Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1997/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 59. kötet, 1997. 1-2.füzet

Egyed Emese

Kard és penna

Magyar írók dilemmái a felvilágosodás idején

Én nem tudom, mit lehetne tanátsolni nemzetûnknek

Barcsay

Az író katona nem ismeretlen irodalmunk történetében (szinte író nemest mondottunk, de ez nem is lett volna a régiségben nagy tévedés); ha csak a legnépszerûbbeket említjük, hadd nevezzük meg Balassi Bálintot, Gyöngyösi Istvánt (a várvédõ helyõrségi bírót, várkapitányt, a katonai számviteli bizottság tagját), Koháry Istvánt és még elõtte Zrínyi Miklós horvát bánt, mai tudásunk szerint Mikes Kelemen is katonának – hadapródnak – szegõdött el II. Rákóczi Ferenc mellé; olvasó- és írókedve késõbb alakult ki.

A XVIII. század második felében megnõtt a tollforgató katonák száma, ezek egymásra és – többek között az érzékeny irodalom révén – elmélkedõ, sõt értelmiségi társakra találtak az országban és az elérhetõ nagyvilágban. Legtöbb irományuk kötelezõ egyéb elfoglaltságok között jött létre, mintegy mellékesen. Mûfajuk a futó gondolat, pièce fugitive, amely a sokuk számára írói-gondolkodói tekintély Voltaire szövegalkotói gyakorlatában már elõfordul, de különösen a katonaszerzõk: Ligne herceg, Fekete János, Orczy Lõrinc munkáiban gyakori. Ha pusztán szépirodalomként vizsgáljuk szöveghagyatékukat, elsikkadnak tevékenységük igen lényeges mozzanatai, nem érzékeljük szerepüket koruk gondolkodásmódjának, viselkedéskultúrájának alakulásában. Horváth János éppen ezt a mûfajt felelteti meg a politikai esszének; de nem kis meglepetésünkre éppen ez bizonyul ama szövegfajták egyikének, amely az érzékenység ízléseszményének, az érzékeny irodalomnak kialakulását siettette. (Ez a megállapításunk kevésbé érvényes a futó gondolatnak arra a változatára, amelyet a Napóleon-ellenes magyar nemesi bandériumok a feltámasztott hadi dicsõség jegyében ihlettek: Horváth Ádám Vissza-marsa, Baróti Szabó gyönyörködõ seregszemléi és hasonlók.)

A penna és a kard egyre nehezebben békült össze az 1760–1810 közötti fél évszázadban magyar íróink életvitelében, értéktudatában. Hogyan, miért: erre keres válaszokat ez a dolgozat.[i]

Parádé helyett kollokvium

Mikessel kezdtük, de Mikes Kelemen levelei csak a század végén kerültek az olvasó nyilvánosság elé. A magyar politikai agorát maga a Habsburg-kormányzat teremtette meg az országgyûlésétõl eltiltott magyarság számára a késõbb sokat szidott Magyar Nemesi Testõrzõ sereg felállításával. Ebbõl alakul ki A Bessenyei György Társasága, amely ugyan csak 1779-re lett kötettel dicsekedhetõ csoportos személlyé, de amelynek mûvelõdéstörténeti-irodalomtörténeti hatása (úgy is mondhatjuk: haszna) korábban kezdõdik, és az egész évtizedben jelentõs.

Ha csak a külsõségeket nézzük, a testõrök napirendjét, festõi – szokatlanul díszesre tervezett – egyenruhájukat, behatárolt tevékenységi területüket, túlzás volna bármiféle értelmiségi csoport kialakulásáról beszélni. Ha össze akarnók foglalni mégis, miben segítette elõ ennek kialakulását az 1760-ban császári rendelettel felállított – a magyar és erdélyi vármegyékre nézve költséges – intézmény, ennyit joggal mondhatnánk: élmények és körülmények.

Körülmények

Kedvezõ körülményként hatott a bécsi szállású, humanista hagyományú könyvtár közelébe, nemzetközi diplomácia, idegen nyelvek közelébe került testõrsereg jó részének mûveltségére, kommunikációs rendszerére az a (személyenként változó számú) egy-öt, ritkábban több, az otthontól távol töltött katonai esztendõ, amely meghatározta ifjúkoruk életkereteit.

Aki nem utazhatott volna külföldi egyetemekre (felekezeti hovatartozása vagy családi helyzete, esetleg nem kiemelkedõ iskolai teljesítménye miatt), így Bécsben tartózkodva a tudományok és a mûvészet értékelésére szokott – ez az, amit hívságnak titulált az öregedõ és vidékre vonult Orczy Lõrinc.

Elõsegítette a bécsi környezet magát a mecenatúrát is (a – néha nemzeti sérelem táplálta – versengési kedv felkeltésével, a minta követésének lehetõségével); elég itt Orczy, a Károlyi vagy a Teleki család irodalompártoló gesztusaira utalnunk. A nyomdász elvárásainak kielégítését igen nehezen tanulta meg a kollégiumi íráspenzumokban és orációkban gyakorlott, valójában rendszeres mûveltséget latin nyelven szerzett fiatal. Bár itt nemcsak az a fontos, hogy a mûvészetpártoló fõnemesek könyveket segítettek át a kiadás Szkülláin és Karübdiszein a publikációig (lásd Báróczy Cassandrájának többszöri figyelembe ajánlását Barcsay Orczynak küldött leveleiben[ii]), vagy személyes problémáikban adtak a bürokrácia helyén értékes tanácsot. Ugyanaz a személy több társadalmi csoportnak, a császári kegy különbözõ szintjeit élvezõ notabilitásoknak a közelében élt; Ligne herceg nemcsak Teleki Sámuelnek, a késõbbi kancellárnak irodalmi zsengéit adaptálta emlékirataiban,[iii] hanem Hadik generálistól kapott levelét is, és jelét adta annak a kölcsönhatásnak, amellyel a császári udvar néhány magyar tagjához kapcsolódott, például Fekete János grófhoz. (Mellesleg a testõrírók személyiségmintáit keresve túlzás nélkül felírhatjuk a Ligne–Fekete–Barcsay imitációs vonalat, és ez nemcsak az emberi virtus jeleire vonatkozik, hanem a kedvelt irodalmi kifejezési formákra is. Fekete századunk Gramond lovagjának nevezi Ligne herceget Bécsrõl írott fiktív útikalauzában;[iv] Voltaire-hez irodalomtörténetileg számon tartott levelezõ viszony fûzte,[v] Barcsay Ábrahám pedig emberi ódzkodása ellenére elismerte Fekete János tekintélyes irodalmi kapcsolatait, írásmódja is rokon Fekete érzékeny-ironikus modorával, bár a megfelelés a részletekben már nem érvényes.)

Élmények

Ballagi Aladár[vi] a kezdeteket a Bessenyei fivérek megjelenéséhez köti. Baranyi László 1789-es visszapillantása azonban (ez is holmi mûfaj, címe: Heverés párnája) utal a testõrök életformájára és élményvilágára is. Bár maga iskolázottabb volt testõrtársainál, és nem is töltött annyi idõt a gárdánál, mint a többiek, a színielõadásokat, a tartalmas emberi kapcsolatok lehetõségeit sokra értékelte.

Gvadányi és Orczy akkoriban volt a császári hadsereg valamelyik ezredének több-kevesebb rangú tagja, amikor Mikes Rodostóban, Bercsényi egyebütt ette a kegyvesztettek kenyerét; az az olvasókör, amely ismerte kézírásos elmeszüleményeiket, magát a magyarul és magyaroknak való írást is értékelte, mint bizalmas tettet. Bár az is igaz, hogy az utókor ennek kezdeteit mint az „alacsony múzsa” könnyed kifejezési módját elevenítette fel: ha hihetünk Vay Saroltának, Orczy alkalmi verse díszítette Mária Terézia alkalmi terítékét a Grassalkovichok gödöllõi kastélyában:

 

Theréziánk éljen, kiáltja Gödöllõ,

Férfi, mégis asszony, s egyben angyalunk õ!

 

Ehhez képest az örsi bölcsnek a hetvenes évek második felétõl írott versei már tele vannak szkepszissel; ezt látszólag ugyan a hívságoknak nevezett újdivatú civilizáció jelenségei váltották ki, de valódi oka részben bizonyára saját politikai szemléletének, lojalitásértelmezésének átalakulása. Értelmiségivé válásában a (fõleg nemesi rendi) ellenzékiek érzelemvilága, allegorikus poézise sokat jelentett. Maga Barcsay Ábrahám már megismerkedésük utáni elsõ levelében, a harmincadik életévén még innen – de erdélyi önérzettel – ismeri fel a magyar nemesség lojálisabb életvezetési szokásait: „Én a Méltoságos Urat Hazám Kõzepében kerestem volna nem pedig az Udvarnál a hova engemet az iffjuságnak természet szerint valo vágyakodása vitt vala”, és tréfás bókkal veszi el az ifjonti merészség élét: „meg vallom, hogy ezért az Udvarnak õrõkõs háládatossággal fogom tartozni.”[vii]

A vitéz pihenõje

Olyan idõszak ez, ahol nem a hõsrõl (a korszak szóhasználata szerint inkább a vitézrõl) írnak, hanem maga a vitéz ír: vállalja a szemlélõdõ-értékelõ szerepet. Ez akár a hangulatköltészet egyik lélektani forrása is lehet. A fenséges (a nagy, a méltóságos) fokozatosan átalakul szelíddé (kecsessé, elegánssá, édessé sõt kellemessé); ez a gondolat már Leibniz filozófiájának is alapjául szolgált, és felfedezhetjük a (magyarok számára irodalmi mintaként szolgáló) olasz árkádizmusban is: „Nihil inglorium, iners nihil ac molle amoenitas ista exhibet: Mars inter Nymphes; arma, et palmae passim inter flores occurunt...”[viii] Az, hogy a virágok között megszûnik a katona riasztó külleme, nem újság – de éppen ebben a korban ér el irodalomban és az ábrázoló mûvészetekben emblémaértékû gyakoriságot.

A Prágában katonáskodó Zechenter Antal Anakreón-magyarításai a pihentetõ, az idõt (jól) „,múlató” írást bátran teszik meg illendõ katonatiszti tevékenységnek. Nem bizonyul igaznak az „inter arma silent Musae” sem; lélektani szükséglet legalább néhány tollvonást tenni a legzûrzavarosabb erõszakidõben is. „Én, ott a szomorú magányban, leírtam életem poézisét [...], leírtam és magyarul írván, hazámban véltem lelni magamat” – így taglalta Kisfaludy Sándor a magyar nyelvû irodalmi kikapcsolódást.[ix] Sõt már korábban a kéziratos költészet darabjai között bõven találunk olyant, amelyben ez a két (a hagyomány szerint férfi-) attribútum összetartozik; bizonyára nemcsak a Mars–Ars történeti-prozódiai értékû kádenciája okán, amely szerint a békében is összetartozik e kettõ, és bármily meglepõ, a kardforgatás szünetében a penna is értékét veszti[x] – ezt egy 1749-ben Sopron mellett keltezett költeményben olvashatjuk.

Ebben az idõben szokik rá a pásztorköltészet egzotikus újszerûségû kedélyállapotaira (az egyházi értelmiség után) a világi nemesség, a kardforgató réteg. Nem állítjuk, hogy ennek a versíró divatnak ne lenne köze a kuruc kor költészetének szöveghagyományához, de a magatartás nemzeti konnotációi okán inkább, mint a megformáltság, költõi viselkedésmód rendjén.

„Ujjlaktol csak fél orányira vagyok hol Groff Forgáts Miklos Urral magyarul ditsérjûk az Istent, és a mezei élet gyönyörüségeit énekeljûk. Bujjék el Virgilius Ekéjével és barázdáival, ollyan szántó-vetõ ember nints mint Groff Forgáts, ki tudja jol hogy a fõld Sirjábol él minden” – írja tehát 1771 szeptemberében.[xi] (Vashámorában Vörösmarty még 1839-ben is erre a vergiliusi helyre épít – szintén a nemzeti állam tevékeny csoportharmóniájáról álmodva: „Kard, eke, lánc készül a vasnak gazdag erébõl; [...] Csak használni tud a pór eke, ártani nem.”) Magam pedig ha szintén Sajnovits Jesuitával Lapponiába viszsza térnékis /: a hol nem felelek hogy illyen irásra nem találnánk Dum patriam laudat dum damnat Poggius hostes, nec malus est Civis, nec bonus Historicus: [...]”[xii]

A fordítás gyakorlata nem mindenik katonaköltõ számára volt olyan problémamentes foglalatosság, mint Mikesnek, Bessenyei Györgynek vagy a fent említett Zechenter Antalnak. Barcsayt saját fordítói készületlensége a nyelvek eltérõ szellemére, a jó hangzás fontosságára, valójában nyelvelméleti-nyelvfilozófiai tartalmakra ébreszti rá: „Utolsó postával kûldõtt levelemmel elfelejtém tudva lévõ koporsora való jedzésnek forditását elkûldeni; én ugyan azt már régen sebembe hordozom olly reménységgel hogy talám majd valami ollyas rendes forditást tehetek rajta, de hasztalan. - - - Nállam a juhászbot, eke, ‘s kard nem akarnak õszve illeni [kiemelés E.E); csak a M[éltóságos] Ur tudta s tuggya azokat eggyaránt forgatni, és ugy vélem már régen magyar koszoruba fûzte vagyis kõtõtte õket; ‘s engemet mint ama korcsomákon lézengõ olasz improvisatorokat csak probára tett. De akár hogy légyenis Mesterem elõtt térdet hajtok s parancsolattyának engedelmeskedvén, így tészem által Magyarra:

 

Pásztor, szántovetõ és Katona voltam,

Legeltem, miveltem, gyõztem ha hartzoltam,

Juhakot, mezõket, erõss Bajnokokat,

Fûvekkel, ekével*, kardal mind azokat:

[*alája írva mint változat: kapával]

Ámbár juhaimat kõvéren legeltem,

Darab fõlgyeimet szépen bé vetettem,

És az Ellenséget keményen meg vertem;

De tejet se kévét, sem prédát nem nyertem.

 

A M[éltóságos] urnak kõnyõrgõk, ocsálja rostálja; s ha valami meg maradhat benne jo, ha pedig nem, kõzõlje velem maga forditását. Ugy tettzik, hogy ha az Ember nem kõtné magát annyira a jelentett dolgoknak rendéhez, hamarébb tehetne valami szerencsés forditást.”[xiii] Bizony messze vagyunk már a hadi problematikától: a nyelv lehetõségei – a nyelvek megfeleltetése, szépség és helyesség viszonya foglalkoztatá az aktív és a nyugállományú katonát.

Fegyvernem-választás: haditettek helyett magyar nyelvi tettek

Az idõ jól eltöltésének módját Mikes Kelemen a szórakoztató írásban, a mulatságos olvasmányokban jelölte meg. A magyarul írás valóságos program volt Bessenyei Magyarságában; Jámbor szándékában ugyan határozott mûvelõdéspolitikai, elvi formát nyert, de mint napi és nem is öntudatlan gyakorlat korábban is létezett. Nem téveszt meg Orczy elsõ verseskötetének megjelenési éve (1787); tudjuk, hogy a versek sokkal korábban keletkeztek, a hatvanas–hetvenes évek fordulóján készen álltak (lásd errõl Barcsay Ábrahám korai levelét).

Meg kell azonban mondanunk, hogy a magánélet írásos magyarnyelvûsége nem jelentette azonnal mindenkinél azt a politikai kockázatvállalást, amelyet a nyilvánosság képviselhetett. Hadd példázzuk ezt a fentebb Orczyt mint méltatlan helyen élõ magyar államférfit megrovó Barcsay újabb levelével.[xiv] „Azon hires Érseki lakhelyben érkezvén míg ebédûnk készûlt volna Sándor Õcsémet[xv] a fogadoban hagyván, magam ama hajdon Mohács mezein parantsolo Pap Várában fel másztam; azt véltem, hogy majd tõbb nyertes zászlok kõzõtt jeles Oszlopokon fogom találni fel fûggesztve egy felõl Generalisi – másfelõl Pásztori bottyát, de meg csalatkoztam reménységemben mert midõn a Várban fel érkeztem volna, leg elsõbbszõris a Császár Ispotállya ûtõdõtt szemembe mellynek fûstõs ablakain a kûlõmb kûlõmbféle betegségektõl meg sárgult katonák szennyes ingekbõl Duna folytát szomoruan nézdegelték; meg vallom hogy én oda fel jó szinû piros posgás ’s kövér Káptalanbeli Urakot kerestem volna –

De láttam azonnal holmi régi kõfalaknak omlásaibol hogy ez puszta vár lehet, imitt amott láttzott ugyan az embereknek nyoma kik régiségeket keresvén számos ki ásott nagy kõveket hánytak halmokra. Ezen vár kõzepében egy ujj Templomot találtam mellyet mostani F[elséges] Királynénk épittetett felis vagyon irva neve arany betûkkel az ajtónak felsõ kûszõbére. Tovább indulván midõn némelly omladozott bástyákon ide ‘s tova szõkdécselnénk ímé egy remete forma Pap ûtõdik elõmbe: ez ugyan a hellyhez és alkalmatossághoz szabott személy volt, mivel tekintetébõl mingyárt képzeltem hogy valami ollyas szent kõnyveket fog õrzeni azon hellyeken: azért kaptam rajta és Deák nyelven meg szollitván kõszõntõttem, fogadtais, és csak hamar egy vas ajtora vezetvén azt meg nyitotta ’s azon bé viven mutatta Sz. István Oltárának mellynél meg keresztelkedett, hellyét és kõvét, szabad levegõ ég alatt vagyon és holmi régi márvány oszlopok kõzõtt magánoson fekszik, ott kõrûl bé némelly joszagu virágoknak gyõkereivel edjûtt egynéhány szõlõ-tõis vagyon ültetve; ez a Remetének kertye, temploma és Kintse. Csak kõzzel mellette vagyon kunyhója régi kõ falak kõzõtt, abban bé menvén csudálkoztam midõn asztalára tekintvén irásai kõzõtt egy rakás magyar verset láttam; õ azt ingyen sem gondolta, hogy én magyar légyek, azért mint egy szánakozó mosolygással nézte miképpen tõrõm fejemet a Caucasus mellyéki szokon: azonban én jó darabot elolvastam verseibõl kik kõzõtt valójában mind rendes gondolatokat, mind pedig alkalmas verseket talaltam; s tõbbnyire tiszta magyar szokot. Õ szûletett Gyõngyõsi fiu, sok ideig egy falunak papja volt, azt meg unván még néhai Barkotzi Érseksége elõtt juhait aklostol edjûtt oda hagyta, és úgy lett õrzõje azon szent kõvek[ne]k. Papságában õ sokat írt, de a kõsségnek irt. Az õ faluja legszebb falu volt; s az õ harangjának legszebb hangja volt. Õ Voltairnak, Popnak, ’s Rousseaunak soha hirit sem hallotta, azért máigis azt gondolja hogy az Istennek Magyar Országra leg tõbb gondja vagyon. Õ szent meséket foglalt versekben: hogy kellett meg enni Sz. Péternek a lud lábot egy parasztlakodalomba, Xtus Urunk hogy büntette meg a restet kitõl utat kérdett; ’s ellenben a serény leányt hogy áldotta meg aztán, // a Czigányok hogy ették meg a Sáskát Tokajnál satöbbi. Õ ezeket most utolsó napjaiban rendbe szedegeti, nyilván azért, hogy ugymint halála elõtt költ munkával Magyar Kösséget vele meg ajandékozza, utollyára énis magyarul elbucsuzván biztattam, bezzeg akkor szerette volna a pap velem tovább beszélgetni de hasztalan mert csak eltüntem: bezzeg azután bánta Sándor hogy velem nem akart jõnni [...] Sándor õtsém két napig mulatott nállam mert huzta inkább hiszem szivét a Bécsi fényes fársáng, itt hagyott egy bolond szomoru Ánglus kõnyvet Young a neve, de félre tettem, mert én szomoru a nélkülis tudok lenni, akár hova tekintek egy aránt lehetek vigis és szomoruis, a két ellenkezõ kedvû Gõrõg Bolond szép példája az emberi kedvnek és elmének, a melly felõl fogja szemlélni a Bõlts a dolgot, fog nevetni és sirni a szerint.

Másképpen a bolondság nélkûl mivel tõltené idejét az okoskodás vagyis az elme? [Kiemelés E.E.] A Pesty Királyi Táblán perrel azt felelné Tyhányi Uram. Szines Bécsbe pénzel, ’s igy a többi, az Esztergomi Remete pedig fel kiáltana hiszen az is mind bolondság és hivság. Én azt mind jol látom, de ha már élni kell, hidjük inkább, hogy az élet nagy ajándék, és az alatt kostollyunk mindenbõl részegség nélkül. - - - Ma Nagy Szombatbol egy kõnyvet kûldöttek, Unter den Tittel Von der .......der Domainen in .......gûter. Ezt az oda való Tisztesség tanito Professor bocsátotta ki, szep kõnyv [...] hidje el a Méltoságos Ur hogy nem szeretném el bujdosni errõl a világrol mig a Nagyságod barátságával fog becsûlleni. Magyar Young.”[xvi] Barcsay Ábrahám ebben az eddig nem publikált levélben a romantika idején majd oly fontos magatartásformával, a történelemrõl való érzékeny reflexióval, sõt a romkultusszal kísérletezik, ehhez pedig a magyarság eszméjét, a magyar szövegek jelenlétét társítja.

Még rendtársának-költõbarátjának, Virág Benedeknek is mentegetõzik Ányos Pál a korábban költõi használatban nem igazán elfogadott honi nyelv miatt, pedig õ a legmagyarabbnak tekintett szerzetesrend, a pálosok költõje:

 

Ne álmélkodj pedig, hogy magyarul írok!

Mert ha emlékezem, örömömbe sirok!

Miként miveltetik édes anyanyelvünk,

S ezzel sír szélérõl életre jön nevünk!

 

Elgondolkodtató, hogy a címzett, Virág – késõbb a Magyar századok Vörösmarty által is sokra becsült költõje – 1777-ben erre a lelkendezõ magyar levélre még latinul válaszol.[xvii]

„Haza csak ott van, hol jog is van” – állította fél évszázaddal késõbb Petõfi, de az alkotmányos jogok érvényre juttatása már a penna- és kardforgató érzékenyeket is egyfolytában foglalkoztatta. A hagyományos jogok hovatovább a „szülötte nyelv” használatát is jelentették.

A nyelv társalgással, szövegalkotással való mûvelése (lényegében éltetése) nem jelent feltétlenül komorságot, ostorozó vagy kioktató szerzõi magatartást. Kónyi János szerint „még Apolló maga sem kedveli mindenkor a felhúzott nyilat”[xviii] – értsd: felajzott íjat[xix] –, ezért zárja így Demokritusa Elõbeszédjét: „szükség, hogy érdemes és különbféle tudós könyveket olvassunk, és éles elméjû tisztességes emberekkel társalkodjunk... Mivégre e könyvecskét is kedves nemzetemnek s hazám fiainak gyönyörködtetésekre szorgalmatosan öszveszedegettem.”[xx]

A nyelvvel való foglalkozás nemcsak röpiratok, magánszomorkodások és 1790-tõl kezdve országgyûlések tárgya, hanem a társasági élet élményközösségeinek is létrehozója. „A szalonban egy színpadot állítottak fel – írja Vay Sarolta a Beleznayék fogadásáról 1790. pünkösd hétfõjén a pilisi kastélyban –, és a fõúri társaság nõ és férfi tagjai pompás allegóriát adtak elõ. A bilincseibõl fölszabadult magyar nyelvet báró Prónay Piroska ábrázolta. A magyar nyelv kopott, szürkés ruhában feküdt egy puszta, sziklás tájon, kezein-lábain bilincsek. Mindenütt homály, a messze távolban halk zene hallik, s két ifjú – Bessenyei és Batsányi ábrázolói –, Beniczky Pál és báró Splényi Ignác odalépnek a leláncolt alakhoz, és megoldják béklyóit. A magyar nyelv – báró Prónay Piroska – erre megmozdul, és lendületes versekbe írt dikciót mond.”[xxi]

Cél tételezése

Tárgyat keresnek a szûk körben politizáló írástudók érzékenységüknek, észlelhetõ formát ábrándjaiknak: honi megfelelõt idegenben (vagy idegen, de kortársi) irodalomban tapasztalt mûvészi élményeknek.

 

Édes, de egyszersmind terhes vándorlással

Keressük tárgyunkat kemény bajvívással.

Az mondja ezt, aki a szerzetes teológusok életét éli: a kifejezések örökségébõl harc árán megszerezhetõ értékek sablonjaiból alakítja ki kötött – verses – formájú jelképes beszédét. Ahogyan a küzdelem formulává, poétikai sablonná változik, úgy értékelõdik fel a tudománnyal való tényleges foglalkozás – legalább a közölt (társsal megosztott) írás-olvasás révén. A cél tehát közvetve a nyilvánosság megszerzése lehet (és ezáltal a közvélemény valamilyen irányú befolyásolása), bár erre ekkor még a kifejezések sem adottak, nemhogy a könnyen elsajátítható módozatok.

 

Mars mezején gyakran bár vérrel áldoztam,

De a szûnnapokonn pennával dolgoztam

 

– írja Fábián Julianna levelére küldött verses Feleletében Szakolcáról Gvadányi János a 18. század végén.[xxii] A kétféle tevékenység összekapcsolása bizonyára antik toposzként is megnevezhetõ; erre utalnak a barokk mûvészetben gyakorta felbukkanó allegóriák. A francia kultúrában a vallásháborúk óta számon tartják a fegyvercsörgés árnyékában kibontakozó irodalmat (Agrippa D’Aubignéra szoktak hivatkozni, aki szerint a különleges körülmények kifejezésére különleges irodalmi nyelv kialakítása szükséges).[xxiii] De Gvadányi magyar versével egyszerre írja (1790-ben) a Mes dernieres folies magyar szerzõje,[xxiv] hogy:

 

Unir enfin (qui peut tout dire?)

L art de se battre a l art d écrire,

 

vagyis végre (mert ki mondhatna el mindent?) egyesíteni kellene a hadakozás mûvészetét az írás mûvészetével.[xxv]

A dilemma viszont az okoskodás módja esetében nem annyira a stílus megválasztását illeti, mint a célt: a politikai szabadság, a függetlenség legyen-e ez vagy pedig a belpolitikai tökéletesítés: a civilizálás, jobb, de újabb szóval: polgárosítás. Barcsay Ábrahámnak a Szabadságról írott költeménye[xxvi] a türelmét vesztett politizáló katona indulatkitörése; ugyanerrõl a tárgyról Orczy Lõrinc szinte ugyanabban az idõben már sokkal higgadtabban ír, mintegy megvalósítva Montesquieu-nek A törvények szellemérõl írott tanulmányában rögzített mentális modelleket.[xxvii]

A toll természete

Az irodalmilag megvalósítandó tárgy tehát nem lehet akármilyen, a megformálás sem.

Ez az az idõ, amikor hatni kezd a fenséges kategóriája: egyszerre próbálja ezt és az érzékenységet átélni és közvetíteni a latin–magyar kultúrájú tudós litterátor.

„Amikor az elme, ha átgondolja a dolgot, s elhatározza, hogy elfojtja az alkatban már feltámadt zûrzavart, s teljes szívvel és komolysággal a megújító munkának szenteli magát: vállalkozását csak úgy tudja véghezvinni, ha az érzõ részt valamilyen közösségi vagy baráti nemes érzelemmel gazdagítja, a jóság, barátság, elégedettség vagy szeretet valamilyen életteli indulatával, amely lecsillapítja és átalakítja a türelmetlenség és elégedetlenség ellentétes indulatát” (kiemelés E.E.) – állapítja meg Shaftesbury, miközben kapcsolatot teremt a közjó iránti indulatok és az egyéni boldogság között.[xxviii] Shaftesbury eszméi nem voltak ismeretlenek Orczy és köre számára.

Révai Miklós nemcsak a kifejezésekkel, hanem magával az esztétikai jelenséggel viaskodik, amikor magyarul is hûségesen próbálja körülírni, amit latin stúdiumaiban ugyan nem tanult, de amit német fordításban idejében olvasott: a (Pseudo) Longinostól eredeztethetõ fenségesrõl. „A szelíd Tudományoknak Tanítóik, Longintól fogva, mind többfelé hajlók, s meghatározatlanok a magasnak magyarázatjában. Némellyek felcserélik azt a naggyal, némellyek az elevennel, és széppel, némellyek az indulatossal, némellyek a nemessel és méltóságossal.”[xxix]

Amit ma inkább mint az esztétikum kategóriáját, esetleg a stílus alakító elemét tárgyalnak, az a kor embereszményének ikerítõdésével kapcsolatos: a keresztény erényeket megtestesítõ ember ideálja mellett egyre elevenebb az ókori eredetû sarkalatos erényekkel rendelkezõ ember eszménye, aki igazságos, bátor, okos és mértékletes. Ennek a kettõnek különbözõ arányú ötvözetei adhatják azokat a társadalmi embertípusokat, akikre gondolva a 17. század óta készülnek a viselkedéskönyvek (az udvari ember, a katona, a mûvelt polgárasszony, a jó gazda); arra, milyen a jó magyar, milyen legyen a monarchia fizikai és értelmi képességeinek birtokában levõ, de függõségét egyre inkább fájlaló tagja, nincsen példa. Vagyis inkább az a baj, hogy több példa is van, nehéz választani.

A felvilágosodás magyar írója nem a fenséges (emelkedett stb.) stílust választja, a nyelvileg megragadott sublime-et, hanem a benne kifejezõdõ viselkedéstartalmat, erkölcsi jelentést; azt, amit Shaftesbury erénynek, korszakunk gondolkodói leginkább csak becsületnek, a szív példás erkölcsének neveznek. (Itt jegyezzük meg, hogy Orczy könyvtárában nemcsak politikatörténeti, történetfilozófiai munkák voltak fellelhetõk, hanem nemzetkarakterológiai kompendiumok is: a kérdés foglalkoztatta a hetvenes-nyolcvanas évek barátságosan és néhol versben levelezõ, a személyes találkozásokkor pedig egymással politikai elgondolásaikat is megosztó értelmiségieket.)

A magyar voltairiánusok és libertinusok legmarkánsabb személyisége, Fekete János nemcsak beszélt és levelezett,[xxx] hanem szépirodalmat is „mûvelt” franciául. Bécsrõl szóló, szerzõként „egy kozmopolitát” feltüntetõ szatírája évekig sikerkönyvnek számított.[xxxi] Maga a költõ a franciás iskola elindítója (bár ez utóbb Bessenyei nevéhez kapcsolódott), következetesen igyekezett bevezetni a magyar prozódia jóhangzás-tényezõi közé a franciának megfelelõen kialakított hímrím-nõrím váltakoztatást.

Számon tartott írásai között nem szerepel az a francia nyelvû verskötet, amelyet neki tulajdonítunk. Ismert mûvei: Mes Rapsodies ou Recueil de differens Essais de vers & de prose du Comte de****. A Geneve MDCCLXXXI. (A továbbiakban: Rapsodies.) Ma solitude sans chagrin. Oeuvre historique et galant en prose et en vers par un Comte Hongrois. A Lausanne MDCCLXXXIX. (A továbbiakban: Solitude). Az, amelyet szintén név nélkül adott ki, a Mes dernieres folies ou opuscules d’un jeune militaire. Premiere partie. A Vienne de l’imprimerie d’Ignace Alberti MDCCXC. A benne szereplõ nõi nevek, ajánlásokban elõforduló iniciálék és a versek hangvétele, stiláris fordulatai alapján minden kétséget kizáróan az övé. Az érzékenység Batsányira jellemzõ irányát tõle eredeztethetjük, ha nála keveredik is a szabadosság – franciásnak nevezhetõ – színeivel, amit azért sem Ányos sóhajtásaiban, sem Batsányi fennkölt gyászdalaiban nem lelhetünk fel.

Báróczy az érzékenység prózai mûhelyét teremtette meg a fiatal Kazinczy Ferencnek mintául szolgáló magyarításaival. Cassandrája, Erkölcsi meséi ma bármennyire is modorosnak tûnnek, a korban a prózai választékosság magyar megvalósulását jelentették, valami nagyon új jellegzetességet.

Terület elvesztésére, állam megszûntére (lásd a gyarmatokat) van példa – állam létrejöttére alig. (A belga tartományok függetlenedése késõbbi.) A személyiség integritásigénye a kötöttségek, korábbi személyes döntések iránti kételyt ébreszti fel nem egy korabeli szerzõnkben. Barcsay növekvõ erõszakellenessége, elidegenedése császári katonai esküjétõl egybeesik a hadviselés értelme fölötti elmélkedéssel:

 

Mely dühösség tehát fegyverben öltözni,

S anyánkat, e földet vérünkkel öntözni,

Büszke fejedelmek bûnös kívánságát

Ingyen védelmezni királyok hívságát!

 

Erre reagál Ányos, szójátékká alakítva a kifejezést; így lesz a hívságból hívség. A gondolat ilyen folytatása felér egy barokk concettóval. Ányos csak megerõsíti Barcsaynak a lojalitás értelmetlenségérõl vallott kijelentését; a tudós pap és barát valósággal ellenõrzi, jóváhagyja a katona merész politikai tézisét; az ötletet ítéletté erõsíti:

 

Mármost az áll elöl a vérferedõnél,

Kinek semmi köze nincs a nyereségnél,

Hal, vesz, raboskodik más dicsõségénél,

S megis fázik ügye hivsége tüzénél.

 

Barcsay: „A Besnyei klastromhoz viszsza térvén, sajnállom a Magyar halotti beszédnek esetét; csak illyen szomoru sorsa szerencsétlen nyelvûnknek: a Nagyok nem értvén meg vetik, a kõzéprendûek a deákot nyesik, a kõsség pedig csak a maga szûkségét tudja magyarázni. Tótul ugyan nem tudok, de sokat mernék fogadni, hogy még eddig a tót nyelv több szerencsét tett Hazánkban, mint a magyar. Ama hires Pertûzõk tõbbnyire mind Tótok voltak, mennyit nem segíltettek ezek szûletett nyelveken? [...]

Ha a M[éltóságos] Ur hátramaradástol nem félti nemzetûnket annak talán tsak az oka, hogy maga erejéhez képest méri másoknak tehetségeket, én pedig ugy vélekedem, hogy minek elõtte a szép Tudományok[nak] kies mezejére jutnánk, addigra kemény rabságnak lántza eljõnn és földhõz ragaszt bennünket. Ez pedig más Nemzeteknél tõbbnyire mind kûlõmb[en] tõrtént. Ugy tettzik mint ha a keresztyének kõzõtt a Világosság most nagyon sietne, és mint egy elõre érnék az értelem. A Királyok egymást kõvetik; a Nemzetek egymást futva majmozzák, és ebben a majmozásban áll majd minden erkõltsûnk. Boldogok ha oda viszsza térnénk a honnét eredett hitûnknek tudománya! Kik elébb szõvetkeztek a Romaiakkal hamarébb jutottak oda a hova mi most igyekezûnk, azért hamarébb is vesztették szabadságukat. Én nem tudom mit lehetne tanátsolni Nemzetûnknek. A vad méhek rengeteg erdõbe tudnak rajzani és édes mézet gyûjteni; avagy egy meg éhezett Embernek nyalánkságáért ott hagyáké kedves fájokat, és bé zárassáké magokat ganéjjal kent kosarakban?

[...]

Sokszor gondolkozom; ‘s nem ok nélkül, hogy vallyon a szép Tudományokkal edjûtt nem maradhatnaé meg nemzetûnk[nek] valami kovássza ama régi Atyáink Erkõltseinek; és hogy lehetne azt meg marasztani? Egy hires Elme ugyan azt jedzi hogy csak az Anglusokban vagyon tapasztalhato kûlõmbség a tõbb Nemzetektõl, így szóllván: Ils sons fiers, sombres, déterminés, genereux, et magnanimes. Ha ez igaz, mi marad nékûnk, vagy mibõl részesûlhetûnk mi? – Ez a gondolat gyakran szomoritt engemet.

Nékemis irdogál ollykor Gyuri: most vélle lévén a M[éltóságos] Ur jo moddal értésire adhattya miért ûldõztetett annyira Galileus midõn a föld mozdulását merte hirdetni: õ az én intéseimet vagy meg nem fontolja, vagy pedig valami szegény irigyének gyûmõlcsének lenni itélvén elfelejtkezik mely tõvisses uton indult meg: a mi Londonb[an] szabad, nem szabad az Kecskeméten ‘s még Bécsbe annál inkább nem. Kár volna ha az õ szép tûzének kárát vallanok. Ne tégyûnk úgy mint a Cadmus nemzete ki alig bujt ki a fõldbõl, s mar egymást rágcsálta.[xxxii] (Kiemelés E.E.)

Kisfaludy Sándor az írás módját az ifjúkorra általában jellemzõ lelkesültség (az õ szavával: poézis) természet által sugallt lejegyzésében „a Pegazus tulajdon útában” látja; poétikája az iskolai kultúrával szemben a romantika bátor alkotásmódját hangoztatja; „én tudós, én literator nem vagyok. Sorsom, környûlállásaim, hajlandóságom katonává s utóbb mezei gazdává tevének. De becsülöm az igaz tudóst, a jólelkû, nemes literátort, [...] Kedvellem a tudományokat és szépmesterségeket [...], – életem sok kellemes óráit köszönöm nékik, melyeket más vagy ásítozó unalommal, vagy legalább nemtelenebb, silányabb gyönyörûséggel tölt.”[xxxiii]

Ugyanebben az idõben a hadi és kulturális tapasztalatokat szellemes verses pikareszkké érleli Gvadányi József; Gvadányi, aki nagyjából egyidõs Orczyval, és 1743 végén a Szirmay-gyalogezredben kezdte pályafutását mint zászlótartó, de aki a Baranyai-lovasezredben is szolgált századosként, majd a Nádor-huszárezredben, a Kálnoky-ezredben, majd – Galíciában – a Nádasdy-ezredben. Névtelenül közölt Pöstyéni förödése(1787) még a ponyvairodalom olcsó humorával él, a könnyen megszégyeníthetõ cigányság az olvasó mulattatásának tárgya,[xxxiv] az 1797 esztendõ elsõ napján keltezett A falusi nótáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testamentuma már akár Don Quijote-adaptációnak is tekinthetõ, de mindenképpen alkalmas a sokat megélt katonaíró mentalitástörténeti-történetfilozófiai reflexióinak összefoglalására.

Az olvasás: magán- és társas tanulmányok módja

Az, hogy a hazai nyelvû szépliteratúrai hagyományból olyasmit ajánlanak egymás figyelmébe, ami a magyar politikai függetlenség kérdéseivel foglalkozik, e költõbarátságoknak a magánélet vonatkozásain túl terjedõ érvényességét jelzi. „Lystius és Zerinyi Urakot tisztelem betsûllem de nem esmerem, elis hiszem hogy jo notát dudoltak” – fogadja el Orczy olvasmányajánlatát Barcsay: maga Voltaire, Mably, Raynal történelemértelmezõ esszéi mellett a hazai történelemre vonatkozó munkákat is szívesen olvassa, Palma Károly Notitia Rerum Hungaricarumát (Tyrnaviae 1775, illetve Pest 1785); erre Orczyhoz írott levele és az Orczy-könyvtár anyaga is utal. (Az Orczy-könyvtárban több munkával is szerepel Mably; például az Amsterdamban 1777-ben megjelent törvényalkotási értekezéssel: De la législation ou principes des loix.)

Nemcsak Montesquieu elhíresült könyvébõl szerezhette meg a modern jogtudományi ismeretek alapjait a korabeli kíváncsi.

Az olvasás mint forrás és mint hatóerõ egyaránt mûködött életükben: Voltaire Essai sur les moeurs címû történetfilozófiai értekezésében a magyarok történelmi szenvedéseirõl olyan együttérzõ képet rajzol, hogy nem zárhatjuk ki a kölcsönhatás gondolatát (annál is inkább, hogy tudomásunk szerint ugyanannak a szabadkõmûves nagypáholynak voltak tagjai; ha hihetünk Ligne herceg följegyzéseinek).

„A történelemben szemünk elõtt felsorakoztatott népek közül egy sem volt boldogtalanabb a magyaroknál – írja Voltaire. – Hazájuk elnéptelenedett, a katolikus és a protestáns felekezet és több politikai párt osztotta meg, és egyszerre hódították meg a török, illetve a német [értsd: osztrák] seregek.”[xxxv]

Az olvasás, a könyvcsere, a töprengés – az elme futtatása –, vagyis a történelem kritikus újragondolása az értelmiségivé válás feltétele és ma is megindító módja volt a magyarság elitje számára a 18. század végén. Nem gyõzzük hangsúlyozni ebben a folyamatban az autodidakta – de még inkább a társalgásban kimûvelõdõ, megérõ, nem iskolás kultúrájú – személyiségek szerepét.

Hõsi póz helyett: félelem és sóvárgás

Az antropológia miszoneizmusnak nevezi a természeti népek félelmét az újtól. A modern módon civilizált ember is legtöbbször fél attól a megrázkódtatástól, amely esetleg együtt jár az újdonsággal való szembesüléssel: pszichológiai korlátokat emel, így védi magát. Anélkül, hogy az Európába több mint egy évezrede beilleszkedett magyarság civilizációját a természeti jelzõvel kívánnók illetni, a közgondolkodás bizonyos (irodalomként megjelenõ) történeti tüneteire szeretnõk felhívni a figyelmet.

A 18. századi magyar írástudók többsége a politikai rendszert 1740-ben szentesítette, a késõbbiek ezt örökölték, az európai politikai változások jelentettek mintát valami újra; döntés (országgyûlések tilalma) idején a csoportos felelõsség lehetõségét ha ki nem is zárta, de szûkítette; ezért nõtt meg a jelentõsége egyrészt az egyéni politikai vélekedésnek, másrészt az intézményen kívüli csoportok emócióinak, tevékenységük jellegének.

Az alcímbe emelt, de versek és prózai levelek szintjén nem ritka félelem kifejezés arra vonatkozik, miféle következményekkel járhatna majd a katonai kötelesség tervezett elmulasztása, illetve hogy beválik-e a nemzeti terv: az önálló magyar állam megvalósítása (ismerve a társadalmi és kulturális egyenetlenségeket, amelyeket a tagadhatatlanul soknemzetiségû lakosság képvisel).

A sóvárgás pedig a nemzeti ideál békés (értelmiségi úton: a jog, a szépmesterségek, a nevelés révén) való kibontakoztatására irányul, ezzel együtt pedig az érthetõ, áttekinthetõ kisvilág élményére, amely a felvilágosodás sokáig ható eszméje. De nemcsak errõl van szó. A vágyakozás tárgya egy színesebb, ingerekben gazdagabb mindennapokból álló világ, amely látszólag nem is egyeztethetõ az elvonulás pásztori poézisével, preromantikus filozófusi pózával. Valójában a társaság kedvelését – a nyilvánosság iránti rendszeres igényt – fejezi ki e szerzõk megannyi csoportosulási kísérlete (Baróti Szabó Dávid Társaság-kötésnek nevezi verscímében a hasonló egymásratalálást a Kassai Magyar Múzeum megalakulásának örömnapján).

Levevék fejemrõl muzsák sisakomat

és kezembe nyújták szomorú lantomat – írja Barcsay.

A dilemma a béke választásával ér véget a korszak legtöbb katonaköltõje számára: ez lehet a feltétele a polgári fejlõdésnek, a nemzeti kibontakozást is ígérõ civilizációnak.


[i]  Legtöbb példánkat Barcsay Ábrahám szöveghagyatékából vesszük. Írásmódjának sajátossága a hosszú û kedvelése; a kézirataiból idézett szövegrészeket betûhíven közöljük. A publikált helyek – Révai, Szira Béla és mások szerkesztõi változtatásai miatt – különbözõ, következetesnek éppen nem mondható helyesírási szokásokat idéznek.

[ii] A képes beszéd lehetõségeivel él, amikor Orczy támogatásának folytatását kéri La Calprenede Cassandra címû regényének Báróczy által készített magyarításához: „P.S. Az Asiai Hertzeg Asszonynak egy kevéssé nagyocska a strikrokja, és a mint írják 2000 f[orint]b[a] kerûlne lakadalmi kõntõsse, mivel nyoltz darabbol állo, nem tudom a mostani Publicum meg érdemelé ollyan lakadalmi kõlcséget; a Hertzeg Asszonyért jót allok, mert esmerem hogy szép. Ajánlom ûgyét még egyszer a M[éltoságos] Urnak, hiszen talám leszen ollyan ember, ki magára végye az nyomtatásoknak eladását, melly által a M[éltoságos] Urnak nem telnék olly sokjába; tudom, és esmérem magos gondolattyait a M[éltoságos] Urnak, de ha ez szerint nem kezdjûk bajos valami õrõmet érni.” 1772. okt. Nagybányai Levéltár, Orczy Gyûjtemény (a továbbiakban OGy.) 2.25 és v.

[iii]  „Voici la Traduction, quelquefois littérale, et quelquefois imitation d’une piece de Vers que ce grand Seigneur Transilvain, Cousin de plusieurs charmantes Cousines, a fait en Hongrois, a l’arrivée du Palatin et de la Grande-Duchesse-Archiduchesse a Pest. [...] Cet oncle est Sámuel Teleki, Chancelier de la Transilvanie, chez qui il dînait lorsque je lui envoyai cette traduction dans laquelle j ai gardé plus de trente vers bancs qu’il avait fait sans s’en douter croyant ne m’envoyer que de la prose pour m’expliquer son petit poeme”. (Íme a néha szó szerinti, néha csak követõ fordítása annak a költeményes darabnak, amelyet ez az erdélyi fõnemes (több bájos unokahúg unokabátyja) magyarul írt abból az alkalomból, hogy a Palatinus és a Nagyhercegnõ Pestre érkezett. [...] Ez az nagybácsi Teleki Sámuel, Erdély Kancellárja, akinél éppen vacsorázott, midõn megkapta fordításomat; ebben több mint harminc blanc verset megõriztem, ezek tõle származnak, õ ugyan prózai kísérõlevélnek szánta versecskéje magyarázatául.) Ligne Mémoires... 22. k. 266, ill. 270.

[iv]  Esquisse d’un Tableau Mouvant de Vienne, tracé par un Cosmopolite. 1787. 71.

[v]  Erre a kapcsolatra Fekete monográfusa is utal; Morvay Gyõzõ: Galánthai gróf Fekete János. (Magyar Történeti Életrajzok) Bp. 1903. 76–90, bár meg kell jegyeznünk, hogy a Voltaire-levelezés jegyzéke (a legteljesebbnek tekintett Bestermann-féle jegyzék) nem említi Fekete leveleit.

[vi]  Ballagi a hadit a polgárival összekapcsoló Orczyt tekinti a katonaköltõ magatartás 18. századi prototípusának; ebben Katona István követõje. Ballagi Aladár: A magyar királyi testõrség története különös tekintettel irodalmi mûködésére. Pest 1872. 47. – Steph. Katona: Historia Critica Regnum Hungariae. Tom. XXI. Ord. XL. p. 711.

[vii] OGy. 2.10.

  [viii] Regiae Villae, Silvae. Epigrammata. Camillo Maria Audiberti S. J. 1710 Torino, számozatlan elõzéklap.

  [ix] Kisfaludy Sándor Összes költeményei. Bp. 1901. I. XXVII.

[x] Nem csak az harcokban, de a békességben

Becsülni kell Mársot kivánt csendességben

Az Ársal tartani szép egyenességben

Melly nélkül békesség leszen enyészésben.

[...]

Békesség idején fegyverünk rozsdásúl,

Nem palléroztatik, végre meg csorbásul,

Köntösünk és pennánk molyal sógorosul

Mint kufárok borsa szûk szutyikban szorul.

Regula Vitae Militis cujus cujusque oeconomia, Dispositio Status sui, Officia, Virtus et Utilitas. In Approb. Elegyes Gyûjtemény. Egyetemi Könyvtár, Kolozsvár MS. 2991/384.

[xi] OGy. 2.10. és v.

[xii] A levél keltezése: „Patai Kunyhombol. 20dik 7bris 771”. Lelõhelye: OGy. 2. 10. és v.

[xiii] Az idézett hely folytatása: „Ugy lehet még hogy a M[éltóságos] Urral a Rajna vize mellett liliomot kaszálunk. A Frantzia máris egynéhány ezer Emberrel meg erõsitette Alzátziáb[an] lévõ katonájit: az ujjság irok mindenfelõl trombitálnak, szintugy szégyenlem hogy gunyhomb[an] lebselek, de talám majd tavaszszal szollit Martius. Az alatt sovány ábrázatu és száraz testû Voltair pajtásunk munkájit olvasgatom, és a M[éltóságos] Uréval Õszve tészem: nem régen kõlt ki pennája alol egy rendes gondolat illy név alatt: Jean qui rit Jean qui pleure. Mondhatom szép elme játéka és egy õreg Apát Ur feleltis réá, ugyan azon notán dudolt õis: ha idõm lészen mind kettõt le irom, és elkûldõm a M[éltóságos] Urnak.” Keltezés: Radván. 11dik 8br. 772. Jelzete: OGy. 2.25. és v.

[xiv] Várkonyi Nándor Magyar katonaköltõk címû könyvében Barcsaynak „korában ritka szociális érzésérõl” tesz említést. Pécs  é.n. II. kiad. 159.

[xv] Bessenyei Sándorról van szó.

[xvi] „P.S. Csak Nyitrára méltoztassék igazitani a Levelet. Már éjfél el mult, az irásom bizonyittya. Patai Konyhombol 5dik febr –772.” Lelõhelye uo. 9. 11–13.

[xvii] Ányos Pál összeállítás. Szerk. Szajbély Mihály. Vár ucca tizenhét Kiadó. Veszprém 1994. 11.

[xviii] Kónyi János: Elöljáró beszéd. = A mindenkor nevetõ Demokritus avagy okos leleményû furcsa történetek, mellyeket a bánatjokat felejteni kívánó jámborok kedvekért szedegetett össze... Válogatta, a jegyzeteket írta Bíró Ferenc. Bp. 1981. 9.

[xix] Kónyi János: i.m. uo.

[xx] I.m. 10. (Kiemelés E.E.)

[xxi] Vay Sarolta: A régi magyar társasélet. Bp. 1987. 97. (Kiemelés E.E.)

[xxii] Magyar költõk. 18. század. Válogatás, szöveggondozás Mezei Márta. Bp. 1983. 413.

[xxiii] Fragonard, Marie-Madeleine: La Plume et l’épée. La littérature de guerres de Religion à la Fronde. Découvertes Gallimard Littérature. Éd. Gallimard, 1989.

[xxiv] Véleményem szerint Fekete János, Látó, 1996/12. 61–64.

[xxv] Ugyanez a szerzõ szabadkozva hárítja el magától a költõ, akadémikus vagy írástudó megnevezést: csak katona vagyok – állítja („je ne suis ni Français, ni poete, ni académicien, ni meme littérateur: je ne suis que soldat”). A kötet alcíme a szerzõrejtésre utal: egy fiatal katona munkácskái: „Opuscules d’un jeune militaire”.

[xxvi] Két nagyságos elmének költeményes szüleményei. A költeményes gyûjtemeny öregbedésere a nagyságos szerzõknek egyezõ akaratjokból közre botsátotta Révai Miklós. Pozsonyban 1789; ebben található Orczy Futó gondolata a Szabadságról (6–53). Barcsay költeményét l. Egyed Emese: A Barcsay-ügy.= Folytonosság vagy fordulat? (A felvilágosodás kutatásának idõszerû kérdései). Szerk. Debreczeni Attila. Debrecen 1996. 145–158.

[xxvii] Ahol a nemzet szabad, ott leggyakrabban mindegy, hogy az egyének jól vagy rosszul okoskodnak-e, elegendõ, hogy okoskodjanak, mert ebbõl fakad ama szabadság, amely gondoskodik arról, hogy okoskodásuk eredménnyel járjon. Ugyanúgy, ahol önkényuralmi kormányzat van, egyformán veszedelmes, ha az emberek jól vagy rosszul okoskodnak, mivel a kormányzat alapelvét már az is sérti, hogy egyáltalán okoskodnak.” Montesquieu: A törvények szellemérõl. Vál. és ford. Nemes István és Horváth Andor. A bevezetõt írta Egyed Péter. Buk. 1987. 246.

[xxviii] Shaftesbury: Értekezés az erényrõl és az érdemrõl. Bp. 1994. 82–83.

[xxix] Révai Miklós: A magyar szép toll. Közzéteszi és az utószót írta Éder Zoltán. Bp. 1973. 292–293.

[xxx] Michaud, Claude: Felvilágosodás, szabadkõmûvesség és politika a 18. század végén. Fekete János levelezése. Századok CXVII(1983). 558–599.

[xxxi] Esquisse d’un tableau mouvant de Vienne tracé par un Cosmopolite. Vienne 1787.

[xxxii] A keltezés: „Pataji Kunyhombol 1772 ápril. 6.”  OGy. 2. 14. és 60.

[xxxiii] Kisfaludy Károly Összes költeményei. Életrajzi bevezetéssel ellátta Zilahi K. Béla. Bp. 1901. XXIX.

[xxxiv] Ebben rokon Orczyval, aki elsõ kötetébe, az 1787-ben megjelent Költeményes Holmiba beveszi az 1762-ben írott gúnyversét Vigasztaló beszéd a cigányokhoz címmel. I.m. 200.

[xxxv] „De tous les peuples qui ont passé sous nos yeux dans cette histoire, il n’y en a point eu de plus malheureux que les Hongrois. Leurs pays dépeuplé, partagé entre la faction catholique et la protestante, et entre plusieurs parties, fut a la fois occupé par les armées turques et allemandes.” Voltaire: Du Danemark, de la Suède et de la Pologne. = Essai sur les moeurs. Ed. de R. Pomeau. Classiques Garnier, Bordas 1990. II. 765.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék