Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1997/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 59. kötet, 1997. 1-2.füzet

Tóth István: Phoebus forrása

A váradi latin nyelvû humanista költészet antológiája. Literátor Könyvkiadó. Nagyvárad 1996

 Tóth István immár harmadjára jelentet meg olyan antológiát, melynek anyaga a humanista költõk verseibõl áll össze. Ha vannak is átfedések a három kötet anyagában (Alkinoosz kertje – humanista költõk, 1970; Múzsák fellegvára – a kolozsvári latin nyelvû humanista költészet antológiája, 1977; Phoebus forrása, 1996), az antológiák igen nagy klasszika-filológusi tudásanyagból álltak össze. A magyar nyelvterület literátorainak latin nyelvû verstermésérõl annyi életrajzi és filológiai adattal rendelkezik Tóth István, hogy az olvasó már-már nem képes befogadni ezt az adathalmazt. Az õ klasszika-filológusi tudása, fordítói munkássága annál is értékesebb, mert az utóbbi fél évszázad nemzedékei nem kínálták azt az utánpótlást, amely egy ilyen munka elvégzéséhez szükséges a latin nyelvismerettel és a múlt értékeihez való vonzódással rendelkeznék.

Az utószó bevallása szerint a kötet irodalmi tudatunk egy fehér foltját igyekszik eltüntetni. A magyar irodalomtörténet – Janus Pannonius életmûvétõl eltekintve – nem érezte feladatának a magyar literátorok nem magyar nyelvû verstermésének figyelemmel követését, mert igencsak lefoglalta a magyar nyelv iránti szerelme. Tóth István ezekkel az antológiákkal megírta a latin nyelvû magyar költészet ama történetét, amely párhuzamos az eddigi magyar irodalomtörténettel, hisz mindkettõ anyagát ugyanazok a szellemi és stílusirányzatok alakították, és gyakran a szerzõk is ugyanazok.

A kötet alcíme meghatározza anyagát. Egy városhoz, szellemi központhoz kapcsolódó latin verstermés összegyûjtése a közel húszéves ötletet ismétli meg – Kolozsvár után most Várad az a hely, amelynek a szerkesztõ kötetszervezõ szerepet tulajdonít. Ez néha korlát, és érezni azt az erõfeszítést, amellyel Tóth István megindokolni igyekszik egy-egy szerzõ vagy mû váradi minõsítését. Ugyanakkor szükséges válogatási szempont, amely a latin nyelvû költészetbõl képes leválasztani egy kötetre való versanyagot.

Az alcímet tovább elemezve: Tóth Istvánnál a „latin nyelvû” és a „humanista” majdnem szinonim fogalmak. Õ ugyanis a humanista költészetet nagyon tágan értelmezi: belefér minden olyan latin nyelvû verses szöveg, amely antik mûveltségelemekkel tarkított, vagy akár csak antik versmértékre íródott. Janus Pannoniustól Csokonaiig mindenkinek jut hely az antológiában, aki Váradon latin versírással próbálkozott. A humanista költészetrõl alkotott szûkebb fogalmunk a 15. század második felére korlátozná a váradi humanista költészetet: ebben a korban közel ötven évig valóban Várad volt a szellemi centrum, a korszerû szellemi irányzat pedig a humanizmus. Ennek alapján megkésettnek minõsíthetõ-e a késõbbi korok humanista szellemû verstermése? Tóth István szerint nem, mert a humanizmus késõbb össszefonódott a reformációval, kálvinizmussal, pietizmussal, felvilágosodással, így biztosítva szellemi idõszerûségét. A humanista mûveltség alternatív kultúraként tovább élt, ha nem volt is vezetõ szerepe a késõbbi évszázadokban. Vizsgálata ínyencségnek számít ama irodalomtörténeti hagyományunkban, amely csak az egyes korszakok nóvumát, legerõteljesebb irányzatát szokta tárgyalni, és nem követi nyomon egy-egy irányzat továbbgyûrûzését. Ilyen értelemben Tóth István antológiája érdekes kísérlet.

Mi teszi a szerkesztõ által végigkövetett költészeti vonalat „humanistává”? A latin nyelvûség nem lenne elég, ha nem éreznénk a Janus Pannoniusszal és a 15. századi humanistákkal való szellemi közösséget. A Janus-kultusz éltetésén kívül az antik versmérték- és mûfajhasználat bizonyítja a versek „humanista”voltát.

Tóth István költõi csoportok szerint rendezi a versanyagot: egy-egy reneszánsz egyéniség kultuszteremtõ erejét bizonyítja a körülötte kialakult munkaközösségek bemutatásával. A költõi csoportok verstermésének közzététele elõtt a szerkesztõ mindig igyekszik ismertetni a szerzõket és a képviselt irányvonalat – sajnos inkább a szerzõk életrajzi adataira esik a hangsúly, pedig hasznosabb lett volna a címekben megfogalmazott sajátosságok kifejtése, megmagyarázása. A túl sok adat terheli az olvasót, aki csalódottan veszi tudomásul, hogy a bevezetõ szöveg nem azt tartalmazza, amit címében ígért. (P1. a Laskai Matkó János, az újsztoicizmus megalapozója fejezetcím után olyan szöveg következik, amely nem szól sem az újsztoicizmusról, sem arról, hogy Laskai Matkó János költészete milyen stílusjegyek vagy gondolati elemek alapján minõsül újsztoikusnak, hanem csak életrajzi adatokat szolgáltat.) Olvasmányosabb – mert az olvasót közös munkára hívó – lenne a kötet, ha a szerzõ rávezetne azokra a tartalmi és stílusjegyekre, amelyek alapján minõsítette, egy-egy irányzathoz vagy csoporthoz tartozónak ítélte a verseket.

Számunkra ez az antológia nem verseskötet. A szövegek nem elég líraiak ahhoz, hogy mai költészetfogalmunkkal egyezzenek. Ma már elvárjuk, hogy a vers élményeinkrõl szóljon, ezek a versek azonban inkább arra hivatottak, hogy szerzõjük humanista mûveltségét bizonyítsák. A versek megélésében zavar a bonyolult mondatszerkesztés is. Biztosan nehéz az antik versmértékhez való igazodás, és a latin költészet szónokias jellegét is éreztetnie kell a fordítónak, ámde ha ez nehezen érthetõvé teszi a verset, akkor annak sajnos nem lesz olvasója. A szerzõk többsége humanista literátor, de nem vérbeli költõ, a költészet mûvelése csupán egy szükséges eleme annak a humanista életvitelnek, melyet gyakorolnak. Ezért felmerül a kérdés, hogy be lehet-e egyáltalán mutatni a humanizmust csupán a költészeten keresztül, illetve megértjük-e ezt a költészetet szellemi kontextusából kiszakítva.

A Phoebus forrását nem olvassuk tehát verseskötetként, inkább olyan verstörténetként, amelybõl kiderül, hogy milyen funkcióváltozásokon ment át a vers. Leginkább az epigrammák esnek távol mai versfogalmunktól, mert az ilyen szövegek, mint „Bárcsak minden grácia egyként futna e helyre:/ Ehhez a kõhöz fektették ama Báthory Istvánt”, csak azáltal versek, hogy egy versmûfajba kívánnak beilleszkedni, és követik annak versmértékbeli szabályait. Egy olyan korban járunk, melyben maga az írás – illetve a mértékre írás – is értékelendõ mint a mûveltség jele. Miközben megpróbáljuk megérezni egy régi kor szellemét és a múlt kulturális értékeirõl lefújjuk a port, érezzük, hogy mai írásközpontú kultúránk legkezdeteihez nyúlunk vissza.

Nagy Zsófia

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék