Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1997/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 59. kötet, 1997. 3-4.füzet

Kiss András

Kolozsvár város önkormányzati fejlõdése az 1458-as
„unióig” és kiteljesedése az 1568-as királyi ítélettel*

1. A címben feltüntetett két idõpont maga is arra utal, hogy Kolozsvár történetének két meghatározó eseményéhez vezetõ folyamat követésérõl van szó. Arról, hogy miként jutott el a város önkormányzati fejlõdése az 1458-as úgynevezett „unióig”,[1] vagyis a két „nációnak”: a magyarnak és a szásznak a város igazgatásában egyenlõ arányú közös megegyezéssel megvalósított szabályozásáig, majd azt követõen az 1568-as királyi ítéletig.[2]  Ez utóbbi ugyanis vallási téren teljesítette ki a folyamatot azzal, hogy kimondta: a fõtéri „város templomát” egyenlõképpen használják a magyarok és a szászok, illetve a világi tisztségek betöltéséhez hasonlóan a „város plébánosa” is felváltva egyszer magyar, azt követõen pedig szász pap legyen.

A kezdetet illetõen: a tatárjárás pusztításai során megtizedelt kolozsvári, eredetileg királyi várnépek mellé telepített hospesek V. Istvántól szerzett kiváltságlevelének szövegét nem ismerjük, erre csupán Károly Róbert 1316. augusztus 19-én kibocsátott kiváltságlevele utal.[3] Ez utóbbit azután adta ki a király a Kuluswar-i Benedek plébános és Tark bíró kérésére, miután Kolozsvár püspöki faluból ismét királyi birtok lett. A „hospitum et Saxonum nostrorum” részére biztosított, kolozsvári „alapkiváltságlevélként” is emlegetett oklevél szabadságokat és kötelezettségeket felsoroló pontjai között két sarkalatos  szabadság is szerepel: a bíró és a plébános szabad választása. Ez ugyan nem sajátos kolozsvári kiváltság, hiszen már az 1224-beli Andreanum is tartalmazza, és más települések kiváltságaiként is ismert.[4] Kolozsvár esetében ezt azért hangsúlyozzuk, mert az önkormányzati fejlõdés során a választások és válaszhatóságok rendjét úgy oldják meg, hogy ezzel a szabadsággal a városban élõ mindkét náció egyenlõképpen éljen.

Ismeretes, hogy városaink fejlõdésének a múltban két vonulata volt: a királyi birtok településeinek útja – egyéb, a kiváltságleveleken kívül fõleg gazdasági tényezõk közrejátszásával – a királyi városok felé, a földesúri joghatóság alatti települések fejlõdése viszont – kedvezõ körülmények esetén – a mezõvárosi státus felé vezetett. Kolozsvár útja az elsõként említett vonulaton haladt. Ezt követve vessünk egy pillantást elõbb a világi elöljárók választásának és ezzel összefüggõen a városigazgatás szerkezetének fejlõdésére.

A „hospites et Saxones” javára 1316-ban kibocsátott kiváltságlevél után megindult a városi fejlõdés folyamata, amit elsõsorban a kiváltságlevélben biztosított szabadságok segítettek elõ. A fejlõdésnek ezt a szakaszát és az azt követõ középkori állapotokat a Kolozsvár történetével foglalkozó szakirodalom már tisztázta.[5] Így többek között a városok általános fejlõdési vonalának ismeretében világossá vált, hogy a „hospes” kifejezés nem vonatkozik kizárólag egy bizonyos népcsoportra, és az is, hogy a régi várnép az idõk folyamán összeolvadt a „vendégekkel”, ami a városi polgárság alaprétegének kialakulásához vezetett.[6] Kolozsvár viszonylatában azok, akik az elsõ fejlõdési szakaszban a kiváltságlevelekben biztosított szabadságjogokat teljes mértékben élvezték, a „comesek” voltak. A települést hosszú ideig jellemzõ mezõgazdasági jellegek megfelelõen ezek a comesek katonai életformájú, fegyveres, harcos földbirtokosok voltak, és belõlük alakul ki az elsõ kolozsvári patríciusréteg.[7] Ezeknek a családjaiból származó comesek viselték aztán örökletesen a bírói tisztséget, és az õ kezükben volt a város igazgatása is. Ennek megfelelõen kell értékelnünk a fejlõdésnek ebben a szakaszában a „szabad bíróválasztást” is.

Az is kimutatható, hogy 1316-tól a bírói tisztet viselõ comesek egyaránt lehettek elõkelõ német, illetve magyar családok tagjai, 1336-tól pedig ugyanezt figyelhetjük meg az esküdtek esetében is.[8] A teljes polgárjogú patríciusrétegnek  e comescsaládokból való kialakulási folyamatát jelzi szerintünk az is, hogy míg az 1316-os kiváltságlevél „hospites et Saxones” megjelöléssel illeti azokat, akiknek javára a kiváltságlevél szól, az említett kiváltságlevelet 1331-ben és 1336-ban megerõsítõ kiváltságlevelek[9] viszont már a „fidelium hospites nostrorum”-nak szólnak, hogy aztán I. Lajos 1349-ben a Kuluswar-i „civium et hospitum nostrorum” számára erõsítse meg apja 1331-beli kiváltságlevelét.[10] Ezzel szerintünk megjelenik a kolozsváriakra vonatkozóan az a civis minõsítés, amely csírája lehet a teljes jogú kolozsvári polgár, a „kolozsvári örökös” fogalmának kialakulásához.[11]

Az említett katona-életformájú földbirtokos patríciusréteget a 14–15. század fordulóján új vezetõréteg váltja fel, a már erõsen polgárosult, pénzemberekbõl, kereskedõkbõl és szõlõtulajdonosokból kialakult új polgárság.[12] Elõzményei a 14. század második felében fejlõdésnek indult céhrendszer és az ezzel összefonódott kalmárkodás, ami hathatósan hozzájárult az új, tehetõs réteg kialakulásához. Ezen az új teljes jogú városi polgárságon belül azonban a város igazgatása a szász polgárság javára változik meg. A fordulat 1404-ben következik be, amikor a régi patríciusok közül származó bírót az új polgárság képviselõje, Nikolaus Mün (Muen, Mwen) váltja fel tisztében.[13] Ennek az új vezetõrétegnek a képviselõit jóval nagyobb lendület jellemzi a város kiváltságainak bõvítésében és igazgatásának szabályozásában, mint a régi patríciusokat. A kolozsváriak jelenléte a királyi udvarban bírójukkal az élen – különbözõ kívánságokkal – gyakoribbá válik. Részben érdekeikért kifejtett törekvéseik eredményeként, de élve Zsigmond király városfejlesztési politikájának lehetõségeivel is, már 1404-tõl a város további fejlõdését és szervezését illetõ számos kiváltságlevelet szereznek. Christian plébános és Nikolaus Mwen már 1404-ben két alkalommal (június 16-án és július 30-án) három új kiváltságlevelet szerez a városnak. Az elsõ kettõben a király tulajdonképpen elõbbi szabadságaikat erõsíti meg, a harmadik viszont – éppen az új polgárság érdekeinek megfelelõen – a kolozsváriaknak nemcsak az országon belül, hanem azon kívül is, Velence, Bécs, Csehország, Lengyelország és Morvaország felé biztosítja szabad kereskedelmüket,[14] egy augusztus 6-án kibocsátott kiváltságlevéllel pedig megerõsíttetik I. Lajos 1366-beli vámmentességi kiváltságlevele.[15] Ennél jóval gazdagabb az 1405. esztendõ termése: a kolozsváriak július 2. és 28. között 14 új kiváltságlevelet szereztek a királytól,[16]  és számos jogot biztosított számukra a királynak ugyancsak 1405. november 23-án kibocsátott általános jellegû, a magyarországi városok belügyeit illetõ szabályozása (Sigismundi decretum secundus seu minus).[17]

Az 1458. évi unióhoz vezetõ folyamat szempontjából az említett kiváltságlevelek közül a szabad királyi várossá fejlõdés és az önkormányzati igazgatás tökéletesedése szempontjából két kiváltságlevél érdemel különös figyelmet. Mindkettõ 1405. július 2-án kelt,[18] és egyetlen rendelkezés kivételével azonosnak tekinthetõ. A kiváltságlevelekben biztosított szabadságjogok közül vizsgálataink szempontjából ki kell emelnünk azt, hogy a király Kolozsvárt a szabad királyi városok sorába emeli azoknak minden kiváltságával – többek között a várost fallal övezhetik –, valamint a bíró- és tanácsválasztást szabályozza. Az egyik külön kitér a szabad plébánosválasztás jogára, azzal, hogy ez a szabad királyi városokban bevett szokás.[19]

Az említett kiváltságlevelek olyképpen szabályozzák a bíró és az esküdtek (tanács) választását, hogy minden esztendõben az újév napját követõ vasárnapon a városi közösség tizenkét esküdtet választ a maga körébõl, ezek pedig a város öregjeivel és birtokosaival együtt megválasztják a bírót, aki teljes joghatósággal ítélkezik a városiak, illetve a városban elkövetett bûncselekmények ügyében.[20] A régi patríciusok városigazgatásához viszonyítva az elöljárók megválasztása jóval szélesebb választói kör joga lett, mint eddig, ugyanakkor szervezetten történt. A folyamat azonban nem állt meg itt, mert az új patríciátus nem elégedett meg azzal, hogy elöljáróit maga válassza meg, hanem ki akarta küszöbölni, hogy a régi patríciusi városigazgatás módjára ezúttal ismét egy szûkebb kör – váltakozó személyekkel ugyan – gyakorolja a hatalmat. Ezért – az európai városfejlõdésben ismert gyakorlathoz hasonlóan[21] – létrehoz egy felsõbb, nagyobb létszámú tanácsot, amely lényegében felügyeletet gyakorol a bíró és a tanács tevékenysége fölött, és a fejlõdés során a statútumalkotás is hatáskörébe kerül. Errõl a felsõbb tanácsról mint a bíró és esküdtek mellett említett hatvan tanácstagról elõször a kolozsmonostori konventnek egy 1441. április 8-i oklevelébõl értesülünk (aliorumque sexaginta consulum).[22] Ebbõl fejlõdik ki aztán az 1458-as unió határozatai értelmében a kolozsvári „százférfiak” intézménye, a városi önkormányzat legfelsõbb szintû, jogszabályalkotó és kormányzati testülete.

A szabad királyi rangra emelt és szervezett városigazgatással élõ Kolozsváron azonban – a régi patrícius kormányzattól eltérõen – a város kormányzása jóformán teljesen a német polgárság kezébe került; nyilvánvalóan nagyobb gazdasági ereje következtében, de feltételezhetõen a kiváltságoknak a maga javára történõ értelmezésével is. Ezt véljük felismerni Zsigmond királynak abban az 1436. szeptember 5-én Prágában kiadott, Lévai Cseh Péter és Csáky László vajdákhoz intézett parancsolatából a kolozsváriak javainak, jogainak, szabadságainak és szokásainak oltalmazása érdekében, amelyben az addig szokásos „hospes” megfogalmazás helyett elsõként csupán a „Saxones” szerepel.[23]

A kolozsvári városi igazgatás elnémetesedése az új patríciátus feltûnésével a 15. század folyamán komoly súrlódásokhoz vezetett a német és a magyar polgárság között.[24] Mert igaz ugyan, hogy a 14. század közepétõl, a céhes élet fellendülésétõl számos német telepedett még le a városban, de az addigi magyar lakosság száma is jelentõsen megnövekedett, hiszen már I. Lajos 1370. április 26-i kiváltságlevele szabad beköltözést engedélyezett a városba, beleértve azokat a jobbágyokat is, akik földbérüket és adósságukat földesuruknak megfizették.[25] Ennek a betelepedett új lakosságnak a zöme azokról a város környéki településekrõl származott, ahonnan a késõbbi századokban is gyarapszik a magyar lakosság. Noha ugyan ennek a lakosságnak egy része zsellérként telepszik le a majorokban, vagy béres, kocsis szolgaként szegõdik a városi polgárokhoz, sokan közülük saját gazdaságukban, kézmûvesként folytatják életüket, kolozsvári „örökösök”, tehát polgárok lesznek. Ide kell sorolnunk azokat is, akik elsõsorban kézmûvesként az ország távolabbi részeibõl költöznek be a városba, valamint azokat a nemeseket, akik ingatlant vásárolnak azzal a kötelezettségvállalással, hogy nem élnek nemesi adómentességükkel, hanem részt vesznek a városi közteherviselésben.

A fokozódó súrlódások[26] kiküszöbölése érdekében mind a magyarok, mind a németek 1452-ben ahhoz a Hunyadi János kormányzóhoz fordultak, akinek közbenjárására már 1444-ben is I. Ulászló megbocsátotta a kolozsváriaknak, hogy részt vettek az 1437-es parasztfelkelésben, és visszahelyezte õket egykori jogaikba és szabadságaikba.[27] A kormányzó a megjelent feleknek meghagyta, hogy addig, míg a király dönt ügyükben, a város vezetésében való részesedést illetõen tartsák fenn az addigi állapotot (quamlibet partemque in eadem portione honoris sui, in qua hactenus permanere).[28] Az akkori tisztségviselõk sora azt bizonyítja, hogy a fennálló állapot a németeknek kedvezett,[29] s ez szükségessé tette, hogy a magyar polgárok felkészüljenek a királyi döntésre. Véleményünk szerint ezzel hozható összefüggésbe az, hogy Hunyadi János idézett oklevelébõl a kolozsmonostori konventtõl hiteles másolatot szereztek,[30] és ugyanabban az esztendõben elkészült a kolozsvári magyar adózó polgárok jegyzéke, amely eltér a szokásos városi évi adókivetési lajstromoktól.[31]

A viszálykodásnak végül is az a Szilágyi Mihály kormányzó közbejöttével létrejött, uniónak nevezett kölcsönös megegyezés vetett véget, amelyet a kormányzó 1458. január 31-én Budán kelt oklevelében hitelesített.[32] Az unió jelentõsége abban áll, hogy kimondta a magyar és  német polgárok egyenlõ arányú részvételét a város igazgatásában, valamint hasonló részesülésüket a város jövedelmeiben és javaiban; egyúttal létrehozta a városi polgárság legfelsõbb képviseleti szervét: a százférfiak tanácsát (centumvirátus, felsõ tanács), az egész rendi korszak folyamán Kolozsvár legjelentõsebb intézményét. Az önkormányzati fejlõdésben pedig azáltal, hogy megoldotta a különbözõ nemzetiségû közösségek arányos részvételét a város kormányzásában és javainak élvezésében, példaértékûvé vált, a kolozsvári polgárok számára a következõ évszázadokban valóságos konstitúcióként állandó hivatkozási jogforrásul szolgált.

 

2. Az unió létrejöttével a közös kormányzást és vagyonhasználatot illetõen megszületett ugyan a követendõ norma, de mint minden gyökeres változás esetében, végrehajtása nehézségekbe ütközött. Nézetünk szerint ennek egyik oka az is lehetett, hogy a százférfiak egyenlõ arányú magyar és német polgárokból való megválasztását egy olyan tanácsnak kellett végrehajtania, amelyben a tagok nem paritásos megosztásban vettek részt, hiszen az unió elõtt választották õket. De nem történt intézkedés arra vonatkozóan sem, hogy a nációkon belül kik közül válasszák az ötven-ötven százférfit. Így az érdekellentétek tovább is éreztették hatásukat, és jóllehet 1468. január 17-én Mátyás király megerõsítette az uniót,[33] a súrlódások nem szûntek meg, sõt komolyabb összekülönbözésekkel fenyegettek. Ezeket azonban nem csupán nemzetiségi jellegûeknek kell tartanunk, hanem közrejátszódhatott az is, hogy az unióban a százférfiak testületének összetételét – amint említettük – csupán nációbeli hovatartozás szerint határozták meg, de az nem intézkedett arról, hogy kik közül kerüljön ki az ötven magyar és ugyanannyi szász százférfi. Pedig ilyen megoldásra példa lehetett a budai választások módja, és az unió megszövegezésénél feltehetõen éppen a budai példát vették alapul. Ezért Mátyás király 1486. május 17-én Visegrádon kelt parancslevele a viszálykodások és zavargások megszüntetése érdekében úgy intézkedik, hogy Kolozsvár városa a tisztségviselõk választásánál kövesse azt a szokást és módot, amellyel Buda város él.[34] A végleges megoldást illetõen két forrásból meríthetjük az adatokat. Az elsõ Mátyás király 1488. május 5-én Bécsben kelt parancslevele Buda város bírájához, tanácsához és polgáraihoz arról, hogy hiteles másolatban közöljék a kolozsváriakkal a bíró, tanács és százférfiak választására vonatkozó szabadságaikat és szokásaikat, mert e tekintetben a kolozsváriak addig is Buda város jogaival, szokásaival és törvényeivel éltek.[35] A király parancsára a budaiak 1488 júniusában hét cikkbe foglalva megküldték a kolozsváriaknak Buda város szabadságait és jogait a város belsõ igazgatását illetõen. Az elsõ két szakasz a százférfiak, a bíró és tanács választásának részletes szabályozását tartalmazza. Ezek közül a mi szempontunkból leglényegesebb elõírások a százférfiak választására vonatkoznak, kolozsvári viszonylatban jelentõsen kiterjesztve a polgárok képviseleti jogát. Az átvett szabályozás szerint ugyanis az ötven magyar és ötven szász százférfit széles körbõl választják. A választhatóság alapfeltétele az, hogy az illetõ családfõ legyen és alkalmas tisztsége betöltésére. A város különbözõ piacain, utcáiban és sikátoraiban lakók közül kell választani õket, és minden céhbõl három-négy céhtagnak kell választás útján bekerülnie a testületbe. Ennek megfelelõen a város kézmûvesei számára is állandó jelenlétet biztosítottak a városi közösség legmagasabb szintû szervében. A további cikkek a város pecsétjeinek, könyveinek és leveleinek megõrzésérõl, valamint a levelek pecsételésérõl és felnyitásáról, a céhmesterek választásáról, a mészárosok marhavásárlásairól, az adó kivetésérõl és beszedésérõl, a számadásokról, az alaptalanul vádaskodókról és a kereskedés szabályozásáról intézkednek.[36] Ezzel kialakult a városigazgatásnak az a szabályozása, amely hosszú idõre megszabta a fejlõdés útját. A fenti szabályozás tökéletesítése, bõvítése érdekében a százférfiak 1513. december 25. és 31. között ugyancsak a város belsõ életére vonatkozó tizenegy cikket alkotnak, ezúttal a város artikulusait és a céhszabályokat megsértõ bírák és esküdtek büntetésérõl is rendelkezve.[37] 1537. december 25. és 30. között pedig – a budai jog és szokás alapelveinek megtartásával – Kolozsvár város már negyvenhét cikket tartalmazó helyhatósági szabályrendeletet bocsát ki a város igazgatásáról és belsõ életérõl.[38]

Egy, a városkönyvbe foglalt 1567. december 24-i bejegyzésbõl viszont arról értesülünk, hogy akkor, amikor a bíró és a tanács az elhunyt százférfiak helyébe újakat választott, a választás elõtt a bíró saját részérõl egy-egy (magyar és szász) százférfit jelölt ki, a többi tanácstag szavazásának mellõzésével. Ennek a kiküszöbölésére – úgy véljük, talán már éppen a hitújítás következtében kialakult gyülekezeti élet hatására – a tanács úgy döntött, hogy az eljárást hatálytalanítja, és kimondja, hogy a jövõben örök idõkig a százférfiakat a tanácstagok általános szavazással válasszák.[39]

Az idõk megkövetelte kisebb módosításokkal, kiegészítõ szabályrendeletekkel, kiváltképpen az alább ismertetendõ 1568-as királyi ítélettel tökéletesítve, a város a 15. század végén megalapozott rendtartása szerint élte belsõ életét. A százférfiak 16. század közepétõl megõrzött jegyzõkönyveit lapozva a kutató szabályosan megismétlõdõ választásokon át követheti a város törvényeinek betartását, a százférfiak nyugodt és bölcs határozatait, amelyeket a minden emberi közösségben idõnként felbukkanó nézeteltérések megzavarnak ugyan, de a városi közösség ettõl tovább halad a maga szabta úton.

 

3. A világi elöljárók megválasztási módozatának és a városigazgatás fejlõdésének felvázolása után kíséreljük meg nyomon követni az egyházi elöljárók szabad választási folyamatának, a plébános és a városi közösség egymáshoz való viszonyának alakulását. Eddigi adataink szerint ezeket nem kísérik a világi igazgatás fejlõdésében észlelt súrlódások, összekülönbözések, legalábbis a plébános megválasztását illetõen, a templomhasználat ügyében azonban a két náció közösségének igényeirõl már 1453-ból van adatunk. A kolozsvári magyar náció közössége és Gregor Schleynig (Schlewning, Scleunig) plébános közötti, a Szent Péter utcai templom káplántartási ügyére vonatkozó vitában Máté erdélyi püspök 1453. április 20-án Gyulafehérváron kibocsátott ítéletlevelében úgy dönt, hogy ebben a templomban a plébános és utódai kötelesek egy állandóan ott tartózkodó, alkalmas káplánt tartani, és elõírja a káplán templomi szolgálati kötelességeit is.[40]  Az említett Szent Péter utcában lakó kolozsvári magyar közösség és a plébános közötti, az utcában lévõ templomnak és a templom malmának használata körüli vitás ügy a kolozsmonostori konvent által 1455. január 25-én hitelesített egyezséggel ért véget.[41]

A kolozsvári polgárság és plébánosa viszonyáról kevés adattal rendelkezünk, a plébánosválasztásról még kevesebbel. Máté erdélyi püspök 1481. december 1-jén Gyulafehérváron kelt beiktatólevelébõl arról értesülünk csupán, hogy Gregor Schleynig helyére Péter püspök az egykori városi nótárius fiát, Jakabot, a szabad mûvészetek és jogtudományok doktorát iktatta be kolozsvári plébánosnak.[42] Magáról a választásról nem esik ugyan szó a beiktatólevélben, de abból a ténybõl kiindulva, hogy az újonnan beiktatott plébános, az egykori városi jegyzõ fia kolozsvári származék, beiktatása nyilván a város hozzájárulásával történt.

A viszony azonban város és plébános között nem volt mindig zavartalan. 1516 és 1520 között több adatunk szól a város és plébánosa, Gervasius közötti pereskedésrõl. 1516. augusztus 17-én II. Lajos a kolozsvári bíró és tanács kérésére hatálytalanítja a városiak Gervasius plébános kezdeményezésére történt megidézését a váradi kanonokok törvényszéke elé, mert a kolozsváriak régi bevett szokásai szerint egyházi ügyeikben nem ítélkezhet idegen egyházmegye törvényszéke.[43] A pereskedés azonban nem szûnt meg, mert a következõk arra utalnak, hogy Gervasius az illetékes erdélyi püspök széke elé vitte perét. A városi könyvben egy 1519. január 30-i és egy 1520. július 8-i bejegyzés arról tanúskodik, hogy a Gervasius által megidézetteket az egész város megoltalmazza, illetve a tanácsbeliek kölcsönösen megvédik egymást az említett Gervasius-ügyben.[44] A pereskedés abból fakadhatott, hogy a város adót vetett ki Gervasius házára, és ezt õ sérelmezte. Ugyanis II. Lajos 1520. július 17-én Budán kelt parancslevelébõl kitûnik: a kolozsváriak bepanaszolták Gervasius plébánost, aki azért, mert házára adót vetettek ki, minden ok nélkül megidéztette a város bíráját és esküdjeit az erdélyi püspök elé, és rágalmaival, valamint perrel zaklatja õket, jóllehet a többi városi polgárhoz hasonlóan a plébános is köteles adóját megfizetni. (A perben nyilván nem az adómentes plébániaházról, a domus parochialisról van szó, hanem Gervasius magánházáról, amelyet „kolozsvári örökösként” birtokolt.) Az oklevélben a király arról értesíti a kolozsváriakat, hogy meghagyta a püspöknek, dorgálja meg a plébánost, és tartsa õt féken, egyúttal a városnak is megparancsolta: foglalja le Gervasius házát a király részére, és tartsa lefoglalva újabb parancsáig, illetve addig, amíg Gervasius nem fizeti meg adóját.[45]

Ugyanez idõ tájt jelentkezik a város világi igazgatásában már egyenjogúságot nyert magyar hívõk igénye papjaik jobb javadalmazásáért. Ennek eredményeként a városi könyv 1518-as bejegyzése szerint a bíró és a tanács úgy határoz, hogy szegényes jövedelme miatt a magyar prédikátor évenként egy négy forintot érõ köntöst (vestis) kapjon a várostól.[46]

1526-ban a kolozsváriak viszont bepanaszolják Gosztonyi János erdélyi püspököt és vikáriusát I. (Zápolya) János királynál, mert a püspök (Johann Klen) a kolozsvári plébánossal arról alkudozik, hogy a polgároktól szokás elleni juttatásokat csikarjon ki, a vikárius pedig a város szabadságai és kiváltságai ellen világi vonatkozású perekkel zaklatja õket. Panaszukra a király megparancsolja a püspöknek és vikáriusának, hogy hagyjanak fel az említett alkudozásokkal.[47]

Azt, hogy ezektõl a viszálykodásoktól eltekintve a kolozsvári plébánost a városi közösség a „város plébánosának” tekintette, és ahhoz számos szál fûzte, a kolozsvári oklevelekbõl készített hiteleshelyi kivonatok egyike bizonyítja.[48] Ennek az Extractus privilegiorum civitatis Colosvar feliratú jegyzéknek 147. tétele szerint 1543. november 7-én (Wolfard) Adorján kolozsvári plébános elismeri: az iránta érzett jóindulatból a város megengedte élete végéig kizárólag neki, hogy dézsmaborát behozhassa a városba, de utána erre senkinek nincs joga.[49] (Az engedélyezés értékének helyes megítéléséhez megemlítjük, hogy az idegen bor behozatalának tiltását Kolozsvár egyik legféltettebb privilégiumának tekintette; például 1491. március 11-én a kolozsvári bíró és a tanács jószág- és fejvesztésre ítélte Szabó Ambrus egykori kolozsvári bírót, mert bírósága idején megszegte a város törvényeit, és többek között idegen bort vitt be a városba. Az ítéletet a hét szász szék bírái másodfokon helybenhagyták.[50])

1555-ben a városi könyvbe egy újabb intézkedést jegyeztek be a magyar prédikátort illetõen. Az említett év június 21-én Keresztszegi János és Lukács deák, néhai Demeter deák kolozsvári polgár, a királyné titkárának végrendeleti végrehajtói a városi tanács kérésére 100 forintot adtak a városfal javítására és további 100 forintot a magyarok prédikátora házának megvásárlására.[51]

Ez idõben azonban a hitújítás és az ezzel járó útkeresés teljes kibontakozásban volt a városban. A hitújításig a rendi államban az egyetlen bevett vallás, a katolikus több hitvallású felekezetre szakadt, ami új megoldásokat követelt mind az országban, mind a kolozsvári városi közösségben. Napirenden volt, hogy a más hitet követõket eretneknek nevezték; az eretnekség pedig olyan bûncselekménynek számított, amiért az egyetlen vallás idején fõbenjáró büntetés járt.[52]  Véleményünk szerint ez is késztethette a rendeket, hogy Tordán az 1552. május 22-i országgyûlésen utat nyissanak a szabad vallásgyakorlatnak,[53] amit az ugyancsak Tordán 1557. február 6. és 15. között tartott országgyûlés határozatai az ismert módon valósítottak meg.[54]

A változott körülmények és szemlélet következtében a város életében sem volt fenntartható a templomi szolgálat addigi módja. A kialakult vitát az tette lehetõvé, hogy az 1468-as unió a plébánosválasztás és a templomhasználat módját kifejezetten nem szabályozta. A latin nyelvû szertartást és magát az egyházigazgatást az új felekezeteknél mind a templomban, mind az egyházigazgatásban a hívek nyelvén folyó gyülekezeti élet váltotta fel. Az ebbõl fakadó igények késztethették a plébános hitvallását követõ magyar hívõket, hogy a köztük és a szászok között a templomhasználat és a plébánosválasztás vitájában a királyi ítélõszékhez folyamodjanak. Ez utóbbinak a szabályos bírósági eljárás lefolytatása és a felek érveinek és ellenérveinek meghallgatása után 1568. június 3-án hozott ítélete ismert.[55] Az ítélet lényege az, hogy a döntés kiterjeszti a plébános választására és a templom használatára is az 1458-as unió elveit, vagyis, hogy a városon belül a két náció a jogokban és javakban egyenlõ arányban részesüljön. A magyar fél a perben a szászok elévülési kifogása ellen az unióra alapozta érveit. Így az ítélet kimondja: Dávid Ferenc plébános halála vagy lemondása után a két náció válasszon magyar plébánost, ezt pedig ismét szász kövesse, illetve a plébánosságot a bírósághoz hasonlóan hol magyar, hol szász töltse be. Hasonlóképpen az iskolában is, ha a rektor (iskolamester) magyar, a lektor (kismester) legyen szász, és ezek a plébánosokhoz hasonlóan váltakozva kövessék egymást. Ami a templomhasználatot illeti, ez is évenként más-más nációt illetett. A templom minden évben azé a nációé, amelyiknek sorából az illetõ esztendõben a bíró kikerült; ha a bíró magyar, a templomhasználat a magyar nációt illeti, ha szász, a szász nációt. Amíg egyik náció a plébániatemplomot, addig a másik a kisebb templomot használhatja.

Lényeges változást írt elõ az ítélet a százférfiak választásában is: az ötven magyar százférfit a magyar közösség válassza, az ötven szász százférfit pedig a szászok. Egyúttal megerõsítette és részletezte az unióban megszabott egyenlõ arányú tisztségviselést és a város javaiban a hasonló részesedést.

Ezzel 1568-ban kiteljesedett az 1458-as unióban alkalmazott elvek gyakorlatba ültetése, a következõ években éppen ez ítélet alapján bekövetkezett változások viszont már nem elõadásunk keretébe tartoznak. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ezután válik erõteljesebbé az a már régebbrõl megindult folyamat, amelynek értelmében Kolozsváron a valamelyik nációhoz tartozás már nem kizárólag nemzetiséget jelentett, hanem jogi fogalomként azt, hogy a nációjára hivatkozó annak jogán gyakorolta városi polgári jogait.[56]

 

 

 


* Az 1997. szeptember 2–6. között Kolozsváron rendezett Enyedi György és a kelet-közép-európai unitarizmus a XVI–XVII. században címû nemzetközi konferencián elhangzott Istituzioni ecclesiastiche e quelle civili di Claudiopolis nel secolo 16° címû elõadás alapszövege.

[1] Jakab Elek: Oklevéltár Kolozsvár története elsõ/második és harmadik kötetéhez. I–II. Buda–Bp. 1870–1888. I. 192–193; II. 82–83. (A továbbiakban: JakabOkl.); Zimmermann, Franz–Werner, Carl–Müller, Georg–Gündisch, Gustav: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. I–VII. Hermannstadt–Bukarest 1892–1991. VI. 2–3. (A továbbiakban: Ub.)

[2] JakabOkl. II. 80–88.

[3] I.m. I. 31–33; Ub.I. 319–320; Documente privind istoria României. C Transilvania. Veacul XI–XIII. vol. I–II; veacul XIV. vol. I–IV. Bucureºti 1951–1955. Veacul XIV/I. 251–253, 413–415. (A továbbiakban: DIR.C.)

[4] JakabOkl. I. 9–10; Ub. I. 32–35; DIR.C. Veacul XI–XIII/I. 208–210, 383–384; Vö. a 14. és 15. jegyzettel, valamint Bónis György: Hûbériség és rendiség a középkori magyar jogban. Kolozsvár é.n. 146.

[5] Makkai László: Társadalom és nemzetiség a középkori Kolozsváron. Kolozsvári Szemle II (1943). 87–111, 190–215. (A továbbiakban: Makkai 1943.); Szûcs Jenõ: Városok és kézmûvesség a XV. századi Magyarországon. Bp. 1955. 322–333. (A továbbiakban: Szûcs.)

  [6] Makkai 1943. 89.

  [7] I. m. 104; Szûcs 329.

  [8] Makkai 1943. 108–110.

  [9] JakabOkl. I. 31–34; Ub. I. 444–445; DIR.C. Veacul XIV/III. 25. 381–382.

[10] JakabOkl. I. 42; Ub. II. 64; DIR. C. Veacul XIV/IV. 507–508.

[11] Az idõk folyamán az volt „kolozsvári örökös”, vagyis teljes jogú polgár, aki a városban ingatlannal rendelkezett, és az után adót fizetett; az ilyen személy egyéb kiváltságai mellett választhatott és választható volt. Azt a kolozsvári polgárt pedig, aki a városban díjának megfelelõ örökséggel rendelkezett (a kolozsvári ember díja 200 forint volt), nem foghatták el, és nem zárhatták be a Toronyba ítélet nélkül, kivéve a fõbenjáró bûncselekmények elkövetõit. (Vö. JakabOkl. I. 380. és II. 134.) A vállalkozó Biasini Kajetánnak ahhoz, hogy polgárjogot nyerjen, még a 19. század folyamán is házat kellett vásárolnia a városban. (Vö. Kiss András: Források és értelmezések. Bukarest 1994. 129, 361, 10.j.)

[12] Szûcs 329.

[13] Makkai 1943. 209; Szûcs 325–326.

[14] JakabOkl. I. 117–118; Ub. III. 323–325. Vö. Szûcs 326.

[15] Ub. III. 325–326.

[16] I. m. III. 346–350; JakabOkl. I. 123–126; Ub. III. 350–353; JakabOkl. I. 118–121; Ub. III. 353–356; JakabOkl. I. 121–123; Ub. III. 356–357; I.m. III. 357–359; JakabOkl. I. 134–139; Ub. III. 359–360; JakabOkl. I. 129–130; Ub. III. 360–361; I. m. III. 362; JakabOkl. I. 130–131; Ub. III. 362–363; I. m. III. 363–364; Románia Országos Levéltára Kolozs megyei Igazgatósága, Kolozsvár (Ezután: ROLKmI), Kolozsvár város levéltára (a továbbiakban: KvLt ) I. Privilegia–Diversa I. 8. sz; JakabOkl. I. 131–132; Ub. III. 366–367; JakabOkl. I. 132–133; Ub. III. 367–368; JakabOkl. I. 133–134; Ub. III. 368; Vö. Makkai 1943. 209–210; Szûcs 326.

[17] JakabOkl.  I. 134–146; Ub. III. 371–382. Vö. Makkai 1943. 209.

[18] JakabOkl. I. 123–126; Ub. III. 346–350, 350–353.

[19] JakabOkl. I. 125; Ub. III. 349.

[20] Vö. Makkai 1943. 206, 209–210; Szûcs 328–329.

[21] Bécsben már 1356-ban feltûnik a bíró és a patríciusokból álló belsõ tanács mellett a város irányításában a céhtagoknak is lehetõséget biztosító negyventagú külsõ tanács (vö. Makkai 1943. 208–210), de a tulajdonképpeni városkormányzó testület mûködésének felügyeletére Firenzében már a 13. században a százak tanácsa mellett a céhek képviselõibõl alakult nagyobb létszámú tanács is létezett. (Vö. Dino Compagni Krónikája korának eseményeirõl. Ford., a bevezetõt és a jegyzeteket írta Kiss András. Bukarest 1989. 29–30.

[22] Ub. V. 81.

[23] I. m. IV. 615; Vö. Szûcs 329.

[24] Makkai 1943. 214; Szûcs 329–330.

[25] JakabOkl. I. 66–67; Ub. II. 347. – Ez a kedvezmény annyira élõ joga volt a városnak, hogy 1648. december 18-án a kolozsmonostori hiteleshellyel az idõk folyamán az oklevél szövegébõl kikopott szavakkal újra kiegészíttették azt. Az említett folyamatot erõsítik azok az 1465-ben, 1478-ban, 1485-ben kibocsátott oklevelek is, amelyek közül az elsõ engedélyezi a beköltözést a kolozsmonostori apátság területérõl, a második és harmadik pedig megerõsíti és oltalomban részesíti az említett általános kedvezmény szerint a városban letelepülõket. Ez utóbbi oklevelek egyúttal jelzik a 15. század végi földesúri ellenállás fokozódását jobbágyaik szabad költözésével szemben. JakabOkl. I. 211–212, 260; Ub. VI. 223, VII. 176–177, 293–294. Mátyás királynak egy 1464. április 23-i általános jellegû parancslevele pedig arról intézkedik, hogy a kolozsvári szökött jobbágyokat földesuraik küldjék vissza a városba. JakabOkl. I. 211; Ub. VI. 179–180.

[26] A megelõzõ idõszakaszok sem voltak súrlódásmentesek a város kormányzásában való részvétel és a kiváltságokban való részesülés miatt, akár társadalmi, akár nemzetiségi okokból. Értekezésünk megszabott keretei miatt, és mert a folyamatok irányának felvázolása nem kívánta meg feltétlenül megemlítésüket, ezektõl eltekintettünk.

[27] JakabOkl. I. 179–180; Ub. V. 146–148.

[28] Makkai László: Kiadatlan oklevelek Kolozsvár középkori történetéhez. Kolozsvár 1947. 25. (A továbbiakban: Makkai 1947.); Ub. V. 338; Vö. Makkai 1943. 214.

[29] I. m. 109–110.

[30] Makkai 1947. 24–25.

[31] Szabó Károly: A kolozsvári magyar polgárok összeírása. 1453. Történelmi Tár 1882. 524–541; Ua. Századok XVI (1882). 71–74.

[32] JakabOkl. I. 192–193; Ub. VI. 2–3; Vö. Makkai 1943. 204, 214; Szûcs 330.

[33] JakabOkl. I. 223–224; II. 82–83; Ub. VI. 321–322.

[34] JakabOkl. I. 275; Ub. VII. 424–425.

[35] JakabOkl. I. 281.

[36] I. m. 280–285; Vö. Szûcs 331–333.

[37] KvLt. Privilegia. Fasc. A. 8.

[38] JakabOkl. I. 379–383; II. 133–137.

[39] KvLt. Törvénykezési jegyzõkönyvek II/1. 71. (A továbbiakban: Liber civitatis.)

[40] JakabOkl. I. 187–188; Ub. V. 391–392; Vö. Csánki Dezsõ: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában . V. Bp. 1913. 313.

[41] JakabOkl. I. 189–191; Ub. V. 481–482; Vö. Csánki: i. m. 313.

[42] JakabOkl. I. 269–270; Ub. VII. 302–303.

[43] KvLt. Fasc. I. 36.

[44] Liber civitatis 8. 11.

[45] KvLt. Fasc. III. 3.

[46] Liber civitatis 9.

[47] KvLt. I. Privilegia. Fasc. CC. 7. – A püspök 1527. január 12-én tiltakozott a kolozsmonostori konvent elõtt amiatt, „hogy Klen Johann Koloswar-i plébános a bíró, a tanács, sõt a király elõtt olyan vádakkal illette, amelyeket õ 10 000 Ft-ért sem lenne hajlandó eltûrni”. Lásd Jakó Zsigmond: A kolozsmonostori konvent jegyzõkönyvei (12891556). Bp. 1990. II. 480–481.

[48] Az oklevélkivonatokról lásd Kiss: i. m. 20.

[49] KvLt. Fasc. I. 24. 147. sz. kivonat.

[50] JakabOkl. I. 291–299.

[51] Liber civitatis 37.

[52] Vö. Kiss András: Ante Claram Bóczi. Mûvelõdési törekvések a korai újkorban. = Tanulmányok Keserû Bálint tiszteletére. Szeged. 1997. 281–298.

[53] EOE. I. 411.

[54] I. m. II. 88.

[55] JakabOkl. II. 80–88; Jakab Elek: Kolozsvár története. II. Bp. 1888. 129–132.

[56] Wagner, Ernst: Az erdélyi szászok településtörténete az újabb kutatások tükrében. Új Erdélyi Múzeum I (1990).
1–2. sz. 31; Vö. Kiss András: Új Erdélyi Múzeum. Erdélyi Múzeum LIII (1991). 168.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék