedelmet illeti. A galíciai eredetet valószínûsíti az is, hogy közösségeik a magdeburgi–lembergi jog szerint voltak megszervezve. A iaºi-i és botoºani-i örmény templomok építését általában a 14. századra teszik. Dimitrie Cantemir szerint az örmények a többi városlakóval és kereskedõvel egyazon jogokat élvezték: ugyanúgy fizették az adót, ugyanolyan nagy és szép templomaik voltak, mint az ortodoxoknak, és vallásukat szabadon gyakorolhatták.[2]

Az örmények Erdélybe való telepedését ennek ellenére egyesek a vallási üldözések számlájára írják; mások szerint a fõ indítóok politikai vagy gazdasági természetû lehetett. Az egyik magyarázat szerint Duka vajda, maga is görög származású lévén, a görög kereskedõket támogatta az örmények rovására, ezért az utóbbiak 1671-ben részt vettek az ellene kirobbant felkelésben, és az örmény családok egy része a megtorlástól való félelmében menekült Erdélybe.[3] 1672-ben és a közvetlenül megelõzõ években a török–lengyel harcok Moldva területén is zajlottak, Moldva felvonulási területet jelentett a török csapatok számára, s a dúlások szintén hozzájárulhattak az örmények áttelepüléséhez.[4] Mások a belsõ harcok és a török támadások mellett hangsúlyozzák annak fontosságát is, hogy a török támadások miatt a Fekete-tengert a Balti-tengerrel összekötõ kereskedelmi útvonal bizonyos idõre Erdély területére tevõdött át.[5]

A történelmi hagyomány az örmények erdélyi megtelepedését az 1672. évhez köti, és a fent említett események hatására a moldvai örmények egy nagyobb csoportja ekkor költözött be Erdélybe. De persze nem jöttek ismeretlen országba: Erdéllyel való kereskedelmi kapcsolataikra jóval korábbi idõszakból vannak emlékeink. 1399-ben IX. Bonifác pápa már említette – más „hitetlenek” mellett – a brassói örményeket is, akik valószínûleg a levantei kereskedelemben érdekelt szász kereskedõkkel álltak kapcsolatban.[6] A törökök balkáni elõretörését követõen aztán egyre inkább részt vettek Erdély külkereskedelmében. Az 1529–30-as években a brassói számadáskönyvekben több örmény név is felbukkan, viselõi szintén külkereskedelemmel foglalkoztak.[7] A mohácsi vész után a lengyelországi és moldvai örmények mellett megjelentek a tõkeerõs konstantinápolyiak is, akiknek nagy szerepük volt abban, hogy az örményeknek sikerült megkaparintaniuk a marhakereskedelem monopóliumát.[8]

A fejedelemség korában aztán egyre gyakrabban történik említés róluk. 1600. november 4-én az erdélyi országgyûlés elfogadta a „görögök, oláhok, dalmaták, örmények” elleni törvénycikkelyt, amely büntetést helyezett kilátásba azokkal szemben, akik közülük áruikat máshol, mint a kijelölt helyen árusították.[9] 1632-ben az Approbataeban szabályozták az örmények, görög, szerb, bolgár, dalmata és más kereskedõ elemek részvételét a fejedelemség kereskedelmében, a fejedelemre és tanácsosaira bízva, hogy a körülményekhez képest engedjék vagy tiltsák a szabad kereskedelmet mint néha hasznosat, máskor pedig károsat a fejedelemségre nézve.[10] 1643-ban Csík-, Gyergyó- és Kászonszék generalis congregatiója is elrendelte: „Az egyéb árusok, kalmárok, örmények, egyszóval valakik árut visznek piacra, mise alatt áruikat ne merészeljék árulni.”[11]

Egy 1760-as tanúvallomás az elsõ örmény családok gyergyószentmiklósi megtelepedésének idõpontját 1637-re teszi, és valószínûleg ekkor létesült a jelenlegi örmény templom helyén az „Idegenek temetõje”. Egy 1735-ös feljegyzés két testvér, Hörcz Azbej és öccse, Vartig 1654. évi megtelepedésérõl tud.[12] Az erzsébetvárosi anyakönyv szerint pedig 1658-ban már az ottani Nikol lánya házasságra lépett a gyergyószentmiklósi Eranosz öccsével.[13]

E néhány adatból is kiderül, hogy a bevándorlás sem köthetõ csak egyetlen idõponthoz; jóval korábban megkezdõdött az 1672. évnél, és sokáig a lassú beszivárgás formájában történt. Ilyen elõzmények után jött át valószínûleg az örmények egy nagyobb csoportja 1672-ben vagy a közvetlenül megelõzõ években Moldvából az általuk jól ismert szorosokon, és telepedett le kezdetben ezek közelében – Besztercén, Gyergyószentmiklóson, Csíkszépvízen, Görgényszentimrén, Petelén, Marosfelfaluban és az Apafi-birtokon, Ebesfalván – kapcsolatban maradva moldvai rokonaikkal. Apafi Mihály fejedelem szívesen fogadta õket; egy részüket ebesfalvi birtokán telepítette le, és ezek tõle, valamint fiától, II. Apafi Mihálytól különbözõ kiváltságokat is kaptak: a szabad bíróválasztás jogát, szabadon kereskedhettek, kereskedelmi ügyekben a görög kompániához fellebbezhettek.[14] Besztercérõl azonban, ahol az örmények vezetõ rétege telepedett le – köztük Minasz püspök is –, a szászok egy pestisjárvány ürügyén 1712-ben kiûzték a nemkívánatos konkurenciát. A kiûzés évében, röviddel ezt megelõzõen, a városban 22 örmény családot írtak össze, valamint néhány özvegyet és árvát; a családok közül 10 tartozott az elsõ classisba, a gazdagok közé. [15] Az itteni örmények – a vezetõ réteggel együtt – a kiûzést követõen költöztek át Szamosújvárra, és itt megalapították az erdélyi „örmény metropolist”. Néhány örmény azonban mégis maradt Besztercén; 1733-ban a görög kompánia összeírásában szerepel egy Iacobus Kozak nevû besztercei örmény is, akinek a szülei Moldvából jöttek, õ több mint harminc évvel azelõtt már Besztercén született és a városi bíró joghatósága alatt állt.[16]

Az örmények röviddel Erdélybe való betelepedésük után áttértek a katolikus vallásra. Térítõjük, Oxendie Verzerescu a pápától püspöki címet kapott. Akárcsak a görög katolikus románok vagy ruténok, õk is megtarthatták õsi rítusukat és az egyházi nyelv továbbra is az örmény maradt. Így az egyház hosszú idõn keresztül az összetartás és az etnikai tudat fennmaradásának ápolója volt, annak ellenére, hogy a késõbbiekben harcuk egy önálló püspökség létrehozására eredménytelen maradt. A katolikus egyházzal való egyesülés egyúttal megkönnyítette az újabb kiváltságok szerzését és a beilleszkedést az erdélyi rendi társadalomba.

Bár kezdettõl fogva élveztek kiváltságokat, nem sikerült általános privilégiumot szerezniük. A 18. század elején megpróbálták nációként való elismerésüket kieszközölni az udvarnál, ez azonban nem járt sikerrel. 1714-ben a Bécsben tartózkodó Oxendiusnak a hívei levélben panaszkodtak, hogy „most az ország fõemberei minket elválasztanak a szamosújváriaktól, és pedig a görgényieket, ebesfalviakat, gyergyóiakat, és ránk adót vetnek”.[17] Szamosújvár 1726-ban, Ebesfalva 1733-ban kapott kiváltságlevelet III. Károlytól – ez utóbbi település akkor kapta Erzsébetváros nevét is –, amely önkormányzatot és elsõ fokon bíráskodási jogot, valamint kvártély- és elõfogatmentességet biztosított. Szamosújvár 1736-ban 100 000 forintért zálogba vette a szamosújvári uradalom maradékát, 22 falut. 1752-ben Kandiát, amely tulajdonképpen Szamosújvár külvárosa volt, de az uradalomhoz tartozott, meg is vették. 1758-ban pedig Erzsébetváros vette meg – a rendek tiltakozása ellenére – az ebesfalvi uradalmat Bethlen Gábor udvari kancellártól. Az örmények hármas függésben éltek: gazdasági ügyekben a kincstártól, egyéb ügyeikben a Guberniumtól függtek, védelemért pedig a fõhadparancsnoksághoz kellett fordulniuk.[18]

A kezdetben egységes örmény compania elõbb kettévált, belsõ (Szamosújvár) és külsõ (Erzsébetváros központtal) kompániára, majd a 18. század végén ez utóbbi is szétforgácsolódott. A székelyföldi örmények hosszú ideig az erzsébetvárosi örmény bíró joghatósága alatt álltak, de már az 1715. évi összeírás külön említette a gyergyószentmiklósi és a csíkszépvízi örmény bírót is, fellebbezési fórumuk viszont a 18. század végéig az erzsébetvárosi tanács maradt. Bár e két kisebb helységnek nem sikerült a Szamosújváréhoz és Erzsébetvároséhoz hasonló privilégiumokat elérnie – amelyek II. Józseftõl szabad királyi városi rangot kaptak –, a széktõl való bizonyos fokú önállóságukat viszont elismerték. 1796-tól mindkét helységben kereskedelmi bíróság, Mercantile Forum mûködött, amely a bûnügyeket leszámítva az örményekkel kapcsolatos minden ügyben illetékes volt.

Az örmény családok számának alakulása

Ezen elõzmények után tekintsük át az erdélyi örmények lélekszámának alakulását. A hagyomány 3000 örmény család beköltözésérõl tud. Még a nemrég megjelent munkákban is a fenti számot találjuk vagy ennek némileg a „józan ész” alapján mérsékelt változatát. A betelepedés idejébõl sajnos összeírások nem maradtak ránk, így a 18. század eleji összeírások alapján kell következtetnünk a néhány évtizeddel korábbi állapotokra is. Anélkül, hogy az örmények szerepét Erdély gazdasági életében csökkenteni kívánnánk, a 3000-es számot alaposan mérsékelnünk kell: a beköltözõ családok száma 300 alatt lehetett, hiszen 1715-ben is mintegy 220–240 örmény család élt Erdélyben, és a 3000-et valószínûleg soha nem érte el a családok száma.

Az elsõ ránk maradt összeírás 1698-ból csak az ebesfalvi örmény családfõk nevét tartalmazza. Ekkor összesen 37 családfõt írtak össze, a felnõtt férfiak száma pedig 53 volt.[19] 1715-bõl a teljes ebesfalvi kompánia összeírása ránk maradt. Ebesfalván ekkor 69 családfõ, 6 özvegyasszony és 10 koldus élt; Gyergyószentmiklóson a 43 családfõ mellett 4–5 szegény özvegyasszonyt és 2–3 koldust találunk, Görgényszentimrén pedig 32 családfõ, 2 özvegy és 4 koldus volt. Az ebesfalvi kompániához tartozott a csíkszépvízi 15, a marosfelfalusi 17, a bonyhai 3, a petelei 7, a somlyói 4, a kézdivásárhelyi 1, a brasssói 2 családfõ is.[20] Egy évvel késõbbi, 1716-ból való a szamosújvári örmények elsõ összeírása is. A helységben ekkor 111 lakott „örmény telek” volt, 2 építés alatt, 1 lakatlan, összesen 130 családfõ.[21]

A 18. század elején, 1715–16-ban, Erdélyben összesen 323 családfõt, még kb. 15 özvegyasszonyt és kb. 20 koldust írtak össze, tehát ha az ötös szorzószámot fogadjuk el, az erdélyi örmények lélekszámát mintegy 1700 körülre tehetjük. Ez is bizonyítja a 3000 család legendájának tarthatatlanságát. Még ha figyelembe vesszük is, hogy az örmény lakosság fluktuációja meglehetõsen magas volt, a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc pusztításai demográfiai hanyatlást vontak maguk után. Ebesfalva leégett, és a szájhagyomány szerint a lakosság egy része visszaköltözött Moldvába, Szépvizet pedig a hagyomány szerint a tatárok dúlták fel a 17. század végén és hurcolták el lakosságát. A népességmozgás nagyon erõs lehetett a 17–18. század fordulóján, és késõbb is jelentõs maradt, egészen a 18. század közepéig. Ha a századfordulón alighanem a Moldvába visszatelepülõk voltak többségben, a harcok lecsendesülésével az ellenkezõ irányú mozgás, az Erdélybe való bevándorlás lett sokkal jelentõsebb, és folyamatosan zajlott a 18. század elsõ harmadában, de még utána is a század közepéig, sõt szórványosan még késõbb is, miközben 1710 után a kivándorlás már nagyon csekély lehetett. A betelepülõk túlnyomó többsége Moldvából jött, valószínûleg a családi összeköttetések révén, néhányan pedig Lengyelországból. Az 1735-ös összeírás alkalmával a gyergyószentmiklósi családfõknél feltüntették azt is, hogy hány éve élnek a helységben. A 77 családfõ közül 31 Moldvából jött 15–50 évvel azelõtt, ami jól mutatja a bevándorlás folytonosságát. Az adatok alapján két nagyobb bevándorlási hullám is körvonalazódik: az egyik 1680, a másik 1705 tájékán. Ugyanekkor a csíkszépvízi 20 családfõ mindegyike Moldvából jött, saját bevallásuk szerint 1710–1715 körül. A 6 kantai családfõ csak 5 éve élt a helységben, tehát 1730 körül jöttek, 4 Moldvából, 2 pedig Csíkszépvízrõl.[22]

Kezdetben, mint már említettük, a népességmozgás jóval intenzívebb volt. Így például az ebesfalvi pap, Vartan Oxendius, Iaºi-ból jött át 1700-ban, és ugyanoda ment vissza 1708-ban a bizonytalan helyzet következtében.[23] A belsõ migráció is számottevõ volt. 1732-ben, amikor a gyergyószentmiklósi örmények segítséget kértek templomuk építéséhez a szamosújváriaktól, azzal érveltek, hogy azelõtt közülük is sokan laktak Gyergyóban, és a halottjaik közül is sokan nyugosznak a temetõben.[24] A késõbbi beszivárgás kitetszik az erzsébetvárosiak 1755. évi panaszából a nagy adó miatt: „vadnak közöttünk olyanok, kiket Moldovából, Havasalföldibõl, Lengyelországból csendes élet, nyugalom végett kihoztunk sok biztatásokkal, kik mostan más földin laknak s könnyen ad propria redealnak.”[25] Még 1855-ben is egy gazdag szmirnai örmény kereskedõ két testvérével együtt letelepedési engedélyt kért Szamosújváron, mondván, hogy példáját több örmény is fogja követni a török birodalomból.[26]

Érdekes megemlíteni ebben az összefüggésben, hogy 1768–69-ben Mária Terézia környezetében felmerültek tervek az orosz–török háború kapcsán örmény menekültek letelepítésére Máramarosban. A terv kivitelével gróf Apponyi György máramarosi fõispánt bízták meg, aki a felvilágosult abszolutizmus és a reformok lelkes híve volt. Az örmények odacsalogatása kezdeti sikereket ért el, 1769-ben néhány lengyelországi örmény család tényleg áttelepedett a máramarosi városokba. Bécsnek azonban még vérmesebb tervei voltak: máshova is kívántak örmény menekülteket letelepíteni, ezért a királynõ jelentõs kiváltságokat ígért nekik. Az udvar különösen pártfogolta õket: részben nagyon jól beleillettek a merkantilista gazdaságpolitikába, elõnyt jelentett katolikus vallásuk is, másfelõl a zsidókat és a török alattvalókat kívánták velük kiszorítani a keleti kereskedelembõl. Az erdélyi Kincstartóság is foglalkozott a kérdéssel, de az örmény települések túlnépesedésére hivatkozva nem akartak újabb örményeket befogadni. Végül a telepítési akció a kezdeti kisebb sikerek után eredménytelen maradt: részben azért, mert a harcok lecsendesülésével az örmények sem akartak tömegesen áttelepedni, részben pedig a hatóságok passzív ellenállása miatt.[27]

A továbbiakban megkíséreljük áttekinteni az örmények lélekszámának alakulását az általuk lakott négy legfontosabb településen. Erzsébetvárosban 1727-ben már 112 örmény család élt, tehát 12 év alatt majdnem megduplázódott a számuk, ami csakis a bevándorlással magyarázható.[28] 1750-ben 203 családfõt írtak össze és 15 özvegyasszonyt, a zsellérekkel együtt összesen 245 családot.[29] 1791-ben Erzsébetvároson Ebesfalvával együtt 807 család élt, közülük 441 taxalista, tehát föltehetõleg örmény (54,6%), 1808-ban 806 család, közülük 426 taxalista (52,8%), 1821-ben 652 család, közülük 342 taxalista (52,4%).[30]

Szamosújváron a családok száma 1716-ban 130 volt, 1721-ben 156, 1728-ban 187, 1750-ben 528, 1791-ben pedig 1001, közülük 805 taxalista (71,4%).[31] Az erdélyi adózók kimutatásai alapján a két város családfõinek száma a falvak (azaz Kandia és Ebesfalva) nélkül a következõképpen alakult: 1770-ben Szamosújváron 718, Erzsébetvárosban 663, 1776-ban 718/434 (az elsõ szám a szamosújvári családfõk számát, a második az erzsébetvárosiakét jelöli), 1785-ben 825/500, 1791-ben 891/535, 1795-ben 908/496, 1810-ben 866/479, 1815-ben 1123/463.[32]

[pal01,jpg]

Az erdélyi örmény családok számának alakulása. (A grafikonon hely hiányában nem tüntettem fel a helységek teljes nevét, a továbbiakban tehát Szépvíz minden esetben Csíkszépvizet jelenti, Gyergyó Gyergyószentmiklóst, Görgény pedig Görgényszentimrét.)

Gyergyószentmiklóson 1715-ben 43 családfõt írtak össze, 1721-ben már 56-ot és 10 özvegyet, 1735-ben 77-et, 1750-ben 111-et, 1831-ben 246-ot; Csíkszépvízen 1715-ben 15-öt, 1721-ben 24-et, 1735-ben csak 20-at, 1750-ben 22-t.[33]

Az 1784–1787 között végrehajtott elsõ erdélyi népszámlálás alkalmával Szamosújvárnak 4459 lakosa volt, 148-an nem tartózkodtak a helységben, volt viszont 88 idegen. Erzsébetvárosban a lakosok száma 3398 volt, 131-en voltak eltávozva, és 65 idegen volt a városban. Amíg Szamosújvár és Erzsébetváros esetében a város lakosságának többsége örmény volt, addig Gyergyószentmiklósnál és Csíkszépvíznél lehetetlen elkülöníteni az örményeket a lakosság többségét alkotó székelyektõl. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy mivel e két helység a székely határõrvidék területére esett, a határõrök pedig – mint tudjuk – kimaradtak a népszámlálásból, a számok csak az örményeket és a provincialistákat tartalmazzák, még nehezebbé téve a becslést. Csíkszépvízen ekkor 526 lakos szerepel, Gyergyószentmiklóson pedig 2328.[34]

A következõ népszámlálás idején, 1850-ben Szamosújvár jogi népessége 3670 fõbõl állt, 156-an nem tartózkodtak a városban, volt viszont 258 idegen. Kandiának 365 lakója volt. A két helység lakói közül 2299 volt örmény (a városban 2263, azaz 61,6%), 691 román (17,1%), 681 magyar (16,8%) és 171 cigány (4,2%). Erzsébetvárosnak ugyanekkor 2224 lakosa volt, közülük 43 tartózkodott a helységen kívül, 334 idegen pedig a városban. A lakosok közül csak 689 volt örmény (30,9%), 619 magyar (27,8%), 488 román (21,9%), valamint 336 cigány (15,1%). Gyergyószentmiklóson a 3966 lakosból 1144 volt örmény (28,8%), míg Csíkszépvízen az 1899 lakosból 293 (15,4%).[35]

[pal02,jpg]

Az erdélyi örmények lélekszámának alakulása

Ha megkíséreljük felvázolni az örmények lélekszámának alakulását Erdélyben, megállapíthatjuk, hogy a 18. század közepéig gyors növekedéssel számolhatunk. Ha a 18. század elején, 1715 tájékán 220–240 családot, tehát 1000–1400 személyt találunk, 1750-re a családok száma már 890 körül van, azaz mintegy 3500–4500 lélek. A gyors növekedés részben, mint már láttuk, a folyamatos bevándorlás következménye. A század második felében a növekedés lelassul, sõt a század vége felé és a 19. század elsõ felében stagnál. A természetes szaporulatot már nem egészíti ki a bevándorlás, sõt egy ellenkezõ irányú folyamat indul be: a marhakereskedelem kapcsán sok örmény család Magyarországra telepedik át, és szintén a 19. században kezdõdik és válik egyre erõteljesebbé az elmagyarosodási folyamat, kezdetben a szórványban, a század végére gyakorlatilag a nagyobb településeiken is. Erdélyben 1850-ben 7372 örményt írnak össze, 1857-ben már csak 5909-et, Magyarországon pedig 1079-et.[36] A hagyományos gazdálkodásuk hanyatlásával szoros összefüggésben következett be a demográfiai stagnálás, majd hanyatlás, valamint identitásuk fokozatos elvesztése.

Ha most külön-külön vetünk egy pillantást az örmények által lakott négy legnagyobb település lakosságára, akkor megállapíthatjuk, hogy Gyergyószentmiklóson és Csíkszépvízen az örmények aránya a 19. század közepéig szûk határok között mozgott, tehát nagyjából állandó volt: Gyergyószentmiklóson 20–25% között (1750-ben 21,3%, míg 1850-ben éppenséggel 28,8%), Csíkszépvízen ez az arány 15% körül volt. Szamosújváron az örmények száma – a 19. század eleji kis megtorpanást leszámítva – folyamatosan emelkedett, de arányszámuk az összlakosságon belül ott is csökkent, míg a 19. század közepétõl egyre erõteljesebb volt az elmagyarosodási folyamat. Erzsébetvároson ezzel szemben már a 18. század utolsó harmadától megindult a hanyatlás. Az összlakosságon belül mindkét városra jellemzõ volt az örmények arányának állandó csökkenése. A taxás helyek 1769/70. évi összeírása során Erzsébetvárosban 555 családfõt és 108 özvegyet találunk, Ebesfalvával együtt összesen 803 családot; ebbõl 454 családfõ és 100 özvegy tartozott a taxalisták közé. Ha ezt összevetjük ugyanabból az évbõl egy másik összeírással, amely az örmények számát adja meg (289 családfõ és 71 özvegy), akkor arra az eredményre jutunk, hogy magában a városban csak a családok 54,2%-a volt föltehetõen örmény. Szamosújváron ugyanekkor 555 családfõt és 163 özvegyet tartottak számon, Kandiával együtt 783 családot; ebbõl 383 családfõ és 86 özvegy volt taxalista, tehát a családok mintegy 65,3%-a.[37] 1850-ben Erzsébetváros lakosságának 30,9%, Szamosújvárénak pedig 61,6%-a, ha Kandiát is számoljuk, akkor 56%-a volt örmény. Az 1900-as és 1910-es népszámlálások alkalmával már nem tüntették fel a nemzetiséget, csak az anyanyelvet; így az örmények, akik katolikusok voltak, teljesen beleolvadnak a magyarok tömegébe, hiszen ekkorra már annyira elmagyarosodtak, hogy anyanyelvük mind magyar volt. Szamosújváron a 6171 lakos közül 1900-ban 189 a „más anyanyelvûek” rovatban szerepel, a megjegyzés szerint ezek cigányok és örmények, de a két nemzetiséget nem tudjuk elkülöníteni, és ez amúgy is csak a töredéke az örmény származású lakosságnak.[38]

[pal03,jpg]

Szamosújvár népességének alakulása

[pal04,jpg]

Erzsébetváros népességének alakulása

Az erdélyi örmény társadalom szerkezete

Az erdélyi örményekre – különösen a múlt századi történetírók – úgy tekintettek, mint homogén csoportra. Ennek van is némi létjogosultsága, ha a többi etnikummal hasonlítjuk össze: a korabeli erdélyi társadalomhoz képest az örmények tényleg viszonylag homogén csoportot képeztek, legalábbis ami a társadalmi státust illeti. Az örmények nem tartoztak a két nagy osztály egyikébe sem: sem jobbágyok, sem nemesek nem voltak, szabadokként köztes helyet foglalva el. A 18. század második felétõl ugyan egyre gyakoribbá váltak a nemesítések, a vagyonosabbak igyekeztek nemesi címet, sõt fõnemesi rangot is szerezni, ez azonban nem befolyásolta a közösség mint egész státusát. Az örmények tehát a rendi társadalmon némileg kívül állva, szabad emberekként igyekeztek integrálódni, különbözõ kiváltságokkal bástyázva körül magukat. Helyzetük a három rendi nemzet közül leginkább a szászokéhoz hasonlatos, de persze a különbségek is legalább ennyire számottevõk. Az örményeknek csekély lélekszámuknál, kései betelepedésüknél és nem utolsósorban a rendek ellenállásánál fogva nem sikerült magukat negyedik rendi nemzetként elismertetni; hiányzott az a politikai életben szerepet vállaló patrícius elem, valamint a szabadparaszti réteg is, amely megvolt a szászoknál. Az örmények a zsidókkal, görögökkel, macedorománokkal együtt részben azt a hiányzó polgári réteget pótolták, amely az elmaradott viszonyok, a rendi társadalom továbbélése következtében nem tudott Erdélyben kialakulni. Jogi szempontból az örmények egyenlõek voltak, a bíró- és az esküdtválasztásban mindannyian részt vettek, ha azonban a 18. századi összeírások alapján a gazdasági helyzetüket nézzük, rögtön más képet kapunk.

Mielõtt rátérnénk az adatok részletezésére, meg kell jegyeznünk, hogy az örmények Erdélyben is, mint máshol, kereskedelemmel és kézmûvességgel, ezen belül bõrfeldolgozással foglalkoztak. Elsõsorban marhakereskedelemre szakosodtak; Moldvából és Erdélybõl vásárolták fel a szarvasmarhát, hogy aztán felhizlalva adják tovább Pest és fõleg Bécs piacain, jelentõs szerepet töltve be Bécs húsellátásában, de eljutottak Lipcséig és Velencéig is. Erdély akkori elég fejletlen és fõleg a külkereskedelemre szakosodott kereskedõrétegének jelentõs hányadát az örmények tették ki, számarányuknál jóval jelentõsebb helyet foglalva el a fejedelemség gazdasági életében. Az állatkereskedelem mellett jó ideig õk tartották kezükben a nyersbõrök felvásárlását, a gyergyószentmiklósiak pedig a 18. század végétõl a tutajozást is. A szegényebb örmények vándorkereskedõként járták az országot. A bõrfeldolgozás is hagyományos mesterségnek számított körükben. A tímárok a kordován- és szattyánkészítés titkát már magukkal hozták Erdélybe, de az örmény mesteremberek között találunk szûcsöket, csizmadiákat, tarisznyakészítõket is. Gazdasági tevékenységük, amely a 18. században meghatározó volt Erdélyben, jelentõségét tekintve külön tanulmányt igényel.

Az elsõ ránk maradt összeírás 1698-ból az ebesfalvi örmény családfõket vagyoni állapotuk alapján 6 osztályba sorolja: az elsõben 1, a másodikban 7, a harmadikban 9, a negyedikben 7, az ötödikben 11, a hatodikban 2 családfõt írtak össze, velük együtt említve 7 fiúgyermeket és 9 testvért is, olyan felnõtt férfiakat, akik apjukkal vagy testvérükkel egy kenyéren éltek. Összesen tehát 37 családfõt írtak össze, a felnõtt férfiak száma pedig 53 volt. Közülük csak az elsõ két kategóriába tartozó 8 családfõ (összesen 11 férfi) volt vagyonosabb, folytatott saját kereskedést, a többiek el voltak adósodva, 11-en meg éppen tatár fogságból szabadultak.[39]

1715-ben vagyoni helyzetük alapján csak két osztályba sorolták az erzsébetvárosi örmény kompánia tagjait. Erzsébetvároson 25 családfõ számít tehetõsnek, 34 szegénynek (köztük 10 szolga), és van még kb. 10 koldus; Gyergyószentmiklóson 23 tehetõs, 20 szegény és 4–5 koldus; Görgényszentimrén 23 tehetõs, 9 szegény, 4 koldus; Csíkszépvízen 7 gazdagabb és 8 szegény volt, de itt megjegyezték: „ezek a csíkiak majd mindnyájan alig esnek a kenyérbe is, a nagy szegénységek és sok szolgaságok miá”.[40] Érdekes összevetni a vagyoni állapotot a foglalkozással. A 25 tehetõs közül Erzsébetvároson 21 kereskedõ, 3 mészáros és 1 szûcs, Görgényszentimrén a 23 tehetõs közül 9 kereskedõ, 7 tímár, 5 csizmadia, Gyergyószentmiklóson a 23-ból 10 kereskedõ, 9 tímár, 1–1 szabó és tarisznyakészítõ, Csíkszépvízen a 7-bõl 3 kereskedõ, 2 szûcs és 1 tímár volt.

A késõbbi összeírásokkal is összevetve megállapíthatjuk, hogy volt egy elég szûk, sikeres és gazdag kereskedõréteg, egy jelentõs, fõleg tímárokból és kalmárokból álló középréteg, a családfõk egy elég nagy része azonban szerény körülmények között ûzte az ipart vagy kereskedést. A leggazdagabbak kétségkívül a szamosújvári és erzsébetvárosi, kisebbb részben pedig a gyergyószentmiklósi marhakereskedõk voltak, akiknek mindenike több száz marhát vásárolt fel évente, és akiknek évi bevétele felért egy közepes arisztokratáéval. Ezek lesznek azonban az elsõk is, akik kiszakadnak az örmény közösségbõl, pusztákat bérelnek Magyarországon, késõbb birtokot vásárolnak, nemesi címet szereznek, egyesek bárói rangot is. Egy ideig még ápolják a kapcsolatot a közösséggel, ám fokozatosan beépülnek a magyar nemesi társadalomba. A vagyonosabb réteget a székelyföldi örmények között is a kereskedõk, tímárok és részben a szûcsök képezték, ezek jelentették a nagyobb presztízsû foglalkozásokat is; az egyik csíkszépvízi szegénynél meg is jegyezte az összeíró: „szõcs mester, de igen koldus ember”.[41] Bár Gyergyószentmiklóson a tímárok voltak többségben, itt is a kereskedõk a leggazdagabbak. Erre utal az is, hogy a gyergyói tímár céhbe bárhova való örmény ifjakat bevettek, de „az olyan embereket pedig, kik gazdagok, marhákkal, vagy egyéb árukkal kereskednek, nem szoktuk bevenni”.[42] Az ellenpólust a szegény vándorkereskedõk, csizmadiák, tarisznya- és erszénykészítõk és azok a tímárok képviselték, akik a mások mûhelyében bérmunkásként dolgoztak. A vándorkereskedõk közül egyesek vásárról vásárra járva fizetségért másoknak árultak, míg mások saját kontóra ugyan, de „kenyér, gyertya és gyümölcs, s több ilyen apróságot árulgatnak, azzal keresik a magok élelmeket”.[43] A korábbi idealizált képhez viszonyítva meglepõen magas a társadalom peremére szorult szolgák és koldusok aránya is: 1715 táján Erzsébetvárosban 12% körül és Szamosújváron 8–9% között mozgott a számuk. A legkiszolgáltatottabb helyzetben azonban a szegény özvegyek voltak. Gyergyószentmiklóson jegyezték fel 1715-ben, hogy van „négy vagy öt nyomorék özvegy asszonyok, kik közül némelyik fonogat, némelyike varrásával, sütésivel él, s azokon kívül két vagy három majd éhen haló koldus nyomorékok”.[44]

[pal05,jpg]

Az örmények foglalkozási struktúrája 1715-ben

A foglalkozási struktúra helységenként eltérõ képet mutat. 1715-ben az erzsébetvárosi 69 családfõ közül 42 kereskedõ (60,8%) volt, közülük 17 kalmár (24,6%), 7 szûcs (10,1%), 5 mészáros (7,2%), 2–2 varga és csizmadia, 1–1 erszénykészítõ, takács és fuvaros, összesen mintegy 10%. Gyergyószentmiklóson a 43 családfõ közül 15 tímárt (34,8%), 13 kereskedõt (30,2%), közülük 6 kalmárt (13,9%), 3 vargát (6,9%), 2 mészárost, valamint 1–1 szûcsöt, szabót, tarisznya- és erszénykészítõt és borbélyt találunk. Görgényszentimrén a 32 családfõ közül 10 foglalkozott kereskedéssel (32,2%), közülük 9 volt kalmár (28,1%), 8 tímár (25%), 5 csizmadia (15,6%), 1–1 pedig varga, szûcs, valamint tarisznyakészítõ. Csíkszépvízen a 15 örmény családfõ közül 3–3 volt kereskedõ és szûcs (20–20%), 2 tímár és 1 szabó. A bonyhai 3 családfõ közül 2 kereskedõ volt; Petelén a 7-bõl 3 tímár (42,8%), 2 tarisznyakészítõ (28,5%) és 1–1 kereskedõ és csizmadia; Marosfelfaluban a 17-bõl 10 volt kalmár (58,8%), 3 tímár (17,6%) és 1–1 tarisznyakészítõ és mészáros; a 4 somlyói, a 2 brassói és az 1 kézdivásárhelyi családfõ kereskedésbõl élt.[45] Az egy évvel késõbbi összeírás alapján 1716-ban Szamosújváron a 130 örmény családfõ közül 62 kereskedõ (47,6%), 22 tímár (16,9%) és 5 takács (3,8%) volt.[46]

1721-ben a 24 csíkszépvízi örmény családfõnek 58 lova és 7085 forint értékû árukészlete volt. Kereskedelembõl évi 1830 forint, azaz fejenként 76 forint 15 krajcár, míg a kézmûvességbõl 357 forint jövedelmük volt. Adósságaik 3885 forintra rúgtak, míg nekik 763 forinttal tartoztak. Gyergyószentmiklóson az 56 férfi és 10 özvegyasszony családfõnek 203 lova és 38 322 forint értékû árukészlete volt, ebbõl az özvegyeké 1850 forint, az egy fõre esõ árukészlet tehát itt 581 forint volt. A kereskedelembõl évi 2927 forint jövedelmük volt (52 forint 16 krajcár fejenként), az özvegyeknek 365 forint, a kézmûvességbõl 2442 forint (fejenként 43 forint 50 krajcár), az özvegyeknek 135 forint. Tartozásaik elérték a 11 340 forintot, míg nekik 4075 forint követelésük volt. Összehasonlításképpen említjük meg, hogy ugyanekkor a gyergyószentmiklósi székelyeknek összesen 417 forint jövedelmük volt, ez a jelentõs különbség aztán az ellentétek egyik forrásává is vált közöttük.[47]

[pal06,jpg]

Az örmények foglalkozási struktúrája 1750-ben

1735-bõl ismét csak a székelyföldi örményekrõl van kimutatásunk. Gyergyószentmiklóson ekkor a 77 családfõ közül 45 volt tímár (58,4%), közülük 10 egyben mészáros, 3 pedig kalmár is volt, ezenkívül volt még 16 kereskedõ (20,7%), közülük 14 kalmár (18,1%), 5 csizmadia (6,4%), 3 szûcs, 1–1 varga és takács, 7 pedig meg nem nevezett foglalkozású, általában szegény, aki vagy szolgaként, vagy alkalmi munkából élt. Csíkszépvízen a 20 örmény családfõ közül volt 1 nagykereskedõ, 8 kalmár (összesen 45%), 6 tímár (30%), közülük 1 egyben mészáros is; ezenkívül 2 mészáros és kalmár volt egy személyben, 1 pedig csizmadia.[48]

Szembeötlõ a kettõs vagy éppen hármas foglalkozásúak magas aránya. Ezt részben az magyarázza, hogy a tímár, szûcs és mészáros szakmák szoros kapcsolatban állnak az állat- és fõképp a bõrkereskedelemmel, másrészt pedig a több lábon való állás nagyobb biztonságot nyújtott a megélhetésre. A jövedelmi különbségek részben a fizetett adóból is kitetszenek: Gyergyószentmiklóson a legnagyobb adó 57 forint 20 krajcár, míg a legkisebb 50 krajcár, de 15-en egyáltalán nem fizettek adót; az átlag 4 forint 50 krajcár volt. A csíkszépvíziek közül 5 forintnál többet 20-an fizettek, s a legtöbb adót fizetõknél külön rovatban tüntették fel, hogy Moldvából ökröt, lovat, bõröket, Havasalföldrõl bõröket hoztak be.

A legteljesebb képet az 1750. évi összeírás nyújtja, amikor egy új adórendszer bevezetésének elõkészületeként Erdélyben a modern népszámlálások elõtt a legteljesebb és leggazdagabb összeírást hajtották végre.

1750-ben Szamosújváron 303 háztulajdonos családfõ és 40 özvegy volt, 66 családfõ és 3 özvegy ház nélküli polgár, a külvárosban ezenkívül még 14 családfõ és 7 özvegy lakott, volt 78 zsellér (+2 özvegy) és 15 cigány, összesen 582 család. A városhoz tartozó Kandiában ezenkívül élt még 42 zsellér, 2 özvegy és 4 kóborló, tehát Szamosújváron Kandiával együtt összesen 582 család. A nemzetiségi megoszlást tekintve a háztulajdonosok mind örmények voltak, a házatlan szabadok közül 47-en (71,2%) szintén, 7–7 román, illetve magyar volt (egyenként 10,6%), míg a fennmaradó 5 más nemzetiségû (köztük az olasz sebész és festõ). A zsellérek közül 14 örmény (17,9%), 35 román (44,8%), 11 magyar (14,1%), 7 német (8,9%), a többi más nemzetiségû. Ekkor tehát a város lakosságából (Kandia nélkül) megközelítõ pontossággal 365 családfõ és 45 özvegy volt örmény, ez mintegy a lakosság 75–80%-át jelentette.[49]

Foglalkozásukra nézve 202-en (54,7%) éltek kereskedelembõl, közülük 46 volt a nagykereskedõ ( 22,7%, általában marhakereskedelemmel foglalkoztak), 134 a kalmár (66,3%), 22 pedig segéd (10,8%). A kézmûvesek száma 105 volt, azaz 28,4%. Közülük 63 volt tímár (a kézmûvesek 60%-a, az összes családfõ 17%-a), 14 csizmadia (a kézmûvesek 13,3%-a), 8 szûcs (7,6%), a többiek pedig 13 mesterség között oszlottak meg, volt 1–2 mészáros, kovács, szabó, aranymûves, borbély, tarisznyakészítõ, sebész stb. Az egyháziak, a 2 tanító, a molnár, a borinspektor, az órás, aki a város óráját is kezelte, az adó alól fel voltak mentve.[50]

[pal07,jpg]

Az örmények foglalkozási struktúrája Szamosújváron 1750-ben

Erzsébetvároson 1750-ben 158 családfõ és 8 özvegy tartozott a háztulajdonosok közé, 45 és 7 özvegy házbéres volt, a 26 zsellér és 1 özvegy nagyrészt román. Összesen tehát 229 családfõ és 16 özvegy volt, a 245 családból kb. 225 (91,8%) örmény. Az özvegyeket nem számítva a 203 örmény családfõ közül 137-en éltek kereskedésbõl (67,4%), 43-an kézmûvességbõl (21,1%), a többiek vagy nagyon szegények, vagy nincs feltüntetve a mesterségük, mivel hivatalviselés vagy egyéb okból fel voltak mentve az adózás alól. A kereskedõk közül 38 marhakereskedõ (27,7%) volt, tehát másfél évtized alatt megváltozott a kereskedõk és kalmárok aránya. Az állatkereskedéshez nagyobb tõke kellett, így érthetõ módon a saját házzal nem rendelkezõk közül csak 8-an ûzték ezt a mesterséget. A 43 kézmûves 16 mesterség között oszlott meg, 13-an tímárok voltak (a kézmûvesek 30,2%-a), 6 szûcs (18,6%), továbbá 1–2 csizmadia, varga, szabó, tarisznya- és erszénykészítõ, aranymûves, kádár, borbély, fazekas, mészáros, sebész stb.[51]

[pal08,jpg]

Az örmények foglalkozási struktúrája Erzsébetvároson 1750-ben

A székelyföldi örmények nem örvendtek a két városéval azonos jogoknak. Itt az örmények ekkor még a székely õslakosok házaiban laktak házbérben, de a vagyoni helyzetük messze a székelyek fölött állt, akik csak hagyományos gazdálkodást folytattak. Gyergyószentmiklóson a 103 adófizetõ örmény közül 18-an foglalkoztak kereskedéssel (17,4%), 76-an pedig kézmûvesek (73,7%) voltak. Az elõbbiek közül 8 marhakereskedõ, 9 pedig kalmár, míg a kézmûvesek nagy többsége tímár volt (68-an, azaz a kézmûvesek 89,4%-a, az összes családfõ 66%-a), valamint volt még 2–2 szûcs, csizmadia, mészáros és tarisznyakészítõ. Az 5 özvegyasszony mind kalmár volt. A férfiak átlag 2 forint 16 krajcár adót fizettek, az özvegyek 2 forint 12 krajcárt. Mint már említettük, a gyergyóiaknak nem volt sem házuk, sem földjük, de egy család átlagban 2,1 ökröt és lovat és ugyanennyi tehenet tartott.[52]

Csíkszépvízen a 22 családfõbõl 19-en éltek kereskedésbõl (86,3%), 1 pedig tímár volt. A kereskedéssel foglalkozók közül kettõt soroltak a közepes állapotúak közé, ezek egyike marhakereskedõ (15 forint 24 krajcár adóval), a másik kalmár (18 forint 20 krajcár); a gyenge kereskedõk átlag 4 forint 40 krajcár adót fizettek, a gyenge kalmárok 3 forint 53 krajcárt, a gyenge tímár 2 forint 30 krajcárt. Egy család átlag 2 ökröt és lovat tartott. A 7 kantai örmény mindegyike kalmár volt, a jó 25 forint 5 krajcár adót fizetett, a közepes 25 forint 5 krajcárt, a gyengék 1–20 forint 25 krajcár között, átlag 11 forint 27 krajcárt. Egy családnak átlag 3,1 lova és ökre volt. Petelén az 5 családfõbõl 3 tímár volt: 2 közepes (átlag 6 forint 47 krajcár adóval), 1 gyenge (3 forint 30 krajcár), valamint 2 gyenge kalmár (1 forint 25 krajcár).[53]

[pal09,jpg]

Az örmények foglalkozási struktúrája Gyergyószentmiklóson 1750-ben

Ha összevetjük a fenti adatokat, láthatjuk, hogy a hasonlóságok mellett mindenik településnek megvannak a sajátos vonásai. A legkiegyensúlyozottabb a foglalkozási szerkezet Szamosújváron, ott találjuk a legtöbb mesterség képviselõjét is. Gyergyószentmiklóson a tímárok, Erzsébetvároson és a kisebb településeken a kereskedõk és kalmárok vannak többségben. Mindenhol a marhakereskedõk alkotják a legvagyonosabb réteget, közülük átlagban a szamosújváriak, gyergyószentmiklósiak és kantaiak fizetik a legtöbb adót. A kézmûvesek közül a gyergyószentmiklósi tímárok emelkednek ki mind számarányukat, mind anyagi helyzetüket tekintve.

1770-bõl maradt ránk ismét egy összeírás, amely feltünteti az erzsébetvárosi kompániához tartozó örmények foglalkozását. Bár sem részletesség, sem pontosság tekintetében nem veheti fel a versenyt az 1750. évi összeírással, nem érdektelen ezzel összevetni. Erzsébetvároson ekkor 289 adózó családfõt és 71 özvegyet írtak össze, közülük 138, illetve 18 élt kereskedésbõl (47,7%, illetve 25,3%), 66-an és 1 özvegy pedig kézmûves (22,83%) volt, a többi magatehetetlen öreg és szegény vagy eltávozott a helységbõl. Gyergyószentmiklóson a 126 családfõ és 23 özvegy közül 48, illetve 6 folytatott kereskedést (38%, illetve 26%), és csak 8 szerepelt kézmûvesként (6,3%). Csíkszépvízen a 18 családfõ fele kereskedésbõl élt, a 2 özvegy szintén, kézmûves mindössze 1 szerepel, Kantán a 4 családfõ közül 3 szintén kereskedõ, és van 1 özvegy is. Petelén és Görgényszentimrén ekkor már összesen csak 3 örmény él, azok közül is 2 koldus, 1 magatehetetlen öreg.[54] A foglalkozási szerkezet alakulására nem következtethetünk, mert az adatok túl megbízhatatlanok ehhez, hiszen nehezen elképzelhetõ, hogy Gyergyószentmiklóson a virágzó tímáripar két évtized alatt teljesen lehanyatlott volna, fõleg hogy más forrásokból ennek az ellenkezõjét tudjuk. Egy másik folyamat azonban rögtön szembeötlik: mégpedig a csíkszépvízi kommunitás stagnálása és a kisebb közösségek fokozatos eltûnése. Feltételezhetõ, hogy azokban a helységekben, mint például Marosfelfalu, amelyeket nem említ az összeírás, már nem éltek örmények, Petelén és Görgényszentimrén pedig – amely a század elején még virágzó település volt –, a végóráit élte az örmény közösség. Kantán, ahol végig csak néhány család élt, még 1800-ban is találunk 5 örmény családot.

[pal10,jpg]

Az örmények foglalkozási struktúrája Csíkszépvízen 1750-ben

A 18. század végére és a 19. század elsõ felére csak szórványos adataink vannak, amelyek nem teszik lehetõvé egységes kép felvázolását. Ez annál is sajnálatosabb, mivel éppen erre az idõszakra esik hagyományos gazdasági ágazataik válsága, ez pedig mélyreható változásokat indít el az erdélyi örmény társadalmon belül. A 18. század vége fele és a 19. század elején bekövetkezett változások, a napóleoni háborúk és más tényezõk következtében piacuk beszûkült, gazdasági pozícióik a korábbiakhoz képest eljelentéktelenedtek. A megváltozott körülmények következtében az örmények a külkereskedelemrõl áttértek a belkereskedelemre, és széttelepedtek Erdély különbözõ városaiba és falvaiba. A 18. század második felétõl egyre több örmény kereskedõ telepedett át az Alföldre is, ezáltal az örménység éppen leggazdagabb és legmobilisabb rétegét vesztette el. A 19. század közepe mindenképpen fordulópontot jelentett az örmények számára, hiszen 1848-ban etnikai alapokon szervezõdött és rendi kiváltságokkal körülbástyázott közösségeik elvesztették jogi személyiségüket, s a modern társadalomba való integrálódás egyben az asszimilációt is elõsegítette.[55]


*  A tanulmány az Europa Institut Budapest támogatásával készült.

[1] Schünemann, Konrad: Die Armenier in der Bevölkerungspolitik Maria Theresias. A Gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve III(1933). 214–216.

[2] Cantemir, Dimitrie: Descrierea Moldovei. Buc. 1973. 297.

[3] Moldován Gergely: Az örmények Moldvában. Armenia. I(1887). 204–207. Moldvában mindenképpen voltak idõszakok, amikor a vallási türelmetlenség megnyilvánult az örményekkel szemben, amint ez Tokati Minász verses krónikájából is kiderül. L. Selian, Sergiu: Un manuscris inedit ºi o controversã istoricã. Revista istoricã. Serie nouã  IV(1993). 561–571, valamint Edroiu, Nicolae kiegészítéseit uo. V(1994). 579–583.

[4] Schünemann, Konrad: i. m. 219–220.

[5] Tarisznyás Márton: Gyergyószentmiklósi adatok az erdélyi örménység történeti néprajzához. = Gyergyó történeti néprajza. Buk. 1982. 215.

[6] Schünemann, Konrad: i. m. 216–217.

[7] Quellen zur Geschichte der Stadt Kronstadt in Siebenbürgen. Rechnungen aus dem Archiv der Stadt Kronstadt II (1526–1540). Kronstadt 1889. 172174, 218–222.

[8] Schünemann, Konrad: i. m. 217.

[9] Apud Cicanci, Olga: Companiile greceºti din Transilvania ºi comerþul european în anii 1636–1746. Buc. 1981. 20.

[10] Approbatae Constitutiones. Lit. LII.

[11] Tarisznyás Márton nyomán: i. m. 215.

[12] Uo.

[13] Ávedik Lukács: Szabad királyi Erzsébetváros monográfiája. Szamosújvártt 1896. 61.

[14] I. m. 69, 125.

[15] Ghiþan, Teodor: Expulzarea populaþiei armeneºti din Bistriþa cu ocazia epidemiei de ciumã din 1712. Ani. Anuar de culturã armeanã. Serie nouã. I(1994). 109118. L. még: Szongott Kristóf: Szamosújvár szab. kir. város monográfiája 1700–1900. Szamosújvárt 1901. I. 110–116.

[16] Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban MOL). Erdélyi Kincstári Levéltár. F 234 –Erdélyi Fiscalis Levéltár, VI/d szekrény, 4. fasc.

[17] Bárány Lukács: Verzereskul Oxendius. Armenia II(1888). 138.

[18] Trócsányi Zsolt: Új etnikai kép, új uralmi rendszer (1711–1770). = Erdély története. Fõszerk. Köpeczi Béla. Bp. 1987. II. 1000–1001. 1733-ig – szórványosan késõbb is – Erzsébetvárost Ebesfalvának nevezték. Késõbb Erzsébetvárosnak a kiváltságos várost nevezték, Ebesfalvának pedig a gyakorlatilag vele összeépült kiváltság nélküli „falusi” részt, amely az ebesfalvi uradalom része volt, és a város 1758-ban vette meg.

[19] MOL. A Gubernium Transylvanicum Levéltára. F 46 –Ügyiratok, 1698/580.

[20] MOL. A Gubernium Transylvanicum Levéltára. F 49 –Vegyes conscriptiók, 5. cs. 13. fasc.

[21] Szongott Kristóf: i. m. I. 117.

[22] MOL. A Gubernium Transylvanicum Levéltára. F 49 –Vegyes conscriptiók, 5. cs. 13. fasc.

[23] Ávedik Lukács: i. m. 107.

[24] Szongott Kristóf: i. m. II. 271.

[25] Az erzsébetvárosi bíró és communitas memorialéja. Armenia III(1889). 298.

[26] Szongott Kristóf: i. m. II. 409–410.

[27] Schünemann, Konrad: i. m. 224–242.

[28] Ávedik Lukács: i. m. 65.

[29] MOL. A Gubernium Transylvanicum Levéltára. F 50 –1750-i országos adóösszeírás, 78. cs.

[30] Csetri Elek–Imreh István: Erdély változó társadalma 1767–1821. Buk. 1980. A két kiváltságos városban, Erzsébetvároson és Szamosújváron, a taxalisták túlnyomó része – legalábbis a 18. század végéig  – örmény volt, akik a kincstárnak – elméletileg a kapott házhelyekért – családfõnként 10 rénes forint adót fizettek. Ezekben a városokban hosszú ideig idegenek nem szerezhettek polgárjogot, tehát a taxalisták örmények, a házatlan szabadok és a zsellérek pedig részben magyarok, románok és más nemzetiségûek voltak.

[31] Uo. L. még az elõzõ összeírásokat az MOL-ban (F 49, F 50).

[32] MOL. Erdélyi Országos Fõszámvevõségi Levéltár. F 390 – Erdélyi adózók kimutatásai.

[33] MOL. A fent idézett összeírások az F 49 és F 50-bõl.

[34] Danyi Dezsõ–Dávid Zoltán: Az elsõ magyarországi népszámlálás (1784–1787). Bp. 1960.

[35] Az 1850. évi  népszámlálás. Bp. 1983.

[36] Bevölkerung und Viehstand von Siebenbürgen. Nach der Zählung vom 31. Oktober 1857. Wien 1859.

[37] MOL. Erdélyi Országos Fõszámvevõségi Levéltár. F 390 – Erdélyi adózók kimutatásai.

[38] A Magyar Korona országainak 1900. évi népszámlálása. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat I. Bp. 1902. 446–447.

[39] MOL. A Gubernium Transylvanicum Levéltára. F 46 –Ügyiratok. 1698/580.

[40] MOL. F 49 –Vegyes conscriptiók. 5. cs. 13. fasc.

[41] Uo.

[42] MOL. F 234 – Erdélyi Fiscalis Levéltár. V. szekrény. 377. fasc.

[43] Hargita Megyei Levéltár. F 1 – Gyergyószentmiklós város II/69.

[44] MOL. F 49 –Vegyes conscriptiók. 5. cs. 13. fasc.

[45] Uo.

[46] Kádár József: Szamosújvár szab. kir. város, a vár és uradalom története. Dés 1903. 9–11.

[47] Szeben Megyei Levéltár. Fond Urbarii ºi Conscripþii. Nr. 52. Conscriptio Sedium Siculicalium Haromszek et Tsik. A székelyföldi viszonyokra l. Pál Judit: Az örmények a Székelyföld gazdasági életében. = Tradíciók és modernitás. Közép- és kelet-európai perspektívák. (Gazdaság és társadalomtörténeti füzetek IV.) Bp. 1996. 35–50.

[48] MOL. F 234 –Erdélyi Fiscalis Levéltár. V. szekrény. 377. fasc.

[49] MOL. A Gubernium Transylvanicum Levéltára. F 50 –1750-i országos adóösszeírás. 79. cs.

[50] Uo. Az összeírás vagyoni helyzetük alapján három kategóriába sorolta õket: jó, közepes és gyenge. A háztulajdonosok közül 117 kalmár volt, köztük 3 jó (45 forint 50 krajcár–88 forint 30 krajcár közti adót fizettek, átlagban 62 forint 50 krajcárt), 8 közepes (10 forint–41 forint 40 krajcár között, átlag 23 forint 40 krajcárt) és 106 gyenge (50 krajcár–20 forint között, átlag 4 forint 16 krajcár adóval). A 45 marhakereskedõ közül 11 volt a jó (41 forint 40 krajcár–87 forint 30 krajcár között, átlag 51 forint 51 krajcár), 20 közepes (15 forint–43 forint 30 krajcár között, átlag 28 forint 27 krajcár), 14 gyenge (1 forint 40 krajcár–12 forint 20 krajcár között, átlag 7 forint 4 krajcár), a 16 segéd 50 krajcár–6 forint 40 krajcár közötti adót fizetett, átlagban 1 forint 25 krajcárt. A tímárok közül 5 volt közepes (átlagban 21 forint 36 krajcár adót fizettek) és 50 gyenge (50 krajcár–7 forint 40 krajcár között, átlag 2 forint 1 krajcár), a többi kézmûves a gyengék közé volt besorolva és átlag 2 forint 13 krajcár adót fizetett. A leggazdagabb állatkereskedõknél nagyon gyakran fordult elõ, hogy 2–3, sõt 4 testvér is egy kenyéren élt, együtt ûzték a kereskedést, a vagyon nem volt megosztva közöttük.

A zsellérek között 1 közepes és 45 gyenge kézmûvest, valamint 6 gyenge kalmárt találunk. A kézmûvesek összesen 20 mesterséget gyakoroltak. Az örmények a saját hagyományos foglalkozásaikat ûzték: kalmárok, tímárok, tarisznyakészítõk, csizmadiák voltak, a magyarok fazekasok, aranymûvesek, szabók, csizmadiák és fuvarosok, míg a románok különféle mesterségeket ûztek, a legtöbben kõmûvesek és napszámosok voltak. Kandia lakói közül 9 közepes és 23 gyenge kézmûves volt, összesen 14 mesterséget gyakorolva, valamint 1 jó és 5 gyenge kereskedõ. A cigányok közül 10 kovácsot, 1 csizmadiát és 4 muzsikust találunk.

[51] Uo. 78. cs. A háztulajdonos kézmûvesek közül egy számított jónak (7 forint 30 krajcár adót fizetett), 3 közepesnek (átlagban 4 forint 51 krajcár adót fizettek) és 15 gyengének (átlag 1 forint 33 krajcár adóval); a házatlanok közül szintén egy volt jó, 6 közepes és 13 gyenge (átlag 1 forint 14 krajcár adóval). A háztulajdonos marhakereskedõk közül egy volt jó (21 forint 40 krajcár adóval), 5 közepes (átlag 17 forint 30 krajcár adóval) és 24 gyenge (1 forint 51 krajcár), a kalmárok közül 6 jó (26 forint 28 krajcár), 8 közepes (18 forint 27 krajcár) és 73 gyenge (5 forint 38 krajcár). A házatlan marhakereskedõk közül egy közepes  (10 forint adó), 7 gyenge (2 forint 51 krajcár), a 11 kalmár pedig mind gyengének (2 forint 18 krajcár) számított. Itt is meglehetõsen nagy különbségek vannak a kereskedõk és a kézmûvesek között: amíg egy jó kézmûves 7 forint 30 krajcár adót fizetett, addig a jó marhakereskedõk adója 14 forint 43 krajcár és 41 forint 40 krajcár között mozgott; a közepes kézmûvesek 2 forint és 9 forint 35 krajcár között fizettek, a kereskedõk ezzel szemben 8 forint 20 krajcár és 23 forint 40 krajcár között, a gyenge kézmûvesek 50 krajcár és 5 forint 50 krajcár között, a kereskedõk 1 és 15 forint között. A háztulajdonosok átlagban magasabb adót fizettek (2 forint 5 krajcár), mint a házatlanok (1 forint 52 krajcár). Általában egy darab szántójuk, kaszálójuk és szõlõjük is volt a szomszéd falvakban: Ebesfalván, Holdvilágon, Szászernyén, Szászszentlászlón, Szászsároson, Csatófalván (Hundorf), valamint több állatuk, egy családnak átlag 2,3 ökre és lova, míg a házatlanoknak átlagban csak 1.

[52] Uo. A fizetett adó alapján a gyergyói örmények a körülményekhez képest virágzó gazdaságot teremtettek. Az adót mesterségekre lebontva a következõ kép bontakozik ki: a kereskedõk közül 4 volt jó (átlag 47 forint 9 krajcár adóval), 3 közepes (23 forint 43 krajcár) és egy gyenge (9 forint 40 krajcár); a 9 kalmár közül 1 volt közepes (23 forint 10 krajcár) és 8 gyenge (9 forint 43 krajcár), 1 pedig, aki mindkét kereskedési ágat mûvelte, 37 forint 15 krajcár adót fizetett, míg az özvegy kalmárnék átlagban 2 forint 12 krajcárt. A tímárok közül 8 volt közepes (adójuk 11 forint 15 krajcár – 34 forint 50 krajcár között váltakozott, átlagban 19 forint 16 krajcár volt), 60 gyenge (30 krajcár–23 forint 35 krajcár között, átlag 4 forint 39 krajcár); a többi mesterség képviselõi között 1 szûcs volt a közepesek közé besorolva (24 forint 25 krajcár), a többi gyengének számított (1 forint 40 krajcár –3 forint 19 krajcár között).

[53] Uo.

[54] MOL. Erdélyi Országos Fõszámvevõségi Levéltár. F 388 –Városok és mezõvárosok 1769/70. évi classificatiói.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék