Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1997/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 59. kötet, 1997. 1-2.füzet

Scridon, Gavril: Istoria literaturii maghiare din România 1918–1990

Editura Promedia-Plus, Cluj-Napoca 1996. 609 lap

 Akadhatnak könyvek, amelyek még a gyakorlott olvasót is zavarba ejthetik manapság szokatlanul tekintélyes vaskosságukkal, ugyanis azt a látszatot keltik, hogy mivel szerzõik minden iparkodása ellenére hiányérzetet keltenek bennünk, kizárólag csak a terjedelmüket méltányolhatjuk. Az efféle szarvasokoskodás engem óhatatlanul fájdalmasan korán elvesztett pályatársam telibe találó megjegyzésére emlékeztet: az egyik korlátolt módon aggodalmaskodó kollégának némi éllel azt javasolta, hogy szakvizsgájára készültében ne érje be napi ötven lapnyi francia irodalom bebiflázásával, hanem a biztonság kedvéért célszerûbb mérlegelnie a napi másfél kilónyi mennyiség elsajátítását. Az elsõ hallásra faviccnek tûnõ csattanó súlyos igazságot takar: azt domborítja ki fájdalmas szókimondással, hogy az irodalomtörténet-írás mûfaji korlátaiból eredendõen óhatatlanul csak pillanatnyi igényeket képes kielégíteni. Úgyhogy bármennyire fonákul hangzik, intõ példának is felfoghatjuk a tényt, hogy a szerzõ halálának küszöbén két kolozsvári kiadója akadt annak a mûnek, amely ezt megelõzõen közel másfél évtizedig különbözõ szerkesztõségekben kallódott a kinyomattatását kegyesen engedélyezõ sajtófõigazgatósági pecsétek hiányában. A kiadást megelõzõ kicsinyes vesszõfutás ismeretében Dávid Gyula lektori véleményének felhasználásával legilletékesebb szakértõként mondott véleményt a könyvrõl a Korunk 1997. januári számában. Helytálló kifogásaival aligha szállhatna szembe józanul az ember, annak ellenére, hogy a román irodalmi közvélemény Gavril Scridon tragikus halálán megilletõdve a professzor életmûvének monumentális záróköveként méltatja a róla szóló nekrológokban a mûvet (vö. pl. Steaua 1996. 9–10.).

Meddõ szófecsérlés lenne mérlegelni most, hogy a két vélemény közül melyik a helytállóbb; az már biztos, hogy a romániai magyar irodalomnak szentelt eme igényes monográfiának kizárólag az biztosít maradandóságot, hogy a közös államhatárok között eltöltött hetven esztendõ ezen a téren született eredményeinek sommázása akart lenni az egyetemes magyar és román mûvelõdéstörténetben egyaránt.

És valljuk be, a szerzõ ötlete hézagpótló vállalkozás távlatait ígérte, lévén hogy az elsõ világháború elõtt mûködött szerzõk tollából származó és azóta természetesen már réges-régen feledésbe ment, tehát gyakorlatilag többnyire hozzáférhetetlen magyar irodalomtörténeti tankönyvektõl eltekintve Gavril Scridont szakmailag csak két igen tiszteletre méltó úttörõ elõzte meg: a marosvásárhelyi Római Katolikus Státus-fõgimnáziumból kurta balázsfalvi kitérõvel Riedl Frigyes irodalomtörténeti szemináriumába került marosszentannai Ion Chinezu, aki a romániai magyar irodalom elsõ évtizedét alapvetõen értékelõ doktori értekezését Kolozsvárott a vérbeli filológus és irodalomkritikus George Bogdan-Duicã professzornál védte meg. A professzornak a magyar irodalom nem tartozott ugyan szorosan a szakterületéhez, viszont összehasonlító irodalomtörténeti beállítottságából kifolyólag azt rendszeresen figyelemmel kísérte, sõt külhoni egyetemekre indulóban annak idején Budapesten is megállt egy fél évre, hogy a nagy tekintélyû Gyulai Pál regénytörténeti kollégiumát meghallgassa. Gavril Scridonnak mondhatni ez az egyívású elõfutára – noha sohasem járt magyar iskolába – a szülõi házban annyira közel került a magyar nyelv- és irodalomhoz, hogy adandó alkalommal magától értetõdõ könnyedséggel tájékozódik a 20. század magyar irodalmában.

Gavril Scridont baráti körben coºbuci magatartása miatt is tisztelték. Nos, a Földra (Feldru) határõrközségbõl a naszódi Alapítványi Fõgimnáziumba került diák példaképéhez, Coºbuchoz hasonlóan csak az iskolapadban ismerkedhetett meg a magyar irodalom alapelemeivel. Ámde abban a vonatkozásban túltett a költõn, hogy akkori viszonylag gyenge magyar nyelvismerete nem vette el kedvét a további stúdiumoktól, hanem minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a magyar irodalom iránti kitartó érdeklõdés élete végéig elkísérte. Következésképp a „traktátust” bevezetõ Argumentumot korántsem mentség gyanánt kell felfognunk, hanem úgy kell tekintenünk, mint annak a lelkiismeretes tanárembernek a munkafüzetét, aki kedvtelésbõl vagy talán kötelességbõl dolgozik, ugyanis terjedelmes könyvében a penzumteljesítés kényszere tetten érhetõ. (Elég talán az 1944 utáni keretfejezetre emlékeztetnünk, illetve arra, hogy a kurtára fogott életrajzi bekezdésekbõl kínos következetességgel mellõzi a szóban forgó személy kényszerpályára kerülésének vagy kibujdosásának okait.) Ugyanakkor a lényegében két korszak méltatásának arányai is meggondolkoztathatnak: 250 lap viszonyul a 493 lapnyi szöveghez, mégpedig úgy, hogy az ún. „Folytatók” nemzedékének szentelt 84 lapot a két világháború közötti részhez számoltuk, tekintettel a korábbi pályakezdésükre. Egyébiránt ennek a tételesen igazolható feltevésnek tárgyi háttere oly ellentmondásokra is magyarázatot adhatna, hogy vajon Dsida Jenõ annyira lelkes hívét, mint amilyenrõl a kötetben szereplõ méltatás is tanúskodik, vajon mi késztethette arra, hogy Láng Gusztáv a költõrõl szóló ihletett doktori disszertációjának elfogadását opponensként megkísérelje elgáncsolni. Ámde az ehhez hasonló mellékzöngék firtatása helyett bízunk benne, hogy a dolog felett immáron Kölcsey Ferenc klasszikus veretû mondásával térhetünk napirendre: „...a maradék [az utókor] írói harcainkat nem fogja ismerni s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett...” (Emlékbeszéd Berzsenyi Dániel felett).

Higgadt ésszel nem is tehetnénk másként, midõn tõlünk telhetõen törekszünk méltányolni azoknak a nélkülözhetetlen lépcsõfokoknak a megteremtését, amelyeket román pályatársaink írásaiból már oly régóta hiányoltunk. Így tehát jogos fenntartásaink piros ceruzáját most belsõ zsebünk mélyére süllyesztve örvendezzünk illendõképpen azon tényen, hogy a mû lapjain román szerzõ mond gyakorta személyes véleményt magyar alkotók szellemi teljesítményérõl a román irodalombarátok tájékoztatása végett. Nincs más hátra tehát, mint hogy ezúttal elsiklunk még az afféle tarthatatlan állítás felett is, miszerint a romániai magyar irodalom kialakulását, valamint felvirágzását mindvégig az államhatalom által teremtett kedvezõ légkör tette lehetõvé. A könyv forgatása közben tehát eleve számoljunk ezzel a látszat és a tényleges valóság ellentmondásán ütközõ látásmóddal, hisz bennünket, akik akarva-akaratlanul saját izmainkban is érezzük a korong taposásának gyötrelmeit, a törékeny cserép falára kent fazekasmáz aligha téveszthet meg, hiszen valamennyien tisztában vagyunk azzal, hogy az értõ ujjaknak miként kellett letapogatniuk az adott pillanatban mások által is elfogadható formát. Ámbár Gavril Scridonban tagadhatatlanul felfedezhetõ a jó szándékú iparkodás, a túlsó partról mégsem képes minden alkalommal reátapintani a romániai magyar irodalom kibontakozását megszabó öntörvényûségre, s ezért kénytelen vörös fonalként beérni a mûfajok szerinti rendszerezéssel az önkényesen felvázolt idõhatárok között. Annál örvendetesebb viszont, hogy tanárosan akkurátus skatulyázásának nem az olvasmányélmény esik végképp áldozatul, mert a felfedezés öröme ott lüktet a sorok között, ha reáérez a román és magyar irodalmi törekvések azonosságára, sõt ennél is nagyobb elégtétel a számára, ha sikerült felmutatnia a romániai magyar irodalmat a románnal összekötõ humanista beállítottság példáit, lett légyen polgári-demokratikus avagy elkötelezetten mozgalmi fogantatású a megnyilvánulási formája. Fokozott elégtétellel kell fogadnunk az elismerést olyan esetekben, mint például a regionális elkülönülés, azaz a félreértett transzszilvanizmus gyanújától többé-kevésbé mindmáig beárnyékolt Kós Károly vagy pedig Bánffy (Kisbán) Miklós munkássága, mert a könyvnek az említett két íróra vonatkozó passzusai egyértelmûen arról tanúskodnak, hogy az erdélyi román értelmiségnek a közelmúltban hol ideológiai okokból szorgalmazott, hol pediglen kárhoztatott, olykor vádaskodásig elfajuló idegenkedését Gavril Scridon esetében a ténylegesen, azaz eredetiben megismert alkotások semlegesítették. A szemléletesség kedvéért engedtessék meg, hogy legalább két kevésbé ismert kortárs megnyilatkozást idézzek itt Bánffy Miklóssal kapcsolatosan. Az Erdélyi történet 1935-ben Révainál megjelentetett Megszámláltattál... címû elsõ kötetébe (ma a Román Akadémia Kolozsvári Fiókja Könyvtárának tulajdona) az alábbi ajánlást írta be a fõúri szerzõ: „Maniu Gyulának régi nagyrabecsüléssel Bánffy Miklós” (lásd a mellékelt fénymásolatot). A két világháború közötti román vezetõ réteg másik közéleti kiválósága, Alexandru Vaida-Voievod alig pár évvel ezelõtt nyomdafestéket látott emlékiratában ismételten az õszinte megbecsülés hangján ír e mûrõl, amely lenyûgözte tárgyilagosságával és imponáló valóságismeretével. Scridon ennyire hiteles román kortársi fogadtatásról a lelkiismeretesen összeállított könyvészet forrásmunkáiban vagy pedig az általa szemlézett újabb hazai sajtótermékekben aligha találhatott a fentiekre való utalást.

Egy szó mint száz: a romániai magyar irodalom Gavril Scridon-i tükrözõdésén sajnos eléggé sok a foncsorhiba, de feltétlenül értetlenség lenne, ha pusztán görbe tükörként kezelnénk. Az arany középútra akkor lépünk reá, ha a hátsó fedõlapon is megismételt indoklást mi is magunkévá tennénk, mivel itt volt már az ideje annak, hogy valaki jól-rosszul megkísérelje a román közvéleményt is tájékoztatni a romániai magyar írók maradandó teljesítményeirõl. Enélkül aligha valósulhat meg az a kölcsönös megismerésen alapuló társadalmi konszenzus, amelyet az utóbbi idõben fû és fa elõszeretettel emleget. Függetlenül attól, hogy a hazai és a külföldi „árgus szemû bírálat milyen következtetésre jut majd, tudatában kell lennünk annak, hogy a hangyaszorgalmú szerzõ kezébõl túlságosan hamar hullott ki a toll ahhoz, hogy kultúrmissziónak felfogott munkája végére önmaga tehetett volna pontot. Az elmaradt végsõ revízióért kárpótoljon bennünket az a remény, hogy a román filológiában bizonyára akadni fog legalább egyvalaki folytatója az elakadt vállalkozásnak, s akkor újabb lépéssel közelebb kerülhetünk az Isac család házsongárdi síremlékére felvésett magvas mondás igazságtartalmához: „Absentes adsunt – velünk vannak az eltávozottak.”

Köllõ Károly

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék