Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1997/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 59. kötet, 1997. 1-2.füzet

Magyari-Vincze Enikõ

Rendhagyó recenzió egy rendhagyó mûfajú könyvrõl

Gáll Ernõ Számvetés címû kötete (Komp-Press, Korunk Baráti Társaság. Kolozsvár 1995) többet nyújt az olvasónak, mint amit alcíme (Huszonhét év a Korunk szerkesztõségében) elsõ látszatra ígér. Nem egyszerûen vallomás az egyéni életpályáról és az individuális gondolkodás alakulásáról, mint ahogyan nem csupán csak beszámoló egy folyóirat történetérõl és egy idõszak viszontagságairól, hanem a szó legkomplexebb értelmében a szerzõ által megkonstruált tükör, melyen keresztül – a tükörbe nézõ saját perspektívájából – párbeszéd folytatható a nemzetiségi/kisebbségi létre immár (megváltoztathatatlanul?) jellemzõ gondolkodásmód néhány vonatkozásáról.

E megállapítás erõterében recenzióm arra vállalkozik, hogy a mûnek csupán néhány, az említett mentalitáshoz kapcsolódó vonatkozását tárgyalja. Teszi ezt úgy, hogy elõbb a számvetésrõl mint mûfajról „értekezik”, majd pedig a számvetés lehetõségeit és korlátait próbálja azonosítani, éppen a kötet önreflexióra szólító eszmeiségének szellemében.

A „számvetés” mint mûfaj

Az interpretatív, minõségi módszerekkel dolgozó kultúrakutatásban egyre elfogadottabb az önéletrajzi elem beépítése magába az elemzésbe, fõként abban az esetben, ha ez a tereptapasztalatra és általában a kutatott valóság létrehozatalában játszott kutatói szerepre való teljesebb reflektálást segíti elõ.[1] A kötetben kifejtett erõfeszítést ebben a keretben kell értékelnünk, mûfajilag ebben a kontextusban helyezhetjük el.

Mindenekelõtt megállapíthatjuk, hogy a kötet mint az „életrajzi elemzésre” tett kísérlet elsõsorban nem azért különös, mert „benne tárgyilagos szándékú elemzések szubjektív vallomásos részekkel keverednek”, hanem azért, mert általa az élettörténetek vizsgálatának két megszokott eljárása ötvözõdik össze egymással.

Ezek közül az egyik a terepmunkát végzõ kutató önreflexiója, mely (a kutatás jelenében) egyszerre zajlik magával a vizsgálattal: általa az elemzõ a saját élettörténetének azokra a dimenzióira figyel, amelyek a terepmunka megélt tapasztalataiban csapódnak le, vagyis ennek révén a kutatói jelenlétre, a kutató és a kutatottak kapcsolatából felépülõ valóságra reflektál. A másik eljárás pedig a mások élettörténetének eszközként és/vagy tárgyként való vizsgálata, a narrátor és a kutató közti diszkurzív mezõben létrejövõ, múltra irányuló életrajzi elbeszélésnek az elemzése.[2] Megjegyzendõ még, hogy az antropológiai szemlélet az elõadott élettörténetet nem a múltra való visszaemlékezésként kezeli, hanem afelõl érdeklõdik, hogy a jelenben történõ identitásépítés egyik formájaként – a valamilyen nyilvánosság elõtt zajló „emlékezésben” – milyen minták szerint és miként történik a múlt rekonstruálása, vagyis hogy milyen kulturálisan is felépített modellek uralják bizonyos helyzetekben a múlt használatának gyakorlatát.

Az az elemzés, amellyel az olvasó a szóban forgó kötetben találkozik, a szerzõ saját élettörténetét definiálja mint vizsgálati tárgyat és eszközt: az elõzetesen megélõ és az utólagosan elemzõ én megkettõzõdésének terében építi fel az elbeszélt önéletrajzot; a kutatói én a múltba kihelyezett énre (a narrátorra) mint „a másik”-ra tekint, miközben világossá válik, hogy a reflexió, amely a rekonstruált helyzetekben való jelenlétre, pontosabban az akkori valóságok alakításában való részvételre irányul, nem az akkori, hanem a mostani jelen tartozéka.

De ezzel együtt élettörténet és életút kapcsolata ebben az esetben is világosan kirajzolódik: a narrátor társadalmi-történelmi helyzetében adott kulturális modellek nemcsak egyéni megvalósulásának pályáját, hanem a múltról való beszélés, az emlékezés, az élettörténet felépítésének módját is elõírják. Innen származnak a „számvetés” korlátai, illetve ebbõl következik azoknak a rákérdezéseknek a hiánya, amelyek e modellek szerint elképzelhetetlenek, anélkül hogy a közösség, melynek modelljei, ne taszítaná ki miattuk a „normaszegõt”.

Megélés, kutatás, a kettõ kapcsolatára való reflektálás – ebben az elemzésben különbözõ idõhorizontok tapasztalatai, ezért a „számvetés” nem a valamikori jelenlétet, a megélt helyzetek vizsgálatát kísérõ akkori önreflexió, sem pedig a más személyek élettörténeteit rögzítõ társadalomelemzési mûfaj, hanem a kettõ keveréke. Mondhatnánk: az élet dolgainak elrendezési kísérlete egy olyan alkotó által, akit a lezárhatatlan problémákkal szemben érzett felelõssége egész életében állandó továbblépésekre sarkallt. És éppen ebben rejlik e mûfaj teremtõ feszültsége: végsõ rendet próbál teremteni a múltban, mely minduntalan új rendekbe áll össze, mihelyt nekifognak rekonstruálásához.

A „számvetés” lehetõségei és korlátai a romániai magyar társadalomban

Ha a fentiek értelmében elfogadjuk azt, hogy a „számvetés” mint az önéletrajzi elemzés formája nemcsak a narrátor mint egyén pályáját, hanem a kor (az idõ és a hely) érvényesnek tartott kulturális modelljeit is képviseli, akkor mindenképpen reflektálnunk kell arra, hogy ezek a modellek például magára a „számvetésre” vonatkozóan milyen lehetõségeket körvonalaznak, és milyen korlátokat szabnak meg.

Az alábbiakban éppen ezeket igyekszem körvonalazni, mégpedig a szóban forgó kötet három fejezete alapján (vállalva azt, hogy ennek következtében mintegy igazságtalanul bánok el a többi részével).

A Számvetés elsõ, Az újraindulás elõzményei címet viselõ fejezetében Gáll Ernõ a Korunk második folyamának megindítására, ennek elõzményeire és az ötvenes évek derekén kialakult feltételeire reflektál. (Ez utóbbiak összefüggésében említi meg „az olvadás elsõ jelentkezéseit” mind „a dogmatikus szendergésbõl való ébredezés”, mind pedig a „nemzeti-nemzetiségi kérdés felszínre törése” vonatkozásában.)

A visszaemlékezés azért válik számvetéssé, mert – a korszak jellemzõinek megfelelõen – többek között a „homo staliniensis” kialakulásának okaira, mikéntjére is rákérdez. Mégpedig teszi ezt úgy, hogy jelzi ennek tágabb társadalmi-politikai hátterét (például „a szovjet mintához való maradéktalan igazodást”, „a világ két részre való szakadását” és „a két tábor antago­ni­zá­ló­dását”), de ugyanakkor különös hangsúllyal elemzi a korabeli személyes és közösségi elkötelezõdések erkölcsi vonatkozásait is.

„A pártban feloldódott egyén”, „a párt érdekeinek oltárán mindenét feláldozó”, a „fana­tiz­musba menekülõ”, de „az állandó szorongástól nem mentesült” ember (vagyis a „bolsevik típusú kommunista”) kérdése egy tágabb kérdéskört is feszeget: nevezetesen a fundamentalizmus jelenségét teszi elemzés tárgyává. Ez a vizsgálódás viszont, sajnos, megreked a kommunista fundamentalizmusból magabiztosságot nyerõ embertípus jellemzésénél. Ennek viszont könyörtelen kritikáját adja, mondván: „elutasító minden más felfogással szemben”, „a felsõbbrendûséget és kizárólagosságot képviselõ tudatával [...] ítélkezik elevenek és holtak, múlt és jelen fölött”, „az idézetek uralmát honosítja meg”, a saját szentségeit tartalmazó „bibliát” abszolút érvényûnek tekinti, „az eredeti gondolatot ab ovo gyanúsnak tartja”.

Sajnálatos ez a megrekedés mindenekelõtt azért, mert ennek következtében a szerzõ nem kérdez rá más típusú, például nemzeti és nemzetiségi fundamentalizmusokra. Meg arra, hogy Kelet-Európában (és romániai magyar összefüggésben is) miként és miért nem lehet áttörni ezt a gondolkodásmódot, miért – a Dogma alóli felszabadulás illúzióját táplálva – legfönnebb csak különbözõ dogmatípusok egymással való felcserélését lehet elérni.

A kommunista fundamentalizmus mûködésének következményeit azonosítva, az önkritika szellemében Gáll Ernõ a kisebbségi lét egyik állandósult jellemzõjét is diagnosztizálja (anélkül azonban, hogy ezt mint ilyent elemezné). Leírja azt a folyamatot, amelynek során „Õk” – a kom­munista elkötelezõdés szellemében – „belsõ megtisztulást” sürgettek, és „harci felkészülést” hirdettek meg „Velük”, vagyis a „népellenes, nacionalista és elszigetelõdésre buzdító ele­mek­kel” szemben – jelezve, hogy ezt a magatartást „a beolvasztó praktikák” a maguk hasznára fordították.

Ismét hangsúlyoznám, sajnos nem reflektál arra, hogy (például a bemutatott jelenség révén) a romániai magyar elit miként generálta akkor is, de generálja újra meg újra az elszigetelõdés-beolvasztás bináris oppozíciójában való gondolkodást; valamint arra, hogy míg a kommunista fundamentalizmus az ún. „elszigetelõdõkkel” számol le, addig a nemzeti fundamentalizmus az ún. „beolvadókat” teszi árulóvá, miközben egyik attitûd sem tud(hat) – fundamentalista és esszencialista lévén – másképpen, csak az elszigetelõdés/beolvadás vagy-vagy képletében gondolkodni társadalmi osztályok és etnikumok, nemzetek kapcsolatáról. Meg arra, hogy ez a kisebbség a többségrõl (megjegyzendõ, hogy a státusok megcserélõdésekor ez fordítva is mindig így volt) a történelmi tudat frusztrációi alapján csak a rosszindulatot, a becsapást, a „beolvasztó”, megsemmisítõ gesztust tudja feltételezni.

Ha én folytatok párbeszédet a Számvetés által elénk tartott tükrön keresztül a kisebbségi létünkhöz tartozó gondolkodásmódokról, ezek a további kérdések jutnak eszembe. De valószínû, hogy ezek meg nem oldása saját számvetéseimet fogja majd generálni az idõ múlásával.

A Szárhegy: fórum és botránykõ, valamint a Kísérletek a nemzedéki párbeszédre címû fejezetekben a számvetés mint életforma „önmagunk revíziójaként” is meghatározódik, ilyenként pedig a generációs vitából levonható következtetésekkel való szembenézést, valamint az „idõsebbek felelõsségét” is feszegeti.

Saját régebbi megállapításainak, nemzedéke néhány más tagjának, valamint az 1980-as években a nemzedéki vitában részt vevõ fiatalok véleményének egymás mellé állításával Gáll Ernõ Számvetése a kisebbségiség egyik, sokak által foggal-körömmel védett dimenzióját, az egységességet is boncolgatja. Ha csak ezekre az álláspontokra figyelnénk, biztató kép rajzolódna ki elõttünk nemzetiségünk akkori – ezek alapján kritikusnak és önkritikusnak nevezhetõ – szellemi állapotáról.[3] De sajnos, meg kell állapítanunk, hogy ezek nem bizonyul(hat)tak domináns viszonyulásoknak és a belsõ differenciálódás szabad kifejlõdése igen sok belsõ akadályba (is) ütközött.

Ha megengedett, hogy egy rencenzió keretében ilyen súlyos kérdést ilyen röviden tárgyaljak, akkor ezekkel kapcsolatban hangsúlyoznám: hiányuk és ennek folyamatos újratermelõdése (más, kívülrõl jövõ hatások eredményeként is) a romániai magyar kisebbségi elit fokozatos beszûküléséhez, egyre merevebb kizárólagosságához, a belsõ sokféleséget leépítõ intoleranciájához, a „kellemetlenkedõk” elvándorlásához – és a mentális-monolitás hagyományának megerõsödéséhez vezetett. A Számvetés olvasása közben (ismét) kisebbségiségünk eme belsõ „nyomorúságai” jutnak eszembe.

Ha a kötetnek mélyebben sikerült volna „számot vetnie” e belsõ akadályok természetével és akkori mûködésével, akkor ma lenne egy további fogódzónk annak megértéséhez, hogy – 1996 után, az általános nyitás kontextusában és a változás ígérete ellenére – romániai magyar közéletünkben miért indulnak be ismét a régi kizárásos mechanizmusok, miért erõsödhetnek meg az intoleráns felháborodások az új és másabb élettapasztalatok megnyilvánulásai kapcsán. Ezek láttán meggyõzõdésem, hogy a Számvetés szerzõjének ma hatványozottan kellene újra hangsúlyoznia azt, amit egy 1980-ban rendezett kerekasztal-beszélgetésen mondott: „A mai eszmecsere munkafeltételeként induljunk ki abból, hogy mûvelõdésünk fejlõdése és jövõje a sokszínûséget igényli. Egy olyan kis és sajátos kultúrának, mint a mienk, vitális szüksége van az elvidékiesedés veszélyét ellensúlyozó nyitottságra és változatosságra. Vegyük tehát tudomásul, hogy többféle hagyomány létezik, de egyiknek sincs monopóliuma. [...] A kiátkozások ideje lejárt.”

 

[1] Lásd errõl például Okely, Judith: Anthropology and autobiography: participatory experience and embodied knowledge. = J. Okely and H. Callaway (eds.): Anthropology and Autobiography. Routledge 1992. 1–29.

[2] Niedermüller Péter szerint az élettörténet azért lehet egyszerre a társadalomkutatás eszköze és tárgya, mert ez nem más, mint a személyes tapasztalatok és a valóság egyéni megértése közti kapcsolat szimbolikus megjelenítése, tehát egy kulturális konstrukció, amely az egyén, a kollektív gyakorlat és a társadalmi-történelmi helyzet közti összefüggéseket fejezi ki. Az élettörténettõl megkülönböztetett életutat a szerzõ a különbözõ helyzetek megoldásának folyamataként kezeli, de ugyanakkor hangsúlyozza, hogy mint kulturális konstrukció tartalmazza adott társadalmi helyzetben lehetséges egyéni megvalósulás modelljeit (kulturális dimenzióját azok a modellek, stratégiák alkotják, amelyek a közösség által adottak, s amelyek elsajátítása révén az egyén annak a közösségnek a tagjává válik). Ezért állítható, hogy az egyéni történet nemcsak az egyéni életek sajátos eseményeit mutatja be, hanem egy közösségrõl is képet ad az individualitás révén, valamint hogy az élettörténet nem más, mint a közösségnek, a történeti szituációnak az egyéni élet szövetén átszûrõdött képe. Niedermüller Péter: Élettörténet és életrajzi elbeszélés. Ethn. IC(1988). 376–390.

[3] Érdemes néhány akkori viszonyulást/kinyilatkoztatást itt is idéznünk: „Határozottan le kell mondani az integráló vagy kizárólagosságot képviselõ megközelítésekrõl.”; „A nemzetiségi fiatalok mindig keményen kifogásolták azt, ahogyan egyesek az idõsebbek közül adminisztrálták létkérdéseinket, közöttük az együttélés, a testvériség kérdését is.” (Lászlóffy Aladár); „A »szövegírókra« váró egyedi, radikális feladatokból, a kultúra demitizálásából, az elõttünk járó nemzedékek »nyelvi monolitásának« megszüntetésébõl polémia támadhat.” (Bretter György); „A visszautasítás oka az írás típusa: Gáll Ernõ férfivá avatja a fiatal szerzõket, vagyis befogadja õket, felnõtt tagoknak minõsíti az írástudókat életkoruktól függetlenül, de nincs tekintettel a sokféleségben a reális különbségre.” (Bretter György); „E strukturális radikalizmus nem békülhet meg azzal, hogy mi gyakorlati okokból, beidegzettségbõl fenntartjuk az egységlátszatot az áramlattal, amely bennünket az egységbõl kitud.” (Méliusz József); „Nem törvényszerû, hogy a nemzedékek közötti folyamatosság mindenkor, tehát ebben az esetben is fennálljon [...], ha a jelenség magyarázatát keressük, akkor ennek a diszkontinuitásnak az alapja valószínûleg az lehet [...], hogy mivel minden értelmiségi nemzedék vagy összességében, vagy egyedeiben valamilyen társadalmilag mûködõ célrendszert testesít meg, ez a nemzedék vagy nem ismerte, vagy elutasította, vagy nem akarta megismerni az elõtte járó nemzedék célrendszerét.” (Egyed Péter); Az Echinox „fontossága éppen a jelentést hordozó peremlétben rejlett”. (Szõcs Géza). Gáll Ernõ, miközben sajnálatát fejezi ki az érdembeli párbeszéd kialakításának sikertelensége miatt, mindehhez még hozzáteszi: „Az egyén megnövekedett szerepének a krédója fûtötte õket, megõrizték szabadságukat és tisztaságukat. Egybefûzte a társaságot az is, hogy tanultak apáik szertefoszlott illúzióiból, és minden erejükkel tiltakoztak az ellen, hogy õket puszta kollektív lényeknek tekintsék.” I.m. 179–189.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék