Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1997/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 59. kötet, 1997. 3-4.füzet

Láng Gusztáv: A lázadás közjátéka.

Dsida-tanulmányok

Savaria University Press. Szombathely MCMCVI. 148 lap

 A romániai magyar líra két világháború közötti képviselõinek többségét az irodalmi közvélemény többé-kevésbé magabiztosan helyezte el az õket megilletõ avagy annak vélt helyre, rangsorba. A helikoni triászról már a maguk korában kialakult értékítélet máig úgyszólván semmit nem változott: Reményik, Áprily, Tompa életmûve korán egyfajta transzszilvanista kánon részévé vált, s legalábbis látszólag azóta sem inog az a szellemi piedesztál, melyet az összmagyar irodalmi hagyományban elfoglaltak. Életmûvük már-már szakrális tiszteletét nemigen lehet a hagyományõrzõk felhördülése nélkül kikezdeni, holott – fõként a Reményikre vonatkozó vélekedés esetében – az értékítéletekbe jócskán keveredett irodalmon és esztétikumon kívüli (erkölcsi, politikai stb.) elõfeltevés.

Mindmáig talány, hogy az esztétikai szempontból leginkább kifogástalan, egyenletes színvonalú költõi életmû, a Dsida Jenõé, miért nem nyerte el még mindig az õt megilletõ megbecsülést. A hatvan éve lezárt életmû értelmezéseiben és újraértékeléseiben az irodalomtörténész még ma is arra kényszerül, hogy régi vagy újabb elõítéletekkel és tévhitekkel küzdjön, már-már polemizáljon.

Láng Gusztáv immár negyven éve foglalkozik Dsida költészetével. A hatvanévnyi utókor összes kanonizációs dilemmái mellett, melyeket tömören összegez, a negyven év alatt saját tapasztalatai során felmerült személyes értelmezésbeli gondokról is vall, hiszen saját legelsõ Dsida-megközelítését is kénytelen egy emberöltõ távlatában szemlélni, áttekinteni: az 1955-ös államvizsgai szakdolgozattól a nemrégiben megjelent tanulmányokig.

Mi lehet az indoka annak, hogy a közben doktori disszertációvá is érlelt munka fejezetei nem csiszolódtak össze egységes monográfiává? Talán az életmû mozgalmas, sõt viszontagságosnak nevezhetõ utókora az az egyik ok, melyben a fõszereplõ a baloldali sematizmus mint az értékzûrzavar legfõbb létrehozója; a másik az az elmozdulás, ami, úgy tûnik, Láng Gusztáv Dsida-képében következett be, s melyre a szerzõ maga is utal. Ezzel magyarázható, hogy Dsida-monográfia helyett a szerzõ a tanulmányfüzért választotta.

Pedig ha van igazán szakavatott s a költõ életmûvének minõségéhez, változatosságához leginkább illõ esztétikai és irodalomtörténeti megközelítés, akkor az a Láng Gusztávé. Minden eddigi értelmezõje közül õ az, aki Dsida életét és munkásságát legalaposabban ismeri, a mûvek keletkezési körülményeire, a kéziratok sorsára vonatkozó adatokat – egyszóval a filológiai apparátust – a legteljesebben birtokolja. Dsida költészetének legkülönbözõbb regisztereihez hajlékonyan simuló nyelvezetében a beleélõképesség és a racionalizáló tudományos stílus pompásan fonódik össze, elemzéseiben megvalósul a tárgyszerûség és élményszerûség harmóniája.

A Dsida-életmû megítélésének központi dilemmája lényegében azonos azzal, ami az egész erdélyi magyar irodalom megítélését mindmáig problematikussá, vitatottá teszi, és ez nem más, mint az irodalom és a politikum viszonya. Dsidát jobb- és baloldalról egyaránt az elkötelezettség hiánya miatt marasztalják el, ám ami a legbonyolultabbnak látszik, az a transzszilvanizmushoz való viszonya.

Láng Gusztáv számára minden irányból kihívást jelenthetett Dsida újraértelmezése, és ez megmutatkozik a tanulmánykötet egészében. A különbözõ elõjelû, de egyaránt szemellenzõs, leszûkített Dsida-képekkel szemben a szerzõ esetenként már-már apológiába hajló vitákra kényszerül, ahogyan utószavában maga is állítja: „E vitázó, »védõügyvéd-hangnem« jelen kötet egyik-másik tanulmányából is kihallható.” (147.) A politikumtól – legalábbis költészetében – tartózkodónak mutatkozó Dsida mellett ebben a kötetben véleményem szerint aránytalanul nagyra nõ a képviseleti szerepben lázadón gesztikuláló költõ alakja. A Bútorok – egyébként nagyon sok intertextuális érvet felsorakoztató – elemzése, mellyel Láng azt kívánja igazolni, hogy a lázadás gesztusa Dsidától korántsem idegen, valamint a nemzeti-profetikus költõszerepet megvalósító Psalmus Hungaricus jelentõsége, úgy érzem, nem indokolja eléggé a kötetcímet, annál kevésbé, mivel – jóllehet a szerzõ árnyaltan elemzi és méltó helyükre állítja õket – ezek a versek a teljes életmûben valóban csak közjátékoknak minõsíthetõk. A Bútorokat kivéve ugyanis a szegényekkel szolidarizáló többi Dsida-vers egyike sem üt meg agresszív-lázadó hangnemet, s a Psalmus is – minden értékével együtt – éppen emiatt rí ki az általában szelíd hangnemû, a szenvedést keresztényi méltósággal elfogadó versek közül.

Dsida egész munkásságában – és ez a kötet többi tanulmányával is igazolható – mégiscsak az a szépségközpontú értékrend és harmóniakeresés látszik dominánsnak, ami egyes kritikusainak megítélésében a „tiszta mûvészet” sterilitásaként bélyegeztetett meg. Láng Gusztáv is behatóan elemzi a formamûvész Dsida költészetének legszebb darabjait az expresszionista szabadversektõl (Túl a formán) az újklasszicizmusba sorolható nagy költeményekig (Miért borultak le az angyalok Viola elõtt). A kötetben a szintetizáló igényû tanulmányok – mint a monográfia lehetséges fejezetei – az egész életmû perspektívájában kísérik végig egy-egy motívum variánsait, vagy olyan stílusjegyeket mutatnak ki, melyek Dsida költészetének egészében jelentõs szerepet játszanak. Külön tanulmányokat szentel a bukolikus motívumoknak (Bukolika pásztori tájakon), a színszimbolikának (Arany és kék szavakkal), a Babits által megalapozott újklasszikus költõi irány sajátosságainak (Kettétört óda a szerelemhez). A Dsida-verset ihletõ források közül nem csupán a nyugatosok, fõként Babits és Ady szerepét mutatja ki (az utóbbit a Psalmusban revelációszámba menõ felfedezésekkel), hanem részletesen, bõ filológiai forrásanyagot felhasználva követi nyomon Georg Trakl költõnkre tett hatását is.

Ami Dsida transzszilvanizmusát illeti, Láng Gusztáv meggyõzõen fejti ki azt a feltételezését, hogy költõnk Makkai Sándor szemléletéhez, ezen belül a Magunk revíziója tételeihez áll a legközelebb, a költeményeiben, fõként a Tükör elõttben megjelenített éthoszba ennek megfelelõen építi be a kritikus önreflexiót is, s ebben eltér idõsebb költõ-kortársai transzszilvanizmusától. Dsida traszszilvanizmusa ugyanakkor motívumanyagában is különbözik a többi lírikusétól, amennyiben az önként vállalt áldozatot mindenekelõtt az evangéliumi szenvedéstörténet jelképeivel fejezi ki.

És legelõször itt, ezen a ponton érzem vitathatónak Láng Gusztáv álláspontját, aki a Nagycsütörtök és általában a Krisztus-motívum értelmezését Dsida expresszionista, „lázongó korszaka” keretében helyezi el: „A költõi messianizmus, a világot és az emberiséget megváltani vágyó önfeláldozás, a lírai expresszionizmus e jellemzõ érzelmi témája az egyik vezérmotívum Dsida Jenõ (körülbelül 1933–34-ig tartó) »lázongó korszakainak« költészetében. E messianisztikus tartalmú versek közös vonása, hogy rendszerint valamilyen mítosz, legenda parafrázisai” – írja Láng Gusztáv A legenda ember-arca címû tanulmány bevezetõjében. A továbbiakban a motívumot hordozó verseket ebben a fogalmi keretben mozogva tárgyalja: a messianizmust mint az expresszionista irányzat egyik elemét, a költõ evangéliumi utalásait mint „egy legenda parafrázisait” értelmezi. Elismerem e vonatkozási rendszerek – mint értelmezési szempontok – létjogosultságát, azonban ismerve Dsidát, úgy vélem, hogy a Bibliával és Krisztussal való kapcsolata sokkal mélyebb annál, hogy mindezt pusztán az „expresszionista messianizmus” irányzati sajátosságából vezessük le, illetõleg hogy „legendának, mítosznak” nevezzük azt, ami Dsida számára nem pusztán egyfajta vallási kultúra része, hanem élõ valóság. Ugyancsak a bibliai motívumkörbe tartozó versek kapcsán megkockáztatnám azt az ellenvetést is, hogy a költõ Istenhez és általában a szentséghez fûzõdõ kapcsolatát nem tradicionális avagy „új katolicizmusából”, nem az egyházhoz mint intézményhez való viszonyából lehet legadekvátabban levezetni, hanem abból a hitelesen megélt Isten-élménybõl, mely összes idevágó verseinek alapvetõ inspirációs forrásakánt fogható fel. Láng Gusztáv azonban következetesen csak „katolicizmusnak” nevezi mindazt, amit Dsida költeményeiben inkább a szent és a profán csodaszámba menõ találkozásainak lehetne minõsíteni, és amihez nem sok köze van a hivatalos egyház által elvárt katolikus magatartás követelményeinek.

A szóban forgó versek alapján (és ezek közül fõként a Krisztus és Az utcaseprõ a tipikus) kiviláglik, hogy Dsidához – a Megváltóval kialakult bensõséges viszonyában – Krisztus emberarca, a meggyötört, a félelmében vért verítékezõ arc áll legközelebb, ennek megfelelõen ezek a versek nem csupán a keresztényi humánum – Isten és a felebarát szeretetét összekötõ, metaforikus – dokumentumai, hanem a szent és a profán találkozásának jelképes határhelyzetei. Ezek a találkozások az esztétikumnak olyan dimenzióját valósítják meg, melyben a transzcendenciaélmény és a szépségélmény összefonódásából ered a különös hatás. Feltételezem, hogy Dsida idevágó verseinek értelmezése új perspektívával gazdagodnék, ha ezeket a hatásokat, melyek még szerelmes verseinek legerotikusabb részleteiben is tetten érhetõek, ilyen – a szent és a profán eliadei értelemben vett – viszonyából eredeztetnénk. Úgy gondolom, a Dsida és a hozzá hasonló, mélyen vallásos költõk esetében nagyszerûen kiaknázható lenne Sík Sándor esztétikai felfogása, akit érdemeihez méltatlanul mindmáig elhanyagol a kritika és az irodalomtörténet. (Revelációszámba menõ kivétel ez alól Szigeti Lajos Sándor, aki Evangélium és esztétikum címû, nemrégiben megjelent tanulmánykötetében gyakran hivatkozik rá.) Ugyancsak Sík Sándor írásainak tanulságai alapján állítom, hogy a katolikus, avagy keresztény irodalom és a tragikum nem összeegyeztethetetlen (lásd a Keresztény tragikum címû írást Sík Sándor Kereszténység és irodalom címû kötetében. Vigilia Bp. 1989. 21–49). E megjegyzésem a Merre száll? címû vers – egyébként ragyogó – elemzésének olyan passzusaira vonatkozik, mint például a következõ sorokhoz fûzött kommentár: „Ó merre száll az a langy dal / az a fényes mennyei angyal? / kinek lila szárnya ragyog / kinek én csak az árnya vagyok.” „Vallásos hit?” – teszi fel a kérdést Láng, majd így folytatja: „Jelenléte Dsida verseiben tagadhatatlan. A zárójelkép azonban a mítoszban nem megnyugvást talál, hanem az elõzõ három szakaszban felvillantott tragikus lét újrafogalmazásának lehetõségét. Nem a túlvilági cél boldogító ígérete csendül ki ebbõl az angyal-látomásból, hanem a transzcendens célért, az ideális létért vívott evilági küzdelem önsebzõ fájdalma és igazolása.” (119.) A tökéletesség evangéliumi imperatívusza és az emberi tökéletlenség közötti diszharmónia, igenis, a keresztényi lét tragikumának egyik forrása, s egy bizonyos teológiai felfogás szerint kereszténynek lenni nem más, mint az agónia sajátos változata. Nos, Dsida költészetében a keresztény életöröm és harmónia mellett természetszerûen megjelenik e tragikum is, melynek feloldása nem valamely mítoszba való kapaszkodás, hanem csupán a nagyon mély istenhit által lehetséges.

Roppant kockázatos egy költõ megközelítésében ilyen intimitásokig elhatolni és erre építeni egy egész életmû java részének értelmezését. De ott, ahol legalábbis szövegszerû bizonyítéka van a költõi személyiség Istenhez fûzõdõ viszonyának, nem indokolja semmi, hogy megkerüljük a kérdést. Mert például a Nagycsütörtök címû vers értelmezését is – ismerve Dsidát – már a szenvedéstörténet jeles napjára utaló címmel kellett volna elkezdeni, hiszen ennek asszociációs holdudvara sem a költõ, sem az olvasó szempontjából nem hanyagolható el. Ahogy a hermeneuták mondanák: mi, keresztények „benne állunk” abban a hagyományban, mely – ha nem hagyjuk figyelmen kívül – a Nagycsütörtökhöz fûzõdõ események alapos ismeretével gazdagít, s ezen belül is méltán juttathatja eszünkbe – ha az utolsó sort is figyelembe vesszük – a Lukács evangéliumát, õ ugyanis egyedül említi meg az evangélisták közül, hogy Krisztus a Gecsemáné kertben a reá váró szenvedéstõl félvén vért verítékezett. E hagyomány ismeretében a Dsida-vers következõ sora: „sors elõl szökve, mégis szembe sorssal”, elkerülhetetlenül arra a bibliai passzusra emlékeztet, mely így szól: „Atyám, ha akarod, vedd el tõlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied” (ökumenikus fordítás, Bp. 1979. Lukács 22: 42). Hogy ezek a finom utalások Láng értelmezéseibõl kimaradtak, az talán a hetvenes évek mostoha politikai körülményeivel magyarázható, amikor nemigen lehetett vallásos hitrõl, bibliai utalásokról beszélni. Hogy e kiegészítések ma lehetségesek, az a recenzens helyzeti elõnyébõl adódik.

Cs. Gyímesi Éva

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék